„Ez most már csontomból való csont, testemből való test” – beszélgetés férfiról és nőről Karl Barth gondolatai alapján, IV. rész

A beszélgetés I., II., és III. része

Parti Benedek: Ennek a résznek (Barth Kirchliche Dogmatik című műve 54. paragrafusának) a címe: „Szabadság a közösségben.” Mire utal ez a cím férfi és nő kapcsolatának vonatkozásában? Manapság a közösségre úgy gondolunk, mint ami alkalmazkodást kíván. Viszont – legalábbis sokan így gondolják, – ahol idomulni kell másokhoz, ott nem lehetünk teljesen autonóm létezők, és mivel az autonómiánk sérül, sérül a szabadságunk is. Hogyan értsük tehát Barth szójátékát?

Márkus Tamás András: Tökéletes leírását adtad a modern/posztmodern ember szabadság-felfogásának. A Szentírás viszont ettől homlokegyenest eltérően definiálja a szabadságot, éspedig a közösség kontextusában.

BP.: Az Istennel való közösségről, vagy az embertársainkkal való közösségről van itt szó?

MTA.: Barth szerint a kettő elválaszthatatlan egymástól, és ez a férfi-nő kapcsolat szempontjából rettentően lényeges. Ahogy a Teremtő Isten magához hívja az embert, úgy irányítja őt embertársaihoz is. Az ember emberként arra rendeltetett, hogy Isten szövetségestársa legyen, és ez az Istennel való viszony feltételezi az embertársaival való közösséget is. Az Istennel való szövetségi kapcsolatra rendeltetése abban ölt testet, hogy embersége – létének sajátos módja – természeténél és lényegénél fogva embertársi lét. Ahogy Isten magához hívja az embert – ahogyan arra hívja, hogy szolgáljon neki –, úgy el is hívja őt a vele való szövetségestársi kapcsolatra. Ez pedig abban ölt testet, hogy egyszersmind embertársaihoz irányítja őt. Azt akarja, hogy az ember lénye az „én” és a „te” találkozásában, kapcsolatában, együttlétében teljesedjen ki. Azaz arra hívja, hogy a másik által találja meg önmagát, hogy a másik vigasztalása által ismerje meg az örömöt, és másik megbecsülése által tudja magát kifejezni. Ezt egy picit érdemes ízlelgetni, mert kissé nehezen érthető, de van értelme.

PB.: Úgy érted, hogy a közösségi viszony tesz minket valójában „emberré”?

MTA.: Az emberség, tehát az ember jellegzetes és alapvető létmódja, genezisénél fogva az, hogy „embertárs”, tehát társa egy másik embernek. Barth azt mondja, hogy az az emberség, amely nem definiálható ezzel a kifejezéssel, valójában embertelenség. Az ok az, hogy az „embertárs” aspektust nélkülöző emberlét ellentmond az ember azon meghatározásának, hogy ő Isten szövetséges társa.

PB.: Visszatérve a szűkebb értelemben vett témánkhoz: az „embertársi lét” fejeződik ki a házasságban is?

MTA.: Így van, az embertársi létmód első és jellemző szférája, valamint az ember és ember közötti első és tipikus különbségtétel a férfi és a nő közötti kapcsolatban jelenik meg. A házasság ráadásul túlmutat önmagán, hiszen az Isten és az ember közötti kapcsolatot ábrázolja ki. Ne feledjük, hogy az Ószövetségben Jahve és a népe közötti kapcsolatnak, az Újszövetségben pedig Jézus Krisztus és az egyház közötti kapcsolatnak felel meg. Másrészt az első teremtéstörténetben, az 1Móz 1,27-ben azt olvassuk, hogy Isten a maga képére és hasonlatosságára férfinak és nőnek teremtette az embert, ami kifejezi, hogy maga Isten is kapcsolatiságban létezik, és nem elszigetelten.

A férfi és nő kapcsolata ezért aztán egy strukturális és funkcionális megkülönböztetésen alapszik. Mindkettő egyaránt ember, de az ember sohasem önmagában létezik, hanem emberként mindig vagy férfi vagy nő, és mint ilyen, a másiknak a társa.

PB.: Ma különféle kategóriákat különböztetnek meg a nemiség és az identitás terén a férfi és nő kategóriákon túlmenően is. Mit kezdjünk ezekkel?

MTA.: Ez az írott kijelentés talaján állva teljes képtelenség, hiszen az ember szükségszerűen és teljesen vagy férfi, vagy nő. Barth szerint az ember nem vágyakozhat arra, hogy magát megszabadítsa e megkülönböztetéstől, és nemi meghatározottságán túl pusztán csak „emberként” létezzen. Ennek az az oka, hogy minden porcikájában vagy férfi, vagy nő. Nem kívánhatja magát felszabadítani e nemi meghatározottság és kapcsolat alól; nem létezhet a férfi a nőn, a nő pedig a férfin kívül, mert minden, ami a férfit férfiként jellemzi, visszahat a nőre, és ugyanígy fordítva is. Tehát a nő a férfi számára, a férfi a nő számára a másik ember, az embertárs. Értelemszerűen tehát először is azt kell megvizsgálni, hogy mit mond az isteni parancs az embertársak e szférájában.

PB.: Még nem beszéltünk a férfi és nő közötti kapcsolatra, szűkebb értelemben a házasságra vonatkozó etikai parancsokról. Mit mondhatunk e tekintetben?

MTA.: Erről is beszélnünk kell, de Barth szerint a férfi és a nő viszonyának e sajátos kérdésében határozott figyelmeztetést kell megfogalmazni. Katasztrofális ugyanis azt feltételezni – ahogyan sajnos sokan teszik –, hogy a férfi és nő közötti kapcsolatot illetően az erkölcsös-erkölcstelen megkülönböztetés kizárólag a szexuális érintkezés témája kapcsán alkalmazható. Természetesen gondosan utána kell járni annak, hogy mi az, ami ezen a területen általánosan és a konkrét parancsok tekintetében tilos, vagy engedélyezett. Ez fontos, de nem szabad úgy tenni – mondja Barth –, mintha Isten parancsa azzal kezdődne és végződne, hogy milyen viselkedésmintázatok sorolhatók a 7. parancsolat tiltása alá. Sőt, Barth szerint azt a típusú titkos „izgatottságot”, amely akkor tölt el minket, amikor erről a témáról gondolkodunk, tudatosan le kell hűteni. És itt nem „formai” hibáról van szó – könnyen lehet, hogy azért foglalkozunk ezzel a témával annyit, a szexuáletikai kilengésekkel, hogy az isteni parancs sokkal sürgetőbb szempontjai elől kitérjünk. Azt mondja Barth, hogy ez így kényelmes lehetőséget teremt arra, hogy önmagunkat igazolni tudjuk önmagunk, mások, és végül Isten előtt is. Valójában egy rendkívül virulens kéjvágy találhat csak kielégülést ebben a foglalatosságban – mondja Barth. A szexuáletikával csak akkor foglalkozhatunk megfelelő módon, ha tiszta fejjel és szilárd szívvel tesszük ezt.

PB.: Ez így egy kissé ködös megfogalmazás. Mire utalsz ezzel pontosan?

MTA.: A lényeg az, hogy a szexuáletikát nem lehet elszigetelni a tágabb kontextusától és valamiféle abszolútummá tenni – sem elméletben, sem gyakorlatban. Barth szerint határozott figyelmeztetésként kell kimondani, hogy az az ember, aki az etikát olvasva vagy hallgatva csak ezen a ponton kezd el figyelni, kétes jellemének gyanúját vonja magára. Barth azt tanácsolja, hogy aki ilyen tendenciákat fél felfedezni magán, egyelőre hagyja félbe a dolgot, és fontolja meg, hogyan tudná kitisztítani a fejét és a szívét.

PB.: Mi tehát az a tágabb kontextus, amiben vizsgálnunk ezt a kérdést?  

MTA.: Barth szerint a kérdés tisztázásához azzal járulunk hozzá, hogy megvizsgáljuk, mit jelent alapvetően az, hogy az ember ezen a területen szembesül az isteni paranccsal. Mindenképpen érdemes a témával kapcsolatos mítoszokat, mondákat, rítusokat és szokásokat, a pszichológiát és a különféle spekulációkat tekintetbe venni, legalább annyiban, hogy ezek is mutatják a téma közkedveltségét, misztikumát és örök aktualitását. Mindez Barth szerint arra utal, hogy az ember itt – sokkal inkább, mint másutt – egyfajta természetes misztika küszöbén áll. Hiszen mi az, ami az embert ennyire meg tudná mozgatni – teljesen mindegy, hogy egy nyers, vagy egy magasan művelt emberről van szó –, ami ilyen elragadtatást, lelkesedést és eksztázist indukálhatna? Mi más lehetne képes erre, mint a férfi és nő találkozásának ezen ősi élménye? Barth szerint ez annak a lélegzetállító dialektikának köszönhető, ami a férfi és nő találkozásában összpontosul, ami nem más, mint az én határain túlra való áthelyeződése a másikkal való egyesülése során. Az embertársunkat tehát elsősorban ebben a „dialektikában” tapasztaljuk meg.

PB.: A férfi és a nő közötti szerelem és szexualitás egyfajta misztériumként jelenik meg, ami az egyik megmélyebb mozgatórugója az emberi cselekvésnek. Nyilvánvalóan ez tűnik a férfi és a nő közötti kapcsolat egyik legizgalmasabb területének, nem? 

MTA.: Ez így van, de Barth külön kiemeli, hogy itt az ember teremtményi létének egyik szegmenségéről van szó. Tehát még ennek az „ősi” élménynek a mélységeiben, az elragadtatásban, ha úgy tetszik a transzcendenciájában is teremtmény marad az ember. Az ember még mindig nem maga saját ura. A Törvény igenis szabályozza a szenvedély viharait és szublimált extázisát – van, amit szabad, és van, amit nem. Az ember létének e szférájában nem marad úgymond mester nélkül, és nem hagyja őt magára Teremtője. Nem hagyja, hogy egy „démoni világba” kerüljön, vagy hogy szakadékba zuhanjon. Még a szerelem és a szexualitás terén is „otthon van”, és a mennyei Atya uralma alatt áll. Isten még a férfi és nő közötti kapcsolat terén is törődik az emberrel, ezért jelenthetjük ki, hogy a szerelem, a szexualitás alapvetően természetes és helyes dolgok. Istennek a parancsa ilyen értelemben „demitologizálja” Barth szerint az életnek ezt a területét.

PB.: Ez pontosan mit jelent? Azt, hogy nem kell túlmisztifikálni a szerelmet és a szexualitást?

MTA.: Lényegében igen – azt, hogy az ember, mint teremtmény lényéhez hozzátartozik az élet eme területe. Nem áll az ember felett, nem valami kiismerhetetlen dologról beszélünk, hanem az ember ellenőrzése alatt áll. Az Isten teremtette meg az embert a férfi és nő dualizmusában, és az embernek eszerint kell élnie, ezt a dualizmust kell megerősítenie. Nem szabad sem tagadni, sem elferdíteni – egyszerűen csak meg kell élni. Ez az emberi felelősség része. Itt az ember irányít, és irányítania is kell, mert ez az isteni parancsnak való engedelmesség része. Az embernek nem kell félnie vagy szégyenkeznie emiatt. Nem kell, hogy rossz lelkiismerete legyen emiatt. Az ember úgy viszonyulhat a férfi és nő közötti kapcsolathoz, mint minden máshoz, ami az emberi létet érinti. Egyszerűen elfogadja, hogy az létének egy lényeges és gyönyörű aspektusa, de nincs szüksége semmiféle eksztázisra, vagy lelkesedésre, semmiféle miszticizmusra, elragadtatásra ahhoz, hogy ezt a meghatározottságot elfogadja.

PB.: Miért fontos Barth számára, hogy ezt deklarálja, vagy hogy ilyen elhatárolásokkal éljen?

MTA.: Azért, mert így a bibliai állásponthoz közelebb kerülhetünk. Ezt a lépést nem odázhatjuk el. Az egyik olyan nézet, amelytől fontos elhatárolódni, tulajdonképpen klasszikusnak tekinthető. E nézet Schleiermacherre vezethető vissza, a teológiai liberalizmus képviselője. Ő sokat írt az ún. „romantikus szerelemről”, egyébként sok hasznos és érdekes dolgot is, ezért nem kell a romantikáját teljes mértékben elutasítani.

PB.: Nézzük meg kicsit részletesebben, hogy mit képviselt a témával kapcsolatban Schleiermacher, majd azt is, hogy Barth miért érezte úgy, hogy az általa mondottaktól el kell határolódni.

MTA.: Schleiermacher ebben az összefüggésben is az általa oly kedvelt „vallás” és a „misztika” szavakat használta. Szerinte a férfi és a nő e találkozásában minden isteni és emberi egyszerre. „A szentség varázslatos illata száll fel belső mélységéből, és betölti az egész templomot. Istennek kell lennie annak, aki a szerelmesekben megnyilvánul. Ölelésük valóban az Ő ölelése, amelyet közösen éreznek és akarnak” – mondta. De Barth szerint Schleiermacher – nála kevésbé jelentős személyiségekkel együtt – tévútra tévedt, amikor ezt a férfi és nő közötti dialektikát metafizikai abszolúttá, és az embert pedig istenséggé akarta magasztosítani.

Az 1818-as prédikációi egyikében, konkrétan az elsőben Schleiermacher a házasságot „az örök szerelem művének” nevezte, „amely maga is örök.” Barth szerint Schleiermacher azért istenítette a férfi és nő közötti kapcsolatot, mert nem ismerte el végső „fellebbviteli bíróságként” Isten parancsát. De Isten nem ember, és ezért Isten szava előtt az embernek meg kell aláznia magát, ugyanakkor, ha helyesen viszonyul hozzá – az isteni igéhez –, vigasztaló is számára. Fontos tehát ez az Isten és ember közötti különbségtétel, mert ez megszabadítja az embert mindenféle mesterséges túlzástól a mostani témánkat illetően is. Egyébként részben ide tartozik a túlzások tekintetében férfi és nő közötti kapcsolat római katolikus és keleti ortodox értelmezése is.

PB.: Miért, hogyan tekintenek a házasságra? Gondolom arra utalsz, hogy szentségként kezelik.

MTA.: A római katolikus és a keleti ortodox egyházakban a férfi és nő közötti kapcsolat, pontosabban a házasság (amely a két nem közötti viszony egyfajta megkoronázása) szentségnek van nyilvánítva, azaz nemcsak természetes képződmény, hanem egyfajta természetfeletti dolog is, csakúgy, mint a keresztség, az eucharisztia és a többi szentség.

PB.: E nézetüket mire alapozzák?

MTA.: Exegetikai szempontból mindenekelőtt az Ef 5,32-re (lásd „nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom”), ahol a Vulgata, a Biblia latin fordítása a sacramentum szót használja. Valóban megkerülhetetlen ez az igeszakasz, de szerintünk itt csak arról van szó, hogy a házasság egy olyan földi-teremtményi valóság, amely különleges utalást tartalmaz az üdvtörténetre – mindezt titok módján teszi, tehát egyszerre hirdeti és rejti el azt.

PB.: Hogy lehet valamit egyszerre hirdetni és elrejteni?

MTA.: Úgy, hogy a hívők számára világos, hogy mire utal, a hitetlenek számára viszont nem. Nézzük meg az Ef 5,31-32-őt: „Az ember ezért elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.” Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom.” Krisztus a vőlegény, vagy a férj, az egyház pedig Krisztus menyasszonya vagy felesége, tehát a Krisztus és az egyház közötti szoros kapcsolatot a házasság intézménye jeleníti meg.

PB.: És miért lenne ez, ahogyan római katolikusok állítják, szentség, vagy sákramentum?

MTA.: A római katolikusok szerint a házasság egy, az Isten kegyelmét közvetítő jel. Ilyen értelemben szentség. De Barth és a reformátori teológia szerint sem a szöveg, sem a szövegkörnyezet nem utal erre. Augustinus sem beszélt a házasságról úgy, mint ami kegyelmet közvetítene, Lombard Péter pedig kifejezetten elutasította ennek gondolatát. A házasságot először a firenzei zsinat a Decretum pro Armenis (1439) határozatában definiálja egyértelműen és tekintéllyel a hét kegyelemközvetítő szentség egyikeként. És hogy ebben a szentségben van egy conferre gratiam szegmens, azt először a tridenti zsinat jelentette ki hivatalosan. (XXIV. ülés, 1563) Ennélfogva sem bibliai, sem a hagyományra épülő alátámasztása nincs különösebben e nézetnek.

De bárhogy is legyen, ezt az elvet a következőképpen értelmezik: a férfi és nő közötti eljegyzés természetes eseménye a megkeresztelt keresztyének esetében valamiképp az isteni kegyelem természetfeletti csatornája. Ebben az eseményben és ezzel együtt (ex opere operato) a szerződő felek a keresztségben nekik ajándékozott megszentelő kegyelem növekedését, sőt talán teljes megújulását tapasztalhatják meg. Tehát a kegyelem, amit már elvileg megkaptak, felerősödik az eljegyzés és a házasság által, éspedig azért, hogy a házasság különleges céljait a felek jobban be tudják tölteni. A kegyelem célja az, hogy a házaspárok ne csak természetes, hanem természetfeletti módon szeressék egymást, hogy meg tudják őrizni a házastársi hűségüket, felbonthatatlanul egymáshoz legyenek kötve és gyermekeiket istenfélelemben tudják nevelni.

A házasságot alkotó természetes folyamat alapvető jellemzőit, nevezetesen a házasság egyediségét és felbonthatatlanságát e szentségi kegyelem természetfeletti módon teszi láthatóvá és teszi tökéletesebbé.

PB.: Tehát akkor a házasság szentségi volta közvetíti Isten kegyelmét, ami meg segít a feleknek kitartani-megmaradni magában a házasságban?

MTA.: Sőt, nem csak a házasság szentségéről van szó, hanem a keresztség szentségéről is. Hiszen, ha a keresztség is kegyelmet közvetít, akkor az a házasságban is hat. Igazából arról van szó, hogy megkeresztelt személyek esetében a házasság maga is sákramentummá válik, vagy másképp fogalmazva: a keresztség szentsége a házasságot is szentségi méltóságra emeli. Megjegyzendő azonban – Barth ezt hangsúlyozza –, hogy a szentség „kiosztója” nem a pap, aki a szentséget az adott liturgia szerint „kiszolgáltatja.” A pap szavai: „ego vos in matrimonium coniungo …” csak deklaratív jellegűek. A római katolikus tanítás szerint sem a liturgián elhangzó formális szavak teszik ex opere operato szentséggé a házasságot, hanem a házasulandó személyek maguk, kölcsönösen osztva meg egymással – ha úgy tetszik –, közvetítve a kegyelmet.

Barth szerint joggal mondhatjuk, hogy ez a tanítás közelít Schleiermacher tanításához, amely a házasságról úgy beszél, mint „az örök szerelem művéről, amely maga is örök.”

PB.: Hogyan alakulhatott ki a házasság e szentségi nézete, mire vezethető vissza?

MTA.: Barth szerint itt érdemes megjegyezni valamit: azok a férfiak, akik az évszázadok során ezeket az elméleteket kidolgozták, cölibátusban éltek, tehát személyesen nem voltak érintettek ebben a kérdésben, de sikerült meggyőzniük azokat, akik viszont azok voltak. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a római katolikus tanítás – annak ellenére, hogy a férfi-nő kapcsolat egész szférájának, beleértve a házasságnak is szakrális jelleget tulajdonít – veszélyezteti és korlátozza a cölibátusról szóló tanításával, valamint a szerzetesség intézményével a házasság biblikus megközelítését. Az utóbbiakat ugyanis magasabbrendű életformának tartja a katolicizmus. Emiatt aztán általában egy mély gyanakvás árnyékolja be a férfi és nő közötti kapcsolat elkerülhetetlen fizikai oldalát, amellyel kapcsolatban ugyan mindig megerősítik, hogy bár önmagában véve nem bűnös, a gyakorlatban – mert még a legjobb esetben sem megy végbe konkupiszcencia nélkül – végül mindig úgy találják, hogy annak forrása és lényege elítélésre méltó. A katolikusok számára az ideális, a legmagasabb szintű házasság az ún. József-házasság, azaz a szűzi házasság, amelyben a házasfelek József és Mária példáját követik. A katolikus teológia szerint ugyanis Jézus születése után sem érintkezett József és Mária egymással szexuális értelemben.

PB.: Miért problematikusak ezek a megközelítések tulajdonképpen?

MTA.: Mindkét oldalon azzal a kísérlettel szembesülünk, hogy a férfi és a nő házasságban kiteljesedő kapcsolatából el akarják távolítani annak egyszerű, teremtettségi vetületét, és valami metafizikai és abszolút dologgá akarják tenni. Igazából mindkét előbb említett esetben – a különbségeket figyelmen kívül hagyva – a házasság olyan értelmezésével van dolgunk, amiben egyszerre történik valami ember és isteni, hiszen az isteni kegyelem kölcsönös kiosztása megy végbe emberek által. Így aztán mindkét esetben a férfi és a nő kapcsolatának eltúlzásáról vagy apoteózisáról van szó, amelyet muszáj elutasítanunk. Barth azt mondja, hogy nem tesz jót ennek a kapcsolatnak, ha bármilyen cím alatt kivonják a teremtményi szférából. Nem vezet jóra, ha ezen a területen az embert a maga tetteivel és lényével az üdvtörténet alanyává, a kegyelem kiosztójává, egy „örökkévaló mű” cselekvőjévé teszik. Az Ef 5,22-33-ból ez nem következik. A férfi és a nő kapcsolatának mindenféle apoteózisa e határ túllépéséhez vezet. Ennek nem szabad megtörténnie. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy Pál csak analógiaként használja a házasság intézményét, és nem felelteti meg teljesen azzal, amit kiábrázol – Krisztus és az egyház kapcsolatával. A misztérium, vagy a „titok” értelmetlenné válik, ha már nincs szükség kinyilatkoztatásra és hitre a megértéséhez. Ha és amennyiben a férfi és a nő házassági kapcsolatát ihletett eksztázisnak és kölcsönösen alkalmazott szentségi kegyelemnek tekintjük, akkor Barth szerint megszűnik az az aspektusa, hogy az élet e területén is a teremtmény áll szemben a Teremtő parancsával – a paranccsal, ami meg is alázza, de fel is emeli, és szabadságra hívja.

PB.: Mi a probléma azzal – főként manapság –, hogy a házasságot egyesek felmagasztalják?

MTA.: Negatív következményei lesznek, éspedig az, hogy a házasságot, mint olyat, elszakítják Istentől, aki a házasságot létrehozta. A házasságban lévőknek attól kell segítséget kérniük, aki a házasságot életre hívta – rá kell tekinteni, hozzá kell fordulni. De nem fogunk többé hozzá fordulni, és nem fogunk hozzá ragaszkodni, ha mi magunk is részesei vagyunk egyfajta apoteózisnak mint a szentségi kegyelem csatornái és „kiosztói.” Ez egy állandó veszélyforrás, ezért Barth szerint ez állandó éberséget követel részünkről. Azért tárgyalja ezt a kérdést, mert ez jelzi, hogy milyen helyzetbe kerülünk, ha a házassággal kapcsolatos evidenciákat „túlgondoljuk.” Az ember eljuthat egy olyan pontra, ahol nem lehet megkülönböztetni egymástól Istent és embert, valamint a férfit és a nőt sem.

PB.: Mi ennek fényében a teendő?

MTA.: Az, hogy amikor a témáról gondolkozunk, tudatosan korlátozzuk a fantáziánkat. A férfi és a nő találkozását az Istentől jövő parancs fogja megfelelően keretezni. Különleges dicsősége, misztériuma és jelentősége nem csorbul ez által. Sőt, így fogjuk a valódi embert, a valódi embertársat, a férfit és a nőt olyannak látni, amilyen valójában. A lényeg az, hogy férfi és nő kapcsolatát a maga teremtett voltában szemléljük. Nem szabad a teremtettségéből fakadó határokat túllépnünk, sem eltitkolnunk, ha valóban meg akarjuk érteni ennek a kapcsolatnak a lényegét és a dinamikáját. Ettől csak távolabb kerülünk, ha úgy tekintünk a házasságra, mint amiben a férfi és a nő valamiképpen „megistenülnek.” Ezért fontos az ige, az isteni parancs, mert az megköveteli, hogy ez a „határvonal” megmaradjon, értve ez alatt azt, hogy az isteni parancs kifejezi, hogy „csak” a teremtmény áll szemben a Teremtővel, akinek engedelmességgel tartozik. Ez azt jelenti, hogy mind az érzelmi életét, mind a szexualitását korlátok között kell tartania, szabályoznia kell azt.

PB.: Akkor nézzük meg ezeket a bizonyos korlátokat a szexualitás kapcsán!

MTA.: Fontos megnézni, de talán még lényegesebb fellépni a férfi és nő kapcsolatára vonatkozó kérdések komplexumán belül az ellen a tendencia ellen, hogy a szűkebb értelemben vett úgynevezett szexuális problémára gondoljunk elsősorban. Akár erkölcsi, akár nem erkölcsi fókuszú ez a tendencia, ez a korlátos megközelítés Barth szerint hamis. Ahol ez a tendencia érvényesül, az csalhatatlan jele annak, hogy Isten parancsához nem megfelelően viszonyulunk.

Ebben a tekintetben az isteni parancs kivezet minket a szabadba, megszabadít minket az önkényesen behatárolt vonatkoztatási keretektől, és segít a kérdést széleskörűen megközelíteni. Természetesen ez a megközelítés kiterjed a szűkebb értelemben vett szexuális élet kérdéseire is. Ez a megközelítés természetes módon helyezi a kérdéskört a maga helyére, válaszolva a következő kérdésekre: hol, mikor és miként lehet itt parancsoló szóval fellépni, mikor lehet megengedni vagy tiltani, értelmes-e vagy értelmetlen, jó vagy rossz, hasznos-e vagy káros tiltani. Az etikának pedig – ami itt Barth szerint nem lehet kazuisztikus – természetes feladata, hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy az ember ebben a legkülönlegesebb összefüggésben is Isten parancsával áll szemben. De ezt már említettük korábban.

PB.: Miért hangsúlyozza ennyire Barth, hogy ez életnek ezt a területét – a szexualitást – nem lehet elkülönítve vizsgálni?

MTA.: Azért, mert az emberi létezés nagyobb összefüggésébe ágyazódik bele, és ha ezt nem értjük, akkor egy idő után a szexualitásra vonatkozó isteni szándék is légből kapottnak tűnik majd. Nem szabad elfelejteni tehát, hogy e kérdés kapcsán az egész emberről van szó, és nem pusztán arról – hangsúlyozza Barth –, hogy milyen módon használjuk (vagy nem használjuk) fizikai értelemben a nemiszerveinket. Tehát a szexualitást nem szabad a nagyobb kontextusból kiragadni, és úgy vizsgálni. A szexuális együttlét, vagy nemi élet – egyáltalán a szexuális szükségleteink, és azok nemi aktus során történő kielégítése – csak a teljes képbe ágyazva vizsgálható.

PB.: És mi a teljes kép?

MTA.: A partnerek életének teljessége és összefüggése, beleértve találkozásuk és együttélésük teljes szféráját. Tehát az ember és annak embertársa – „te” és „én”, természetesen mint férfi és nő. A férfi és a nő lényük teljességében élik meg testi-nemi életüket is. Itt nincs olyan, ami miatt az embernek szégyenkeznie kellene. De Barth szerint fontos, hogy megfontoltak és óvatosak legyünk.

PB.: Mit jelent ebben a tekintetben a figyelmesség és a megfontoltság?

MTA.: Nem többet, mint amit eddig is hangsúlyoztunk – a férfi és nő kapcsolatának teljes spektrumát kell szem előtt tartanunk, amikor a közöttük lévő szexuális kapcsolat kerül terítékre. Másképp fogalmazva: a szexualitás, mint téma, nem kelhet önálló életre, nem válhat a téma tárgyalásakor „önjáróvá.” A szexualitás csakis a férfi és a nő találkozásába és együttélésébe és szabadságába ágyazva vizsgálandó.

PB.: Mit jelent a „szabadság” ebben a kontextusban?

MTA.: Barth azt mondja – lehet, hogy ez így picit nehezen érthető ­–, hogy Isten „parancsa” itt az embert szabadságra hívja. Azt érti ez alatt, hogy szigorúan az általa meghatározott keretek között élheti meg az ember szabadon a szexualitását. Arra céloz, hogy nem kell a nemiségtől megszabadulnunk. Ezt nem is tehetnénk, hiszen Isten az embert férfiként és nőként szexuális lénynek teremtette, tehát a nemi élet az emberi lét teljességének szerves része. Nem szabad tehát a nemiségünket sem megtagadni, sem elfojtani. A szabadságra történő elhívás ennek tükrében azt jelenti, hogy az ember szexualitása szerves részét képezi emberi mivoltának, és így a férfi és nő kapcsolatának is.

Szoros kapcsolatban van ez azzal, hogy Isten a férfi és nő kapcsolatát, benne a szexualitással, megszenteli. A szexualitását is az ember létének részévé teszi. Ezáltal Isten arra hív mindannyiunkat, hogy testi természetünkben, nemiségünkkel, szexuális életünkkel együtt váljunk igaz emberré.

PB.: Milyen következményekkel jár az, ha nem így teszünk?

MTA.: Barth szerint, ha megpróbáljuk a szexualitást kivonni ebből a szférából – magánüggyé téve, vagy valamiféle különleges rezervátumként kezelve azt, amelyben aztán a magunk urai lehetünk –, esetleg egy sajátos törvénynek, vagy fegyelmezési módnak próbáljuk ezen a téren alávetni magunkat, akkor ezzel kikerüljük Istennek a férfi és nő kapcsolatára vonatkozó parancsát. A nemi élet ilyen módon való „magánkézbe adása” az ember megszentelődésének akadálya – mind általánosságban, mind pedig ebben a speciális összefüggésben.

Összefoglalva: az Isten megszentelő parancsa az egész embert célozza meg – az embert, aki vagy férfi, vagy nő, és aki minden idegszálában férfi vagy nő, mind testében, mind lelkében. Semmilyen része nem nemtelen, sem nemen felüli, sem biszexuális. Természetesen ezt Barth nem a szexuális orientációval kapcsolatban mondja (ahogyan ma utalnak rá), hanem a férfi és nő teremtettségi meghatározottságával. Az ember egynemű, férfi vagy nő, és ebben a határozott irányultságában él Isten jelenlétében. Ez az a meghatározottság, amiben a szexualitását meg kell élnie Isten és az ő szavával szembeni felelősségének tudatában.

Folytatjuk!