„Ez most már csontomból való csont, testemből való test” – beszélgetés férfiról és nőről Karl Barth gondolatai alapján, V. rész

A beszélgetés I., II., III., és IV. része

Parti Benedek: Arról beszéltünk, hogy a férfi és a nő közötti kapcsolat nem merül ki a szexualitás, a nemi érintkezés által nyújtott sajátos beteljesülésben. Mi az, amit ehhez még hozzá lehet tenni?

Márkus Tamás András: Igen, a férfi és nő közötti találkozás szexuális dimenzióját és összetevőjét nem lehet elszigetelni a többitől. De ez azt is jelenti –, és ez nagyon is lényeges elem –, hogy a kettejük kapcsolatának többi részét sem szabad elszigetelni a szexualitástól. Érdekes Barth megjegyzése, amikor azt mondja: a házasság akkor „tiszta”, tiszteletreméltó, ha megjelenik benne a szellemi és a testi oldal is. Jelen van benne a szexualitás, de a teljes odaadás és együttélés kontextusában. Ha ez a kontextus hiányzik, akkor a kettejük közötti kapcsolat szexuális szférája sem lehet erényes, helyes vagy üdvös.

PB.: Tehát a kölcsönös elköteleződést nélkülöző szexualitás rossz?

MTA.: Barth máshogy fejezi ki magát, de tulajdonképpen ő is erre utal. Azt mondja, hogy a valódi „együttlétet” nélkülöző közösülés „démoni”. Sőt, azt mondja, hogy ez még akkor is igaz, ha a formális és törvényes házassági kötelék látszólagos szentsége keretezi. Megtörténhet tehát, hogy egy törvényesen megkötött házasságban is negatív előjelű a szexualitás. Ezért még a házasfeleknek is fel kell tenniük a következő kérdéseket: férfiként és nőként miként határozzák meg magukat, a szerepüket? Miért fontos számukra a szexualitás? Mit akarnak valójában egymástól? Mi a közös bennük, mi a kettejük közötti kapcsolat alapja és célja, illetve, hogy a közöttük lévő szexuális viszony miként illeszkedik a közös életük teljes rendszerébe, azt hogyan erősíti és tartja fenn?

BP.: Nézzük a házasság és a szexualitás egymással való viszonyának bibliai alapjait. Mit tanulhatunk az ide kapcsolható bibliai passzusokból?

MTA.: Itt alapvetően az 1Kor 6-ot és az Ef 5-öt érdemes megnézni. Mind az 1Kor 6,16-ban, mind az Ef 5,31-ben szerepel egy ószövetségi idézet, mégpedig az 1Móz 2,24-ből: „ezért lesznek egy testté.” Mindkét esetben kétségtelenül a fizikai szexuális egyesülésre kell gondolnunk, bár az Ef 5,31 arra az egyesülésre utal, ami a házasságban történik, az 1Kor 6,16 egy paráznával való egyesülésre. Részben az Ef 5,28 is ide tartozik: „Hasonlóképpen a férfiak is szeressék a feleségüket, mint a saját testüket. Aki szereti a feleségét, az önmagát szereti”. Azaz a férfiaknak úgy kell szeretniük a feleségüket, mint akikkel egy testté váltak. De itt nem csak a fizikai testről van szó (a konkrét szó is többre utal). A kettejük egy testté válását jelölő kifejezések (lásd szoma) nem csupán a fizikai egyesülésükre utalnak. Nyilvánvaló, hogy az ember fizikai lényét is magában foglalja az itt szereplő „test” kifejezés, de ennél sokkal többet is, mégpedig az egész embert, mint pszicho-fizikai lényt. És ha két ember egy testté válik, ez ugyan kifejezi fizikai egyesülésüket is, de ezen túlmenően a teljes lényük teljes, és felbonthatatlan közösséggé való egyesülését jelöli. Nem a férfiban és a nőben valami, hanem maga a férfi és maga a nő válik eggyé. Így válik az Ef 5,29 érthetővé: „Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza, ahogyan Krisztus is az egyházat…”. Figyeljük meg: mivel a férfi szereti feleségét, nem önmagában szeret valamit, ami rajta kívül van, hanem önmagát szereti. És amennyiben a férfi nő iránti szeretete ilyen, úgy összehasonlítható Krisztusnak az Ő egyháza iránti odaadásával, szeretetével. Itt a férfi és a nő házassági szövetségben való teljes egyesüléséről van szó, ami a keresztyén hit legfőbb misztériumának analógiája.

PB.: Az említett analógiából az következik, hogy a szexualitásnak kizárólag a házasságon belül van helye?

MTA.: Természetesen, az egész páli érvelés arra a felismerésre épül, hogy a szexualitást nem lehet külön, a férfi és nő közötti teljes elköteleződésből, kölcsönös önátadásból kiszakítva vizsgálni. Nem létezik tehát legitim átmeneti, vagy részleges szexuális kapcsolat – minden ilyen jellegű dolog paráznaság. Itt az 1Kor 16,12-16 az irányadó számunkra. A korinthusi keresztyén közösségben nyilvánvalóan voltak olyan személyek, akik e tekintetben más véleményen voltak, akik a nemi kapcsolatot erkölcsileg semleges dolognak tartották, a paráznákkal való szexuális kapcsolatot pedig egészen egyszerű, pusztán a fizikai kielégülésre fókuszáló tevékenységnek tartották.

PB.: Nem lehet úgy érvelni, amit gyakran hallunk, hogy az ilyen jellegű mechanikus kapcsolatból hiányzik az érzelem, tehát nem számít megcsalásnak, ha a házastársunkon kívül, valaki mással, pusztán a fizikai kielégülés kedvéért létesítünk szexuális kapcsolatot?

MTA.: Azért nem, mert nem lehet ilyen módon elválasztani az ember különféle alkotórészeit, hogy aztán kiporciózzuk, hogy csak a „testünk” vett részt az aktusban, emiatt a lelkünk érintetlen maradt. Az embert a maga pszichofizikai teljességében kell szemlélnünk. Pál is úgy érvel, hogy nem lényének egy része vagy egy különleges funkciója, hanem az ember a maga teljességében, mindenestül az Úré (13.v.). A hívő ember Krisztus tagja, aki várja egész lényének a feltámadását, továbbá a benne lévő Szentlélek temploma, akit Istentől kapott – attól az Istentől, aki „drága áron” vásárolta meg őt. Emiatt aztán Istent a saját testében is dicsőítenie kell (19-20.v.), mármint azáltal, amit a testével tesz. Ha a szex, illetve a szexuális igények létünk valamilyen elkülöníthető szférájához tartoznának, akkor nem lehetne kizárni a paráznával való közösülést. De ilyen nincs. Nem lehet a keresztyén hétköznapi életét, vagy hitéletét külön kezelni az egyén szexuális életétől. Nem lehet az utóbbit a többitől elkülönítve, saját törvényeit követve megélni. Ha a hívő ember hitben „egy lesz” az Úrral, úgy egy lesz – egy test lesz – a paráznával is, akivel közösül. A kulcs a 17. vers: „Aki pedig az Úrral egyesül, egy lélek ővele.” Ez kizárja a keresztyén számára annak lehetőségét, hogy egy testté váljon valakivel, akivel nem áll házassági szövetségben. Azaz, mivel a keresztyén férfi teljes lényében van közösségben az Úrral, ezért csak teljes lényével lehet közösségben a nővel is. Szexuális szükségletei és azok kielégítése nem választhatók el lényének más aspektusaitól és a nővel való egész kapcsolatát érintő felelősségétől. Csak akkor léphet kapcsolatba az adott nővel (és fordítva is, a nő a férfival), ha a másik egész lénye fontos számára.

PB.: Sokan úgy vélik, hogy a szexualitás a keresztyénségnek köszönhetően vált tabuvá, vagy valamivé, amire mindig a bűn árnyéka vetül, és amivel emiatt jobb vigyázni. De – ha jól értem, – a szexuális késztetés teljesen legitim a megfelelő keretek között.

MTA.: Igen, amennyiben az egész személyiség benne van, amennyiben a férfi és nő felbonthatatlan egységben él, és ez az egység összhangban van Istennek a házasságra vonatkozó rendelkezéseivel. A biológiai késztetés így válik „emberivé.” Ha megvan ez a keretezés, akkor viszont többé már nem csak valamiféle opcionális dologként van jelen a szexualitás, hanem szükségszerű és lényeges elemként. A testi szexualitás – mondja Barth, – végső soron férfi és nő közötti közösség pecsétje.  Egyébként mindezt Barth megtámogatja a kortárs „tudományos” irodalmak felismeréseivel is. Ezeket természetesen kritikusan vizsgálja, nem fogad el mindent abból, amit mondanak.

PB.: Kire gondolsz pontosan, vagy kikre hivatkozik ő?

MTA.: Ezernyi kitekintést és irodalmi vonatkozást találunk nála, szinte felsorolni sem lehet, de akit mindenképp meg kell említenünk, az Dr. Theodor Bovet, akinek egyébként magyar nyelven is elérhető egy-két műve. A svájci Bovet protestáns hívő volt, egyébként pedig orvos, ideggyógyász, és emellett neves keresztyén házassági tanácsadó. Még egy külön intézetet, illetve szaklapot is alapított a házasság kutatásának szentelve.

PB.: Miért említi őt Barth, mit érdemes tőle kiemelni?

MTA.: Barth többek között Bovet magyar nyelven is elérhető művére hivatkozik (Felette titok – Könyv a házasságról, Evangéliumi Kiadó). Bovet – egészen tömören – arról beszél (és ez nem feltétlenül egy sajátos keresztyén nézet, de ettől még helyesnek tűnik és használható), hogy az emberi éroszt az különbözteti meg az állati ösztöntől, hogy bár az érosz az egész emberi életet jellemzi, mégsem csak a szexuális élvezetről szól. Az emberi érosz azért különleges, mert az élet egyéb aspektusaival is összekapcsolható, tehát az ember képes irányítani azt, ahelyett, hogy az érosz irányítaná őt. Az éroszból fakadó impulzusok az emberben képesek az átváltozásra és az átalakulásra. Energiájukat kreatív művészi vagy más tevékenységekben lehet felhasználni, és a fizikai helyett intellektuális síkon lehet megélni. Bovet szerint a torz erotika jellegzetessége, hogy egyesek csak a közvetlen biológiai késztetéseket ismerik, és nem tudnak mást csinálni, minthogy engednek nekik. De ez csak szélsőséges, „brutális” megnyilvánulása az érosznak.

PB.: Miért baj az, hogy az embernek vannak tisztán naturális, biológiai vágyai, ösztönei, amelyek utat törnek maguknak? Miért kellene ezeket elfojtani, ami nyilván semmi jóra nem vezet?

MTA.: Itt nem „elfojtásról” van szó, hanem az ösztön, a szenvedély vagy a vágy szublimálásáról, átalakulásáról. Ahol a nemiség átveszi az uralmat, és így felveti az erkölcs irányításának kérdését, ott nyilvánvaló, hogy a vágyak már nem felelnek meg az ember eredeti természetének; hogy azok már nem a szerelem és a testi közösség egységéből fakadnak; hogy már nem a konkrét, ellenkező nemű emberi egyedre, vagy személyre irányulnak, hanem valamiféle tőle érkező „szexuális szolgáltatásra.” A szexualitásnak az ilyen végzetes kitörése nem egy erős biológiai impulzus, hanem az erős énközpontúság eredménye, amely pusztán kihasználja ezt a természetes impulzust, leválasztja azt a természetes szeretet pszichofizikai egységéről, és azt önmagunk kielégítésének szolgálatába állítja. Barth szerint a szexualitás ilyen módon való felhasználása már nem is bestiális, hanem démoni, mert ellentétes az ember embertársi meghatározottságával, ilyen módon az önfelmagasztalás egyik formája. Tehát a másiknak, a „te”-nek való önátadást mellőző szexuális aktus démonikus gyakorlattá válik. Már-már „varázslás”, mert pusztán a naturális szexualitás révén próbálja biztosítani azt, ami csak a kölcsönös és személyes önátadásban érhető el.

PB.: Tehát nem igaz, hogy nincs különbség szexuális együttlét és együttlét között.

MTA.: Pontosan. A motiváció és a szándék itt a meghatározó.

PB.: Hogyan lehet az előbb említett negatív mentalitástól megszabadulni?

MTA.: Ez csak a szív megváltozása révén történhet meg, a szeretet és a közösség újrafelfedezése által. Nem igaz tehát, hogy a szexuális együttlét minden megtapasztalása azonos jellegű – nem mindegy, hogy az valódi szeretetben gyökerezik, vagy impulzív vágyból fakad csak. A torz szexualitásból fakadó gyönyör még maximális intenzitásában is csak pillanatnyi megtévesztő élmény lehet csak.

PB.: Ez nyilvánvalóan teljesen szembemegy a minket körülvevő kultúra, illetve a társadalmunk általános felfogásával, ami a „hódítást”, a szexuális élmények és rövidtávú kapcsolatok halmozását pozitívnak tartja.

MTA.: Ez így van, de ki kell mondani, hogy az ilyen élményeknek – Barth fogalmazásával élve – nincs helye a „közös élet biográfiájában.” Barth megjegyzése ezzel kapcsolatban különösen érdekes: Don Juan alakja valójában nem az erotika mestere, hanem a szerelemre képtelen és szexuális értelemben „gyenge” férfi típusa, aki nyugtalanul keresi az újabb és újabb nőben azt, aki szexuális értelemben maximálisan kielégíti, de elkerülhetetlenül egyik csalódásból a másikba siet.

PB.: Erre vezethető vissza a modern házasság kudarca, mármint, hogy ennyi házasság rosszul működik – a házasfelek sokszor boldogtalanok –, illetve felbomlik?

MTA.: Barth szerint a modern házasság gyarlóságának oka nem az erkölcsi önuralom hiánya, nem az intézmény „kötelező erejének” az eltűnése, hanem az, hogy nem tudják, hogy mi a házasság célja és lényege. Ma jóval több házasságot kötnek „szerelemből”, mint a korábbi korok bármelyikében, és így a szerelem teremtő erejére nagyobb igényt támasztanak, mint korábban. A nemiség természetes igenlése, amely korunkat jellemzi, Barth szerint üdvözlendő, de önmagában nem elégséges. Amire nagy hangsúlyt kellene fektetni, az a két fél közötti szeretet jellege és a hitben való megalapozottsága. Az mindenképp jó, – mondja Barth, – hogy a nemiséggel kapcsolatos korábbi „rossz lelkiismeretet” magunk mögött hagytuk, de hiányzik az „új és jó lelkiismeret”, amelynek alapja a valódi, és fejlődni képes szeretet, és ami ahhoz vezet, hogy a nemiség megfelelően illeszkedjen a felek közös életébe.

PB.: Milyen tudományos művekre hivatkozik még Barth?

MTA.: Charlot Strasser (férfiról van szó, valódi neve: Karl Ludwig Strasser) svájci pszichiáter egy előadására utal, ami 1948-ban jelent meg Zürichben (lásd „Seelische Gleichgewichtsstörungen im geschlechtlichen Eheleben”). Barth csak egy-két jellemző gondolatot emel ki a műből, éspedig azért, mert ezek ismét csak arról tanúskodnak, hogy a modern klinikai pszichológia megállapításai egyezést mutatnak a korábban megfogalmazott teológiai igazságokkal. Barth teljesen megalapozottnak tartja e műben kifejtett gondolatokat.

PB.: Mik ezek a gondolatok?

MTA.: Erőszakot követünk el a természettel szemben – írja Strasser –, ha az ember természetét az állati természethez mérjük. Az emberi természetnek nemcsak fizikai, hanem pszichikai szerkezete is van. Ezért téves az a feltételezés, hogy az emberi természetet korlátozzuk le, ha a fizikai nemi érettség megjelenésével az még nem lehet rögtön szexuálisan aktív, hanem meg kell várnia a megfelelő alkalmat arra, hogy szexuális késztetéseit kiélje. Még senki sem betegedett meg vagy pusztult el a szexualitás terén tanúsított fegyelem miatt. Strasser szerint ebben a kérdésben mindig az a természetes és helyes eljárás, ha a szeszélyt kizárjuk, azaz fegyelmezzük a vágyainkat. Ez a házasfelek, férfi és nő tartós és kizárólagos pszicho-fizikai kapcsolatában teljesedik ki, míg minden, ami szabados szexuális tevékenységként bármilyen módon eltér ettől az elvtől (szigorúan alapelveként kezelve ezt, az egyedi esetekre való farizeusi utalás nélkül), fegyelmezetlenség. A test és az elme együttműködése a szerelemben nem engedi meg a fegyelmezetlen és szeszélyes szexuális gyakorlatban kifejezésre jutó könnyelműséget és ledérséget, ezért erre nem is szabad igazolást keresni. Strasser humbugnak nevezi azt a vélekedést, miszerint a szexuális késztetés útjába semmi nem állhat, és hogy annak mindig szükségszerűen ki kell elégülnie. A serdülőkorban a szexuális érettséggel például megjelenik a szexuális inger, de külső okok akadályozzák ennek meg-, illetve kiélését. Strasser szerint a megoldás „a várakozás politikája” – az, hogy megfelelő nevelésben részesítjük ezt a korosztályt, helyes döntésekre sarkalljuk őket a majdani házasságukkal kapcsolatban. Továbbá hangsúlyozzuk minden testi-lelki-szellemi képesség nevelés útján történő fejlesztésének szükségességét, amelyek serdülőkorban még korántsem tekinthetők teljesen fejlettnek. El kell kerülnünk, hogy a szexualitást helyezzük az érdeklődés középpontjába, és ezzel elhanyagoljuk a többi képesség fejlesztését – idézi Barth Strassert. A szexuális impulzusok és a szerelem tehát elválaszthatatlanul összetartoznak: a szerelem mentális kontroll nélkül lehetetlen.

PB.: Mit akar ezekkel a segítségül hívott felismerésekkel hangsúlyozni Barth?

MTA.: Azt, hogy tulajdonképpen minden olyan szerelmi kapcsolat, amelyet a felek, vagy partnerek a kölcsönös kötelezettség-érzése nélkül kötnek, és amelyet nem a kizárólagosság tudatosítása és a közös cselekvés felelőssége inspirál (ezeken alapulna ugyanis a kapcsolat magától értetődő állandósága), el kell utasítani, mivel az veszélyes mind az egyénre, mind a társulásukra nézve. Minden olyan férfi és nő, aki úgy bonyolódik bele egy nemi kapcsolatba, hogy nem viseli az azzal járó kötelezettségeket, és nem tekinti közös életüket egy kizárólagos szövetségnek, illetve nem tekint magára úgy, mint aki szabadon és tartósan a másikhoz tartozik, mégpedig egész pszichofizikai létének a másiknak történő önátadásában, az igazságtalan a másikkal és a társadalommal szemben is. Röviden: a szerelem lényeges, de sokkal többet jelent a nemi közösülés során történő testi kielégülésnél. Strasser úgy fogalmaz, hogy a szeretet „aktív jóság”, amely önfeláldozáshoz és bizonyos mértékig önfeladáshoz, a szó legszorosabb értelmében vett „vallásos” érzéshez vezet, tulajdonképpen az ego megkettőzésének a megtapasztalása a két szerelmes partner között, akik kölcsönös és kizárólagos kapcsolatban állnak egymással egy magasabb érték megtapasztalása, élvezete érdekében. Ez erőt és biztonságot jelent számukra – ez biztosítja a család létrejöttét, járul hozzá az emberi társadalom fenntartásához és ez biztosítja tagjainak személyiségfejlődését. Barth örömét fejezi ki, hogy egy modern orvos kutatásai is alátámasztják a keresztyén igazságot, olyannyira, mintha Strasser maga is az Ef 5-ből és az 1Kor 6-ból merítette volna bölcsességét.

PB.: Amikor a szexualitásról, illetve szexuáletikáról beszélünk, ezt keresztyéni alapon magától értetődően mindig a házasság kontextusában tesszük. De hogyan tájékozódjanak azok a férfiak és nők, akik nem házasok?

MTA.: A kérdés jogos, és Barth szerint nem is lehet a férfi és a női identitást, illetve az ezekhez az identitásokhoz kapcsolható etikai problémákat kizárólag a házasság vonatkozásában tárgyalni. Ugyanúgy nem, ahogy a nemiség kérdésére sem lehet úgy reflektálni, hogy ne foglalkoznánk a tágabb kontextussal. Tehát egyrészt Barth szerint demitologizálni kell a házasságot – azaz nem szabad istenítenünk –, másrészt nem szabad engedni azt sem, hogy a nemiség, a szexualitás kérdése a hozzá kapcsolódó területek fejére nőve önmagáért való témává váljon, kvázi „démonivá.” Barth szerint ezért „decentralizálni” kell a témát. Kétségkívül a házasság a férfi és nő kapcsolatának célja és középpontja, de nem korlátozhatjuk a témát csak a házasságra, illetve a házasokra. Ugyanakkor – ez a másik oldala a dolognak, – a férfi és nő létszférájának minden elemét a házas állapotra vonatkozó kritériumok alapján kell megítélni. A decentralizáció tehát nem jelenti a „szabály felfüggesztését.” Azt jelenti, hogy a férfi és a nő létszférája tágabb, mint a házasságé, és magában foglalja komplex kapcsolatok egész sorát, amelynek középpontjában a házasság áll.

PB.: Ez egy kicsit nehezen érthető. Miért fontos erről a decentralizációról, ugyanakkor mégiscsak a házasság központi jelentőségéről beszélni, amikor férfi és női szerepekről beszélünk?

MTA.: Egyszerűen arról van szó, hogy amikor etikai szempontból vizsgáljuk a férfi és a nő szerepét, kettejük kapcsolatát, akkor nem kizárólag a házasság megkötéséről, megéléséről és fenntartásáról kell beszélnünk, mintha a kapcsolati-, vagy szexuáletika csak akkor válna aktuálissá, amikor már házas az ember, férj és feleség. Nem, nem így van. Az ember férfiként és nőként akkor is Isten parancsa alatt áll, amikor nem házas, és még nem került sor a nemi érintkezés konkrét formájára, sőt, akkor is, ha megözvegyültek, vagy elváltak. Az igaz, hogy a házas állapotba való belépés és a házasélet egy különleges dolog. Ettől függetlenül azonban minden ember lényegi része, hogy férfi vagy nő. Tehát akár házas az ember, akár nem, férfiként mindig úgy viszonyul a nőhöz, mint nőhöz, és nőként a férfihoz, mint férfihoz. Nyilvánvaló, hogy nem mindenkinek van lehetősége arra – és nem is mindenki képes rá –, hogy házasként éljen, de ettől még nem szűnik meg férfi, vagy nő lenni.

Bármit is mondjunk tehát egy férfi és egy nő e középponton, tehát a házassági szövetségen kívüli létezéséről, a házasság minden férfi és nő számára egyfajta orientációs pont, akkor is, ha átmenetileg nem élnek házasságban, vagy ha soha nem is kötnek házasságot. Az ember férfi és nő konkrét házasságkötés vagy párkapcsolat nélkül is. A férfi és nő dualizmusa házasság nélkül is jelen van.

Folytatjuk!