„Ez most már csontomból való csont, testemből való test” – beszélgetés férfiról és nőről Karl Barth gondolatai alapján, VII. rész

A beszélgetés I., II., III., IV., V., VI., és része

Parti Benedek: Beszéltünk a házasságról és a cölibátusról, mint olyan lehetőségekről, amelyek mellett egy keresztyén hívő – ha elhívása van rá – szabadon dönthet. Most lépjünk egyet hátra, és nézzük meg, hogy mit jelent az, hogy az ember férfi és nő, illetve hogy miben áll a férfi és a női lét, valamint a férfiasság és a nőiesség lényege. Érintettük már a kérdést, de vissza kell rá térnünk, mert ma már ez sem egyértelmű sokak számára – az, hogy az ember vagy férfi, vagy nő. 

Márkus Tamás András: Kezdjük azzal az egyszerű megállapítással, hogy mivel Isten az embert férfinak és nőnek teremtette, és ebben a „vagy-vagy”-ban áll Isten előtt, mindent, amit Isten akar és megkövetel tőle, implicite magában hordozza ez a teremtettségi adottság. Isten, a Teremtője megköveteli az embertől, hogy őszintén és teljes mértékben vagy az egyik, vagy a másik, azaz vagy férfi, vagy nő legyen, hogy elismerje a nemét ahelyett, hogy megpróbálná valamilyen módon megtagadni azt. Az embernek inkább örülnie kellene a születési nemének, minthogy szégyellje azt. Kreatív módon ki kellene használnia a nemében rejlő lehetőségeket, semmint hogy elhanyagolja azokat. Ha korlátnak tekintjük a születései nemet, akkor ezek alapján ragaszkodnia kellene a korlátaihoz, ahelyett, hogy valamilyen módon túl akarna lépni rajtuk. Mindeközben észben kell tartanunk, hogy a férfi és női lét lényege az, hogy az ember „embertárs” – a férfi a nőnek, a nő a férfinek társa. Tehát szó sem lehet egyfajta absztrakt férfiasság és nőiesség felmagasztalásáról.

PB.: Ha absztrakt módon nem, akkor hogyan beszéljünk férfiasságról és nőiességről?

MTA.: Csakis egymáshoz való viszonyukban. Hogyan is lehetne a férfit jellemezni, hacsak nem a nőhöz való különleges viszonyában, vagy a nőt, hacsak nem a férfihoz való különleges viszonyában? – kérdezi Barth. Itt a lényeges az, hogy a kettő, a férfi és a nő létében oly mélyen kötődik a másikhoz, hogy a férfiasság és a nőiesség kölcsönösen feltételezi egymást. Ezért Isten parancsa által megszentelve, tudatosan, teljesen és nyíltan meg kell erősíteniük sajátos nemiségüket. Itt vissza kell térnünk a már említett 1Móz 2,18-hoz, hiszen azt látjuk, hogy a férfinek nem valamilyen cél érdekében van szüksége segítőtársra, hanem ahhoz, hogy „ember” legyen, hiszen – mint olvassuk – nem jó az embernek egyedül. Tehát a férfi teremtése, illetve nő nélkül való létezése nem lenne teljes e segítőtárs megteremtése és a vele való együttélés nélkül. Végső soron a férfi maga az Isten által teremtett nemiségében fejezi ki a szövetséget, mint olyat, hiszen a szövetség azon alapszik, hogy Isten maga nem akar egyedül lenni, hanem az emberrel akar közösségben létezni, sőt, a népéért akart cselekedni. A „szövetséget”, mint olyat, az ember csakis úgy tükrözheti vissza, ha a teremtményi mivoltát (azt, hogy férfi és nő) megvallja és hű marad ahhoz, tehát a férfi és nő elismeri a saját nemét és elismerik, hogy egymásnak a társai. Csakis ennek kontextusában beszélhetünk tehát férfiasságról és nőiességről.

PB.: De hogyan értsük azt, hogy a szövetséget tükrözi vissza a férfi és a nő egymáshoz való viszonyában? Érdemes lenne ezt egy picit részletesebben kifejteni!

MTA.: A férfi és a nő kapcsolata – beleértve a nemi kapcsolatot is – Isten kegyelmi szövetségének a hasonmása. A kegyelmi szövetség Istennek az emberrel kötött, pontosabban neki felajánlott szövetsége, amelyben az Isten nem szégyell az ember szövetséges társa lenni, az ő „testvére”. Az embernek sem kell szégyenkeznie a transzcendens Isten jelenlétében. Igazából ezt hivatott kifejezni a férfi és a nő egymással való kapcsolata a nemiségben. Éppen ezért kell a férfinek és a nőnek elfogadnia a nemét. Erről beszéltünk már korábban: a férfi és a nő lényében megjeleníti az „én-te” viszonyt. Ez a viszony két olyan személyt feltételez, amelyek különböznek egymástól ugyanakkor mégis összetartoznak.

PB.: Most, hogy ezt tisztáztuk, hogyan definiálhatjuk azt, hogy mi a férfi és a nő, illetve mi a férfias és a nőies?

MTA.: Barth szerint a férfit és a nőt nem igazán jellemezhetjük egy definíció formájában, hanem csak úgy, hogy felidézzük, hogy éppen a maguk egyediségében Isten kölcsönös kapcsolatra teremtette őket, és hogy parancsa szerint e kapcsolat érdekében hűnek kell lenniük sajátos nemi meghatározottságukhoz. Ezen túlmenően definiálni azt, hogy mi a férfias és a nőies, azért problematikus, mert a férfinak és a nőnek szóló parancs, hogy legyenek hűek önmagukhoz, teljesen váratlan formákat is ölthet. Ezért hiba lenne Barth szerint bármilyen sémához kötni ezt, bármilyen jól átgondoltnak tűnjék is az a séma. Ez alatt azt érti Barth, hogy Isten igéje határozza meg a férfi és női létmódot és nemi identitást, és nem mi – nem általunk megalkotott, vagy másoktól vett definíciók. Barth azt mondja, hogy közismert tény, hogy ezek a rendszerek csak olyan feltevések és állítások formáját ölthetik, amelyek benyomásokon és személyes tapasztalatokon nyugszanak, emiatt szükségképpen problematikusak, már csak azért is, mert egy konkrét férfiból vagy nőből indulnak ki, és igen valószínűtlen, hogy bármely férfi teljes mértékben megértette volna, hogy mit jelent a női lét minden egyes női egyed sajátos jellemzőit beleértve, ugyanígy az is, hogy bármely nő teljesen ismerné a férfi lét minden egyes férfit magában foglaló jellemzőit. Tehát ha a férfiassággal és nőiességgel kapcsolatos, Biblián kívüli elképzeléseket vesszük alapul, akkor lényegében csak véleményekről beszélhetünk, amelyek önmagukban nagyon érdekesek és ösztönzők lehetnek – sőt, amelyeknek meg lehet a maguk értéke a férfi és nő aktuális viszonya szempontjából –, de amelyekről nem lehet kétséget kizáróan kijelenteni, hogy mindig és univerzálisan érvényesek volnának.

PB.: Mi az, amit biztosan tudhatunk a férfiról és a nőről, illetve a férfiasságról és a nőiességről?  Csak annyit, amennyit a Biblia kijelent?

MTA.: Barth szerint lényegében igen. Azt, hogy a férfi és a nő e visszafordíthatatlan rend által feltételezett viszonyban, mint ember Isten teremtménye és mint ilyen Isten képmása és a kegyelmi szövetség hasonmása. Ez az a biztos teológiai tudás, amelyből kiindulhatunk, és amellyel meg is kell elégednünk. Amit Isten az Ő parancsa szerint a férfi és a nő számára akar, az az, hogy hűségesek legyenek ehhez az emberi természetükhöz és az abban megjelenő különleges ajándékhoz és kötelességhez. Barth szerint elismerhetjük a nem bibliai alapozású rendszerezések eredményeit is, ugyanakkor el kell utasítanunk minden, nemekre vonatkozó tipológiát.

PB.: Tudnál mondani példát az ilyen tipológiákra?

MTA.: Barth felsorol párat, de ilyeneket igazából mindannyian ismerhetünk. A gyermekhez fűződő különleges kapcsolatából adódóan a nőnek olyan sajátos érzéke van az „élethez” és a „személyeshez”, amely a férfinak nem adatott meg. A férfi kevésbé személyekhez, inkább dolgokhoz kötődik, ezekre koncentrál. A férfi figyelmét a konstruktív és a mechanikus dolgok kötik le, a nőét a természetes növekedés és az egész élet a maga komplexitásában. A férfi racionálisan gondolkodik, magyarázatot keresve a világ jelenségeire, a nő intuitív módon közelít mindenhez. A technikai helyzetek kezelésének képességében a férfi felülmúlja a nőt, a nő a maga részéről viszont felülmúlja a férfit az olyan létfontosságú élethelyzetek kezelésében, mint a betegség, a baleset és az akut veszély. Ösztönök híján a férfi az elme, az ész terepén próbál biztonságra lelni. A logikai koherencia, a csalhatatlan rend, a rendszer és a módszer, a filozófiai szemlélet az erőssége. Ha a nő hajlamos arra, hogy merevnek, pedánsnak, konvencionálisnak és életidegennek tekintse a férfi hozzáállását, akkor emlékezzen arra, hogy ennek a férfias hozzáállásnak az az oka, hogy a férfi általában a ráción keresztül tájékozódik.

Ezenkívül Barth idézi a református Emil Brunner gondolatait, amelyeket a Der Mensch im Widerspruch című művében fejtett ki (370.o.). Brunner többek között ezt írja: a férfi az, aki termel, ő a vezető, míg a nő befogadó, és ő őrzi az életet. A férfi feladata az új megformálása, a nő feladata az újnak a már létező dolgokhoz való igazítása. A férfinak ki kell mennie, és uralma alá kell hajtania a földet, míg a nő befelé tekint, és őrzi a rejtett egységet. A férfinak objektívnek kell lennie és univerzalizálnia kell, a nőnek szubjektívnek kell lennie és individualizálni kell. A férfi épít, a nő díszít. A férfinak hódítania kell, a nőnek gondoznia kell. A férfi az eszével alkot, a nő a lelke erejével megtermékenyít. A férfi feladata a tervezés és az uralkodás, a nőé a megértés és az egyesítés – mondja Brunner.

Azért idézi ezeket a gondolatokat Barth Brunnertől, mert a férfi és nő jellemzésén túl egyértelműen megjelenik egy olyan tendencia, amely a következő szóval írható le: „kell.” Barth ezt a „kell szférájának” nevezi. Arra utal ezzel, hogy Brunner meghatározott feladatokat, viselkedési mintázatokat, működést utal ki a férfinak és a nőnek, amelyeket a nemek elvileg a velük született tulajdonságaik alapján kapnak meg. Barth szerint ez a próbálkozás eleve kétséges, bár nyilván lehet bennük igazság.

PB.: Tulajdonképpen mi a probléma ezekkel a férfit és nőt érintő jellemzésekkel?

MTA.: Barth szerint az, hogy az ilyen antitézisek túl leegyszerűsítők és könnyelműséghez vezetnek. Bármennyire is komolyan veszik magukat, akik kidolgozzák ezeket, óhatatlanul is egy meglehetősen rosszindulatú karikatúrát fabrikálnak a férfit, a nőt, vagy  mindkettőt érintően. Barth azt mondja, hogy nem lehet ilyen végérvényes kijelentéseket tenni. Azért nem, mert biztos, hogy ezek nem igazak minden férfire és nőre. Ezeket hallva minden második férfi vagy nő tiltakozna. Tény, hogy sokan egyszerűen nem ismernek magukra ilyen elnagyolt „vázlatokkal” szembesülve. Nincs ilyen, hogy az igazi férfinak vagy nőnek ilyennek meg olyannak kellene lennie, mintha a valódi természetük szerint ilyen meg olyan, mások által előre legyártott normáknak kellene megfelelniük. Főleg nem lehet ezeket a meglehetősen sematikus, konvencionális, irodalmi és csak félig-meddig igaz jelzőket imperatívuszokká tenni. Barth szerint egyenesen groteszk ezek alapján felszólítani a férfit és a nőt, hogy „te dolgokkal foglalkozz, te pedig személyekkel. Te az eszedet kövesd, te pedig az érzelmeidet! Légy objektív, te pedig szubjektív! Te építs, te pedig csak díszíts! Ez kell neked, erre van szükséged! Ez a te feladatod! Férfiként és nőként így leszek hűséges önmagadhoz!” Barth ez teljesen lehetetlen. Nyilvánvaló, hogy ilyen sémákat nem erőszakolhatunk rá egyetlen férfira és nőre sem.  Joggal fogják visszautasítani, hogy ilyen módon határozzuk meg, vagy osszuk ki nekik a feladataikat. Sőt, ezek végső soron elvezethetnek a nemek közötti ellenségeskedéshez. Az ilyen sematizálások imperatívusszá válva cserben hagyják a férfit és a nőt az esetleges konfliktusaikban, nem nyújtanak semmilyen fogódzót, tehát nincs sok értelmük. Barth azt mondja, hogy biztosan nem alkalmasak arra, hogy a férfias és nőies viselkedés „érvényes törvényévé” váljanak, ezért el kell ezeket utasítani.

PB.: Mindez érthető és logikus, de valamit azért csak kell mondanunk azoknak a férfiaknak és nőknek, akik Isten rájuk, a nemiségükre vonatkozó elképzelése felöl érdeklődnek. Mit mondjunk?

MTA.: Csak azt tudom mondani, amit már előbb is elmondtunk. Érthető, hogy bosszantó, hogy nem lehet a férfiasság és nőiesség minden egyes „négyzetcentiméterét” kijelölni és meghatározni, de nekünk – Barth ezt hangsúlyozza – Isten igéje alapján kell tájékozódnunk. Ez pedig nem más, mint amit korábban is említettünk: Isten a férfit és a nőt a maga képmásaként teremtette, akik együtt ábrázolják ki – bensőséges és mély intim kapcsolatuk által – az általa kezdeményezett kegyelmi szövetséget. Amit tudunk, hogy a férfi és nő egymásból van teremtve, ketten képviselik az „embert”, mint olyat, mégis különbözőek, kiegészítik egymást. Ehhez a parancshoz kell hűségesen ragaszkodniuk. Maga az isteni parancs is mentes egyébként az előbbi rendszerezési próbálkozásoktól, tehát nekünk sem szabad ilyeneket rákényszeríteni a férfiakra és a nőkre.

PB.: De elég a bibliai kijelentés ahhoz, hogy a férfiak és a nők felismerjék sajátos szerepüket, és annak tudatában közeledjenek a másikhoz?

MTA.: Elég. Tudják, hogy férfinak és nőnek lettek teremtve, sajátos nemi természetük nem marad rejtve előttük. Az isteni szó meghagyja nekik a szabadságot, hogy folyamatosan és az adott helyzetben maguk fedezzék fel sajátos nemi természetüket, hogy aztán ahhoz hűek legyenek Isten jelenlétében élve. Nincs szükség tehát arra, hogy egy előre kialakított, a férfiassággal és nőiességgel kapcsolatos vélemény rabjává tegyük őket, hogy aztán aszerint ítéljék meg magukat és a másikat.

PB.: Ha a férfi és nő férfiassággal és nőiességgel kapcsolatos bibliai mandátumára és Isten előtti felelősségére tekintünk, hol, illetve miben hibázhatnak?

MTA.: Barth szerint először is azzal, ha a nemek fel akarják cserélni sajátos hivatásukat – azt, ami külön-külön elvárható tőlük. Ennek nem szabad megtörténnie. Ez csak menekülési útvonal, amely különösen azok számára lehet vonzó, akik valamilyen okból nem találnak megfelelő társat, és létük elszigeteltségében annál nyomasztóbbnak érzik a nemiségüket. Ugyanakkor ők is arra hivatottak, hogy teljes mértékben férfiak és nők legyenek, akik nem próbálnak kitérni a nemiségük elől, hanem a maguk módján ugyanolyan becsülettel fejezik ki azt, és ugyanolyan örömmel élhetnek benne, mint mások.

De a probléma ugyanilyen élesen jelentkezhet a házasságon belül is.

PB.: Mit ért Barth ez alatt?

MTA.: Azt, hogy minden férfi és nő közötti kapcsolatban (gondoljunk konkrét házassági kapcsolatokra) fontos felismerni, hogy a férfi és a nő nemcsak önmagának, hanem a másiknak is tartozik azzal, hogy mindig hű legyen saját nemi meghatározottságához. A közösség mindig veszélybe kerül, ha ezen a ponton akár az egyik, akár a másik kudarcot vall. Természetesen nem arról van szó, hogy valamilyen különleges normát kellene betartaniuk. Az imént láttuk, hogy a mesterséges, külső rendszerezések nem nyújtanak a gyakorlatra vonatkoztatható egyetemes imperatívuszokat. A különböző koroknak, népeknek és kultúráknak nagyon különböző elképzeléseik voltak arról, hogy mi a férfi és a nő számára a megfelelő, az üdvös és a szükséges, illetve hogy férfinak és nőnek hogyan kellene viselkednie és megélnie a férfiasságát és nőiességét. Ez azonban nem jelenti azt – és ez roppant lényeges –, hogy a férfias és nem férfias, illetve a nőies és nem nőies lét, magatartás és cselekvés közötti különbségtétel illuzórikus volna.

PB.: De hát arról volt szó, hogy Isten igéje nem részletezi különösebben a férfiasság és a nőiesség jellemzőit konkrét helyzetekre vonatkozóan. Akkor hogyan tegyünk különbséget a „férfias” és a „nőies lét” között?

MTA.: Érdekes módon érvel Barth. Azt mondja, hogy bár Isten parancsa nem határoz meg semmiféle konkrét mércét (mármint hogy „ez férfias, az meg nem az”), a férfi és nő közötti különbséget annál erősebben kifejezi azzal viszont, amit mond. Tehát az ige egyértelműen lefekteti, hogy igenis különbség van férfi és nő között, és ehhez a különbséghez ragaszkodni kell, még ha koronként más megnyilvánulási formában is jut kifejezésre, hogy mi a férfias és a nőies. Tehát a férfi és nő közötti különbség nem mosódhat el semmiképp. Minden helyzetben, minden beszélgetésben, minden cselekedetekben, ha a férfi és a nő engedelmeskedik a rájuk vonatkozó isteni parancsnak, kifejezésre jutnak majd ezek a különbségek, és soha nem lesznek felcserélhetők.

PB.: Hogyan értékeljük ennek tükrében a feminista mozgalmat?

MTA.: Barth szerint a feminista mozgalom (itt az ő koráról beszélünk, a 60-as évekről) nagymértékben „tisztázta magát”, de még mindig maradt benne egy olyan elméleti és érzelmi „pátosz-elem”, ami a nő férfire való lecserélésére irányul – ez Barth szerint további tisztázást kíván. Ha az előzőeket tekintetbe vesszük, megértjük, miért engedékenyebb itt Barth. Azt a kérdést, hogy a nő nőként milyen sajátos tevékenységet fog követelni és magáévá tenni a jővőben, minden egyes konkrét esetre lebontva meg kellene vizsgálni, de nem a hagyományos előítéletek fényében, hanem őszintén. Barth szerint magának a nőnek sem szabadna hagynia, hogy a férfi szükségtelen illúziói szabják meg, mi illik hozzá és mi nem, illetve hogy ezek visszatartsák attól, hogy újra és újra feltegye magának ezt a tisztázó kérdést. Ezt Barth azzal kapcsolatban mondja, hogy különféle korszakokban igenis változhatnak a női szerepek, de ezek attól még „női” szerepek maradnak, tehát soha nem szabad elfelejteni, hogy a férfi és a nő különböznek egymástól.

PB.: Ha ebből az elvből indulunk ki, akkor hogyan magyarázzuk Pál apostolnak az 1Kor 11-ben leírt szavait, ahol megszabja, hogy a nők a gyülekezetben befedjék a fejüket, és úgy imádkozzanak és prófétáljanak.

MTA.: Jogos kérdés. És igen, valószínűleg arról volt szó, hogy a nők úgy érezték, ez a viselet – fejük befedése – többé nem vonatkozik rájuk. Ők így döntöttek. Nyilván a korinthusi nők is ismerhették azt az üzenetet, amit Pál is hirdetett, például a Gal 3,28-ban, nevezetesen hogy Krisztusban mindenki egy, legyen szó zsidóról, görögről, szabad emberről vagy rabszolgáról, férfiról vagy nőről. Mi sem volt természetesebb, mint arra következtetni ebből, hogy összejöveteleiken a férfiakéhoz hasonló külső megjelenést preferálják. De Pál a Gal 3,28-ban nem a nemi különbségek eltörléséről beszél, nem is arról, hogy e különbséget a külső megjelenésben ne kellene kifejezésre juttatni. Egyébként Pál a fejkendő viselését az angyalok figyelő tekintetével indokolja. Az „alárendeltség jele” a fátyol, vagy fejkendő. Nyilvánvalóan fontos Pál számára a kérdés, hiszen 16 verset szán rá. Nem felesleges törvényeskedésről volt tehát szó, sem a nő bármiféle leértékeléséről vagy megalázásáról, hanem arról, hogy Pál emlékezteti a nőt sajátos méltóságára és jogaira – ezért nem hajlandó engedni semmit az álláspontjából. Sokszor ezen a szakaszon túl könnyen „átlibbennek” a mai bibliaolvasók, sőt, egyesek még azt is megengedik maguknak, hogy az apostollal szemben kritikát fogalmazzanak meg az ún. „nőellenes reflexei” miatt. Ez abból fakad, hogy nem értik, Pálnak miért fontos ez a kérdés.

PB.: Hogy érted, hogy a „sajátos méltóságukért” küzdött?

MTA.: Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszoljunk, látnunk kell, hogy miben is hibáztak a korinthusi gyülekezet női tagjai. A helyzetet még bonyolultabbá teszi az 1Kor 14,33-37. Itt ezt olvassuk: „Mert Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene. Mint ahogyan ez a szentek valamennyi gyülekezetében történik, az asszonyok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincs megengedve nekik, hogy beszéljenek, hanem engedelmeskedjenek, ahogyan a törvény is mondja. Ha pedig meg akarnak tudni valamit, otthon kérdezzék meg a férjüket, mert szégyen az asszonyra, ha a gyülekezetben beszél. Vajon tőletek indult ki az Isten igéje, vagy egyedül hozzátok jutott el? Ha valaki azt tartja magáról, hogy próféta vagy Lélektől megragadott ember, tudja meg, hogy amit nektek írok, az az Úr parancsolata.” Barth itt hangsúlyozza, hogy Isten igéje senkit sem hoz megalázó helyzetbe, mind a férfit, mind a nőt az őt megillető helyre állítja. Az biztos, hogy ostobaság lenne Pál konkrét parancsából ebben az esetben merev szabályt kovácsolni. Nem is teszik a legtöbb helyen, hiszen az evangéliumi gyülekezetek zömében a nők nem viselnek fátylat és nincsenek hallgatásra ítélve (azokban a közösségekben sem, ahol a női lelkészség nem engedélyezett). De nem is ez a legfontosabb, már amit a kontextus, tehát az 1Kor 11 és 14 alapján le lehet szűrni. A lényeges pont az, hogy a nőnek mindig és minden körülmények között nőnek kell maradnia, tehát úgy kell éreznie és viselkednie, ahogy egy nőhöz illik. E versek szellemisége tehát Barth szerint az – és ilyen értelemben biztos, hogy időtlen –, hogy az Úr örök időkre szóló parancsa mind a férfit, mind a nőt a saját „szent helyére” irányítja, és megtilt minden olyan kísérletet, mely ennek az időtlen rendnek a megszegésére irányul. Ott és akkor tehát a fejkendő elutasítása a nők részéről egyfajta határátlépést jelentett volna.

Folytatjuk!