„Ez most már csontomból való csont, testemből való test” – beszélgetés férfiról és nőről Karl Barth gondolatai alapján, III. rész

A beszélgetés I. és II. része

Parti Benedek: Láttuk, hogy miben áll a bibliai értelemben vett férfi és női identitás – az „emberség” –, mi a férfi és a mi a nő kirendelt szerepe, és azt is, hogy a férfinak és a nőnek hogyan kell viszonyulnia egymáshoz. Már érintettük a bűnesetet, illetve a bűnesettel megjelenő, a férfi és a nő kapcsolatát megmérgező szégyenérzet kérdését is. Barth értekezését követve most tekintsük át még részletesebben azt, hogy ez a „bukás” hogyan és mennyiben rendezte át, vagy forgatta fel a férfi és a nő közötti harmonikus viszonyt.

Márkus Tamás András: Ahhoz, hogy ezt lássuk, egy pillanatra térjünk vissza ismét a bűneset előtti, tehát a szégyent nélkülöző, harmonikus állapotukhoz. A férfi és a nő nem szégyellte magát, hiányzott a kapcsolatukból mindenféle zavar és nyugtalanság. Olyannak ismerték meg magukat és a másikat is, amilyenek valójában voltak. Vakok voltak minden olyan eshetőségre, ami a kettejük közötti viszonyt megzavarhatta volna. Egyszerűen nem volt mit rejtegetniük egymás előtt, mivel mindkettejüket Isten teremtette, így mindketten igazak voltak Isten előtt és egymás előtt is. Mi okuk lett volna a vádaskodásra, vagy arra, hogy egymás elől elrejtsenek valamit? – teszi fel a kérdést Barth. Az emberségük nem valami, a férfiasságon és nőiességen túli eszménykép volt számukra. A férfi és a nő a maga differenciáltságában és egységében jelentette azt, hogy mit jelent embernek lenni, ezért egyiket sem – sem a férfiasságot, sem a nőiességet – nem kellett elrejteni vagy szégyellni.

Amíg a férfi „felsőbbrendűsége” – itt alapvetően a felelősségére kell gondolnunk – csak egy olyan igény kifejeződése volt, amelyet először nem maga, hanem Isten támasztott, és ezért abszolút jogosnak tekinthető, addig a férfit nem lehetett hibáztatni, és nem volt kénytelen elrejteni e szerepét a nő elől.

PB.: Manapság különösen érzékeny téma, ha a férfi „vezető” szerepéről beszélünk, nem igaz? Hogyan lehet ezt úgy tenni, hogy ne sértsük meg a női nem képviselőit? 

MTA.: Ez olyannyira így van, hogy erről a teremtettségi-bibliai férfiszerepről már keresztyének előtt sem igazán lehet beszélni – házaskurzusokon sem –, vagy nagyon, de nagyon körül írva, maximálisan tompítva az „élét”, nehogy megsértődjenek a nők, vagy a férfiak úgy érezzék, hogy túl nagy terhet helyezünk a vállukra, amivel aztán úgysem tudnak megbirkózni, és ami úgy is csak konfliktusokhoz vezet. Nagy tehát a kísértés, hogy egyszerűen elhallgassuk.

De látnunk kell: mindaddig, amíg a nő férfinak való alárendeltsége csak annak a segítő-szerepnek a kifejeződése volt, amit Isten neki rendelt, addig ez nem jelentett megaláztatást a nő számára, és nem kellett a nőnek szemrehányást tennie a férfinak, hogy ő teljes egészében és kizárólag csak a férfi segítője. Még egyszer mondom: erről ma már evangéliumi körökben is csak pironkodva lehet beszélni, ami egyszerűen nonszensz, és tarthatatlan.

Barth tulajdonképpen egy kérdéssel summázza az eddigieket: hogyan is szégyenkezhetne Isten egyik teremtménye a másik előtt? Hogyan is lehetne jelen a vádlás, és ebből fakadóan a szégyen Isten eme tökéletes, egymásra épülő művén belül?

A szégyen csak ott lehet jelen, ahol a bűn, a gyalázat is jelen van – ahol van mit szégyellni. Így jutunk el tehát ahhoz a kérdéshez, hogy ez a bűn miatt megjelenő szégyen hogyan változtatta meg a férfi és a nő közötti harmonikus kapcsolatot.

A bűn, az amiatti vádlás és a szégyen szférája – mondja Barth – a teremtmény „idegen tevékenységének” a szférája, vagyis az a helyzet, ahol a teremtmény önmagáért akar „helytállni”, ahelyett, hogy engedné, Isten „álljon helyt érte.”

PB.: Erről már volt szó, de újra felmerül a kérdés: a meztelenségük vajon az ártatlanságuk szimbólumának tekinthető?

MTA.: Nyilván kifejezi azt, de Barth szerint nem ezen van a fő hangsúly – a meztelenség csak következmény. Ártatlanságuk Istenben és a vele való létükben rejlett; az „élet fájának” jelében; abban a szabadságban, amelyben örömüket lelték a tőle kapott életben; a „tudás fájától”, mint olyan határtól való magától értetődő elbarikádozásukban, amelyet nem akartak átlépni, és amelynek tilalma csak megerősítése volt annak, amit maguktól sem akarhattak. Az ártatlanságukat a teremtményiségük jelentette, amelyben nem lehetett helye a szégyennek vagy a bűnnek. És mivel ebben az ártatlanságban, amellyel Isten felöltöztette-felruházta őket, nem volt semmi szégyenteljes, szükségszerűen meztelennek kellett lenniük, de anélkül, hogy szégyenkezniük kellett volna emiatt. A férfi és a nő mezítelensége és szent szégyentelensége tehát az ártatlanságuk megfelelője és kifejeződése.

PB.: A bűnnel aztán megjelent a szégyen is, ami ahhoz vezetett, hogy elrejtsék magukat egymás elől. Mi ennek a mozzanatnak a lelki vetülete?

MTA.: Igen, ettek a tiltott fáról, a jó és a rossz tudásának fájáról, és megjelent a szégyen. Elkezdtek szégyenkezni. Amikor a tudásuk a jó és a rossz helytelen ismeretévé vált, hirtelen megromlott ez a tudás, és a tudásukkal együtt „megromlott” a meztelenségük is. Az isteni vád alá kerülve önmagukat kellett vádolniuk. Amikor az Istenhez való viszonyuk megzavarodott, a kölcsönös viszonyuk is megzavarodott; minden, ami összetartozik, szétesett; minden, ami teremtésénél fogva meghatározott rendben volt, kusza lett – mondja Barth.

Nos, ez a „zavar” áll az absztrakt férfiasság mögött és a női emancipáció „féltékeny” mozgalma mögött is; ez áll – Barth szavaival élve – a „gonosz erotika” és az erotika „gonosz hiánya” mögött; a kicsapongás és a moralizálás mögött.

Kétségtelen – ahogy utaltál is rá –, hogy az Isten előtt bukott ember állapotáról – Barth szavaival élve – mindenekelőtt a férfi és a nő közötti kapcsolat titkos és nyílt, tudatos és tudattalan, szervezett és szervezetlen szégyenének állapota árulkodik; az az állapot, amelyben e kapcsolat rendjének egyik vagy másik alkotóeleme vagy túlhangsúlyozott, vagy elhanyagolt, melynek következtében az egész rendje, mint olyan, elvész.

Barth rámutat, hogy az ember részéről a jó és rossz megítélésének romlottsága igazán abban mutatkozik meg, hogy épp itt, az emberi dicsőség és szabadság ezen legbensőségesebb szféráján belül bomlik meg a rend, tehát hogy ezen a ponton fedezi fel először a szégyenérzetet; hogy itt tartja először kötelességének, hogy erkölcsi kódexeket alkosson, szégyent hozva arra, ami eredendően jó.

Barth erősen fogalmaz: ahol Isten teremtésének szemszögéből nézve minden tiszta, szent és ártalmatlan, ott az engedetlen ember tisztátalan szeme nem lát mást, csak tisztátalanságot, szentségtelenséget és kísértést, és ezzel bemocskol, meggyaláz és elpusztít mindent. Egy érdekes szókapcsolattal él: azt mondja, itt látszik meg igazán a „bűn zsenialitása”, hiszen a férfi és a nő közötti kapcsolatot nyilvánítja „pudendummá” – valamivé, ami miatt szégyenkezni kellene. De az eredeti teremtésnek ez nem volt része. A szégyen nem az ember Isten által teremtett természetéből fakad, sőt, ellentétes azzal. A szégyen egyértelműen az Istennel szembeni engedetlenség következménye, akkor is, ha szükségszerűen van jelen a bűn megjelenése óta.

Ettől függetlenül, minden emberi rendellenességgel szemben az eredeti isteni terv továbbra is meghatározó; nem lehet megtagadni azt, és nem lehet hatályon kívül helyezni sem. Minden töredezettsége ellenére a férfi és nő közötti kapcsolathoz fűzött ígéret és parancs továbbra is érvényes. Már csak azért is, mert férfi és nő, illetve férj és feleség kapcsolata túlmutat önmagán, és minden jelenlegi hiányossága ellenére továbbra is jelez valamit.

PB.: Gondolom Krisztus és az egyház közötti kapcsolatra utalsz, amiről az efézusiaknak írt levelében egyértelműen beszél Pál. De ez nem belemagyarázás, hiszen az általunk vizsgált szövegben nincs erre egyértelmű utalás?

MTA.: Nézzük meg, hogyan építkezik a szakasz. Az 1Móz 1-ben, tehát a teremtéssel kapcsolatos első beszámolóban láttuk, hogy Isten az embert a saját képmására férfinak és nőnek teremtette. Az 1Móz 2-ből kiderül, hogy hogyan formálta meg Isten ezt a képmást. Most pedig, e rész utolsó passzusából megtudjuk, hogy az ember férfiként és nőként makulátlan volt: az embernek nem kellett szégyenkeznie, mert férfiként és nőként igaz volt Isten előtt és a saját szemében is. Maga Isten teremtette őket, a férfit és az ő segítőjét egymásnak.

Nos, Barth szerint, ha elszigetelt történetként olvassuk e szakaszt, akkor csak arra a következtetésre juthatunk, hogy itt egyszerűen csak a szerelem és a házasság isteni alapjairól szóló beszámoló van előttünk, illetve a férfi és a nő kapcsolatának házassági szövetségen belüli kiteljesedése. Ez részben így is van, de fel kell tenni a kérdést: mi az értelme és a célja annak, hogy a Biblia elején ezt az alapot kihangsúlyozzuk? Miért van az, hogy már az első teremtés-elbeszélés is úgy írja le az ember Isten képmására történő teremtését, mint férfi és nő teremtését? És miért van az, hogy a második elbeszélés ebben a formában mutatja be őket az egész teremtettség csúcspontjaként? Mi a pontos kapcsolat az emberi lét e meghatározottsága és problémája között?

PB.: És mi a válasz?

MTA.: Barth református teológusként nem is mondhatna igazából mást, minthogy itt az ún. kegyelmi szövetség áll a háttérben, ami – mint hangsúlyoztuk – a teremtés benső alapja. Ez egy misztérium. Tehát nem, nem belemagyarázás idecitálni az Ef 5-ben található, Krisztus és az egyház kapcsolatára vonatkozó passzust.

PB.: De mi a kapcsolópont, illetve – ha van ilyen – hol található?

MTA.: Ahhoz, hogy ezt megértsük – mondja Barth –, először is meg kell vizsgálnunk egy meglepőnek tűnő hiányosságot a szövegben. Nyilván a szöveg elsődleges értelme szerint a szerelem és a házasság alapját mutatja be, azaz a férj és a feleség Isten által elrendelt kapcsolatát. Ugyanakkor mintha hiányozna egy fontos szegmens a szövegből, amit az Ószövetség további részei mégiscsak a téma sarokpontjának tekintenek, ez pedig nem más, mint az utódnemzés, illetve az apaság és anyaság, a család és a gyermek kérdése.

Barth szerint a férfi viharos késztetése, hogy elhagyja apját és anyját, és ragaszkodjon feleségéhez, hogy egy testté váljon vele, az Ószövetségnek csak egy másik részében jut kifejezésre és jelenik meg, bár ott félelmetesen erősen és egyértelműen. Az Énekek énekéről beszélünk, amelyet egyébként nem ok nélkül tulajdonítanak Salamon királynak. Egyedül ebben a könyvben – és e kivétel erősíti a szabályt – jelenik meg a 1Móz 2 tematikája. Itt láthatjuk, hogy a 1Móz 2-ben szereplő kép nem mellékes szál, és nem is idegen az Ószövetségtől, hanem sajátos, bár többnyire csak búvópatakként jelenlévő téma Izrael gondolkodásában. Miről van szó? Arról, hogy a férfi és nő, férj és feleség kapcsolata önmagában érték. A férfi gyönyörködik a nőben, de nem úgy, mint gyermekei potenciális hordozójában. A nő szépsége, csodálatos volta ennek a gyönyörködésnek az oka. Az érosz kerül tehát itt előtérbe, amiből hiányzik a szégyen.

PB.: Tehát férfi és nő szeretet-kapcsolata, szerelme önmagában is fontos a Szentírás szerint.

MTA.: Igen. Szinte hihetetlen – mondja Barth –, hogy a kettejük közötti kapcsolatnak ez a típusú megjelenítése ilyen egyértelműen megtalálható a Szentírásban. Erről szól az Énekek éneke, ami az 1Móz 2-ben található tematikát veszi át és bővíti ki. Önmagáért tartja fontosnak a férfi és a nő közötti szerelmi kapcsolatot, és nem csak azért, mert az a család – az apa-anya-gyermek közötti kapcsol – alapját képezi. A férfi és nő közötti viszony egy teljesen egyedülálló szövetségi kapcsolat: egy Isten által tervezett és létrehívott, csodálatos egyesülése a férfinak és a nőnek. Az Énekek éneke pedig egyedülálló leírása annak, hogy e szövetségben lévő partnerek milyen elragadtatásban, milyen csillapíthatatlan vágyakozással és nyughatatlan készséggel sietnek az egymással való találkozásuk felé. De Barth szerint az 1Móz 2 a maga tömörségében, rövidségében még radikálisabb. Elmondja, hogy csak a férfi és a nő együtt alkotja az embert, mint olyat. A férfi bizonyos értelemben egyedül még nem ember, hiszen nem jó neki egyedül lenni. De a nő sem lehet önmagában ember, mert a férfiból vétetett. Ne feledjük: „lesznek ketten egy testté.” Az 1Móz 2 erről a megkötött és visszavonhatatlanul elpecsételt szövetségről beszél. Kezdetét veszi az, ami az Énekek énekében már maga a cél. E szövetség kedvéért teremtette Isten először férfinak és nőnek az embert. E szövetséget szem előtt tartva, a férfinak és a nőnek minden akadály és korlátozás ellenére a találkozás felé kell sietnie, és erre kell vágyakozniuk.

PB.: Azért érdekes, amit írsz, mert amikor ma szexuáletikai elhajlásokat, torzulásokat nevesítünk, sokszor hivatkoznak arra, hogy a szerelmet, illetve a kölcsönös, romantikus szerelemre épülő házasságot, mint olyat, a Szentírás nem is ismerte, hanem az csak a romantikával jelent meg, és a házasság értéke korábbi korokban csak az utódnemzési „potenciáljában” állt, így aztán egyéb kapcsolati formák (például a nem kizárólagosan férfi és nő közötti szerelmi kapcsolat) pusztán azért elítélendők a Biblia szerint, mert ezt a funkciót képtelenek betölteni. Mit gondolsz erről?

MTA.: Ez valóban érdekes szempont, és Barth fel is teszi a kérdést (mind az 1Móz 2, mind az Énekek éneke esetében), hogy vajon a Szentírás szerzői, vagy a szentírási kánon összeállításáért felelős személyek honnan vették ahhoz a bátorságot, hogy a nemek közötti kapcsolat közismert zavarát és romlottságát figyelmen kívül hagyva ilyen nyíltan beszéljenek az éroszról, nem elégedve meg a szerelem és a házasság utódnemzésben betöltött szerepével. A következő kérdéseket fogalmazza meg Barth: vajon felfogták, hogy miről is van szó? Nem látták, hogy a férfi és nő közötti szerelmi kapcsolat milyen, szinte reménytelennek tűnő problémákat hordoz magában? Nem kellett volna számításba venniük, hogy ha ilyen hangsúlyt helyeznek a férfi és nő kapcsolatának ezen aspektusára, hogy azzal csak olajat öntenek a tűzre? Ki olyan ártatlan, hogy megírja ezeket a naív ártatlanságot tükröző szövegeket? És ki lehet olyan ártatlan, aki képes „ártatlanul” olvasni ezeket? A kérdésekre adott válasznál nem szabad megfeledkezni arról, hogy a salamoni irodalom igenis tisztában van a férfi és a nő kapcsolatát övező buktatókkal és veszélyekkel, szóval nem panaszkodhatunk arra, hogy e szakaszok illúziókat kergetnének. A kérdésedre reagálva: a Szentírás igenis ismeri az éroszt, így tehát a férfi és nő közötti kapcsolat nem csak az utódnemzés szempontjából lényeges. A Szentírás normatív módon egyedül a férfi és a nő közötti szerelmi viszonyt tartja elfogadhatónak és Isten előtt kedvesnek, úgy is, hogy világosan beszél e viszony buktatóiról és töredezettségéről.

PB.: Van adekvát válasz az előbbi kérdésekre?

MTA.: Van, és a válasz egyben válasz az előző kérdésre is. Barth a következőket mondja: ha e szövegek nem véletlenül kerültek bele a Szentírásba – tehát nem idegen „foltok” az ószövetségi tanúságtétel szövetén –, akkor az a magyarázat rájuk, hogy a teremtéstörténet és az Énekek éneke szerelmes költeményei egy nagyon lényeges, de szinte felismerhetetlen elemre utalnak eleve – egy szövetségre. Egy elpecsételt, fennmaradt és érvényes szövetségről van szó. A szentírók intenciója az volt, hogy a szövetségre való tekintettel a nemek viszonyának szféráját – még annak veszélyes, és megromlott aspektusával is számolva – rendkívül pozitívan mutassák be; persze ők maguk is pozitívan tekintettek rá.

Az „Úrnak lángja” és a szenvedélyes szerelem lobogó tüze (Énekek éneke 8,6) szükségszerűen együtt szerepelnek, és egészen nyíltan hasonlítják őket össze, a páhuzam tehát egyértelmű. A zsidók az Isten és a nemzetük közötti kapcsolatot ilyen szerelmes viszonyként értelmezték: egy szövetségről van szó, amelyben Istenre úgy tekintettek, mint aki kiválasztotta őket, és bár ők engedetlenek voltak vele szemben, Isten továbbra is, hűségesen szereti őket. Barth szerint tehát az 1Móz 2 és az Énekek éneke szerzői azért beszélnek úgy a férfiról és a nőről, ahogy, mert tisztában vannak azzal, hogy a megtört szövetség Isten számára valójában még mindig felbonthatatlan, sérthetetlen és beteljesült. Ezért lehet a teremtés belső alapja.

PB.: Ha jól értem, a férfi és nő közötti kapcsolat, pontosabban kettejük házassága az Isten és az ő népe közötti kapcsolat kiábrázolása, megjelenítése. 

MTA.: Így van, a Jahve és Izrael közötti kapcsolatot jeleníti meg – annak közelségét, bensőségességét, intimitását. Barth szerint a bibliai szerzők ezért sem óvatoskodnak, amikor ennek kapcsán erotikáról van szó. Itt muszáj szabadon beszélniük. Így válhat a férfi és nő közötti szerelem és házasság példázattá és jellé, ami arra a kapcsolatra mutat, amit Jahve létesített maga és a népe között, és amely felöl örök hűséget tanúsítva elhatározta, hogy fenntartja és hogy a maga részéről folyamatosan megújítja. Ezzel teljesen tisztában voltak, és ezen keresztül – a szövetségen keresztül – tekinthettek hajdani dicsőségén keresztül az élet legveszélyesebb területére, férfi és nő kapcsolatára.

A kérdésre azért is egyértelmű igen a válasz, mert a próféták a Jahve és Izrael közötti szövetséget mindig a szerelem és a házasság képével írják le. Ez nem is lehet másként, tekintetbe véve, hogy az Ószövetségben Jahve Izrael iránti szeretetét mindig a férfi nő iránti szerelméhez hasonlítják.

PB.: Izrael folyamatosan megtöri az Istennel való szövetségét. Ha ez a szövetség a házasság alapja, az eleve rossz fényt vet a házasságra is, nem?

MTA.: Barth szerint számos közvetlen és közvetett utalás emlékeztet bennünket újra és újra arra, hogy az Isten és az ember közötti szövetség, amely az emberi szerelem és házasság prototípusa, az a szövetség, amelyet a maga történelmi valóságában Izrael megszegett; az a szövetség, amelyben – amint azt az Újszövetség is megismétli – Izrael, Júda és Jeruzsálem „gonosz és házasságtörő nemzedéknek” bizonyult, tehát olyan nemzetnek, amely figyelmen kívül hagyta, megvetette és nevetségessé tette Isten felé irányuló kegyelmét.

Nos igen, ahogy utalsz is rá, ennek tükrében érthetjük meg, hogy miért vetül árnyék szükségszerűen a férj és a feleség közötti kapcsolatra. Az is érthetővé válik így, hogy az Ószövetség miért utal ritkán pozitívan az erotikus szférára. De mindez távolról sem változtat azon, hogy minden töredezettsége ellenére a szövetséget Isten továbbra is fenntartja, ahogy a szerelmi kapcsolat és a házasság is isteni rendelés maradt a bűneset után is. A szeretet – mondja Barth – még mindig szeretet, még akkor is, ha a szeretett személy nem érdemli azt meg és nem viszonozza, sőt, még akkor is, ha hűtlenül elutasítja és szégyent hoz a partnerére. Bármi történt is, Jahve mindig szeretőként, vőlegényként és férjként lépett a színre, és az elveszett népe az ő szerelme, menyasszonya és felesége. A próféták a nép minden engedetlensége ellenére állandóan hangsúlyozták Isten hűségét és ebből fakadóan e szoros kapcsolat folytonosságát.

Folytatjuk!