„Ez most már csontomból való csont, testemből való test” – beszélgetés férfiról és nőről Karl Barth gondolatai alapján, VI. rész

A beszélgetés I., II., III., IV., V. része

Parti Benedek: Korábban arról beszéltünk, hogy akár házas valaki, akár egyedülálló, ugyanúgy érvényes mindenki számára a férfi és nő kapcsolatát szabályozni hivatott etika. Ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy házasság nélkül is férfiak vagy nők vagyunk – más lehetőség nincs –, ezért férfiként és nőként közeledünk egymáshoz. A cölibátus római katolikus gyakorlata – igaz, csak érintőlegesen – előkerült már, most azonban nézzük meg, hogyan ellensúlyozták az ezzel kapcsolatos tanítást a reformátorok, akik a klerikusok számára kötelezően előírt cölibátussal szemben (és a házasság mellett) foglaltak egyértelműen állást.

 Márkus Tamás András: Barth szerint a reformátori etika e tekintetben „nem túl örömteli.” Ez szerinte abból a konfliktusból ered, hogy – egyébként jogosan – a reformátoroknak szembe kellett szállniuk a cölibátus felsőbbrendűségéről szóló római katolikus tanítással. A reformátorok azért küzdöttek, hogy bizonyítsák: a házasság egyenrangú a cölibátussal, sőt. Luthernél ez a konfliktus sajnos ahhoz vezetett – így szerette volna ellenpontozni a cölibátus eszmeiségét –, hogy a házasság értelmét elsősorban, sőt, szinte kizárólagosan a gyermeknemzésben lássa meg, mondván ez egy Istennek jobban tetsző állapot. Odáig ment, hogy a házasság nem csak opcionális lehetőség, hanem egyetemes kötelesség is. Innen nézve a férfi és a nő házasságon kívüli élete csak úgy értelmezhető, mint egyfajta kivétel, amely korlátozza, de egyben igazolja a szabályt – azt, hogy meg kell házasodni, és gyermekeket kell világra hozni. Barth szerint ez túl erős antitézis, és mint ilyen, nem is biblikus. Igazából itt a természetjogban gyökerező emberi hagyomány a Szentírás fölé kerül. De mint láttuk korábban, a házasság nem pusztán a gyermeknemző funkciója miatt fontos – ennél jóval többet jelent, és annak a férfi és nő közötti szerelem ugyanúgy alapvető eleme.

PB.: Ugyanakkor az is igaz, hogy az Ószövetségben igenis lényeges a gyermeknemzés, mint olyan.

MTA.: Valóban. Izraelben a nőtlen állapot szörnyű szégyent jelentett a férfi és a nő számára egyaránt – mondja Barth. Igen, döntő jelentőségű volt a gyermeknemzés. De ennek hátterében nem egy általános ok állt, hanem egy nagyon különleges megbízatás, nevezetesen hogy Ábrahám szent magvát és így Izrael reménységét nemzedékről nemzedékre tovább kell vinni, tovább kell örökíteni. Mivel a nőtlenek nem vehetnek részt ebben a folyamatban, amelytől a választott nép üdvössége és a neki adott ígéret igazsága függ, ezért aztán Izraelben szörnyű szégyen volt, ha valaki nőtlen maradt.

PB.: De a Messiás már több mint 2000 éve megszületett. Ha az ő személyére nézve volt igazán lényeges a gyermeknemzés – azért, hogy megszülessen a Megváltó –, akkor hogyan tekintsünk a gyermeknemzésre most, az azóta eltelt és még mindig tartó világtörténelmi időszakban?

MTA.: Ez jogos észrevétel. Barth azt mondja, hogy ez már a kezdetektől fogva várható volt, nevezetesen, hogy amikor a várva várt gyermek, a Fiú, a Messiás megszületik, akkor a házasság is, mint olyan más megítélés esik. Hogy ezt lássuk, vissza kell térnünk a férfi és a nő teremtésének történetéhez, amint ez az 1Móz 2,18-25-ben leírásra kerül. Amint arról korábban beszéltünk, ezt a leírást áthatja Istennek az Ő népével, Izraellel kötött kegyelmi szövetségének, mint a teremtés benső alapjának a gondolata. E szöveg az elsődleges értelmezésén túl a legfontosabb ószövetségi témát vetíti előre – a szövetséget –, amelyben Jahve e nép hűséges szerelmeseként, vőlegényeként és férjeként jelenik meg, míg az utóbbi, a nép Isten hűtlen szerelmeseként, menyasszonyaként és feleségeként. Erre mutat az Ószövetségben minden, a Jahve és Izrael közötti jegyességi-házassági kapcsolatra, amelyben a hűség nem egyoldalú, hanem elvileg kölcsönös. Barth szerint az 1Móz 2,24 a férfi-nő kapcsolatot eleve ennek az Ószövetségen végigvonuló átfogó témának a fényében vizsgálja. Amikor tehát a férfi elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez és egy testté lesz vele, az azért történik, mert Isten Izrael kiválasztásában és a vele kötött szövetségben oly vakmerően kötődött ehhez a néphez, és fenntartás nélkül, ígéretekkel kötelezve magát ragaszkodott hozzá.

PB.: Ez nem csak allegorizálás?

MTA.: Barth szerint nem, hanem a házasság Isten tervében eleve ezt a közte és népe közötti szövetségi kapcsolatot hivatott kiábrázolni. Nem véletlen az apostol megjegyzése az Ef 5,32-ben: „Nagy titok ez, én pedig ezt Krisztusról és az egyházról mondom.” Az Újszövetségben Jahve maga Krisztus, Izrael pedig az Ő egyháza.

PB.: Az előző kérdés még mindig aktuális, nevezetesen: hogyan tekintsünk a gyermeknemzésre most, az azóta eltelt és még tartó világtörténelmi időszakban?

MTA.: Barth azt mondja, hogy a „bilincs”, amely a házasságot a férfi és a nő számára teremtésüktől fogva szükségszerűvé tette, nem szűnik meg, de mindenképpen fellazul. A házasság többé nem abszolút, hanem relatív szükségszerűség. Most már csak egy lehetőség a többi között. Ez nagyon fontos. Negatív értelemben azért, mert a gyermeknemzésnek a Messiás előtti üdvtörténeti időszakra vonatkozó szükségszerűsége már nem aktuális.

PB.: Mit értünk a gyermeknemzés üdvtörténeti szükségszerűsége alatt?

MTA.: Azt, hogy az újabb és újabb nemzedékek, nemzedékek sorozata a Gyermek, a Fiú, a Messiás, a Dávid magvából megszülető Király megszületésében érte el a célját. Természetesen a gyermeknemzés folytatható, és Istennek tetsző, de az üdvtörténet szempontjából nem esszenciális többé. A keresztyén közösségben az utókor és az örökösök problémájának nem lehet többé olyan sajátos jelentősége, mint amilyen az ókori Izraelben, és más okokból más nemzeteknél volt. A kardinális kérdés most az – ebben a történelmi korszakban –, hogy az emberek Isten gyermekeivé váljanak azáltal, hogy szellemi értelemben Istenhez és az ő Fiához kapcsolódnak, lásd: „Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (Jn 1,13) Elközelgetett Isten országa, eljött az utolsó idő, és ebben az időben az, ami igazán számít, az Istentől való születés, az ember újjászületése, a Lélektől való születés, lásd: „Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az.” (Jn 3,6). Az üdvtörténetben tehát már nincs további fordulópont, vagy fejlődés. Egyetlen olyan gyermek sem fogan, vagy születik meg, amelyiknek üdvtörténeti jelentősége lenne most, az utolsó időkben.

PB.: Mindez nem vezet a házasság, illetve a gyermeknemzés jelentőségének leértékeléséhez?

MTA.: Nem, nincs sem alárendelve, sem leértékelve. A házasság és a gyermeknemzés természetes lehetőség marad, amelyet a keresztyén ember kiaknázhat. A házasság egy olyan lehetséges életforma, aminek meg kell, hogy legyen a maga státusa, szükségessége és méltósága. Ne feledjük, hogy a házasság továbbra is a Krisztus és az egyház közötti kapcsolat prototípusa, kiábrázolása. Mindaz, amire mutat, már történelmi valósággá vált. Tekintetbe véve ezt, a házasság már kevésbé a gyermeknemzés lehetősége miatt lényeges, hanem azért, mert tökéletesen megjeleníti, hogy mit jelent az embertársi lét, hogy mit jelent a férfi és a nő szövetségi kapcsolata. A férfi és a nő egymásnak szövetségesei, ahogy Isten is szövetségben áll az emberrel. Nem véletlenül mondja a Zsid 1,34: „Legyen megbecsült a házasság mindenki előtt, és a házasélet legyen tiszta.”

PB.: Értem, a házasság továbbra is fontos, de mintha mégiscsak relativizálva lenne, nem igaz?

MTA.: Fogalmazzunk úgy, hogy a házasság, mint létforma, opcionális. Lehetőség, de nem kötelezettség. A mi korunkban már – mondja Barth – nem lehet szörnyű szégyen az, ha valaki nem házas. Sőt, éppen az ad új értelmet a házasságnak, hogy a házasságtól való tartózkodás is lehetőségként merülhet fel. Így mindkét útra tekinthetünk úgy, mint különleges lehetőségre, ajándékra vagy hivatásra.

PB.: Léteznek olyan bibliai passzusok, amelyek alátámasztják ezt az értelmezést?

MTA.: Igen, például a Mk 12,25, ahol ezt olvassuk: „Mert amikor majd az emberek feltámadnak a halálból, nem házasodnak, férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyekben.” Figyeljünk, mert itt nem arról van szó, hogy a halottak feltámadásakor többé nem lesz férfi és nő, hanem csak arról, hogy házasságkötés nem lesz már. De itt van a Lk 14,26, vagy a Mt 19,12. Az előbbi így szól: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, az nem lehet az én tanítványom”, az utóbbi pedig így: „Mert vannak házasságra alkalmatlanok, akik anyjuk méhétől így születtek, és vannak házasságra alkalmatlanok, akiket az emberek tettek házasságra alkalmatlanná, és vannak házasságra alkalmatlanok, akik önmagukat tették házasságra alkalmatlanná a mennyek országáért. Aki el tudja fogadni, fogadja el!” Ezek a szakaszok természetesen nem tiltják a házasságot, de valamennyire mégiscsak relativizálják.

PB.: A cölibátus alátámasztására is alkalmasak lehetnek, nem?

MTA.: Ha a cölibátusra opcionális lehetőségként tekintünk, vagy szabad döntésként, akkor igen, de Barth szerint semmilyen, azt előíró intézményre való utalást nem találunk bennük, még kevésbé tartalmaznak a cölibátus felsőbbrendűségére vonatkozó állítást. Azt azonban egyértelműen megerősítik, hogy vannak olyan különleges helyzetek, amelyek lehetővé, sőt szükségessé is teszik az ilyen jellegű döntéseket, és hogy vannak olyanok, akik számára a házas állapotba való belépés nemcsak hogy nem elvárt, hanem átmenetileg vagy akár véglegesen is, tilos.

PB.: Miért változott meg ez az egyensúly később, és miért vált a cölibátus felsőbbrendűbbnek tartott kategóriává?

MTA.: Jézus és az ősegyház környezetében, illetve később is, úgy tűnik, voltak olyanok, akik úgy gondolták, hogy élni kell ezzel a másik lehetőséggel, így a keresztyén közösségbe való belépés és a közösséghez való tartozás nyilvánvalóan átvette a házasélet helyét. A római katolikusok a legkorábbi időkig vissza akarják vezetni a cölibátus intézményét, de furcsa mód az 1Kor 9,5-ből megtudjuk, hogy Péter, az apostolok állítólagos fejedelme, az „első pápa” nem tartozott azok közé, akik ezt a másik utat választották volna – a cölibátust –, másrészt viszont nem kisebb személy, mint Pál apostol – nemcsak személyes életében, hanem a másoknak adott tanácsaiban is – pozitív felhanggal beszél róla.

PB.: Maradjunk Pálnál. Hogyan értsük Pál cölibátusra vonatkozó szavait?

MTA.: Nézzük meg mit mond az 1Kor 7, 7-8-ban: „Szeretném, ha minden ember úgy volna, mint én magam is; viszont mindenkinek saját kegyelmi ajándéka van Istentől: kinek így, kinek amúgy. A nem házasoknak és az özvegyeknek pedig ezt mondom: jó nekik, ha úgy maradnak, mint én is.” Ezek a sorok (és az 1Kor 7 úgy általában) csakis az 1Kor 11,11 fényében értelmezendők: „De az Úrban nincs asszony férfi nélkül, sem férfi asszony nélkül.” A kulcskifejezés itt ez: „az Úrban”. Ez azt jelenti, hogy bár Pál számára – és mások számára is – az önként vállalt cölibátus egy legitim lehetőség, de a férfi és a női mivoltunk nem szűnik meg, nem oldódik fel. Férfi és nő együtt létezik, a nemi polaritás örökkévaló, ha úgy tetszik. Az örökkévalóságban sem lesz férfi nő nélkül, és nő sem férfi nélkül.

PB.: Tehát akkor Pál egyéni tanácsai ellenére is lényeges és értékes dologként tekint a házasságra?

MTA.: Abszolút. A házasság rettentően komoly dolog, ezért mondja, hogy ha egy keresztyén úgy találja, hogy egy testté kell válnia egy nővel, akkor helyesen az „Úrban” kell annak történnie, tehát teljes szívvel lehet csak kapcsolatot létesítenie. Az 1Tim 5,14 is ilyen irányba mutat, amikor ezt mondja Pál a fiatal özvegyekről: „Azt akarom tehát, hogy a fiatalabb özvegyek menjenek férjhez, szüljenek gyermekeket, vezessenek háztartást, és ne adjanak semmi alkalmat az ellenségnek a gyalázkodásra.” Pál a házasságba való belépést „hivatásnak” tekinti – erről tanúskodik az 1Kor 11,11, az 1Kor 11,3, az Ef 5, az 1Thessz 4,3, és az 1Kor 7,7 és 17. Az 1Kor 7,6 szerint ráadásul a házasság egy olyan intézmény, amelyen belül a szexuális kapcsolat nem csak hogy megengedett, hanem el is rendelt – hasonlóan az evéshez, hiszen az evés az éhséghez kapcsolódó természetes szükséglet kielégítése. Viszont a házasságon kívüli szexuális érintkezés, tehát a paráznaság tilos, hiszen az 1Kor 6,18 értelmében azzal az ember saját teste ellen követ el bűnt. Pál szerint egy keresztyén számára az ilyen életforma lehetetlenség – azok élnek így, akik nem ismerik az Istent, a pogányok (lásd 1Thessz 4,4). Tehát az 1Kor 7-ben nem arról van szó, hogy Pál mintegy „kiskaput” hagy a házasságra, hogy ha valaki nagyon nem bírja ki, akkor házasodjon. Ez egy teljesen kifordult és házasság-ellenes exegézis eredménye lehet csak. Egyszerűen csak arról van szó, hogy Pál nem tekinti a házasságot egyetemesen kötelező érvényűnek. Tehát azt nem csupán a test ellenállhatatlan vágyának biztonsági szelepeként kezelte, hanem olyan lehetőségként, amely szellemi szempontból is kiemelkedő méltósággal bír.
Így tehát Pál egyéni tanácsára, a cölibátusra ajándékként tekinthetünk – szerinte van értelme az önmegtartóztató életnek, de nem kötelező jelleggel, és semmiképp sem akar nyomást gyakorolni a keresztyének lelkiismeretére.

PB.: A cölibátus és a házasság életre szóló ajándék, vagy van átjárás ezen állapotok között?

MTA.: Részben. A házasságba való belépés alapvetően nyitva marad a cölibátusban lévők minden kategóriája számára. Viszont a fordított eset – ami sajnos később elterjedt gyakorlattá vált – Pál számára teljes mértékben kizárt: „Feleséghez vagy kötve? Ne akarj elválni!” (1Kor 7,27) Ugyanakkor vannak reális okai, hogy férfiak és nők ne kössék le magukat ilyen módon – erre utal a 7. vers: „Szeretném, ha minden ember úgy volna, mint én magam is; viszont mindenkinek saját kegyelmi ajándéka van Istentől: kinek így, kinek amúgy.” De nem tartozik ezen okok közé az, hogy a szexuális élet önmagában alsóbbrendű, vagy kerülendő volna.

PB.: Korábban említetted, hogy a házasság azért vált „lehetőséggé” (és azért nem abszolút parancs minden ember számára), mert a gyermeknemzés, mint olyan a Messiás megszületése miatt relatívvá vált. Pontosan mit ért Barth ez alatt?

MTA.: Azt, hogy az utolsó időben élünk, annak a világkorszaknak a végén, amely valójában jézus Krisztus halálával kezdődött, és amely az Úr kinyilatkoztatása szerint az Ő visszajövetelekor zárul le. Mivel az üdvtörténet jézus Krisztus halálában elérte célját, a világtörténelem további folyamatának nincs önálló célja. A házasságra e közelgő vég árnyéka vetül. Ebben az utolsó időben nem lehet abszolút és egyetemes isteni követelmény az emberi faj szükségszerű szaporítása. Az idő rövid. Arra kell fordítanunk figyelmünket, ami a legsürgetőbb. A létünk ideiglenes és mindent csak viszonylagosan birtoklunk. Ezért azoknak, akiknek van feleségük, bizonyos szempontból úgy kell élniük, mintha nem volna. Azok, akik sírnak, éljenek úgy, mintha sem sírnának, akik örülnek, mintha nem örülnének, akik vásárolnak, mintha nem birtokolnának semmit.

PB.: Ez a szemlélet, ami mindent viszonylagossá tesz, nem teszi értelmetlenné az életet, nem változtatja az embert fatalistává?

MTA.: Nem feltétlenül. Barth azt mondja, hogy a háttérben álló negatív indokot csak akkor értjük meg, ha a pozitív indok fényében látjuk azt. Ez alatt azt érti, hogy nem ennek a világnak az elmúlása érdekli igazán Pált, amikor arra ösztönöz másokat is, hogy maradjanak egyedül, hanem az, ami ennek a világnak az elmúlását elkerülhetetlenné teszi, nevezetesen az Úr mindent elsöprő eljövetele, és az Ő szellemi uralma és az általa megkövetelt szolgálat a jelenben. Tehát nem a küszöbön álló összeomlás, hanem az újjáépítés, az új világ eljövetele lebeg a szeme előtt, amely már most, titokban elkezdődött az Úrral való közösségben. A cölibátus választásának sürgető oka pedig az, hogy zavartalanul és összeszedetten várhassuk az Urat vissza.

PB.: De ha ilyen nyomós érvek szólnak a cölibátus mellett, akkor adódik a kérdés: ez a magatartás – értve alatta az „összeszedettséget és zavartalan odafigyelést” – egyáltalán összeegyeztethető a házas állapottal?

MTA.: Jogos, valóban kérdéses, hogy a házasság milyen szinten hordozza magában – nyilván az evangélium hirdetését és az Úr visszajövetelére való várakozást illetően – a szétszórtság és a szórakozottság veszélyét. Némileg igen, hiszen az 1Kor 7,33-ban Pál ezt mondja: „Aki viszont megházasodott, az a világi dolgokkal törődik: hogyan legyen tetszésére a feleségének.” Ugyanez igaz a nőre is: „aki pedig férjhez ment (asszony), a világi dolgokkal törődik: hogyan legyen tetszésére a férjének.” (1Kor 7,34) Az Ef 5,22-32-ben szereplő, a férjekhez és feleségekhez intézett felszólításokból is látható, hogy a házasság kölcsönös alkalmazkodást és kötelezettséget kíván. A házasságban mindkét félnek arra kell törekednie, hogy a másiknak örömet szerezzen. És minden az erre irányuló valódi erőfeszítésen múlik. Ez azonban a két fél részéről megkívánja a kölcsönös gondoskodást, különféle pszichés igényeket feltételez, adott esetben bánatot, izgalmakat és terheket ró a felekre. Egyetlen házasság sem problémamentes. Nos igen, a kérdés az, hogy a házasságnak ez a lényegi tulajdonsága szükségszerűen eltereli-e a benne lévő felek figyelmét a lényegről, vagy nem. Az is kérdéses, hogy az egyedülálló ember valóban zavartalanul szabad marad-e az Úr és az Ő szolgálata számára. Mindkét esetben arról van szó, amit Pál az ajándékok és elhívások sokféleségének nevez. Ezért mindkét kérdésre lehet igennel és nemmel is válaszolni. Pál mindkettőre igennel válaszol. A házasság szükségszerűen terheket ró az emberre, a cölibátus pedig szükségszerűen biztosít valamiféle szabadságot az Úr dolgaival való foglalatoskodás számára: „Azt szeretném, hogy gond ne terheljen titeket. Aki nőtlen, az az Úr dolgaival törődik: hogyan legyen tetszésére az Úrnak.” (32. v.). És hasonlóképpen: „A nem férjes asszony és a hajadon az Úr dolgaival törődik, hogy szent legyen testében is, lelkében is; aki pedig férjhez ment, a világi dolgokkal törődik: hogyan legyen tetszésére a férjének.” (34. v.). A szövegkörnyezetből azonban világos, hogy ezek nem értelmezhetők abszolút kijelentésekként, és közvetlenül ezek után (a 35. versben) Pál maga mondja azt, hogy nem akarja tőrbe csalni a keresztyéneket, és hogy tanácsát nem szabad törvényként értelmezni.

PB.: Hogyan értelmezzük ezek után keresztyén szempontból a házasság intézményét, világosan látva azt, hogy külön terheket ró a benne lévő hívő keresztyén felekre? Házasodjon, vagy ne házasodjon a keresztyén ember?

MTA.: Mivel a férfi és a nő kapcsolatának középpontját és célját a házasság képezi, az evangélium szempontjából alá van vetve Isten parancsának, aki az embert férfinak és nőnek teremtette. De a házasság nem tekinthető valamiféle általánosan kötelező érvényű teremtési rendnek. A keresztyén ember nem valamiféle természetes szükségszerűség miatt, hanem az élettörténetén belül felismert különleges lelki ajándék és személyes elhívás alapján lép házasságra. Ezt „az Úrban” teszi (1Kor 7,39). Azért teszi, mert azt a parancsot kapta, hogy így képviselje Krisztus és az Ő egyháza közötti kapcsolatot. De a Lélek szabadságában teszi ezt. Tehát a „házasodni kell” felszólítás – mondja Barth – hibás megfogalmazás. A keresztyén ember az Úrban szabad arra, hogy házasodjon, és szabad arra is, hogy ne házasodjon. Az utóbbi lehetőséget sem szabad tagadni, mert azzal az elsőt – azt, hogy szabad házasodni – általános kötelezettséggé tennénk, megfosztva valódi értelmétől. Ha az 1Kor 7-ből indulunk ki, igazából annyit mondhatunk, hogy létezik a keresztyén engedelmességnek olyan megnyilvánulása is, amely nem a házasságba, hanem „azon túlra” vezeti a férfit (vagy a nőt). De itt csakis önkéntes és tudatos cölibátusról lehet szó, amit a keresztyén engedelmesség részének kell tekinteni – így tett Pál is. Barth szerint a házasság melletti döntésben csak akkor látjuk megnyilvánulni a keresztyén engedelmességet, ha a házassággal szemben felhozott „keresztyén ellenvetéseket” is őszintén mérlegelni tudjuk, és így a házasságot valóban „választjuk”, és mint különleges ajándékot és elhívást elfogadjuk.

A kérdésedre a válasz tehát a következő: amennyiben a keresztyén ember arra érez elhívást és arra van ajándéka, hogy házasodjon, és a házasságában ábrázolja ki – vállalva annak minden terhét – Krisztus és az egyháza közötti mély kapcsolatot, akkor érezze magát szabadnak arra, hogy megházasodjon. Ha viszont arra érez elhívást, hogy önmegtartóztató életet folytatva szolgálja Krisztust, akkor szabadsága van arra, hogy így tegyen.

Folytatjuk!