„Ez most már csontomból való csont, testemből való test” – beszélgetés férfiról és nőről Karl Barth gondolatai alapján, X. rész

A beszélgetés I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII. és IX. része

Parti Benedek: Eddig – legalábbis részben – általánosságban beszéltünk a férfi és nő kapcsolatáról, bár az már többször elhangzott, hogy a férfi és a nő kapcsolatának egész tematikája a házasság kontextusában vizsgálható és vizsgálandó, hiszen a férfi és a nő eleve a házassági szövetségre teremtetett. Úgy fogalmaztunk, hogy a nemek közötti viszony házasságon kívüli aspektusait is a házasságra nézve lehet csak megvitatni. Most térjünk rá direkt a házasság témájára, valamint a házassággal kapcsolatos etikára.

Márkus Tamás András: Így van, most érkeztünk el ahhoz, amit korábban ennek az egész problémakomplexum középpontjának és teloszának neveztünk, tehát a házasság kérdéséhez. Ezt a problémakomplexumot először egy decentralizációs folyamatnak kellett alávetnünk, félretéve a házasság speciális problémáját, hogy minden férfit és nőt érintő etikai kérdéseket megvizsgálhassuk. Erről beszéltünk korábban szigorúan Barth érvelését és magyarázatát követve. A férfi és nő kapcsolatát érintő általános kérdések elkerülhetetlenül a végső pont felé mutatnak, és ez a pont a házasság. Mindazt, amit a férfi és nő közötti viszonyról általánosságban el kell mondani, eredetileg és elsősorban a házasságra vonatkozik. És amit a házasságról muszáj elmondani, az legalábbis kritériumot szolgáltat ahhoz, amit a férfi és a nő találkozásáról általánosságban el kell mondani. Ezért kellett korábbi megfontolásainkban mindig implicit módon a házasságról beszélnünk.

PB.: Azt állítod – ha jól értem –, hogy mivel a nemek közötti viszonynak eleve a házasság a célja, ezért a házassági szövetségen kívüli viszonyrendszerüket is a házasság kontextusában kell értelmezni. Ez azt jelenti, hogy a házasság etikáját kell kitágítani, és abból kell általános elveket levezetni?

MTA.: Igen! A házasságban a nemek találkozásának példamutató formája áll előttünk. Barth a következőképpen fogalmaz: itt keresztezik egymást azok a vonalak, amelyek másutt csak összefutnak, és sok esetben megszakadnak anélkül, hogy elérnék ezt a pontot. Itt minden aktuálissá válik, ami máshol csak potenciális marad. Itt teljesedik ki és tárul fel a nemek kapcsolatának struktúrája, annak jellemzői és rendje.

PB.: Hogyan definiálhatjuk a házasságot?

MTA.: Barth szerint a következőképpen: a házasság elhatározás és cselekedet mindkét fél részéről, a „szerelem választása”, amelyben a férfi a nőt és a nő a férfit ismeri el egyetlen és végleges társának, és társas kapcsolatukban e különleges szándéktól vezérelve kell egymást kívánniuk és megerősíteniük. Ezt a kölcsönös vágyra és elhatározásra épülő életközösséget az jellemzi – és ezért is nevezhető házasságnak –, hogy mások számára is van jelentősége, gondoljunk itt például az esküvőre, ami a külvilág elismerésével történik. Ezek azok az elemek, amelyek együttesen alkotják a házasságot, és amelyek férfi és a nő kapcsolatainak összességén belül valami különleges és példaértékű dologgá teszik azt.

Barth végig azt hangsúlyozza a házasság témájánál, hogy azt az egész komplexum decentralizációjának fényében kell szemlélni, úgy, hogy bár az a komplexum központját és teloszát képezi, mégsem szabad abszolút értelemben venni, mintha a nőtlen élet útja nem lenne a legőszintébb és legteljesebb értelemben az engedelmesség útja is, vagy mintha a nőtlenség valamiféle anomália volna. Szó sincs erről. De egy nőtlen ember számára is a házassággal kapcsolatos bibliai tanítás szolgál útmutatóul, amikor szélesebb perspektívából a férfi és a nő viszony egész spektrumát vizsgáljuk.

PB.: Ha a házasság a férfi és nő közötti kapcsolat egész témájának a középpontja, akkor hogyan tekintsünk az egyedülállóságra?

MTA.: A kulcs az, hogy ugyanúgy, mint a házasságra. Ha a házasságra az isteni parancs fényében tekintünk, akkor nyilvánvaló, hogy a házasság útja melletti döntés egyesek számára – mint ahogyan mások számára a nőtlen állapot választása – egyéni isteni elhívás kérdése, tehát mindkettő „hivatás.”

PB.: Ezzel az állítással nem relativizáljuk a házasság intézményét?

MTA.: Barth szerint nem. Nem igazságtalanság a házassággal szemben – sőt, inkább valódi méltóságának méltánylása –, ha megállapítjuk, hogy semmiképpen sem magától értetődő, hogy az ember a létszférájának ebben a középpontjában „telepedjen le”, és így a saját egyéni életében érje el az abban látható összes vonal metszéspontját. A következő gondolatra különösen érdemes figyelni: nincs olyan természeti szükségszerűség vagy általános isteni törvény, amely alapján minden férfinak megengedett vagy kötelező lenne megházasodnia, vagy minden nőnek férjhez mennie. A házasság esetében isteni elhívásról, ha úgy tetszik ajándékról és kegyelemről van szó. A férfi azért lép be a házas állapotba és azért marad abban, mert felismeri, hogy neki ez a személyes elhívása.

PB.: Hogyan, milyen szempontok szerint lehet meghatározni, hogy mi az etikus viselkedés egy házasságban?

MTA.: Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ tudjunk adni, fontos az alapokat megvizsgálni.Először is a mai kontextus tükrében rendkívül fontos tisztázni, hogy nem a házasság pszichológiai, szociológiai, higiéniai és jogi aspektusaival foglalkozunk, hanem annak etikai vagy teológiai-etikai problémáival. Arra kérdezünk rá, hogy mi a jó és mi a rossz, az engedelmes és az engedetlen ebben a kérdésben, amennyiben hozzáállásunkat Isten parancsához mérjük. Természetesen itt a vizsgálódásunk bizonyos határokat feltételez: a férfi és nő találkozásának e nagyon különleges formájának világos meghatározását a teremtményi, földi és emberi szférában. Fontos azt is leszögezni, hogy – ahogy láttuk – bár az Isten és ember közötti kapcsolat misztériuma és a házasság analóg, mégsem azonos, tehát az előbbi predikátumai nem vihetők át egyszerűen az utóbbira.

Amit tehát először is le kell szögeznünk a házassággal kapcsolatban, az az, hogy a keresztyén ember számára a házasság mindig elhívás kérdése – házasságra Isten hív el. A házasság a keresztyén számára mindig különleges isteni szándék kifejeződése. Ez azonban nyilvánvalóan azt jelenti – mondja Barth –, hogy Isten másképp is akarhatta volna. A keresztyén ember az előbbi felismerésnek engedelmeskedve fogadja el a házasságot. Szabad erre az engedélyre és engedelmességre, de nem természeténél fogva, vagy eleve, vagy saját jogán, hanem úgy, ahogyan Isten elhívása, ajándéka és kegyelme által szabaddá vált rá.

Nem kellene-e ennek lennie a házasságról szóló keresztyén tanítás kiindulópontjának? – teszi fel a kérdést Barth. Nos, ez Barth házasággal kapcsolatos gondolatainak egyik sarokpontja. Sajnos a realitás az – legalábbis úgy tűnik –, hogy mind a nem keresztyének, mind pedig nagymértékben a keresztyének is még mindig úgy gondolják, hogy a házasságra vonatkozó elhatározás egyszerűen az ember saját ügye, mintha egy adott pillanatban saját elhatározásából szabadon, saját felelősségére hozhatná meg ezt a döntést bármely más döntéséhez hasonlóan. Mintha létezne egy általános, házasságkötésre vonatkozó kötelezettség, mintha az nem egy különleges isteni döntés kérdése volna, amely különleges elismerést követel, és amelyet emiatt keresni kell és amiért imádkozni kell.

Mivel ezt sok esetben elmulasztjuk, Barth szerint nem meglepő, hogy oly sok házasság katasztrofálisan végződik, holott, ha az érintettek megálltak volna Isten előtt, hogy rájuk vonatkozó akarata felől tudakozódjanak, talán rájöttek volna, hogy nem a házasságra kaptak elhívást, hanem – legalábbis átmenetileg – a másik útra, a szingliségre, amely nem kevésbé értékes, mint a házasság.

PB.: Mindez mit jelent, ha össze akarjuk foglalni? Azt, hogy nem szabad mindenkinek megházasodnia, hanem egyénileg mindenkinek „el kellene kérnie” Istentől, hogy érdemes-e, szabad-e házasodnia?

MTA.: Ez így nagyon „pietista” hangzású elvnek tűnik, de lényegében igen, bár Barth nem ennyire direkt. Ő azt mondja, hogy a házasság a „szabadság kérdése”, nem a rutiné, nem egy állítólagosan szent etikai szokásé, még csak nem is a normális biológiai érettségé, ilyen értelemben nem is az emberi szeszélyé. A Szentlélek szabadítja fel az embert a férfi és a nő közötti kapcsolatnak erre a semmiképpen sem hétköznapi, hanem nagyon is rendkívüli beteljesülésére. Barth szerint Pál így értelmezte ezt a kérdést.

Nem arról van szó, hogy nincs helye itt az emberi döntésnek, hanem inkább arról, hogy fel kellene ismerni, hogy a házasság nem mindenkinek való, vagy nem akkor aktuális, amikor mi úgy gondoljuk, hogy most házasodni kellene. Arról nem beszélve, hogy van, amikor különféle okok miatt egyáltalán lehetőség sincs rá. Tetszik, nem tetszik, sokan vannak, akik házasodnának, de nincs rá módjuk.

PB.: Utaltál rá, hogy ez a keresztyénség házassággal kapcsolatos etikai tanításának a középpontja, de a gyakorlatban nem ezt látjuk, hanem azt, hogy sok-sok keresztyén egyszerűen mellőzi ezt a szempontot. Miért van ez így, mire vezethető vissza?

MTA.: A probléma az, hogy általában csak a házasságra vonatkozó intelmek jutnak ki a nagyközönség elé „a házassággal kapcsolatos keresztyén tanítás” címén, de ezeknek nagy része azért érkezik „késve” – mondja Barth –, mert korábban az igehirdetésben és a tanításban elhanyagolták, hogy felhívják a figyelmet az egész ügynek a gyökerére, azaz arra, hogy a házasság maga is személyes elhívás kérdése.

Mivel a házasság különleges isteni elhívás, ezért teljes mértékben alá van vetve az isteni parancsnak. Az igazi házasság – és ilyen értelemben az Istennek való engedelmesség – az, amely minden elemében megfelel ennek a különleges isteni elhívásnak. A lényeg az, hogy a keresztyén ember egész élete és szolgálata az isteni elhívás kontextusában értelmezendő, és mint ilyet, a házasságot sem lehet kivonni az alól. Egy keresztyén ember esetében tehát nem lehet Istennek való engedelmességről beszélni úgy, hogy a házasság szféráját függetlenítjük ettől a szempontrendszertől. Ha viszont ez a szempontrendszer nem jelenik meg, akkor nem is lehet fajsúlyos erkölcsi útmutatást adni a házassággal kapcsolatban. A házasságot tehát mint egészet kell vizsgálni.

PB.: Mit jelent a „házasságot, mint egészet” vizsgálni?

MTA.: Először is azt jelenti, amit már mondtam, hogy a házasságot keresztyénként csakis az Ige, azaz Isten parancsa fényében értelmezhetjük. Így értelmezve, a házasság sokrétű jelentésű, és sok-sok ígéret kapcsolódik hozzá – egy olyan dolog, ami sok, egymással összefüggő elemből tevődik össze. Ezek mind egyformán lényegesek és meghatározóak, amikor a házasság „etikájáról” beszélünk, tehát arról, hogy mi a jó és mi a rossz a házasság tekintetében. Ezek mind egyformán alá vannak vetve az isteni parancsnak, aminek fényében feltárul, hogy mi jelent áldást, és mi ítéletet a házasságra vonatkozóan, hogy hol jelenik meg a Teremtő jósága és az ember kudarca.

PB.: Melyek azok az igehelyek, amelyek a leginkább relevánsak a keresztyén házassági etika szempontjából?

MTA.: Nyilvánvalóan a legfontosabb a Mt 19,1-12. E passzus a házassági válásról szól. A farizeusok kísérteni akarják az Úr Jézust, amikor azt kérdezik, hogy „szabad-e az embernek bármilyen okból elbocsátania a feleségét?”. Jézus a kérdésre egyértelmű választ ad. Amikor pedig a törvényben előírt válólevélre hivatkoznak, ezt mondja: „Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeteket, de ez kezdettől fogva nem így volt. Mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét – a paráznaság esetét kivéve –, és mást vesz feleségül, az házasságtörő.” A tanítványok reakciója a következő: „Ha ilyen a férj helyzete a feleséggel, akkor nem érdemes megházasodni.” (10. vers)

Nos, ha a házasságra vonatkozó isteni parancs valódi jelentőségét meglátjuk, akkor a tanítványok aggodalmát teljes mértékben jogosnak tarthatjuk. Jézus egyértelműen a házasság élethosszig tartó állandóságára és felbonthatatlan jellegére utal. Tegyük fel a kérdést: vajon olyan magától értetődő, hogy két ember között ilyen jellegű kapcsolat áll fenn? A farizeusok, de még Jézus tanítványai sem érzékelik, hogy a házasság milyen fajsúlyos dolog. Ezt csak az képes meglátni, aki a kérdést az isteni parancs fényében vizsgálja, de nem csak az intelmek szintjén, hanem érti annak lényegét és célját is. A házasság Jézus által hangsúlyozott állandósága az isteni parancs abszolút jellegét tükrözi. Ebből a nézőpontból érthető meg Jézus megerősítő válasza a tanítványok csodálkozására, valamint a másik útra, a cölibátusra való utalásának a bevezető gondolata: „Nem mindenki fogadja be ezt a beszédet, csak azok, akiknek megadatott.” (11. v.).

PB.: Tulajdonképpen úgy kellene mindenkinek reagálnia a házasság valódi értelmét és célját vizsgálva, mint ahogy a tanítványok reagáltak?

MTA.: Igen, ez lenne a helyes kiindulópont. Aki így reagál, az érti, hogy itt milyen jellegű isteni elhívásról van szó – hogy itt magával Istennel, az Ő tekintélyével és parancsoló szavával állunk szemben. A tanítványok reakciója azt a teljesen helyes felismerést fejezi ki, hogy a házasságba való belépés, ha Jézus szava és az isteni parancs szerint értelmezzük, nem gyerekjáték, hanem belépés egy olyan szférába, amely (bibliai értelemben) szent, és amelytől az ember félelemmel és reszketéssel igenis visszariadhat. Ugyanezen okból vázolja fel számukra Jézus a másik, alternatív utat, nevezetesen a nőtlenséget, ami egy ugyanolyan szigorú isteni elhívásként értelmezhető, és amit ugyancsak nem lehet „szeszélyesen” választani.

De mielőtt félreértelmeznénk az intenciót, nem szabad leragadni a jézusi mondat „szigorúságán”. Kétségtelenül szigorúan hat, amit mond, de nem az a célja ennek az igehelynek, hogy a házasság minden áron való felbonthatatlanságát kürtöljük újra és újra az egyházon belül és kívül, hanem az, hogy meglássuk: a házasság szentségét az isteni parancs fényében kell szemlélni, tehát a házasság fajsúlyosságát, elképesztő jelentőségét kell meglátnunk.

Ez azért fontos, mert így nem csak az egyszer megkötött házasság megőrzésére vonatkozó parancsot fogjuk komolyan venni – sajnos a keresztyén etika ilyen irányba ment el, Barth szavaival élve „figyelemre méltó közömbösséget tanúsítva a házasság alapjainak nem kevésbé sürgető kérdései iránt.”

PB.: Azaz csak a házasság határait, vagy kereteit, megkötésének és felbontásának külső elveit vették figyelembe, de annak tartalmát kevésbé?

MTA.: Igen! Alig mondtak valami lényegeset a pozitív tartalmáról, amelynek minden másnak az alapját kellett volna képeznie. Barth név szerint említi Amesiust, vagyis William Ames-t (1576-1633), a neves angol puritán teológust és filozófust. Esetében például nem kapunk semmi konkrétabbat, mint a férj felsőbbrendűségének és a feleség engedelmességi kötelezettségének hangsúlyozását.

Az alapvető probléma az, hogy a házasság fogalmát nagyon egyoldalúan annak polgári és egyházi formájával, a házasság intézményével azonosítják, így alapvetően jogi, nem pedig teológiai kategóriákban gondolkodnak róla, mintha a házasság e szociológiai formájának létrejöttének és fenntartásának problémáját etikailag a házasság többi elemére való hivatkozás nélkül lehetne vizsgálni. Barth szerint ez tette a házasságról szóló keresztyén gondolkodást nagyon nagy mértékben távolivá és idegenné, megfosztva attól a megkülönböztető „szigortól” és hitelességtől, amely minden bizonnyal érvényesülne, ha a kérdést az isteni parancs kontextusában vizsgálnák. Sok mindent át kell tehát gondolni ahhoz, hogy a házasság adekvát keresztyén etikájáról beszélhessünk, amely egyértelműen és magabiztosan szembeállítható a nem keresztény világ etikájával (vagy etikájának hiányával).

PB.: Most, hogy látjuk a házasság „eszmei” alapjait, tehát hogy a házasság esetében is egy különleges isteni elhívásról van szó, beszéljünk pozitív értelemben arról, hogy a gyakorlatban hogyan néz ki a házasság, egyáltalán mi az!

MTA.: Abból az alapvető tételből kell kiindulnunk, hogy a házasság egy bizonyos férfi és egy bizonyos nő között létrejött és fenntartott különleges társas kapcsolat, ha úgy tetszik, „élettársi” kapcsolat. A házasságra való elhívás erre az élettársi kapcsolatra való elhívás. Ne értsük félre, az „élettársi” itt azt jelenti, hogy egy olyan, egész életre szóló társas kapcsolatról van szó, amelyben két ember egymással életközösséget vállal. Ennyiben a házasság több mint szerelem. Természetesen a házasságnak a szeretetből kell kiindulnia, ha valódi élettársi kapcsolatként akar formát ölteni. Mindig a szeretetnek kell táplálnia és fenntartania, ha szilárdan fenn akar maradni. A házasság annak beteljesedése, amire a valódi szeretetben törekszünk. A házasság, mint élettársi kapcsolat a próbaköve annak, hogy ez a keresés és törekvés valódi szeretet volt-e vagy sem – mondja Barth. A házasság, mint élettársi kapcsolat tehát a szeretet bizonyítéka. Barth a következőképpen fogalmaz: a házasságban az a kérdés, hogy teljes komolysággal megismételjük-e a „szeretet igenjét” – fáradságban és gondban, örömben és fájdalomban, betegségben és egészségben, fiatalságban és öregségben. A közös életben egyesült szerelmesek éppoly kevéssé térhetnek ki a problémák elől, mint más emberek, de mindezeket életközösségben, valamilyen módon együtt, az egyiknek a másikra való különleges irányultságában teszik. Itt egy 24 órás, minden napot, heteket és éveket felölelő „közteherviselésről” van szó, amely magában foglalja az „éjszakai együttlétek” bensőségességét is. E szoros együttlétben feltárulkoznak egymás számára a felek, és mindkét fél nagyon hamar és félelmetes pontossággal megismeri a másikat. Ebben – mondja Barth – „a legnagyobb dolog elképesztően kicsivé, a legkisebb pedig elképesztően naggyá válhat.” A felek „mi”-vé, tehát kollektívummá válnak, párrá, és így élnek, de nem pusztán külsőleg, hanem belsőleg is (sőt, azért tudnak külsőleg így élni, mert a belső alap megvan), gondolkodásukat, akaratukat és érzésüket tekintve is. Ha a szerelem kiállja ezt a próbát és valódi, akkor a házasság olyan élettársi kapcsolat lesz, amelynek követelményeit nem pusztán kötelességből, hanem örömmel teljesítenek.

PB.: A házasságnak ez az átfogó értelmezése garantálni fogja a házasságok tartósságát? Azt látjuk, hogy nagyon sok keresztyén házasság megy tönkre, vagy bomlik fel. Az előbb említett okokon kívül vajon mire vezethető ez vissza?

MTA.: Ha a házasságot az isteni parancs fényében értelmezik, és ha a házasságban egyesült férfi és nő számára világos, hogy a házasság isteni hivatás és ilyen értelemben az Istennek való engedelmesség színtere, akkor ennek az „élettársi kapcsolatnak” a teljesítése különleges feladattá válik számukra. Nem fogják elvárni, hogy csak azért, mert házasságot kötöttek, egyszersmind a partneri viszony is adott lesz, vagy hogy majd a házasság automatikusan létrehozza azt. Nem jön létre automatikusan, még magából az igazi szeretetből sem, nemhogy anélkül – mondja Barth.

Ez a típusú „élettársi kapcsolat” senkinek sem hull az ölébe csak úgy. Barth azt mondja, hogy két ember házasságát az őszinte szeretet alapján úgy kell felfognunk, mint olyan „munkát”, amelyhez tudatosan, megfontoltan és felelősségtudattal kell hozzáfogni. Ebben az értelemben minden igaz házasság az „értelem műve”. Minden ilyen házasság annak bizonyítéka, hogy a szerelem, ami forrása és táplálója a házasságnak, nem „ésszerűtlen”, hanem „ésszerű.” Barth szavaival élve: a házasság, mint társas kapcsolat közös lényük művészetének munkája. Ezt a házasulandók sajnos a legtöbb esetben elfelejtik – mármint hogy ami a házasságkötés után következik, az egy komoly, felelősségteljes és tudatosságot kívánó munka.

PB.: Ez jól hangzik, de mi következik ebből a gyakorlati élet területén? 

MTA.: Például az, hogy a házasságot, mint élettársi kapcsolatot nem lehet alárendelni pusztán a szexuális szükségletek kielégítésének, sem a férfi tehermentesítésének, sem a nő családi fészeképítésének, sem az otthonteremtésnek, és különösen nem a gyermeknemzésnek és -nevelésnek. Önmagában ezek lényeges aspektusai a házasságnak, de nem tehetjük őket a házasság kizárólagos céljává. A házasság ezeknél több. Ezt tudatosítani kell, és a mindennapi élet területén is ragaszkodni kell ehhez a tételhez.

Például Emil Brunner, egykori svájci református teológus a házasággal kapcsolatos magyarázataiban ilyen irányba indul el. A házasságot ő is „élettársi kapcsolatnak” írja le, de olyannak, amely alárendelt egy olyan célnak, amelyet elsősorban az emberi faj fenntartásában lát (Das Gebot und die Ordnungen, 1932.). Az apa–anya– gyermek hármasságában véli felfedezni az emberi lét igazi szerkezetét, és ebben látja a monogámia szükségességének alapvető okát is. Ezzel azonban Barth vitatkozik. A nemek társulása szerinte nem eszköz egy cél eléréséhez, hanem sui generis életforma, amelyet saját eredendő értelmének és igényeinek megfelelően kell fenntartani és fejleszteni.

PB.: Ez mit jelent, nem mondhatjuk, hogy a házasság célja a gyermeknemzés?

MTA.: Azt nem mondhatjuk, hogy kizárólagos célja, vagy legfőbb célja. Arról van szó, hogy nem a házasság van alárendelve a családnak (család alatt a szülők és a gyermekek közötti kapcsolatot értve), hanem a család a házasságnak. A házasság, mint élettársi kapcsolat természetesen magában foglalja a gyermekekre és így a családra való belső felkészültséget is, amennyiben az teljes szexuális közösséget jelent. De mint élettársi kapcsolatnak semmiképp sem feltétele a gyermeknemzés. Családalapítás nélkül is fennáll, tehát egy esetlegesen gyermektelen házasság is legitim házasságnak számít, ami ugyanúgy betölti a célját. A házasság szükségszerűen coniugium, de nem szükségszerűen matrimonium – mindkét latin szó a házasságot jelöli, de az utóbbiba beleértendők a gyermekek is. Például ha a házasulandók, illetve a házasságban lévők megszívlelnék, megtanulnának egymásnak örülni gyermekek nélkül is, mert család nélkül is teljes a kettejük közötti házasság. Mivel azonban ezt nem értik, sok házasság arra megy rá, hogy a családalapítás akadályokba ütközik, nehézkes, vagy egyáltalán meg sem valósul. Emiatt aztán félresikerültnek, hibásnak érzik a házasságukat is, és rövid úton belül felbontják. Ez nagyon szomorú.

PB.: Van ennek a tételnek igei alapja?

MTA.: Van, és korábban részben érintettük is már. Ha figyelembe vesszük a Gen 2,18-22-t, amelyben nincs szó gyermekről és családról, viszont hangsúlyos utalás történik a férfi és a nő kapcsolatára, és ha arra is emlékezünk, hogy az utódlás kérdése az Újszövetség korára elvesztette döntő jelentőségét (hiszen a Messiás már megszületett), akkor bizonyára nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a férj és a feleség közössége nem a gyermektől, vagy a családtól lesz teljes, hanem az már önmagában is értékesnek és kiteljesedettnek tekinthető. A házasság mint élettársi kapcsolat önmagában is rendkívül jelentős közösségi szféra tehát. Vagy fogalmazzuk meg másképp: a házasság nem eszköz valami jobb, teljesebb, egészebb eléréseben, és nem is csak egy desztináció valami tökéletes végcél felé vezető úton, hanem önmagában érték és önmagában cél. Ahol ezt a látásmódot elhanyagolják, azaz ahol nem tekintenek rá célként, ott fennáll annak a veszélye, hogy a munka, amit a házasságba kellene fektetni, nem lesz megfelelő módon elvégezve. A házasság egyszerűen túl fontos ahhoz, hogy bármilyen más szándéknak – akár még a legjobb szándéknak is – alárendeljük. E feladathoz képest minden más cél másodlagosnak tekinthető, legyen szó a szexualitásról, a férfi kényelméről, a felek státusáról, a nő biztonságáról, a gyermekekről vagy a családról. Még egyszer: a felsoroltak a maguk helyén mind fontosak, de ahhoz, hogy ezek megfelelően működjenek, a házasságra, mint társas kapcsolatra úgy kell tekinteni, mint ami önmagáért lényeges.

PB.: Miben áll a házasság „egyedisége”, unikalitása? Hogyan lehet érvelni a házasság mellett?

MTA.: Abban, hogy a házasság – természetesen az Ige tükrében vizsgálva – teljes életközösség. Ha az alapját képező szeretet valódi, akkor teljes és mindent átfogó életközösségről van szó a házasság esetében. Ez a tény különbözteti meg a házasságot az emberek közötti és a férfi és nő közötti egyéb kapcsolatoktól. A házasság több az azt megalapozó szerelemnél is, hiszen a házasságban kiteljesedik az, amire a szerelem irányult. A házasság egy bizonyos férfi és egy bizonyos nő „teljes együttléte”. Teljes lelki-testi együttlét nélkül a házasság valójában nem is igazi házasság (nyilván itt lehetnek külsődleges akadályozó tényezők, de most nem erről beszélünk). A házasság ethoszát tekintve (és nem jogi értelemben) megszűnik igazi házasság lenni, amennyiben ez a teljesség hiányzik, és nem valósul meg a két fél egy testté válása testi és érzelmi tekintetben.

PB.: Sokat beszéltünk az ideális házasság ethoszáról, annak alapjairól. De mi a helyzet, ha ezek az alapok és célok hiányoznak?

MTA.: Barth ezen a ponton épp a teológiai liberalizmus „atyját”, Schleiermachert idézi, aki egy 1818-as igehirdetésében megdöbbentő világossággal írta le annak a házasságnak a jellemzőit, amelyben nem történik meg az, aminek meg kellene történnie: A házasság „ocsmány” formájának nevezi azt a házasságot, amelyet kölcsönös provokáció és viszály jellemez. De – írja Schleiermacher – a házasság „tudatos” formája sem jobb, amely igazából nem több egy „gondosan betartott alkunál” – amikor a „belső összetartozás örömteli meggyőződése nélkül, mindkét fél gondosan betartja a határokat, kedvességgel, engedékenységgel és készséges önfeláldozással igyekezve elkerülni minden alkalmat a viszályra…”. Végül Schleiermacher beszél a házasság „negatív formájáról” is, ami egy közömbös és halott szövetség, amely ott létezik, ahol „a házaspárok bizonyára egységben és békességben élnek, de csak azért, mert a házasságuk hossza miatt megszokták egymást, és mert mindegyikük a lehető legkevesebb igényt támasztja a másikkal szemben, és az élet egyéb kapcsolati rendszereiben és más társadalmi kapcsolatokban találják meg a magánéleti kielégülést.”  Schleiermachernek bizonyára igaza volt – mondja Barth –, amikor azt állította, hogy mindez nagyon messze van attól a valóságtól, hogy a házasságban a férfi és nő egy testté lett.

Ugyanakkor itt muszáj rögtön hozzátenni, hogy a házastársi kapcsolat tökéletessége nem jelent valamiféle teljes egyenlőséget, tehát a szerepek különbözőségének és rendjének meg kell maradnia. Ez a típusú negatív előjelű „egyenlőség” csak akkor jöhet létre, ha a férfi és a nő közötti kapcsolat valódi rendje megsemmisül.

PB.: A gyakorlatban ennek a rendnek – a férfi és nő közötti rendnek – a felbomlása hogyan megy végbe, vagy mik a jelei? 

MTA.: Barth a következő opciókat sorolja fel: vagy a zsarnoki férj engedelmes felesége feletti uralma, vagy a lázadó nőnek a gyenge férfi feletti uralma, vagy mindkét partner lényegi tulajdonságainak eltörlése és természetellenes elfajulása, illetve a kettő nemileg semleges lénnyé degenerálódása által. Egymás iránti szeretetük csak akkor „tökéletes”, ha a nemek közötti feszültség megszűnik problémának lenni, és ha a felek nem akarják alapvető különbözőségüket meghaladni. A férfinek és a nőnek a maga egyéni sajátosságával kell jelen lennie a házasságban, és így kell megismerniük egymást. Nem azért kell kedvesnek lenniük egymással, mert egyenlők – nem is kell egyenlővé tenni magukat. Ehelyett a maguk egyenlőtlenségében kell szeretniük és tisztelniük a másikat. Ez azért fontos, mert a házasságban nem leuralni kell a másikat, hanem a másikat a maga sajátosságaival kell elfogadni, a másik csak így teljesedhet ki, és így lehet igazán szabad.

PB.: Mit jelent a házasság kontextusában a „szabadság”? Főleg manapság aktuális ez a kérdés, ahol a házasságot sokszor teherként, korlátozó tényezőként érzékelik sokan.

MTA.: Ez rettentően fontos és aktuális kérdés. A házasság ugye megjeleníti, kiábrázolja az Isten és az Ő népe közötti viszonyt. A hívő ember épp azt tapasztalja meg, hogy a valódi szabadság nem valamiféle radikális autonómia – mindentől és mindenkitől való függetlenség –, hanem az az Istennel való szoros szeretetkapcsolatban valósul meg. Hasonlóképp, a házasságban a férfi és nő nem „elszürkül”, nem elfonnyad a rájuk nehezedő korlátok és határok miatt, hanem a szoros együttlétből fakadóan kiteljesednek. De ehhez szükséges „tanulni.” Meg kell tanulniuk, hogyan tudják egymás számára biztosítani a szabadságot. Ez kulcskérdés. Ha nem tudják vagy nem akarják egymást ebben a szabadságban birtokolni, akkor sokkal jobb, ha egyáltalán nem is akarják egymást birtokolni.

PB.: Mit jelent „szabadságban birtokolni” egymást? Nem árt tisztázni, nehogy némelyek a manapság egyre gyakoribbá váló nyitott házasságra asszociáljanak.

MTA.: Szó sincs erről. Egyszerűen azt jelenti, hogy elfogadjuk: a férfi és nő közötti, nemiségükből fakadó feszültség egy ponton túl feloldhatatlan, tehát – ahogy Bovet fogalmaz – „férfi és nő soha nem értheti meg véglegesen egymást”. A férfi mindig férfi marad, a nő pedig nő, és a másságuk miatt mindig kihívást jelentenek egymás számára, de ezt nem kell meghaladni, és nem is szabad ennek meghaladására törekedni. Maga a szerelem persze a férfi és a nő egységét célozza meg, és a házasságban meg is valósul ez az egység. Ennek ellenére a nemek közötti különbség megmarad. Csak akkor tudunk kiteljesedni és „szabadok” lenni a házasságban, ha ezzel a ténnyel megbarátkozunk, és a férfi nem akarja a nőt férfivé, a nő pedig a férfit nővé változtatni. Barth szerint kijelenthetjük: a házasság, illetve a szerelem misztériumának a megtagadása, ha egy pár nem hajlandó ezt beismerni. Ettől a feszültségtől lesz a házasság mindig izgalmas a benne élő felek számára.

 

Folytatjuk!