„Ez most már csontomból való csont, testemből való test” – beszélgetés férfiról és nőről Karl Barth gondolatai alapján, IX. rész

A beszélgetés I., II., III., IV., V., VI., VII., és VIII. része

Parti Benedek: Többször is előkerült már egy, a mai fül számára túl durvának ható szó, mégpedig az engedelmesség. Az Újszövetségben félreérthetetlenül szerepel a férfi és a nő kapcsolatának kontextusában. Mit érdemes erről tudnunk, hogyan kell helyesen értelmeznünk ezt a fogalmat, illetve hogyan lehet az ezzel kapcsolatos bibliai tanítást adaptálni a férfi-nő kapcsolatokra manapság?

Márkus Tamás András: Valóban, a Szentírásban a nő és a férfi kapcsolatának leírására szolgáló, többször is előforduló kifejezés az engedelmesség (1Kor 14,34; Kol 3,18; Ef 5,22-24; 1Tim 2,11; Tit 2,5; 1Pét 3,1). A vonatkozó bibliai szakaszokban minden a helyes értelmezésen áll vagy bukik. Ami itt a férfiak és a nők közötti kapcsolattal szembeni elvárásként megjelenik (nem kizárólagosan a házasság kontextusában, hanem tágabb értelemben is), az – mondja Barth – semmiképpen sem az alattvaló és a fejedelem, az alárendelt és a felettes, vagy a tárgy és a tulajdonos közötti kapcsolat analógiájára kerül kifejtésre. Természetesen a szó – az engedelmesség – valóban egyfajta alárendeltséget jelent, de oly módon, hogy a hangsúly a kölcsönös alkalmazkodáson és összecsiszolódáson van. A hatalom, amelynek a nő a férfinak való alárendeltségében meghajol, nem az utóbbié, hanem Krisztusé, amelynek mindketten, mind a férfi, mind a nő alá vannak rendelve.

PB.: De elsősorban mégiscsak a nőnek kell engedelmeskednie a férfinak, nem igaz? Legalábbis ezt látjuk az ide kapcsolódó bibliai passzusokban. Emellett ma hogyan lehet érvelni?

MTA.: Először is tisztázni kell, hogy mi az, amit nem jelent ez a bibliai engedelmesség. Kezdjük azzal, hogy sehol sincs szó arról, hogy a férfiaknak valamiféle felsőbbrendűséget sugárzó pozíciót kellene felvenniük a nőkkel szemben. Ehelyett arról olvasunk, hogy a férfinak szeretnie kell a nőt (Kol 3,19; Ef 5,25), valamint hogy a férfiak megértően éljenek együtt a feleségükkel, és a gyengébb nemet részesítsék tiszteletben, mint örököstársat az élet kegyelmében (1Pét.37).

Az Ef 5,21-ben mindkettőre – mind a férfira, mind a nőre – vonatkozik a felszólítás, miszerint engedelmeskedjenek egymásnak. Megjegyzendő továbbá, hogy a nő nem úgy van alárendelve a férfinak, mint ahogy a teremtett világ a hiábavalóságnak (Róm 8,20), és nem is úgy, mint ahogy az angyalok, hatalmasságok és erők Jézus Krisztusnak (1Pt 3,22). Itt nem egy akaratlan alávetettségről van szó – nem egy, a felsőbbrendű partner puszta erőfölényének kiszolgáltatott tárgyról, ami csak elszenvedi a helyzetét. Inkább arról van szó, mint ahogy a gyermek viszonyul a szülőhöz, a szolga az urához, a fiatalok az idősekhez, általánosan pedig a keresztyének a felsőbb polgári hatalmakhoz. Mielőtt félreérti valaki, ezek nem azonos viszonyrendszerek, de Pál apostol önkéntes szolgálatról és alávetettségről beszél, és ez az, ami most fontos számunkra. Barth azt mondja, hogy ilyen alapon a nők arra kapnak elhívást, hogy ne puszta tényként, hanem tiszta öntudattal, szabad akarattal és felelősségük tudatában fogadják el a férfinak való alárendeltségüket, és azt a hit engedelmességében valósítják meg. Ez az egész nem a kényszerről szól, hanem a szabad döntésről – az Úr és az Ő rendelése mellett való döntésről. Itt tehát az engedelmességnek egy különleges formájáról van szó, amellyel a keresztyén közösség Jézus Krisztusnak tartozik. Egy tiszteletteljes és szabad dologról van szó, persze érthető, hogy a mai embernek nem ez az első benyomása, amikor az ezzel kapcsolatos bibliai passzusokat olvassa, vagy amikor némelyek szerencsétlen módon félremagyarázzák e szakaszokat.

PB.: Azt mondja tehát Barth, hogy ez az engedelmesség nem a női nem jogainak korlátozását jelenti, ha jól értem.

MTA.: Így van. Barth azt mondja, hogy ez a viszonyrendszer semmiféle külön jogot nem biztosít a férfinak, és semmit nem vesz el a nőtől. A nő számára nem „korlátozás”, ha elvárják tőle, hogy alárendelje magát ennek az Isten által megszabott rendnek. Alárendeltségről van szó, de a nőtől semmiképp sem várják el, hogy a férfi rabszolgájává, vagy ingóságává tegye magát.

PB.: Ezt értem, de mindezeket az „enyhítő körülményeket és szempontokat” is figyelembe véve, mégiscsak alárendeltségről van szó, nem?

MTA.: Ez így van, és sokak számára – keresztyének számára is – önmagában kínos a bibliai szóhasználat, ezért kerülik, vagy átfogalmazzák. Mégsem kerülhetjük ki azt a tényt, hogy itt egy valódi alárendeltségről van szó. Pál mondatai az 1Kor 11,3-ban túl egyértelműek ahhoz (amelyek egyébként az Ef 5,23-ban is szerepelnek), hogy félre lehessen őket érteni. Ez a kifejezés – a „fej” – a férfi és a nő közötti szükségszerű kapcsolatot írja le. Azt jelzi, hogy itt egy visszafordíthatatlan rendről van szó, amiben az egyik fél alárendeltje a másiknak. A szó nemcsak egy szerves élet „fejét” és a vezetés székhelyét jelölheti, hanem egy ház sarokkövét, egy folyó forrását, egy beszéd fő érvét, vagy általában valaminek a csúcsát. Mindenesetre nem árt szem előtt tartani a fogalom gazdag jelentéstartalmát – mondja Barth. Az ezekben a szakaszokban megfogalmazott gondolatok (az Ef 5-ben egészen konkrétan fejről és testről van szó, e fogalmak szűkebb jelentésére utalva) döntő jelentőségűek arra a tényre nézve, hogy az engedelmesség, amelyet az apostol megkövetel a nőtől, a férfi számára ténylegesen valamiféle elsőbbséget és a felsőbbrendűséget, a nő számára pedig követést és alárendeltséget jelent.

PB.: Mi az igei, vagy teológiai alapja ennek az engedelmességnek és alárendeltségnek?

MTA.: Ez a legfontosabb kérdés itt, mert csak ennek tükrében látható, hogy itt nem egy kikövetelt, vagy a másikra erőszakolt külső kényszerről van szó. Az 1Kor 11, 3-ban a nő engedelmes hozzáállásával kapcsolatos kijelentés két krisztológiai kijelentés között áll: „De tudnotok kell, hogy minden férfinak Krisztus a feje, az asszony feje a férfi, Krisztus feje pedig Isten.” Az, hogy Pál itt azt állítja, hogy a férfi a nő számára az, ami a férfi számára Krisztus, és ami Krisztus számára Isten, arra utal, hogy az „alárendeltség” először is Krisztusban valósul meg. Nem arról van szó tehát, hogy a nő Krisztushoz és Istenhez fűződő viszonya csak a férfihoz fűződő viszonyán keresztül jöhetne létre. Ez abszurd gondolat. Az engedelmesség teológiai alapja magának Krisztusnak a személye és méltósága: Krisztus a feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak (Kol 2,10), így az embernek is. Ő a képe a láthatatlan Istennek, és ő az egész teremtés elsőszülöttje (Kol 1,15). Ő előbb volt mindennél, és minden általa és őrá nézve teremtetett (Kol 1,17), ő a feje a testnek, az egyháznak, ő a kezdet, ezért mindenekben övé az elsőség (Kol 1,18). Krisztus tehát a férfi méltósága felett áll, és amikor a férfinak való tiszteletadásról és engedelmességről van szó, akkor ez valójában Krisztusnak szól. Ugyanakkor – és ez a másik oldal, amit hangsúlyoznunk kell –, Krisztus nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel és engedelmes volt a haláláig (Fil 2,6). Ebben a krisztusi hozzáállásban láthatjuk minden alárendeltség alapját. Ki állhatna alacsonyabb szinten Isten előtt, mint az, akit Isten bűnné tett értünk? – kérdezi Barth (2Kor 5,21). A nő a férfinak való alárendeltségében biztosan nem! Krisztus ilyen értelemben mind a felsőbbrendűségben, mind az alárendeltségben felülmúlja az embert. Ezért a nő a férfinak való alárendeltségében Krisztus összehasonlíthatatlan és felülmúlhatatlan alázatosságát próbálja a maga szintjen kifejezni.

PB.: Hogyan néz ki a férfi részéről ez a felsőbbrendűség, a nő részéről pedig az alárendeltség a gyakorlatban?

MTA.: Először is, ezt a viszonyrendszert az határozza meg és korlátozza, hogy mindkettő – mind a férfi, mind a nő – Krisztusban van. A férfi számára ez nem jelenthet többet annál, minthogy ő az első, a vezető, a kezdeményező, a mindkettőjüket felölelő rend képviselője, a nő számára pedig nem jelenthet kevesebbet annál, mint hogy a férfival szemben engedelmes, elismerve hogy a sorrendiséget tekintve második, és hagyja magát vezettetni.

Ahhoz a rendhez való alkalmazkodásuk, amelynek Jézus Krisztus az Ura, nem vezethet a férfi túlértékeléséhez és dicsőítéséhez, és nem adhat alkalmat a nő elnyomására és leigázására sem. Krisztusban mindkettő szabadon alkalmazkodik ehhez a rendhez. Épp ezért annak, aki nincs Krisztusban – nincs bibliai értelemben vett hite – nehéz, sőt lehetetlen ezt megérteni. De a hívők számára ez a „szabadság rendje” – ahogy Barth fogalmaz. Épp ezért, mivel a férfi Krisztus hatalmánál fogva feje a nőnek, és mivel eközben Krisztusban egyek és benne szabadon foglalhatják el a számukra kijelölt helyet, nincs értelme a korinthusi nők példáját követve felforgatni ezt a rendet, vagy elavultnak tekinteni és mint ilyet elvetni.

PB.: Korinthusban nem csak arról volt szó, hogy a nők egy adott szokást, a fátyolviselést szerették volna elutasítani?

MTA.: Úgy kellene fogalmaznunk, hogy az adott szokást helytelen indítékokból akarták elutasítani. Talán úgy érzékelték, hogy ez az illemszabály a nők elnyomását kifejező ósdi konvenció csupán. Korinthusban természetesen nem csak a fátyolviseléssel voltak problémák. Ez csupán a mélyen húzódó probléma egyik konkrét megnyilvánulási formáját jelentette. A valódi probléma az volt, hogy a Jézus Krisztus által létrehozott rend – és e rend szabadon való megélése – kérdőjeleződött meg, éppen ezért szentelt neki Pál olyan nagy figyelmet az adott fejezetekben. Ez a határátlépés azért jelentett veszélyt és azért nem tekinthető „haladásnak”, vagy „fejlődésnek”, mert a mögöttes szándék miatt csak visszalépést jelentett volna – visszalépést a régi eónba, amelyben a férfi és nő viszonyát még nem Krisztus rendezte.

PB.: Már szóba került érintőlegesen az Ef 5, ahol Pál részletesen értekezik a házasfelek szerepeiről és kötelességeiről. Mit tudhatunk meg ezek alapján a már vizsgált alárendeltségről és engedelmességről?

MTA.: Ugyebár itt nem általánosságban férfiakról és nőkről van szó, hanem a házastársi kapcsolatról, bár a házasság, mint Isten által elrendelt intézmény példamutató jelentőséggel bír a férfi és a nő egész kapcsolatára nézve (a házasságon kívül is). Ezért helyénvaló – mondja Barth –, hogy az általános rend megértésében figyelembe vegyük ezt a szakaszt. A már vizsgált 1Kor 11-hez képest megjelenik itt egy döntően új vonás (amely elmélyíti az 1Kor 11 szakasz megértését is), éspedig az egyértelmű párhuzam, amely a nőnek a férfihoz és az egyháznak Jézus Krisztushoz való viszonya között húzódik (és amelyet a 25., 29., 32. versek hangsúlyozottan megismételnek). A 23. versben található a legfontosabb kijelentés: „amint Krisztus is feje az egyháznak…”. Ez a kitétel kétségtelenül az „előtte” és „utána”, a „fölé”- és „alárendeltség” hangsúlyozását jelenti a férfi és a nő kapcsolatát érintően, sőt, itt kap először konkrét érvbeli alapot ez a sajátos viszonyrendszer. Fontos az is, hogy ezt a passzust Pál részéről egy kölcsönös felhívás előz meg, lásd 21. vers: „engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében.”

Érdekes szempont itt – erre Barth külön felhívja a figyelmet –, hogy először konkrétan az asszonyokat szólítja meg az ige, nevezetesen, hogy engedelmeskedjenek a férjüknek. Ez azért van Barth szerint, mert a „Krisztus-egyház” analógia szerint ő a test, tehát neki – a nőnek, és nem a férfinak – kell képviselnie elsősorban azt az egységet, amelyben a megszólítottak, a férfiak és a nők, szülők és gyermekek, rabszolgák és az uraik, keresztyénként összekapcsolódnak az egyetlen Jézussal Krisztussal. Azt akarja ezzel kifejezni Barth, hogy az asszony viselkedése, mentalitása a házasságban analógia mindannyiunk számára arra, hogy nekünk, keresztyéneknek (mindenféle rangú és nemű keresztyénnek) hogyan kellene Krisztushoz viszonyulnunk. Ebből a szemszögből nézve a direkt nőnek címzett, engedelmességre történő felszólítás egy különleges formája annak az alapvető és minden egyes keresztyénhez intézett felszólításnak, ami a Krisztusnak való engedelmességre vonatkozik.

Furcsán hangzik, de Barth szerint ezen a ponton a nő mindenkit megelőz. Tehát épp a nő „elsőbbségét” látjuk – nem csak a férfival, hanem mindenki mással szemben is, ami abban ölt testet, hogy legelőször őt, mindenki mást megelőzve direkt arra szólítják fel, hogy rendelje alá magát a férfinak, mert ha így tesz, akkor tulajdonképpen a Jézus Krisztus iránti engedelmesség prototípusa lesz a közösség számára. Az egyház tagjaként a férfinak és a közösség minden más elöljárójának és alárendeltjének nincs más választása, mint követni a nő példáját, ugyanis Jézus Krisztushoz viszonyítva pontosan azt a pozíciót foglalják el, amelyet a nőnek a férfihoz viszonyítva kell elfoglalnia és megtartania – mondja Barth. Ez az oka annak a feltűnő ténynek is, hogy a férfihoz intézett hosszabb intést lezárva (33. vers), az apostol látszólag mellékesen, de valójában mégiscsak lényeges kiegészítésként visszatér a nőkre: „az asszony pedig tisztelje a férjét”, azaz: tisztelje őt „felsőbbrendű helyzetében.” Ez az elsőre furcsának ható kitétel a perikópa végén épp azért lényeges, mert megjeleníti az egész egyháznak a Krisztussal szemben elvárt mentalitását, tehát egyfajta összegzésként újra érdemes azt elmondani.

PB.: Mi a férfi felelőssége a nővel való kapcsolatában?

MTA.: Az Ef 5,28-33-ban olvasunk erről: a férfinak fel kell ismernie a felelősségét, hogy a nővel úgy éljen együtt, amint aki „örököstársa az élet kegyelmében” (1Pt 3,7), és ezért úgy szeresse őt, mint önmagát (mint a saját testét), és úgy bánjon vele, mint azon társával, aki nélkül nem lehetne az, aki. Ezért a férfi akármit is tesz a nővel, akárhogy is viszonyul hozzá, az végső soron rá hull vissza és magával teszi, mert a nő által nyeri el „emberségét.” Az elsőbbsége ebben áll – abban, hogy elfogadja a nőt, megerősíti, hogy a nő a társa és együtt él vele. A mandátuma az, amit az 1Móz 2-ben olvasunk: „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és ezért lesznek egy testté.” Az első és igazi dolgot, amire a nőnek szüksége van, itt sem a férfi teszi meg, hanem maga Jézus Krisztus. A férfi csak őt követi ebben. Ugyan semmiképp sem képes erre az archetipikus szeretetre, de azt imitálnia, illetve tükröznie kell. A férfinek tehát Krisztust kell ebben „másolnia” – úgy kell szeretnie a nőt, ahogy Krisztus is szereti az egyházat. Ebben a cselekvésben – és nem is lehet szó a férfi másfajta vezető szerepéről – foglalja el és érvényesíti felsőbbrendű helyzetét abban a rendben, amely őt és a nőt egyaránt magában foglalja. A nő pedig a maga részéről ebben a rendben van alárendeltségre hívva. Tulajdonképpen mind a férfi, mind a nő „utánozza”, vagy imitálja Krisztust és az egyházat, de még egyszer mondom, a nő maga az egész közösség Krisztussal való kapcsolatát jelképezi – erre utal a 21. vers, ahol egy kölcsönös alárendeltségre való felszólítással találkozunk: „engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében.”

PB.: Akkor az alárendeltség és engedelmesség végső soron kölcsönös, és ugyanúgy vonatkozik a férfira és a nőre is?

MTA.: Bizonyos értelemben vonatkozik mindkettőre, de ennek értelmét nem fogjuk látni, ha megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni vagy eltörölni a nő férfinak való konkrét alárendelését, ami a szövegben világosan megjelenik. Azért nem szabad ezt „elkenni”, mert ez fejezi ki a közösséghez intézett buzdítást. Jézus Krisztusnak nincs szüksége buzdításra, de az Ő közösségének – férfiaknak és nőknek és minden tagjának – igen. És e közösséghez intézett intésnek igenis van egy különleges formája, és ez nem más, mint a nőkhöz intézett felszólítás.

PB.: Hogyan valósul meg a férfi részéről ez a kezdeményező vezetés, a nő részéről pedig ez az engedelmesség és alárendeltség ma, a 21. században? Meg lehet általános szabályokat és normákat fogalmazni?  

MTA.: Az isteni parancs, ami állandó, mindig megköveteli az embertől, hogy ezt a rendet betartsa és fenntartsa, bárhol és bármilyen körülmények között találkozik és él együtt férfi és nő. Ehhez ragaszkodnunk kell. Mivel Isten minden időben és helyzetben és minden emberre nézve ugyanaz az Isten, valamint élő Isten, aki most is uralkodik, ezért a parancsa normatív. Ugyanakkor nem várható el, hogy az általa megkövetelt magatartás, a parancsával összhangban lévő engedelmesség mindig, mindenhol és minden ember esetében azonos formában jelenjen meg. Az isteni akarat rendje ugyanaz marad. Az alkalmazása viszont folyamatosan változik, így változik a parancsolt vagy tiltott, engedelmes vagy engedetlen magatartás tartalma is. Barth szerint az isteni parancsot, és így a férfi és nő kapcsolatára vonatkozó isteni rendet sem kívánhatjuk semmilyen rendszerrel, legyen az régi vagy új, hagyományos vagy progresszív, bilincsbe verni.

PB.: Barth itt arra céloz, hogy a férfi és női szerepek, illetve a kettejük kapcsolatát szabályozó etikai elvek folyamatosan változnak?

MTA.: Nem, ő azt mondja, hogy az ige normatív tanítása az első, és azt nem szabad egyenlővé tenni időhöz és korhoz kötött hagyományokkal és szokásokkal. Tehát nem az igének kell igazodni az emberi viselkedés és cselekvés olyan rendjéhez, szokásához, erkölcséhez vagy akár fejlődéséhez, amit változhatatlan gránittömbként akarunk megőrizni. Az isteni parancs viszont mindig normatív, tehát az etikának igenis fel kell hívnia a figyelmünket arra a válaszútra, amely elé a férfi és a nő – minden férfi és minden nő a házasságban és azon kívül – kerül, éppen azáltal, hogy alapvetésként kezeli azt, hogy Isten parancsa megalkuvás nélkül megköveteli tőlük az isteni rend betartását a kapcsolataikban. A keresztyén etikának itt fel kell tudnia ajánlania azokat a szempontokat, amelyek alapján e rend fényében eldönthetjük, hogy mi a jó és mi a rossz. Meg kell tudnia fogalmaznia azokat a kérdéseket, amelyekre a férfinak és a nőnek e rendet illetően válaszolnia kell, és amelynek megválaszolásából kiderül, hogy engedelmeskednek-e az isteni parancsnak.

PB.: Milyen viselkedési mintázatot vagy hozzáállást tükröz, ha a férfi és a nő engedelmesik az isteni parancsnak? Tudom, arról beszéltünk, hogy nem valamiféle időtlen társadalmi elváráshoz vagy szokáshoz kell ezen a ponton ragaszkodnunk, de az ige alapján csak beszélhetünk általános normákról…

MTA.: Az a férfi, aki e rendnek megfelelően, tehát az igének engedelmeskedve áll szemben a nővel, mindig az „erős” férfi, vagyis az a férfi – itt ne az erős férfi általános és elkoptatott toposzára gondoljunk –, aki tudatában van e rend fenntartásáért viselt különleges felelősségének, és eszerint él. Fontos – teszi hozzá Barth –, hogy itt nem férfi méltóságáról és becsületéről van szó, még kevésbé férfi vágyairól és érdekeiről, hanem az isteni rendért viselt felelősségéről. Az engedelmes férfi a maga helyén, férfiként ennek a rendben a szolgálatába állítja magát. Nem fogja a véletlenre bízni, hogy a rend fennmarad-e, illetve és érvényesül-e. Nem fogja megvárni, hogy a nő is kivegye a részét a rend szolgálatában. Éppen ellenkezőleg, megelőzi őt ebben. És mivel a férfi számára is csak „szolgálatról” van szó, ezt gőg és nagyképűség nélkül, természetes módon teszi. Így nem fogja magát felsőbbrendűnek érezni a nőhöz képest. Valójában csak annyiban „felsőbbrendű”, amennyiben ő a kezdeményezője annak, hogy e rend által biztosított helyes életközösség közte és a nő között fennmaradjon. Sőt, a férfinak „éberen kell őrködnie” e rend felett. Ez az, ami a lovagiasság egyébként meglehetősen kétséges eszméjében tartható.

Ha látjuk a helyét elfoglaló férfit, akkor látni fogjuk, hogy mire gondolunk a nő esetében (a bibliai értelemben vett) „engedelmességről”. Ez az engedelmesség nem más, minthogy a nő elfoglalja azt a helyet, amely e rend szerint rá hárul, és nem is kíván mást, hogy hogy ez a rend legyen érvényben. Felismeri, hogy saját függetlensége, becsülete és méltósága, saját különleges kívánságai és érdekei ezen belül vannak biztosítva. Ebben a keretrendszerben nem keríti a hatalmába sem a kisebbrendűségi érzés, sem a féltékenység. A férfi „felsőbbrendűségét” nem támadásként értelmezi, hanem segítségként és védelemként. Mivel a férfi a kezdeményező, a bibliai rendhez ragaszkodó és azt megélő férfi kvázi „megidézi” a nőt erre az „érettségre”. Itt fontos hangsúlyozni, hogy a férfinak és a nőnek nem szabad egymástól függővé tenni e rendhez való alkalmazkodást, hanem azt kölcsönösen meg kell valósítaniuk.

PB.: Nem kell sem pszichológusnak, sem lelkésznek lenni ahhoz, hogy lássuk, rengeteg párkapcsolat és házasság diszfunkcionálisan működik, sőt, idővel széthullik. Látva az Isten szava által életre hívott, férfi és nő közötti rendet, hogyan lehet attól eltérni, illetve az eltérések következményeként jelentkező szereptévesztések milyen konkrét magatartásformákban öltenek majd testet?

MTA.: Kezdjük a férfival. A férfi könnyen zsarnokoskodóvá válhat. A zsarnok mindig engedetlen e renddel szemben. Nem kell feltétlenül kegyetlennek vagy rosszindulatúnak lennie – mi általában ezekkel a tulajdonságokkal azonosítjuk a zsarnokoskodást. Vannak csendes, szelíd, kedves, sőt könnyed zsarnokok is, akik nagyon is imponálók lehetnek a nők számára. Lehet, hogy ez a típusú zsarnok még rosszabb is, mert jobban leplezi magát. A zsarnok jellegzetessége az erős férfival szemben az, hogy nem a rendet szolgálja, hanem a rendet saját szolgálatába állítja. Mondjuk úgy, hogy „jól jön neki a rend” a saját céljait követve. Az csak annyiban érdekli, amennyiben tévesen azt hiszi, hogy ez a rend kiemeli őt, rangot ad neki, és előnyt biztosít neki a nőkkel szemben. A rendet eszközzé kovácsolja a hatalom megragadásához és gyakorlásához a saját feltételezett férfias méltósága és becsülete, kívánságai és érdekei érdekében. Számára ez a rend nem felelősségteljes kötelesség, hanem valamiféle szükséglet, sőt öröm, hogy a nővel szemben előnyt élvezzen. Számára e rend öncélú. Csak arra jó, hogy kihasználja a nőt. A férfi azonban önmagában – a rendben betöltött szerepe nélkül – semmilyen értelemben nem „felsőbbrendű” lény, ezért az, aki számára ez a rend semmit jelent, intenzíven törekszik majd arra, hogy a nővel szemben úrként és parancsolóként lépjen fel, de legalábbis a mindenható és bölcs guru szerepét játssza majd. És mivel a rend akkor is fennmarad, ha félreértik, vagy visszaélnek vele, kéznél vannak az ehhez szükséges eszközök. Tehát blöfföl, és megvan az az előnye, hogy legalább az eszközt birtokolja, amellyel ezt megteheti. Páváskodik majd a férfiasságával. A maga kifinomult vagy durva, meggyőző vagy nevetséges módján a lehető legjobban eljátssza majd az „alfahím” szerepét.

Sajnos túl gyakran előfordul, hogy a nő a kedvére tesz, és engedi, hogy az ilyen viselkedés lenyűgözze és tetszését elnyerje, sőt, valójában még meg is idézi azt. Ez egyébként a könnyebbik út – sokszor könnyebb alkalmazkodni egy domináns személy magatartásához és szerepéhez. Az ilyen nő majd a maga oldalán eljátssza azt az ellenpólust, amelyet a zsarnok elvár tőle, és amely szükséges a saját teljesítményének elismeréséhez. Felfedezi, hogy mit várnak tőle, és azt szó szerint teljesíti. A lehető legkényelmesebbé akarja tenni a dolgokat a férfi számára. Azt is vonzónak találja – és a zsarnok biztosan támogatja is ebben –, hogy a ő a férfi hajlékony cicája, hízelgő „tükre” legyen. Az ilyen nő azzal, hogy a férfi kedvében jár, magának is kedvez. Ravaszul eljátssza a szerepét – merthogy csak egy szerepről van szó, ugyanis az ilyen értelemben alárendelt nőnek nincs igazi léte. Ennek a „szerepnek” nincs helye a férfi és nő kapcsolati rendjében. Itt a nő is visszaél ezzel a renddel.

Tulajdonképpen a zsarnoki férfi és az engedelmes nő kölcsönösen bátorítják egymást. Persze ez nem mindig történik meg. Az engedelmes nő nem mindig találkozik zsarnokkal, és a zsarnok sem mindig találkozik az engedelmes nővel. A furcsa az – mondja Barth –, hogy még az ebből eredő konfliktus is ígéretesebb, mint az a béke, amely akkor következik be, amikor ezek az ellentétek találkoznak és egymásra találnak. De akár elszigetelten, akár együttműködve valósul is meg, ez a kontrasztos kép engedetlenségről tanúskodik – nem más, mint az isteni rend megsértése.

PB.: Eddig – bár említettük már a női oldalt is – inkább a diszfunkcionális férfi viselkedés került előtérbe. Most térjünk rá a női oldalra. Hogyan térhet el a nő az általunk korábbi tárgyalt isteni rendtől?

MTA.: Mivel a férfi zsarnoksága és a nő engedelmessége egyaránt helytelen, így egyik sem tarthatja meg a számára Isten által kijelölt helyet. Ha a nő berendeződik egy zsarnokoskodó férfi alá – tehát együttműködik vele –, akkor is nyilvánvaló, hogy sérül és szenved. Ez a kapcsolati rendellenesség megbosszulja magát. Ugyanis a zsarnoknak engedelmeskedő nőben implicite ott rejtezik már a „lázadó nő” – mondja Barth. A maga módján még az engedelmes nő is „törvénytelenül” gyakorol hatalmat a férfi felett.

PB.: Az, aki el van nyomva, hogyan gyakorolhat hatalmat afelett, aki elnyomja őt?

MTA.: Éppen engedelmességével ragaszkodik a férfi feletti uralomhoz. Azzal bosszulja meg a férfi zsarnokságát, hogy pontosan azt a szerepet játssza, amit a férfi elvár tőle. Önkéntes gyengeségében és engedékenységében a nő hatalmat szerez a férfi felett – titokban ő az erősebb. De ennek a leplezett állapotnak egy idő után ki kell törnie és nyilvánvalóvá kell válnia. A rend, amelyet csak látszólag tartanak tiszteletben, de a valóságban visszaélnek vele és elferdítik, egyértelműen is megkérdőjelezhető és nyíltan is megsérthető. Ahol ezt a rendet igazából nem tartják be, ott egy napon a nőnek eszébe juthat, hogy nemcsak a férfi állítólagos előjogait és „posztumusz uralmát”, hanem valódi elsőbbségét is megkérdőjelezze, nyíltan feladva pozícióját és kiragadva a a férfi kezéből a hatalmat.

Itt kezdődik el a valódi konfliktus. Most aztán kiderül, hogy melyik fél bizonyul erősebbnek. De bármi is lesz az eredmény, egyik oldal sem „győzhet” igazán. Tegyük fel – mondja Barth –, hogy a nő nyílt vagy rejtett lázadása sikerrel jár. A férfi kilátásai ebben az összecsapásban nem túl jók. A férfi nyilvánvaló módon egy „gyenge emberként” fog kikerülni ebből a harcból. Kiderül, hogy a zsarnokoskodó férfi, aki ugye nem is volt soha bibliai értelemben „felsőbbrendű”, valójában csak eljátszotta az úr szerepét, ahogyan az engedelmes nő is csak szerepet játszott. A zsarnokról lehullt a lepel.

Persze továbbra is játszhatja a szerepét, de a nő már átlát rajta. A nő már nem hiszi – igazából már a férfi sem –, hogy kapcsolatukban a férfi az első, ő pedig a második. Mivel a férfi visszaélt a pozíciójával, a nő pedig nem hajlandó többé második lenni, már nincs is ambivalencia. Most már a nő a – rossz értelemben vett – első, a férfi pedig titokban vagy nyíltan feladta a pozícióját. Melyik férfi nem fog kétségbeesetten és felháborodottan küzdeni az ellen, hogy be kelljen ismernie ennek igazságát? – kérdezi Barth. A nőnek – ezt ma különösen nehéz megérteni –, mint sértett és megalázott félnek, nem áll a jog az oldalán, de a jog látszata megvan! És a jognak ebben a „látszatában” a „gyengeségéből” kovácsolt előnyével a nő valójában erősebbé, a férfi pedig gyengébbé válhat.

Így jutunk el egy rettentően kínos és nehéz helyzetbe. „Hogyan merészelheti most a férfi érvényesíteni az elsőbbségét a nővel szemben?” – kérdezi Barth. Látva, hogy nem sikerült megragadnia ezt az elsőbbséget – visszautasítva azt a szolgálatot, amelyben jogosan érvényesíthette volna azt –, most már a gyengesége miatt utólag kell megpróbálnia érvényesíteni. Csakhogy Barth szerint ez nem így működik. A férfi elsőbbsége vagy megvan, vagy nincs. Az a férfi – mondja Barth –, akinek meg kell védenie a pozícióját a nőtől, vagy küzdenie kell az elsőbbségéért, kifejezésre juttatja, hogy már elvesztette azt – sőt, hogy soha nem is birtokolta, és hogy ő csak egy gyenge férfi, akit a nő az ujja köré tud csavarni. Sőt, lehet, hogy ez minden szenzáció nélkül, lágyan és finoman ment végbe, de végbe ment. A gyenge férfi a felesége lázadása révén egyre gyengébb lesz, a lázadó feleség pedig a férje gyengesége révén egyre „lázadóbb.” Röviden, a rend folyamatosan lazul, majd szétbomlik. És ha bekövetkezik a legrosszabb, és a férfi újra a zsarnokság eszközéhez nyúl – amellyel az egész kezdődött –, az ördögi kör újra kezdődik.

PB.: Egyesek azt mondják, hogy a 20-21. századot többek között a férfiszerep és identitás válsága fémjelzi. Nyilván annak a folyamatnak, amely idáig vezetett, történelmi, szociológiai, morális és egyéb aspektusai is vannak, de ha csak a hétköznapi helyzeteket nézzük, hogyan lehetne feltartóztatni, vagy megfordítani ezt a helyzetet? Hogyan lehet a férfi első helyre irányuló „visszakapaszkodási kísérleteinek” helyes irányt szabni? 

MTA.: Itt a nőkre hárul Barth szerint különösen nagy szerep. A nőknek a férfi jóságára kellene apellálni – legalábbis az önkorlátozó nő erre apellál. Kötelességévé teszi a férfinak, hogy kedves legyen. Ez fordítva is működhet, de ebben a tekintetben talán a nőnek van előnye. Elnyerheti a férfi tiszteletét. Fontos, hogy erre csak egy érett és önkorlátozó nő képes. Az ilyen nőhöz a férfi nem leereszkedően, nem gőgösen és nem önelégülten fog közelíteni annak „hajlékonysága” miatt, hanem őszinte tisztelettel. Az ilyen nő a férfit kötelességgel ruházza fel. Az ilyen nőt a férfinak egyszerűen komolyan kell vennie.

PB.: Mit ért Barth „önkorlátozás” alatt?

MTA.: Azt, hogy a nőnek a férfi gyengesége és diszfunkcionalitása miatt nem okozna különösebb gondot, hogy a férfi „fejére nőjön”, de az Úr szava iránti engedelmességből maga szab határt önmagának. Ha valami megzavarhatja a férfi zsarnokságát és a férfiúi gyengeséget – ha valami a férfit jóságra késztetheti és ezért a nő elfogadására –, az az önkorlátozó nővel való találkozása. Hogy miért? Mert a nő érettsége az önkorlátozásában mutatkozik meg. Nem kell megvárnia a „kedves” férfit ahhoz, hogy ezt tegye. Az előbb felvázolt, a férfi és nő közötti kapcsolatot érintő ördögi kört úgy lehet megtörni tehát, ha az egyik fél – először viszonzatlanul – a teremtési rend szerint közelít a másik félhez. Ilyen értelemben a férfinak sem kell megvárnia a szerény nőt ahhoz, hogy kedves legyen. A „kedvesség” ugyanis eredetileg a férfi sajátos felelősségéhez tartozott. Tehát nem az a helyes megoldás a kapcsolati problémákra, hogy megvárjuk, amíg a másik fél „helyesen viselkedik”, úgy, ahogy azt mi elvárnánk. Nem feltételeket kell szabni a másiknak, hanem proaktív módon a teremtési rend szerint kell élnünk, ami remélhetőleg változásra készteti majd a másik felet. Csak így lehet megtörni a férfi és nő közötti vég nélküli dominanciaharcot, amit a kapcsolatukban a bűneset következményeként óhatatlanul is fellépő anomálián túl manapság sajnos különféle családellenes ideológiák még szándékosan fel is szítanak.

Folytatjuk!