„Ez most már csontomból való csont, testemből való test” – beszélgetés férfiról és nőről Karl Barth gondolatai alapján, VIII. rész

A beszélgetés I., II., III., IV., V., VI., és VII. része

Parti Benedek: Ideológiai téren manapság egyre több és egyre intenzívebb arra irányuló próbálkozást látunk, hogy a nemi kettősséget (azt, hogy az ember vagy férfi vagy nő) kiegészítsék vagy teljesen feloldják. Különféle identitás-kísérletek jelennek meg a férfi és a női identitást meghaladva – pontosabban annak meghaladását célul kitűzve –, amelyeket a „nembináris nemi identitás” gyűjtőfogalommal jelölnek (genderfluid, agender stb.). Ezek a kétpólusú felosztáson nyilvánvalóan kívül esnek. Mit kezdjünk ezekkel teológiai alapon?

Márkus Tamás András: Nyilván ez a probléma akkor, amikor Barth megfogalmazta a gondolatait (40-es, 50-es, 60-as évek), még nem volt aktuális, legalábbis nem olyan kiterjedt és rendszerezett formában, mint ma. Ugyanakkor Barth érinti a kérdést, mert a nemi identitásunktól való megszabadulás és egy semleges identitásba való menekülés az emberiséggel egyidős probléma. Némelyek saját és az ellenkező nemen túl egy harmadik, állítólag magasabb rendű, közömbös létmódra törekszenek, egy tisztán „emberi lényt” keresve, amely csak „nemtelen” és csak elvont módon „emberi” – ilyen értelemben egy harmadik és megkülönböztető lény a férfihoz és a nőhöz képest. Az erre irányuló vágy – hangsúlyozzuk újra – jóval régebbi, mint azt gondolnák. Barth szerint ez tulajdonképpen menekülés, sőt, a menekülésnek egyfajta magasztosabb és spiritualizáltabb formája. Nem véletlen, hogy az erre irányuló vágy hagyományosan a miszticizmus, a mitológia és a gnózis varázslatos illatával van átitatva – mondja Barth. Egy olyan mozgalomról beszélünk, amelyben a férfi és a nő arra törekszik, hogy legyőzze a nemi értelemben egyedi létmódját, és meghaladja azt egy olyan „emberséggel”, amely magában foglalja mind a férfi, mind a női nemi identitást (vagy éppen egyiket sem).

PB.: Vajon mi a gyökere az ilyen irányú próbálkozásoknak?

MTA.: Barth szerint ezt a „mozgalmat” úgy lehet leírni, mint az egyedülálló férfi vagy nő problémájának idealista megoldási kísérletét, vagy mint a szexuális értelemben magányos életre vonatkozó döntés indokát, mondván, mit számít, hogy bizonyos körülmények között le kell mondanom a szerelemről és a házasságról, ha a létezés bizonyos mélységeiben férfiként is nőies, vagy nőként is férfias lehetek, és így egyedül magamban testesíthetem meg az egész emberi lényt? Másfelől egy ilyen próbálkozás a szerelem és a házasság legmélyebb és legigazabb beteljesülésének is beállíthatja magát, mintha a házasság célja a férfi és a nő dualizmusának meghaladása volna – az, hogy a felek túllépjenek az egyediségükön és a különbségeiken, és együtt törekedjenek arra, hogy megvalósítsák az egyetlen és osztatlan emberi lényt, tehát hogy végső soron eljussanak egymással kapcsolatban egy közömbös hozzáállásra.

PB.: Az utóbbi próbálkozás nem indokolható azzal, hogy a férfi és a nő minden különbözőségük ellenére mégiscsak együtt jelentik azt, hogy mit jelent embernek lenni?

MTA.: Ez igaz, de ettől még tény marad, hogy ha az isteni parancs érvényes és releváns ezen a területen, akkor komolyan kell tiltakoznunk e szemlélet, és az ebből fakadó magatartás ellen, mint minden olyan dolog ellen, ami szükségszerűen a férfi nőies vagy a nő férfias viselkedését vonja maga után. Barth azt mondja, hogy elfogadhatjuk a férfi és nő közötti kapcsolat humanizálását – tehát azt, hogy ne versengő, vagy minden ponton szembenálló felekként tekintsünk rájuk –, de ez nem jelentheti azt, hogy kioltanánk a nemek közötti különbségeket, hiszen ez végső soron dehumanizációt jelentene.

PB.: Mit ért Barth ezen, mármint a dehumanizáción?

MTA.: Azt, hogy nincs olyan pont a férfi és a nő közösségében, ahol túlléphetnének a nemiségükön. Sőt, éppen az Istennel való kapcsolatukban nem tehetik ezt meg – nem szűnhetnek meg férfinak és nőnek lenni. Nem történhet meg, hogy a nemiségük lényegtelenné válik, hogy aztán egy harmadik, valamiféle magasabb rendű lénnyé váljanak. Egyszerűen nem törekedhetnek erre. Az ember az Istennel való kapcsolatában nem válik istenné – emberré válik, azzá, akivé Isten teremtette és azzá, amire szánta őt. Isten „erőterében” élve mind a férfi, mind a nő megtalálja a maga helyét. Isten az Egy számukra, és éppen ez a tény menti meg őket attól, hogy ők váljanak eggyé (itt most szó szerinti értelemben, nem spirituálisan értve), és akadályozza meg őket abban, hogy erre törekedjenek. Az, hogy Isten az embert férfinak és nőnek teremtette – tehát az, hogy a férfi és nő egyszerre az Ő képmása és hasonlatossága –, és hogy a tény ábrázolja ki a kegyelmi szövetséget – az Isten és az Ő népe, a Krisztus és az egyház közötti kapcsolatot –, olyasvalami, ami soha nem vezethet egy semleges „ez”-hez.

Ebből tehát – hangsúlyozza Barth – az következik, hogy nem hagyhatják maguk mögött az emberségük e konkrét formáit, és nem törekedhetnek a nem nélküli vagy kétnemű emberségre azon az alapon, hogy az „olyan szép, nemes és dicsőséges, olyan felszabadító és megtisztító lenne az emberi lét számára.” Férfi és nő tehát – ezt ma különösen kell hangsúlyozni – nem  léphetnek túl a nemükön, feladva nemi sajátosságaikat és megkülönböztetésüket valamiféle elképzelt magasabbrensű és jobb létforma javára.

PB.: Azon túl, hogy ez dehumanizáló lenne az ember számára, miért rossz önmagában egy ilyen kezdeményezés?

MTA.: Azért, mert hübriszről tanúskodik – arról, hogy mi jobban tudjuk, hogy mi a jó nekünk, mint a mi Teremtőnk. Ezt nem tehetjük meg. Meg kell elégednünk az Ő ránk vonatkozó világos akaratával. Ne próbáljuk meg utánozni őt, eltérve az akaratától. Tiszteletben kell tartanunk az Isten parancsa által meghúzott határt. Kétségtelen, hogy a férfi és a nő számára mind önmagukban, mind egymáshoz való viszonyukban (a szerelem és a házasság révén, vagy e különleges kapcsolaton kívül) az emberség aktualizálásáról van szó, értve ez alatt, hogy a férfi és nő egyszerre, egymáshoz való viszonyában testesíti meg, hogy mit jelent „embernek” lenni. Mindennek annak a ténynek a felismerésében kell megtörténnie, hogy felbonthatatlanul összetartoznak, és kölcsönös kiteljesedésükhöz szükségük van egymásra.

PB.: Ez mind szép és jó, de úgy tűnik, egyre többen vannak azok, akik a születési nemüket tehernek és kötöttségként érzékelik, és próbálnak azon változtatni.

MTA.: Még egyszer mondom, ez a típusú „szabadságra” törekvés embertelenséghez vezet – ha a férfi vagy nő meg akar szabadulni a nemétől, vagy azt közömbösnek, esetleg megvetendőnek tartja, sőt, ha meggyűlöli azt és teherként tekint rá. A szabadság csak úgy jöhet el, ha kiteljesedünk abban, aminek Isten eltervezett minket, illetve amivé teremtett.

PB.: Hogyan lehet „hűségesnek maradni” a teremtettségünkhöz, a nemiségünkhöz?

MTA.: Ha hűek maradunk a nemiséghez kapcsolódó isteni parancshoz. Ez azt jelenti, hogy a férfi élete a nőhöz, a nő élete pedig a férfihoz van kötve. Végső soron nincs olyan, hogy „önálló férfi lét”, vagy „önálló női lét.” A már említett 1Kor 11,11 így szól: „De az Úrban nincs asszony férfi nélkül, sem férfi asszony nélkül.” Arról is volt már szó, hogy a saját nemünkhöz való hűség nem egy elvont férfiasság és nőiesség ápolását jelenti. Azaz, a saját nemünkhöz való hűség követelményének csak úgy lehet eleget tenni, ha tudatában vagyunk a másik nemnek – férfiként a nőnek, nőként a férfinek. Ez azt jelenti, hogy a férfi léte a nőre irányul, a nő léte pedig a férfira. Mindkét nem számára a másik a fókusz. Barth ezt úgy fejezi ki, hogy mindegyik számára a másik a központ és a forrás. Mindkettőjüknek ragaszkodniuk kell ehhez a polaritáshoz, mert csak így maradhatnak hűségesek saját nemükhöz, de ez a ragaszkodás nem lehet önközpontú és zárt, hanem „expanzív” és „nyitott”. Sőt, Barth úgy fogalmaz, hogy hűségesnek lenni a nemünkhöz azt jelenti, hogy éberen figyelünk annak jellegzetességeire, miközben figyelünk a másik nem jellegzetességeire is, tehát a férfi és nő közötti nemi polaritásra, és közben érett módon, „aktívan” éljük meg saját nemünket.

PB.: Elhangzott, hogy a két nem egymáshoz való viszonyában éli meg férfiasságát és nőiességét – azok is, akik nincsenek benne egy konkrét szerelmi kapcsolatban, és nem házasok. Az utóbbiak hogyan valósíthatják ezt meg?

MTA.: Először is, ez nem lehetőség, hanem szabály, Isten parancsa. Ha engedelmeskedni akarunk az isteni parancsnak, nem tekinthetjük magunkat mentesítettnek annak betartása alól. De a konkrét kérdésre válaszolva: a nők és a férfiak még a szerelmi vagy házassági viszonyon kívül is kapcsolatban vannak egymással. Például egy egyedülálló férfi számára különféle viszonyrendszerekben lehet jelen a nő társként: testvérként, anyaként, ismerősként, barátként vagy munkatársként. Ugyanez igaz fordítva is. Tehát akár a szerelemben és a házasságban, akár e köteléken kívül, minden nőnek és minden férfinak fel kell ismernie, hogy tudatosan és készségesen kell ebben a kölcsönös viszonyrendszerben élnie, aktív módon közösséget vállalva a másik nemmel.

PB.: Mi történik akkor, ha nem valósul meg az, amiről eddig beszéltünk?

MTA.: A férfiak és nők egymástól való elzárkózása – teljesen mindegy, hogy vallási vagy világi célokat követve történik, és ha nem valamilyen átmeneti, tudatos, vészhelyzeti intézkedés áll mögötte –, nyilvánvaló engedetlenség Isten parancsával szemben. Barth kérdése a következő: ugyan ki parancsolja, vagy engedi meg nekik, hogy elmeneküljenek egymástól? Hogy ez a hozzáállás teljesen helytelen, tünetszerűen mutatja az a tény is, hogy a nemek minden mesterségesen előidézett és fenntartott elszigeteltsége szélsőségekhez vezet. Az ilyen állapot tulajdonképpen „embertelenség.” Barth figyelmeztet: jó, ha már az ebbe az irányba tett első lépésekre is odafigyelünk, ugyanis ezek az első lépések a homoszexualitásnak nevezett „betegség” tünetei lehetnek.

PB.: Manapság a nyugati társadalmakban a homoszexualitás teljesen elfogadott jelenséggé vált, a homoszexuális életvitel azonos megítélés alá esik a heteroszexuális életmóddal. Ennek tükrében homoszexualitás kapcsán „betegségről” beszélni megdöbbentően nyersnek, sőt sértőnek és bántónak tűnik. Mire utal ezzel Barth?

MTA.: Először is ne felejtsük el, hogy Barth a gondolatait a 20. század 30-40-50-es éveiben vetette papírra, és nem 2021-ben. Másrészt nem a sértegetés vagy a megbélyegzés a célja ezzel a szóhasználattal, hanem egy olyan társadalmi anomália jellemzése, ami az Isten szavával szembeni engedetlenség következményeképp üti fel a fejét. Barth szerint a homoszexualitás testi, lelki és társadalmi betegség, egyfajta perverzió, a dekadencia és a hanyatlás jele, amely akkor alakulhat ki, amikor az ember megtagadja az isteni parancs érvényességének elismerését abban az értelemben, ahogyan azt az előbb vizsgáltuk.

PB.: Nézzük meg részletesebben, hogy mit ért „az isteni parancs érvényességének”, illetve „elismerésének megtagadása” alatt Barth!

MTA.: A Róm 1-ben Pál a homoszexualitást a bálványimádással, Isten igazságának hazugsággal való felcserélésével, illetve a Teremtő helyett a teremtmény imádatával (25. v.) hozzza összefüggésbe. „Ezért kiszolgáltatta őket Isten gyalázatos szenvedélyeiknek: mert asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel, ugyanúgy a férfiak is elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést, és egymás iránt ébredt vágy bennük: férfiak férfiakkal fajtalankodnak, de el is veszik tévelygésük méltó büntetését önmagukban.” (26-27. v.) Ha az ember elmulasztja Istennek megadni a tiszteletet – nem ismeri el Istent istenként –, abból egyenesen következik, hogy az embert sem fogja megbecsülésben részesíteni. Az emberiség így eljut egy olyan állapotba, ami nélkülözi majd azt az „embertársi” aspektust, amiről eddig sokat beszéltünk már. És mivel ennek az „embertársi” viszonynak a lényege a férfi és nő szoros összetartozása, az „elembertelenedés” is e szoros kapcsolat megromlásán és széthullásán fog meglátszani először. Így jutunk el a nőt nélkülöző férfiassághoz, illetve a férfit nélkülöző nőiességhez. És mivel a természettel, illetve a természet Teremtőjével nem lehet packázni – mondja Barth –, és az emberben ez a társra irányuló vágy még mindig jelen van, torz formában jut majd kifejezésre: egy olyan szexuális egyesülésben, amely nem valódi és nem is lehet az sohasem. A férfi elhiszi, hogy a férfiban kell keresnie és megtalálnia a társát, a nő pedig a nőben próbálja megtalálni a megvetett partner pótlékát.

PB.: Hogyan lehet megelőzni, illetve feltartóztatni ezt a folyamatot?

MTA.: Ez most nagyon aktuális téma, de Barth szerint nincs értelme az embert csak akkor emlékeztetni Isten parancsára, amikor szembesül ezzel a végső következménnyel, vagy csak akkor rámutatni az emberi engedetlenség tényére, amikor ez a „betegség” látható módon már felszínre tört ezekben a természetellenes jelenségekben. A nulladik lépés mindenesetre az, hogy hangsúlyozzuk: az ilyen jellegű magatartás, illetve életmód szemben áll Isten egyértelmű parancsával. Barth szerint ez szinte túlságosan is nyilvánvaló ahhoz, hogy ki kellene mondani. Ma viszont sajnos azt látjuk, hogy már ez sem eléggé nyilvánvaló – még egyházi berkekben sem –, ezért erőteljesen és egyértelműen kell artikulálni.

Ami nagy probléma, hogy míg korábban az orvostudomány és a pszichológia is valamennyire a természet rendjét követte ebben a kérdésben, ma kevés kivételtől eltekintve pártolja a nemiség területén jelentkező destruktív folyamatokat. Barth – ma már igencsak naivnak tűnő módon – kifejezi abbéli reményét, hogy a törvényhozó, a prichoterápia területén képzett lelkész és az orvos Isten parancsának és megbocsátó kegyelmének tudatában minden tőle telhetőt megtesz a veszélyeztetett fiatalok védelmében. Mindezeken túl természetesen a keresztyén etika lényeges feladata, hogy óva int attól, hogy ilyen életmódba belebonyolódjon bárki is.

Barth szerint – talán ezt érdemes még tudni – az ilyen irányú hajlam a korai szakaszában a különleges szépség és lelkiség látszatát keltheti, sőt a szentség illatát is áraszthatja. Voltak komoly gondolkodók, kiemelkedő művészek, akik ilyen életmódot folytattak. Barth szerint ez a „betegség” nem mindig mutatkozik nyíltan – néha csak rejtetten, kevésbé felismerhető formában van jelen.

Az elítélés természetesen önmagában nem elég, sőt, visszatartó ereje csekélyke, csakúgy, mint a heteroszexuális paráznaság esetében. Azt kell meglátni és megláttatni másokkal, hogy mi az isteni parancs értelme és célja, illetve azt kell felmutatni, hogy mi a szellemi-lelki gyökere, forrása az attól való eltérésnek.

PB.: És mi a forrása?

MTA.: A perverzió, a dekadencia ott kezdődik, ahol az ember nem látja már meg az ellenkező nemű emberben „az embertársat”, a partnert – amikor nem ahhoz képest, illetve nem a másikra irányulva határozza meg önmagát. Nem hajlandó felelősségének teljes tudatában, a másik nemmel való viszonyrendszerében megélni a nemiségét, hanem szuverén férfiként vagy nőként próbál önmagában ember lenni, ahogy Barth fogalmaz: önelégülten örvendezve magában. Ha a férfi és a nő elindul ezen az úton, lényegében átadja magát egy hamis isten imádatának. Isten parancsa megcáfolhatatlanul – saját elméleteinknek egyértelműen ellentmondva – megmutatja nekünk, hogy férfiként csak nővel, nőként pedig csak férfival lehet igazán ember az ember. Ha férfi és a nő elfogadja ezt a felismerést, úgy a homoszexualitásnak nem lesz helye az életében, sem annak kifinomultabb, rejtett, vagy szublimált-, sem annak durvább és nyilvánvalóbb formáiban.

PB.: Kicsit „ködös” ez a megfogalmazás, hogy a két nemnek egymásra irányultan kell élnie, mert csak így valósíthatják meg „emberségüket.” Ez pontosan mit jelent?

MTA.: Ez az egymásra irányultság, ami mind a férfi, mind a nő lényegét alkotja, a következőképpen foglalható össze: egymásra kell figyelniük, „meg kell hallaniuk azt a kérdést, amit egymásnak tesznek fel, és felelősségteljesen válaszolniuk is kell rá.” – mondja Barth Az egymásra irányultság, vagy „tekintettel lenni a másikra” és így élni azt jelenti, hogy tudatában vannak egymásnak, tudni akarnak egymásról. Nem egy előre kialakított általános vagy személyes ítélet vagy séma alapján (ezt már korábban tisztáztuk), hanem „elfogulatlan szemmel” és „nagyvonalú szívvel”, mindig készen arra, hogy valami újat tanuljanak egymástól.

Barth úgy fogalmaz, hogy a férfi számára a nő mindig rejtély marad, ahogy a nő számára is a férfi. Emiatt aztán nem létezhetünk úgy, hogy ne találkozzunk ezzel a rejtéllyel, és hogy az ne foglalkoztasson bennünket. Ezt a rejtélyt – a másik nemet – soha nem is tudjuk igazából „megoldani”. Ez azt jelenti – csak hogy jobban értsük –, hogy sohasem szabadulhatunk meg a saját nemünknek a másikra való rácsodálkozásától, sem saját nemünknek a másik megértésére irányuló vágyától. És mivel a két nem egymás számára lényegében egy rejtély, bizonyos értelemben egyfajta „bizonytalansági faktort” is magukban hordoznak. A férfi és a nő a találkozásukban „elbizonytalanítják” egymást, hiszen valami olyannal találkoznak, ami más, mint saját maguk. Ez azt jelenti, hogy a férfi és a nő kihívás elé állítják egymást. Mindketten azt a kérdést intézik a másikhoz, hogy: „miért vagy annyira más, mint én?” Ilyen értelemben a nő mindig bizonyos feszültségben áll a férfival szemben, ahogy a férfi is a nővel szemben. Senki sem tud szabadulni ettől a nyugtalanságtól, ettől a feszültségtől. Barth szerint „emberhez méltóan” élni azt jelenti, hogy meghalljuk ezt a kérdést és szembenézünk vele az öndicsőítés és az önelégültség rovására.

Ezentúl ez egy kölcsönös számadást is jelent a két nem számára. A férfi a nőnek, a nő a férfinak tartozik számadással, és nem szabad kibújniuk a kölcsönös felelősség alól, hanem teljesíteniük kell azt. Akkor is teljesíteniük kell, ha nincs jelen az ellenkező nem képviselője, ugyanis a másik nem mint norma és kritérium mindig és mindenhol jelen van láthatatlanul. Az isteni döntés, hogy nem jó az embernek egyedül lenni, visszavonhatatlanul megszületett; ez a nőre éppúgy vonatkozik, mint a férfira. Mindkettőjük számára tehát csak véletlenszerű, ideiglenes és átmeneti elszigeteltség és autonómia létezhet. Létük mindig és minden körülmények között a másikkal való „együttlét.” Ezt az „együttlétet” pedig egy meghatározott rend szabályozza.

PB.: Mit mondhatunk erről a rendről?

MTA.: Ezt a témát már korábban is érintettük. Ez a rend szabályozza a férfi és nő kapcsolatának minden aspektusát. A férfihez és a nőhöz tartozó funkciókat és magatartásokat nem szabad összekeverni, megváltoztatni vagy kijátszani egymás ellen, hanem hűségesen meg kell azokat őrizni és meg kell valósítani. Ami különösen fontos itt, az a sorrendiség. A férfi és a nő nem egy „A” és egy „második A”, melyek lénye és kapcsolata úgy írható le, mint egy homokóra két fele, amelyek nyilvánvalóan teljesen egyenlők és ezért felcserélhetők. A férfi és a nő egy „A” és egy „B”, ezért nem lehet őket egyenlővé tenni. Emberi méltóságát és jogait tekintve „A” a legcsekélyebb előnnyel sem rendelkezik „B”-vel szemben, és „B” semmilyen hátrányt sem szenved el „A”-val szemben. Mi több, amikor „A”-t mondunk, ugyanolyan nyomatékkal kell mondanunk „B”-t is, és amikor „B”-t mondunk, ugyanúgy kell mondanunk „A”-t is. – mondja Barth. A férfi és a nő teljesen egyenlő az Isten előtt. Ugyanakkor mindkettőnek megvan a másikkal való viszonyrendszerben a kijelölt helye és a maga sajátos szerepe, ezért mondhatjuk, hogy „A” nem „B”, hanem „A”, és „B” nem egy másik „A”, hanem „B”.

PB.: Az „A” és „B” jelölés mégiscsak egyfajta sorrendiségről tanúskodik a férfi és nő közötti viszonyrendszert illetően, ami manapság – enyhén szólva – nem hangzik túl polkorrektnek. Hogyan lehet erről a nemek közötti „rendről” úgy szólni, hogy az ne tűnjön egyik fél számára sem dehonesztálónak?

MTA.: Valóban veszélyeket hordoz magában, amikor megpróbáljuk ezt az ún. rendet jellemezni. De létezik. Ezért a visszaélések és félreértések dacára keresztyénként igenis figyelembe kell vennünk és érvényesítenünk kell a valóságnak ezt az aspektusát is. A férfi és nő között igenis van sorrendiség – erről korábban beszéltünk már az 1Móz 2 alapján. „A” megelőzi „B”-t, „B” pedig követi „A”-t. Ez bibliai evidencia. A rend egymásutániságot, sőt, bizonyos értelemben alá- és fölérendeltségi viszonyt is jelent, de itt nagyon óvatosan kell fogalmaznunk.

PB.: Vékony jégen táncolunk, amikor ilyen fogalmakkal élünk, már csak azért is, mert ebből arra következtethetnek egyesek, hogy férfi és nő között értékbeli különbség van.

MTA.: Barth szerint amikor arról az igazi rendről van szó, amelyet Isten, a Teremtő állított fel, az „egymásutániság”, tehát az „elsőbbség” és a „követés”, a „fölé- és alárendeltség” nem jelent semmiféle belső egyenlőtlenséget azok között, akik között ez az egymásutániság megvalósul és akik ennek a rendnek vannak alávetve. Félreértjük ezeket a fogalmakat, ha a nemek közötti versenyre vagy dominancia harcra akarjuk kifuttatni őket. Ezek nem biztosítanak semmilyen „kiváltságot”, és nem teremtenek a felek között igazságtalan viszonyt. Inkább mindenkire kötelességet rónak, ugyanakkor biztosítják mind a férfinek, mind a nőnek az őt megillető jogokat. A férfi nem élvez semmiféle kiváltságot vagy előnyt a nővel szemben, és nem is jogosult semmiféle öndicsőítésre, pusztán azért, mert a rend tekintetében ő a férfi, tehát „A”, és így megelőzi a nőt. Ezt a pozíciót mind a férfi, mind a nő csak Isten igéjének engedelmeskedve, alázatban foglalhatják el. A férfinek inspiráló, kezdeményező vezetővé kell válnia, de ezt a pozíciót nem foglalhatja el önmagáért, pláne nem a nő ellenében, és nem foglalhatja el önmagát felmagasztalva sem, pláne nem a nő fölé emelkedve és a nőt lealacsonyítva. A férfi „elsőbbségét” csakis a szolgálat elsőbbségeként értelmezhetjük. Ha nem így közelítünk ehhez a sorrendiséghez, akkor az isteni rend „az emberi rendetlenség” egy sajátos formájába torkollik: az isteni rend ember általi kizsákmányolásába, egy olyan torz viszonyrendszerbe, amiben a férfi kizsákmányolja a nőt, illetve amiben a férfi a nő fölé emelkedik, úrrá és parancsolóvá téve magát a nő felett, megalázva és megsértve őt ezzel. Ennek a torz „rendnek”, amit sajnos sokszor szándékosan tesznek egyenlővé a bibliai, klasszikus vagy konzervatív családképpel, semmi köze nincs az isteni rendhez!

Természetesen az isteni rendhez a nőnek is igazodnia kell. Könnyen lehet, hogy a nőnek e rend elleni tiltakozása, lázadása, sőt, e rend iránti megvetése ugyanabból a destruktív forrásból ered, amiből a férfinek a személyét érintő zsarnokoskodó elnyomása. A nőnek nem kell lemondania a méltóságáról, jogáról és becsületéről ahhoz, hogy elfoglalja az őt megillető helyet. Ha megérti az isteni rend lényegét és célját, szabadon és büszkén fogja elfoglalni e rend szerinti pozícióját. A nőnek is fel kell ismernie, hogy a férfihez van rendelve, hogy a férfinek kell irányítania és kezdeményeznie. Helyesen szólva – mondja Barth –, a nő dolga, feladata és funkciója az, hogy megvalósítsa azt a közösséget, amelyben a férfi megelőzi a nőt, ösztönözve, vezetve és inspirálva őt.

Hogyan tudná ezt a nő egyedül, a férfi elsőbbsége nélkül megtenni? Hogyan tehetné ezt önmagáért és a férfi ellenében? Hogyan utasíthatná vagy irigyelhetné el a férfi elsőbbségét, feladatát és funkcióját, mint aki ösztönöz, vezet és inspirál? – kérdezi Barth. Ha nő ebben helyettesíteni akarná a férfit, az azt jelentené, hogy többé nem akarna nő lenni. Sőt, a nő, ha megtalálja a maga helyét a férfi mellett, akkor nem csak elismeri a férfinak a szolgálat terén való elsőbbségét, hanem örül is annak, hogy a férfi rendelkezik ezzel a funkcióval és gyakorolja azt közös szolgálatukban.

PB.: Tehát az, hogy a nő „második a sorrendben”, nem jelent semmiféle hátratételt a férfival szemben?

MTA.: Sajnos nehéz ezt a két dolgot ma egymás mellett tartani – a sorrendiséget és az értékbeli egyenlőséget. De miért ne lehetne a nő a második a sorrendben, ha egyszer Isten szava ezt mondja, lásd 1Móz 2, illetve 1Kor 11,8-9? Milyen más választása lenne a nőnek, ha nem az, hogy elfoglalja a számára kijelölt helyet? És miért kívánna bármi mást, mint ezt, tekintetbe véve, hogy e funkciónak és a közös szolgálatban való részesedésének megvan a maga különleges becsülete és nagysága? – kérdezi Barth.

Barth szerint, ha a nő elfoglalja és megtartja az őt megillető helyet, akkor nem fog panaszkodni; akkor sem, ha a férfi a maga részéről – átlépve a számára kijelölt pozíció határait – nem a saját mandátuma szerint cselekszik. Az isteni rend jósága és igazságossága még azok számára sem alakul át gonoszsággá és igazságtalansággá, akiknek szenvedniük kell attól, hogy mások félreértik és visszaélnek vele. Még ilyen esetben is jobb, ha ő a maga részéről nem lázad a rend ellen, hanem igazodik hozzá. Ugyanez igaz fordítva is. Mindkét felet bűnbánatra hívja ez a helyzet: nem szabad hagyniuk – sem a férfinak, sem a nőnek –, hogy a másik fél engedetlensége engedetlenné tegye őket is. Ha meglátjuk ezeknek a kijelölt pozícióknak az értelmét, a másik fél engedetlensége ellenére is szilárdan fogunk ragaszkodni a számunkra kijelölt pozícióhoz.