Az apostolokénál is nagyobb odaszánás? – Házas lelkipásztorok, szerzetesi eszmény és a szentség apostoli mércéje

Akik követik az oldalunk és az Ostiarius nevezetű tradicionalista római katolikus blog közötti polémiát, tudják, hogy a vita tárgya a fogadalmakkal terhelt, a Krisztus iránti odaszánás magasabb fokának tekintett szerzetesi eszmény legitimitása. Legutóbbi, nekünk szánt írásában az Ostiarius szerzője azzal vádolta meg a protestantizmust, hogy magával a szakralitással van problémája. Ennek kapcsán szóba került a lelkipásztori tisztség is; római részről ugyanis a gyülekezetet vezető házas emberek (protestáns lelkészek) szolgálatát a szerzetesi eszményhez képest valamiféle félig-meddig világias szerepkörnek tekintik. Tágabb értelemben persze a vita a szakralitás mibenlétéről és értelmezéséről szól.

Most tehát azért kell e válaszírás keretei között a presbiteri-püspöki tisztséggel kapcsolatos apostoli rendelkezésre összpontosítanunk, mert itt világosan megmutatkozik, mit nem vesz figyelembe – min siklik át udvariasan – érvelésében a katolikus fél. Ez a kérdés azért fontos, mert rávilágít a valódi motivációnkra: a szentírási rendelkezésekhez kívánunk ragaszkodni, mert a valódi szakralitás kulcsát, forrását és origóját Isten kijelentett és leírt igéjében látjuk; nem pedig abban, hogy egy, az Írástól elrugaszkodott mércét találunk ki magunknak, majd ezt tesszük meg a szentség ismérvének. Ez vezérel bennünket akkor is, amikor protestánsként a szerzetességet vesszük górcső alá – nem pedig az a szándék, hogy mindent profanizáljunk.

Nem csodálkozom, hogy az Ostiarius szerzője megkerülte az előző cikkünkben kifejtett érvet. Eszerint, ha az Újszövetségből, azon belül is az apostoli levelek útmutatásaiból indulunk ki, az életszentség vagy a Krisztus-követés hierarchikus felfogása – amely a szerzetességben, illetve a monasztikus életformában ölt testet – nehezen vagy egyáltalán nem egyeztethető össze a mindenkori helyi gyülekezet természetével és struktúrájával. Ehhez kapcsolódva arra is felhívtuk a figyelmet, amit a reformátorok is hangsúlyoztak: az apostolok gyülekezeteket alapítottak, nem rendeket (ApCsel 14,21-23; Tit 1,5). Majd arra is rámutattunk, ami jelen írásunk szűkebb értelemben vett témája, nevezeten hogy az apostolok egyfeleségű, családos férfiak kinevezését rendelik el a gyülekezeti vezetői tisztségek betöltésére (1Tim 3,2; Tit 1,5-9). A pásztor, a presbiter és a püspök az Újszövetségben lényegében azonos tisztséget jelöl. A családi életre vonatkozó követelmények tekintetében pedig a diakónusokat is ide sorolhatjuk. Azt is hangsúlyoztuk, hogy ezek a szempontok nem valamiféle „ha ló nincs, jó a szamár is” elv megnyilvánulásai, hanem a gyülekezeti szolgálatra való alkalmasság feltételei. Hiszen – érveltünk – aki jó házasságban él, jól igazgatja saját házanépét és neveli gyermekeit, az már bizonyította, hogy egy nagyobb közösséget is felelősen és bölcsen tud vezetni. Azt is hangsúlyoztuk, hogy az apostol gondolatmenetében a „kipróbáltság” a hitbéli megbízhatóságon túl a rendezett, egészséges hétköznapi életvitelhez is kötődött.

Másrészt – ezt is hangsúlyoztuk – a gyülekezetet Krisztus testeként bemutató újszövetségi kép az egymásra utalt tagok sokféleségét feltételezi – olyan emberek közösségét, akik különböző talentumaikkal és kegyelmi ajándékaikkal kölcsönösen építik, intik, vigasztalják és erősítik egymást. Ez alapvetően egy hétköznapi emberekből álló, vegyes összetételű közösség képe, nem pedig a társadalomtól helyileg elkülönülő és elszigetelődő csoporté, amely fogadalmak vállalásával, egy aszketikus életideál követésével és a „magasabb rendű” kegyesség igényével határozza meg önmagát. Pál a gyülekezet tagjait – minden gyarlóságuk ellenére – nem úgy mutatja be, mint akik egy feltételezett szerzetesi ideálhoz mérve kevésbé radikális önátadásban, Istennek csak részlegesen alárendelve, a szemlélődő beteljesedésnél alacsonyabb rendűnek tartott aktív életformában élnek, és emiatt fokozottan ki vannak téve a profanitás veszélyének. Ellenkezőleg, Krisztushoz tartozó, a Szentlélek által elpecsételt, elhívott, „megmosott” és megszentelt szentekként szól róluk – írtuk korábbi cikkünkben.

Az apostolnak a gyülekezet struktúrájára és vezetésére vonatkozó ezen rendelkezéseit nem szabad egy első századi, kezdetleges, átmeneti rendszer leírásaként értelmezni, hiszen a pásztori levelek apostoli szerzőségüknél és parancsoló jellegüknél fogva normatív tekintéllyel bírnak. Magyarul, struktúráját és jellegét tekintve ilyennek kell lennie Krisztus újszövetségi egyházának, az ekklézsiának. Ezek nem ajánlások, nem tanácsok és nem átmeneti rendelkezések, amelyeket idővel valami szebb, jobb vagy hasznosabb válthat fel – különösen nem olyasmi, ami ráadásul homlokegyenest szembemegy az apostoli szóval. Itt nincs helye ellenkezésnek, okoskodásnak. Nincs helye „de”-vel kezdődő mondatoknak, amelyekkel azt próbáljuk megindokolni, miért kellett a szent hagyománynak organikusan úgy továbbfejlődnie, hogy cölibátusban élő férfiak – később nők is – monasztikus életformát kövessenek, majd kifejezetten cölibátusban élő férfiak vezessenek közösségeket. Egyszerű bibliai tény, kéretik figyelembe venni és megfogadni: az apostol Krisztus testének vezetésére, felépítésére és működésére vonatkozó rendelkezései szerint a hétköznapi emberekből – dolgozókból, hivatalt viselőkből, gyermekeket nevelőkből, egyedülállókból, özvegyekből, fiatalokból és idősekből – álló közösséget egy házas, gyermekeit megfelelően nevelő férfi vezesse. (E bibliai elv rostáján persze számos, mára liberalizálódott protestáns közösség is fennakad.)

Ez persze nem jelenti azt, hogy minden presbiternek-püspöknek feltétlenül házasnak kellett lennie, de már az is döntő jelentőségű, hogy az apostoli rendelkezésben a házas, gyermekeket nevelő férfi kifejezetten alkalmas gyülekezeti vezetőként jelenik meg. Még egyszer, ez nem valamiféle, a „szent szolgálattal” még összeegyeztethető engedmény; azt mutatja, hogy a szent szolgálatra való felkészültség nem a hétköznapi kapcsolatokból való kivonulásban, hanem az azokban való helytállásban mutatkozik meg. Figyeljünk, az apostol gondolatmenete nem az, hogy a presbiter- vagy püspökjelölt házasságával együtt járó hátrányokat más erényei ellensúlyozhatják, hanem az, hogy éppen a családi életében mutatkozik meg, mennyire hűséges, felelősségteljes, gondoskodó és vezetésre alkalmas ember. A család olyan szűkebb közösség, amelyben az adott presbiter kegyessége és jelleme kifejezésre jut.

Summa summarum: talán nem szentségtörés a szerzetességről szóló vitában azzal érvelni a római katolikus félnek – hiszen a Szentírást mégiscsak az egyik legfőbb tekintélyként fogadja el –, hogy amikor Pál apostol az egyházi szolgálat rendjéről rendelkezik, nem szerzetesrendek alapítására utasítja munkatársait, hanem a gyülekezeti vezetők alkalmasságának feltételeit írja le; feleségekről, gyermekekről, családi felelősségről, feddhetetlenségről és a megbízható tanításhoz való ragaszkodásról beszél.

Éppen ezért különösen visszás a házas protestáns lelkipásztort úgy bemutatni, mint akit ab ovo a szakralitás hiánya jellemez. Ugyanilyen visszás a házas emberekkel szembeni enyhe gúny és megvetés is, amely rendre kiérződik római katolikus szerzők soraiból, főleg akkor, amikor protestáns részről kritika alá merik vonni a cölibátus eszményét. Rendre úgy beszélnek a protestáns lelkészségről és a lelkészekről, mintha – nem is elsősorban az apostolica successio hiánya, hanem házas mivoltuk miatt – amolyan megmosolyogtató, magukkal nem bíró figurák lennének, akik annak ellenére akarnak „paposdit” játszani, hogy házasságra vetemednek. Bezzeg a cölibátusban élő szerzetesek és papok! Ők az igazán elhivatottak, ők képviselik a Krisztusnak való odaszánás „feketeöves” szintjét. (Halkan azért jegyezzük meg: a keleti ortodox keresztyénségben és görögkatolikusoknál házas férfiakat is felszentelnek papnak – a püspöki tisztség azonban kivételt jelent.)

Épp e furcsa, kicsorbult látásmód miatt a házas protestáns lelkipásztornál is több gúny zúdul arra a katolikus papra, aki megházasodik, és ezzel maga mögött hagyja a papságot, mert nem tudja tovább vállalni a cölibátusra tett fogadalmát. A protestáns lelkészt ugyebár eleve nem tekintik legitim pásztornak a mágikus kézrátétel-dominóként értelmezett apostolica successio hiánya miatt; a házasságot választó katolikus papot viszont mintha még nála is nagyobb megvetés övezné. Nem akarunk általánosítani, de előfordul, hogy az ilyen emberekhez kifejezetten megvetéssel és szánakozással viszonyulnak, mondván: „legyőzte őket a testiség”, „engedtek az érzéki vágyaiknak”, „eladták a fogadalmukat egy tál lencséért”. Holott biblikus, protestáns szempontból mind a döntést megelőző személyes vívódás, mind a közösség reakciói miatt elszenvedett lelki kálvária egy felesleges kényszerből fakad.

Hogy egy picit érthetőbbé tegyük a dilemmát: képzeljük el, hogy megjelenik az Úr Jézus, és megkérdezi tőlünk, mennyire tartottuk meg az ő szavát; mennyire ragaszkodtunk az általa kiküldött apostolok hétköznapokra és gyülekezeti életre vonatkozó rendelkezéseihez, és megtartottuk-e azt, amit rajtuk keresztül parancsolt nekünk. Mi pedig erre így kezdenénk érvelni:

„Bár te az apostolodon keresztül kijelentetted, kik legyenek a gyülekezeti vezetők, az egyház, a te misztikus tested időközben úgy fejlődött – persze organikusan –, a szent zsinatok és a pápák pedig úgy határoztak, hogy földi testedben azzal ellentétes rend uralkodjon, azaz kötelező cölibátusban élő férfiak vezessék a helyi közösségeket. Hiába figyelmeztettél az apostolodon keresztül arra, hogy eljön az idő, amikor egyesek ördögi tanításokra hallgatva tiltják majd a házasságot (1Tim 4,3), mi időközben rájöttünk: bizonyos körülmények között igenis tiltható. Sőt, konszenzusos álláspontunkká vált idővel, hogy a gyülekezeti élet a te testeden belül a személyed iránti kevésbé radikális elköteleződés és odaszánás szintjét jelenti. Hiszen – bár sem te, sem az apostolod nem adtatok erre vonatkozó utasítást – a keresztyén odaszánás legmagasabb szintjét mégiscsak a szerzetesek képviselik. Reméljük megérted!”

A legfurcsább az, hogy bár a konkrét szentírási szöveg és a jelenlegi egyházi rend közötti eltérés ordító, ez mégsem okoz kognitív disszonanciát. A római rendszer ugyanis arra az előfeltevésre épül, hogy a Szentírásban leírtak csupán a startvonal körüli ideiglenes állapotot tükrözik, amelyet a fejlődő, kibontakozó, evolválódó – „lélegző” – szent hagyományon keresztül megnyilvánuló isteni kijelentés kiegészít és beteljesít. A kör bezárult.

Anélkül, hogy ezt részleteiben kifejtenénk – sokan, sok helyen megtették már –, fontos megállapítanunk, hogy a mai római katolikus nőtlenségi fogadalom nem vezethető le a pásztori levelek szerintünk ma is normatív rendelkezéseiből; jól rekonstruálható emberi hagyományok egymásra rakódása vezetett idáig. Először a felszentelés utáni házasságkötés tilalma és a már házas klerikusoktól megkövetelt házastársi önmegtartóztatás, majd a gyermeknemzés tilalma, végül a kizárólag nőtlen jelöltek felszentelése. Történetileg tehát végigkövethető, hogyan korlátozták egyre inkább az eredetileg házas szolgálók – papok és diakónusok – házaséletét, mígnem a házas püspök-presbitert mint legitim kategóriát egyszerűen száműzték.

És hogy mindez miért érinti a szerzetesség témáját? Azért, mert dokumentált tény, hogy a monasztikus-aszketikus életideál jelentős hatást gyakorolt az egyházi környezetre – a platonizmussal átitatott kulturális miliőben az effajta „radikalitás” a szentség látszatát keltette. A szerzetesség terjedése és az aszketikus élet vonzereje házastársakat késztetett az együttélés feladására vagy az önmegtartóztatás vállalására. A szerzetesség történeti előzményét jelentő aszketikus-remete életforma, valamint a hozzá kapcsolódó spiritualizáló, platonizmussal átitatott hagyomány termelte ki az általunk korábban bírált kegyességi hierarchiát is, amely szerint a szerzetes hármas fogadalma révén a Krisztus iránti odaszánás magasabb fokát képviseli.

A keresztyén odaszánás e viszonylag korán megjelent, súlypontvesztett, kevésbé biblikus hierarchiájának esett áldozatul a bibliai rendelkezések szerinti gyülekezetvezetői tisztség, és ennek nyomán alakult ki a nagy nehezen cölibátusra kötelezett, római típusú „papság”. Így a szexuális önmegtartóztatás egyre inkább a papi szolgálat különleges „tisztaságának” jelképévé vált.

Ezzel párhuzamosan az aszketikus értelemben vett „tisztaság” – az önmegtartóztatás – összefonódott az eucharisztikus szolgálathoz kapcsolt kultikus tisztaság eszményével. Ehhez persze az eucharisztia valódi, felajánlandó áldozatként való értelmezése is hozzájárult. E felfogás szerint az oltárnál szolgáló „papi” személynek testi önmegtartóztatással is fel kellett készülnie a szolgálatra. A protestantizmussal szemben ellenérzést tápláló olvasóknak jelezzük: ez nem pusztán protestáns polémia, katolikus egyháztörténészek is hasonlóan rekonstruálják ezt a folyamatot.

Ugyanakkor még ha áldozatbemutató „papként” értelmezzük is a helyi gyülekezet vezetőjének – pásztorának – szerepét (amit protestánsként nem teszünk), abból sem következne a kötelező cölibátus. Ezt azért hangsúlyozzuk külön, mert a házas gyülekezeti vezetők apostoli mintája nem előzmény nélküli, az ószövetségi papság életét szabályozó rendelkezések is házas, családos személyekre vonatkoznak. A 3Móz 21 például nem általában tiltja a papok házasságát, hanem azt határozza meg, kivel köthetnek házasságot. A főpappal kapcsolatban – aki valódi, véres, nem pedig a rómaiak által képzelt vértelen engesztelő áldozatot mutatott be – a szöveg különösen szigorú feltételeket szab, ám a nőtlenség nincs közöttük; sőt, feltételezi, hogy a főpapnak van felesége és utódja. Az Ószövetség szent, áldozatbemutató szolgálata tehát nem követelt általános, élethosszig tartó nőtlenséget. Ha ez az ószövetségi papság esetében így volt, még inkább így kell lennie az újszövetségi tisztség esetében, amely nem áldozatbemutató-papi, hanem felvigyázói-tanítói-pásztori szolgálat – már csak azért is, mert a Zsidókhoz írt levél Krisztus önmaga egyszeri feláldozásával állítja szembe a korábbi áldozati rendet (Zsid 10).

Itt – a várható római katolikus reakció szokásos irányát feltételezve – mindjárt meg kell említenünk, hogy a presbiteri-pásztori tisztségre vonatkozó „egyfeleségű férfi” kitételnek (1Tim 3,2) valóban többféle értelmezése van. A protestáns exegéták többnyire a házastársi hűség követelményét látják benne, nem pedig olyan előírást, amely minden vezető számára kötelezővé teszi a házasságot. Mások a presbiteri tisztség betöltésénél a poligámiát kizáró rendelkezésként értelmezik, megint mások szerint pedig azt jelenti, hogy a gyülekezeti vezető nem lehet elvált és újraházasodott ember. Ezek legitim értelmezési különbségek, de érvelésünk legitim volta nem azon múlik, hogy minden nőtlen férfit kizárunk a gyülekezeti vezetésből, hanem azon, hogy hajlandóak vagyunk-e elfogadni a szöveg napnál is világosabb tartalmát: az apostol a gyülekezetvezetői tisztség kapcsán a házas, családos férfit tartja szem előtt, és a családi felelősségvállalását pozitív mérceként alkalmazza.

Ezért inkorrekt eljárás a szerzetességgel – azon belül is a nőtlenségi fogadalommal – kapcsolatos kifogást a szakralitással szembeni idegenkedésként átkeretezni. A bibliai ellenvetés bibliai választ igényel. Hiába halljuk újra és újra, hogy az aszkézis és a szerzetesi önátadás a szakralitás csimborasszója, a protestantizmus pedig lelki hiányosságai miatt maga a tátongó profanitás. Mindez nem ad magyarázatot a pásztori levelek rendelkezéseire. Vagyis éppen az érvünk tengelyét hagyja érintetlenül – ahogyan az Ostiarius szerzője is tette.

De ha ez nem volna elég, az apostoli szolgálat esetében sem találunk nőtlenségi fogadalmat – ahogy általános, házasságra vonatkozó tilalmat sem. Vajon az apostolok a Krisztus iránti elköteleződés magas szintjét képviselték, vagy odaszánásuk elmaradt a remetékétől, majd később a belőlük kisarjadt szerzetességétől? Vajon az ő elköteleződésük szintjét az „organikusan fejlődő” egyháznak idővel „ki kellett nőnie”, meg kellett haladnia? Vagy még Krisztus apostolai esetében is csupán ideiglenes „engedményről” volt szó? Pál (aki maga nem volt házas) az 1Kor 9,5-ben kifejezetten hivatkozik az apostolok jogára, hogy hívő feleségüket magukkal vigyék. Pétert, az Úr testvéreit és más apostolokat említ példaként.

Ez többet jelent annál, hogy az apostolok közül egyeseknek valamikor, még az elhívásuk előtt volt feleségük. Nem! A házastárs jelenléte itt az apostoli szolgálat összefüggésében jelenik meg. Szóra sem érdemes az a groteszk és abszurd elképzelés, hogy első századi, hétköznapi zsidó emberek – ilyeneket hívott el az Úr apostolnak – a fennálló házasságukban egyszer csak „barátként” kezdtek volna tekinteni a feleségükre, és a feleségük is ugyanígy rájuk. Pál apostol ugyanebben a levelében, az 1Kor 7,3–5-ben a házastársak kölcsönös testi „kötelezettségeiről” beszél. És nemcsak a férjnek a felesége testére vonatkozó jogát említi, hanem ugyanilyen hangsúllyal a feleségnek a férj testére vonatkozó jogát is. Kifejezetten azt írja – üzenetét nyilván az intim kapcsolatra képes házasfeleknek címezve –, hogy ne fosszák meg magukat egymástól, legfeljebb korlátozott időre, az imádság kedvéért. Feltételezzük, hogy Pál apostol e normatív rendelkezése – amely a tévedhetetlen, isteni ihletettségű Szentírás része – a házas apostolokra és a korábban említett, gyülekezeti vezetőként beiktatott házas presbiterekre-püspökökre is vonatkozott.

Minderre most csak azért tértünk ki külön, hogy világossá tegyük az olvasók számára, mire irányul a szerzetesség hátterében álló kegyességi hierarchia protestáns kritikája. Az Ostiarius szerzője őszinteséget kér tőlünk: valljuk meg, hogy valójában a szakralitással van bajunk. Őszinték leszünk: nem az zavar bennünket, hogy valaki kevesebbet eszik, többet imádkozik, lemond bizonyos javakról, vagy éppen nem házasodik meg. Az zavar, amikor egy meghatározott életformához önkényesen társított „spirituális pátosz” elfedi a valódi kérdést: Isten rendelte-e így? Értjük mi, persze, és nem is kell bizonygatni, hogy a rómaiak teológiája sem „gyűlöli” a házasság intézményét. Azt viszont igenis kétségbe vonjuk, hogy a szolgálókra vonatkozó későbbi előírás – amelynek hátterében éppen a magasabb rendűnek tekintett szerzetesi odaszánás állt – joggal korlátozná azt az életformát, amelyet az apostoli rendelkezés pozitívan említ a vezetői alkalmasság jellemzői között. A házas lelkipásztor – és általában a hétköznapi, házas, hívő keresztyén ember – nem a szakralitás „gyengébb” változatát vagy alacsonyabb fokát jeleníti meg.

Így tehát a szerzetesi eszményt nem azért kérdőjelezzük meg, mert kevesebb szentséget akarunk – vagy mert zsigerileg gyűlöljük a fogadalmakat –, hanem azért, mert nem engedjük, hogy a szentség mércéjét elszakítsák Isten kijelentett akaratától. A szentség, vagy az Isten iránti odaszánás lényege ugyanis végső soron az, hogy Isten akaratát követjük-e, nem pedig az, hogy egyéni elképzeléseinket és törekvéseinket tesszük meg a szentség mércéjévé. Egy vallásos gyakorlat tűnhet ugyan mélynek, de ez a benyomás önmagában nem igazolja sem annak isteni eredetét, sem megszentelő erejét.