Evangelikalizmus és felekezetiség

/Molnár Ambrus református lelkipásztor kérdezte Márkus Tamás református lelkipásztort/

Molnár Ambrus: Egy szűk félévvel ezelőtt lehettünk tanúi az evangelikalcsoport.hu teológiai-közösségi blog első életjeleinek. Azóta több interjú is olvasható az oldalon, növekszik az érdeklődés a facebook csoport iránt, már cikkeztek az oldalról egyházi sajtóban, sőt a csoport a második konferenciáján is túl van, és a harmadikra készül. A tapasztalatokat összegezve fontosnak érezzük a csoportidentitásról való további beszédet. E kapcsán beszélgettem a csoport megálmodójával, Márkus Tamás András református lelkipásztorral.

M. A.: Tulajdonképpen mit jelöl az „evangelikál” kifejezés?

M. T.: Az „evangelikál” szó talán kissé idegenül hangzik elsőre, de lehetséges hogy másodjára is. A szó maga gyakorlatilag ugyanazt jelöli, mint „az evangéliumi” kifejezés, bár én ezt nem tartom annyira szerencsésnek, hiszen melyik keresztyén ne tartaná magát „evangéliuminak”? Az „evangéliumi” kevésbé egzakt, nem utal világosan arra a szellemi/ideológiai bázisra-irányultságra, amiről most beszélünk. Az „evangelikál” kifejezés inkább az angolszász világban ismert. Még a kontinentális Európában is sok esetben idegenül cseng, újszerűen hangzik, gondolhatunk itt akár a német nyelvterületre vagy akár hazánkra is. A „bibliai keresztyénséggel” szokták azonosítani, vagy a „Bibliához hű” keresztyén csoportokat jelölik vele. A németeknél ugyanerre utal az „evangelisch” kifejezés is. Mindkettő az evangéliumra utal, tehát az örömüzenetre. Ezek a fogalmak tehát mind ugyanazt akarják kifejezni: azt, hogy itt olyan teológiáról, olyan keresztyénségről, olyan gondolkodásmódról van szó, amely „evangélium szerinti”, amely megfelel a hit szabályának, a Biblia teljes üzenetének. Egyébként sokan azt gondolják, hogy az „evangelikál” és a „fundamentalista” kifejezések ugyanazt jelölik, mintha egymás szinonimái lennének. Ez bizonyos értelemben igaz – a teológiai tartalmat tekintve – , másrészt nem, ha arra gondolunk, hogy a „fundamentalistának” bélyegzett csoportokra igen erős szeparatizmus jellemző: mindentől és mindenkitől való elzárkózás, aki egy kicsit is máshogy gondolkodik, mint ők. Az evangelikalizmus azonban egy olyan felekezeteken átívelő keresztyénséget jelent, melynél különös hangsúly esik a Bibliára, mint Isten tévedhetetlen szavára. Ilyen értelemben „fundamentalista”, de ezzel együtt nem kívánja magát bizonyos hagyományokba bebetonozni, hanem a bibliai elvek mentén kész a párbeszédre, amit egy nagyon erős missziói elkötelezettség is jellemez.

Az „evangelikál” kifejezés mindenesetre meggyökerezett a vele párhuzamosan futó fogalmakkal szemben, mint pl. a „bibliahű”, vagy „pietista”. A „pietista” is előkerül még, de sokszor negatív konnotációi vannak, és a keresztyének fiatalabb korosztályai már nem igazán ismerik. Valószínűleg azért is sikerült az „evangelikál” kifejezésnek elterjednie, mert kapcsolódik jelentésében és alakjában is az „evangéliumhoz”. Annak ellenére, hogy a magyar teológiai közéletben kevésbé ismert, nemzetközi szinten egy jól ismert fogalom, tehát könnyebb vele beazonosítani a hozzá kötődő csoportosulásokat.

M. A.: Mikor kezdődött mindez? Mióta hallhatjuk magát a kifejezést?

M. T.: Már az 1950-es évektől megfigyelhető a bibliahű, missziós szemléletű ébredési mozgalmak és az „evangelikál” jelző összekapcsolódása. Tulajdonképpen innentől kezdve beszélhetünk „evangelikál mozgalomról”, a szó szűkebb értelmében. Arról nem beszélnék, hogy tartalmi hangsúlyaiban, tanításában milyen előzményei vannak a mozgalomnak –  ha valakit ez részletesebben érdekel, érdemes elolvasni itt az oldalon egy korábbi interjút, amiben ezt részletesen kifejtem.

M. A.: Milyen konkrétumokhoz köthetjük az evangelikál mozgalmat? Milyen nagyobb „nevekkel” azonosíthatjuk?

M. T.: Ha egy mai sajtó-orgánumhoz kellene kötnöm ezt a teológiai vonalat, mindenképpen a Christianity Today amerikai folyóiratot említeném meg első körben, ha pedig egy intézményhez, akkor elsődleges szellemi bázisaként a Fuller Theological Seminary-t nevezném meg a kaliforniai Pasadenában, ami egyértelműen a legnagyobb evangelikál teológiai fakultás a világon a maga 4000 tanulójával, akik több mint 90 országból és 110 különféle felekezetből érkeznek az egyetemre. Egyébként a tanulmányi feltételeken túl a felvételi része egy evangelikál szellemiségű hitvallás tartalmi ismerete és annak elfogadása.

Hadd említsek egy eseményt is: 1974-ben volt egy világevangelizációs konferencia, a Lausanne-i kongresszus, amelyet Billy Graham hívott életre, és aminek az irányultságára alapvetően John Stott személye nyomta rá a bélyeget. Ez erős impulzust jelentett az egész világra kiterjedő evangelikál mozgalom számára – mind tartalmi, mind szervezeti tekintetben. Itt fogadták el az ún. Lausanne-i Nyilatkozatot is, amely egy rendkívül fontos és meghatározó dokumentum, ha evangelikalizmusról és misszióról beszélünk. Ez egy 15 pontból álló kiáltvány, ami egyrészt hangsúlyozza a Biblia ihletettségét, tévedhetetlenségét – azt, hogy a Szentírás lehet egyedül hitünk és életünk mércéje – , továbbá Jézus Krisztus kizárólagosságát és egyedül üdvözítő voltát, másrészt fájlalja, hogy a keresztyénség elhanyagolta a missziót, és ezen az állapoton szeretne változtatni.

M. A.: Világméretű jelenlétről van tehát szó. A világ keresztyénségének vajon hány százaléka tekinthető evangelikálnak?

M. T.: Körülbelül egyharmada, de folyamatosan növekszik ez az arány. Fontos figyelembe venni, hogy ezeknek az embereknek, csoportoknak a jó része nem nevezné magát evangelikálnak, sőt, lehet, hogy a fogalmat sem ismerik. Ettől függetlenül a „teológiájuk” annak tekinthető. Állítólag a keresztyén internetes oldalak többsége is evangelikál, de az evangelikál teológiát képviselő oldalak 99%-a nem nevezi magát annak, csak egyszerűen „keresztyénnek.”

M. A.: Lehet az evangelikalizmust valamilyen felekezethez kötni? Illetve milyen a viszony a felekezeti hovatartozás és a teológiai irányultság között?

M. T.: Van egy olyan trend manapság a keresztyénségen belül, hogy a különféle felekezetek, és maga a felekezetiség egyre inkább elveszti a jelentőségét. Egyre kevésbé a felekezeti hovatartozás határozza meg, hogy ki milyen teológiát képvisel, hiszen egyre kevésbé ismerjük a hitvallásainkat, történelmi gyökereinket. Ha megkérdezünk ma egy „átlag” református, katolikus, lutheránus vagy baptista hívőt, hogy miért az, ami, miért tartozik ahhoz a felekezethez, amelyikhez, nem igazán tudna rá válaszolni, persze tisztelet a kivételnek. Ha úgy kérdeznénk rá, hogy miért inkább református, és nem baptista, vagy fordítva, még kevésbé kapnánk adekvát választ. És ez nem azért van így, mert a különbségeinken megtanultunk végre felülemelkedni, és szem előtt tartva azt, ami közös, már csak Krisztus evangéliumát szeretnénk hirdetni az emberek számára. Inkább arról van szó, hogy nem ismerjük behatóan felekezetünk teológiáját és ezzel együtt felekezetünk történetét sem. Sokan nem tudnak vele azonosulni, hiszen „beleszületnek”, így a felekezeti elkötelezettség puszta szokás, és nem a teológia terén való tudatosság velejárója. Ebből fakad, hogy a felekezeti különbségek már kevésbé határozzák meg keresztyén identitásunkat: az, hogy valaki magát reformátusnak, vagy lutheránusnak vallja, sajnos nem garancia semmire. Ezért aztán újabb fogalmakra van szükségünk, hogy eligazodjunk az egyes hívők felfogása, Szentírásról vallott nézete, és úgy általában a „teológiája” között. Ilyen adekvát fogalmak pl. az „evangelikál”, a „liberális”, vagy a „tradicionális”. Minden keresztyén felekezetben, egyházban megtalálható ez a három irányzat, még akkor is, ha némelyek nem tudnák magukat az egyikkel, vagy másikkal azonosítani. Hogy ki melyikhez tartozik, valójában az határozza meg, hogy milyen a hithez, különösképpen pedig a Szentíráshoz fűződő viszonya. Természetesen minden egyes egyház másra helyezi egy picit a hangsúlyt. Ha a németeket nézzük: a történelmi népegyházakban több a liberális, a katolikus egyházban mindig több a tradicionalista, és a szabadegyházakban több az evangelikál. Nyilván az utóbbiak számára – csekély számarányuk és szerényebb létfeltételeik miatt – fontosabb, hogy a gyülekezeti tagok nagyobb felekezeti öntudattal rendelkezzenek. Persze vannak kivételek.

Magyarországon némileg más a helyzet, hiszen a Református Egyház nagyon erősen ragaszkodik a hitvallási irataihoz, amely erős határvonalat jelent még ma is. Természetesen lelkésze válogatja, hogy ki hogyan viszonyul ezekhez a hitvallásokhoz, de elvileg egyet kell érteni az ezekben foglalt tartalmakkal, és azok szerint kell az igét hirdetni és tanítani. Magyarországon a kisegyházak helyzete is más, hiszen nem nagyon ismerik a saját történetüket, teológiai hátterüket. Ha például a Hit Gyülekezetében, vagy egy klasszikus pünkösdi gyülekezetben megkérdeznénk valakit arról, hogy mi az a diszpenzacionalizmus, kontinúacionizmus, vagy pretribulációs elragadtatás elmélet, vagy hogy a premillenizmus mely típusát képviselik, valószínűleg nem tudnának válaszolni, miközben a teológiájukat nagyobb részt ezek a fogalmak határozzák meg. Azt tudják, hogy mit vallanak, van egy masszív bibliaismeretük, de hogy ezt teológiailag hogyan lehet, és hová lehet besorolni, azt valószínűleg nem tudnák megmondani. Ettől ők még viszonylag konzervatív teológiát vallanak és konzervatív világnézettel rendelkeznek, de nem igazán tudnák elhelyezni a teológiai palettán a nézetrendszerüket.

Tévedés lenne azonban, ha ezeket az irányzatokat (evangelikalizmus, liberalizmus, tradicionalizmus) egy konkrét felekezethez kapcsolnánk, és az evangelikál keresztyénséget egyenlővé tennénk a kisegyházakkal. Még ha lenne is a világban egy ilyen tendencia, a magyar viszonyokra biztos nem alkalmazható egy az egyben.

M. A.: Ez azt jelenti, hogy a felekezeti besorolás helyett ma már jobban meg lehet határozni egy keresztyén hitét, nézetrendszerét a teológiai irányultságát lefedő fogalmakkal?

M. T.: Véleményem szerint igen: manapság jobban meg lehet határozni azt, hogy egy keresztyén mit hisz, az alapján, hogy hogyan tekint a Szentírásra, mit gondol a Biblia ihletettségéről, mint az alapján, hogy névlegesen melyik felekezethez tartozik. Két, háromszáz éve még egészen más volt a helyzet. De miért említettem az ihletettséget? Azért, mert a Szentírásról vallott felfogásunk, azaz az írott kijelentéssel kapcsolatos viszonyulásunk mindennél jobban meghatározza a hitünket. Ehhez képest minden, felekezetek közötti különbség másodlagos. Ha az Írásról vallott felfogásunk eltérő, akkor bár tartozhatunk egy közösséghez, olyan mintha külön nyelvet beszélnénk. Mondhatjuk úgyis, hogy a Szentírással kapcsolatos felfogásunk – amennyiben ez azonos – a felekezeti határokon átívelő híd. Ha ez hiányzik, hiányzik a talapzat, és ha nincs közös talapzat, legyünk bár egy és ugyanazon felekezet tagjai, szakadék tátong közöttünk. Úgy tűnik, mintha csak nézetekről volna szó, de valójában itt nagyon nagy a tét: ezen áll vagy bukik, hogy hogyan tekintünk magára Jézus Krisztusra, a csodáira, egyáltalán Isten történelemben véghezvitt cselekvésére, hogy milyen jelentőséget tulajdonítunk Krisztus halálának és feltámadásának. Véleményem szerint ezért mondhatjuk, hogy a „hittestvéri viszonyt” már nem elsősorban a felekezetei hovatartozás határozza meg.

M. A.: Érthető amit mondasz, de mégis azt gondolom, hogy újdonságként hat. Tudnál említeni konkrét példákat?

M. T.: Nézzük meg például az evangélikus német tartományi egyházakat – azért őket, mert ott jobban lehet modellezni azt, amiről beszélünk. A német evangélikus/lutheránus egyházban vannak konzervatívabb frakciók, tehát a hívőknek egy olyan csoportja, akik ugyan nem akarnak kilépni az egyházukból, de szorosabb közösséget ápolnak bizonyos kisegyházi csoportosulásokkal. Sokszor már a teológiai képzés megválasztásában is megfigyelhető ez az orientáció. Vannak, akik az alapképzést egy felekezetközi, konzervatív protestáns intézményben végzik el, ahol együtt tanulnak metodistákkal, baptistákkal, a testvérgyülekezethez tartozókkal, majd pedig – mivel az evangélikus egyházban akarnak szolgálni – mesterképzésre az egyik állami egyetem teológiai fakultására jelentkeznek.

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy sok népegyházi hívő, aki megszokta a külsőségekben megnyilvánuló „konzervativizmust”, azaz a tradíciót (orgonajáték, szószék, valamilyen liturgikus öltözet stb.) keveri ezt a teológiai konzervativizmussal, pedig a kettő nem ugyanaz. A skót református egyházban (Church of Scotland), az anglikánoknál vagy a német tartományi egyházakban ugyanúgy tartják a tradíciót. Liturgikus öltözéket viselnek a lelkipásztorok mind a mai napig, mindeközben teológiai téren nagyon messze vannak már a „hit szabályától”. Nem feltétlenül hisznek Krisztus csodáinak történelmi hitelességében, sokan Krisztus váltsághalálát is megkérdőjelezik, nem beszélve a testben való feltámadásáról, vagy éppen támogatják gyakorló homoszexuálisok ordinációját. Ezzel szemben vannak olyan egyházak, amelyekben viszonylag szabad liturgia van (már ha egyáltalán van), nincs előírt liturgikus öltözet, modern dicsőítés van az istentiszteleteken, mégis ragaszkodnak az írott kijelentésben foglaltakhoz. Azaz konzervatívok teológiailag, de nem tradicionalisták. Ezt nem szabad félreérteni: nincs baj sem a tradícióval, sem a nyitottsággal és a szabadabb, fesztelenebb megjelenéssel. Lehet ilyen is, olyan is. De ez csak külsőség. Ami igazán fontos, az az Írásról vallott felfogásunk, és az erre épülő teológiánk.

Ha már a németek szóba jöttek: a német tartományi egyházak tagságának csak 4.8%-a evangelikál.  A németországi kisegyházak viszont – baptisták, metodisták, mennoniták, adventisták – többé vagy kevésé általában evangelikál irányultságúak. A harmadik világban azonban nagyon sok lutheránus és anglikán felekezet tartozik az evangelikál frakcióhoz.

M. A.: Eddig főleg Európáról beszéltünk. Hol van a legtöbb evangelikál irányultságú hívő?

M. T.: Azt mondják, hogy világszerte körülbelül 600 millió evangelikál lehet – ebből a legtöbb Afrikában, Latin-Amerikában, Délkelet-Ázsiában és az USA-ban. Európában viszont az evangelikálok kisebbségben vannak. Az evangelikál irányultságú gyülekezetek számaránya rendszerint gyorsan nő, állítólag évente 4%-al, de ez csak elnagyolt adat.

M. A.: Az evangelikál tábor mennyire egységes? Esetleg tovább bontható különféle csoportosulásokra?

M. T.: Az evangelikalizmuson belül is tehetünk különbségeket: némelyek húznak egy vonalat a pünkösdi-karizmatikusok és a szűkebb értelemben vett evangelikálok közé (az utóbbiakat Németországban, vagy Magyarországon inkább „pietistának” hívnák). Sőt, sokak számára a pünkösdi-karizmatikusok teljesen szemben állnak az evangelikalizmussal, de facto egy negyedik irányzatként tekintenek rájuk. Ezt a megkülönböztetést én magam nem tartom következetesnek, hiszen a tipikus evangelikál hittartalmakat (amelyről ezen az oldalon is olvashatunk a bemutatkozás fül alatt,) a karizmatikusok teljes mértékben osztják, sokszor még tisztább módon is: a karizmatikusok nagyon komoly missziói tudattal rendelkeznek, élő hitük van és dinamikus hitgyakorlatuk. Az talán igaz, hogy kevésbé hitvallásosok, tehát kevésbé kapcsolódnak történelmi hitvallásokhoz, és ebből kifolyólag a dogmatikum, a tanítás terén sekélyesebbek lehetnek. Magyarul csinálják, de kevésbé tudják. Ezért aztán szerintem – és mások szerint is – a pünkösdi-karizmatikusok csoportját inkább az evangelikálok oldalágának kellene tekinteni, mintsem egy újabb irányzatnak. Másrészt – ezt sem szabad elhallgatni –, vannak olyan extrém karizmatikusok, akik olyan bibliátlan tanokat vallanak, mint pl. a prosperitás evangélium („ha gazdag vagy, Isten áldása van rajtad, ha szegény, akkor eltávolodtál tőle, fenyít stb”.). Ide sorolhatjuk azokat a közösségeket is, akik a nyelveken szólásra úgy tekintenek, mint egy, a hívő léthez kötelező módon hozzátartozó megnyilvánulásra, és így az üdvösség feltételének tekintik. Vagy akik rigorózusan elszeparálódnak minden más felekezet hívőitől, és az Isten vezetését azonosítják a közösség vezetőjének/vezetőinek megkérdőjelezhetetlen utasításaival. Esetleg akik a prófétálás kegyelmi ajándékát gyakorolják ugyan, de nem vizsgálják meg a „kapott” üzeneteket a Szentírás mérlegén, hanem a Biblia tekintélye mellé, vagy fölé helyezik a személyes, sugallatként kapott üzeneteket. Beszélhetünk azokról is, akik az imádságra úgy tekintenek, mint a vizualizáció egy módjára: amit elképzelnek, az meg fog történni. Az olyan közösségeknek, akik ilyen praktikákkal élnek, nincs közük az evangelikalizmushoz, inkább szektariánus csoportosulások.

M. A.: Hogyan tehetünk különbséget? Miből látszik, hogy valaki „evangelikál”?

M. T.: Az evangelikálok számára, vagy másképpen fogalmazva, az evangelikál teológiát valló hívők számára a keresztyén hit melletti személyes és tudatos döntés (=megtérés, újjászületés), tehát a Jézussal való személyes kapcsolat központi jelentőségű. A „személyes kapcsolat” nem jelent mást, minthogy valaki személyesen és tudatosan Krisztus mellett dönt, és neki engedelmeskedik, azaz ha valaki nem névleges hívő, és nem csak a „szokásból” tartja magát keresztyénnek. Döntő jelentőségű természetesen a hétköznapokban megnyilvánuló hit – tehát a helyes tanból biblikus életmódnak kell következnie. Sajnos ezen a téren olykor kudarcot vallunk, és most magamról is beszélek. Minden egyes keresztyénnél elvárt, hogy a hite szerint élje az életét, de az evangelikálok – ha már annyira hangsúlyozzák a tan tisztaságát – különösen nagy figyelmet szentelnek a hit hétköznapokban megélt aspektusának. Kiemelten fontos továbbá a Szentírás tekintélye: Istent a Biblia Istenének tartják, a világ Urának és Teremtőjének, Aki ma is beavatkozhat emberek, vagy közösségek életébe csodás módon, az Ő szuverén akarata szerint. De nem csak a csodák általi különleges beavatkozásokban, hanem a látszólag hétköznapi eseményekben, történésekben is Isten cselekvését vélik felfedezni. Ezen kívül az evangelikálok – erre már korábban utaltam – különösen aktívak a misszió terén, a személyes tanúságtételt rendkívül fontosnak tartják. Ez minden evangelikálra jellemző, felekezettől függetlenül. Talán egy dolog van, ami a felekezetiséget érinti: az evangelikálok egységesen elutasítják a tradicionális katolicizmust. Egyébként a misszió terén való elkötelezettség és a személyes hitmegélés például abban ölt testet – ezt is említettem már –, hogy a keresztyén internetes oldalak többsége (Magyarországon inkább azok, amelyek teológiai tartalmat közölnek, és nem a magazin jellegű oldalak) evangelikál irányultságú. Az evangelikálok híresek arról, hogy a modern társadalom technikai lehetőségeit jól fel tudják használni, ugyanakkor a társadalom által képviselt korszellemhez kritikusan közelítenek. Sok mindent, ami a mai társadalomban, a közvéleményben bevettnek és elfogadottnak számít, elutasítanak, mint a Biblia tanításával szembemenő ideológiát és gyakorlatot: a pornográfiát, az abortuszt és a homoszexuális gyakorlatot, hiszen ezekre bűnként tekintenek. Az amerikai evangelikálokra jellemző egyfajta filoszemitizmus is, hazánkban ez inkább a karizmatikus jellegű közösségeket jellemzi.

M. A.: Markáns „alternatív” csoportként említetted a „liberálisokat”. Kikre gondolsz, mikor őket említed?

M. T.: Nézzünk megint hazánkon túlra; nézzük meg például a skandináv vagy a német lutheránus egyház legnagyobb részét. Itt most nem is kívánok belemenni a teológiai liberalizmus méltatásába, kritizálásába, mert annak is megvannak a maga korhoz kötött módszerei (történet-kritikai módszer, stb.). Most ne a tudományról, hanem inkább a hozzáállásról beszéljünk: liberálisoknak azokat hívom, akik számára a Szentírás nem Isten Igéje, hanem hibázni tudó emberek tévedéstől hemzsegő produktuma; azokat, akik eleve azzal a hozzáállással közelítenek a Szentíráshoz, hogy tele van ellentmondásokkal és korhoz kötött, nem normatív és már régen meghaladott kijelentésekkel. Azokról beszélek, akiket kiráz a hideg, ha a Szentírás Isten általi „inspiráltságáról”, ihletettségéről hallanak. Liberálisok közé számítom például azt a Sigfried Zimmert – csakhogy egy konkrét nevet mondjak –, aki az „Árt-e hitnek a bibliatudomány?” című, itthon is megjelent kötetében nem győzi ekézni a protestáns ortodoxia és az evangelikalizmus írásértelmezését és a bibliai ihletettségről vallott felfogását – mondván ezek fundamentalista írásértelmezést vallanak, és bezárják Istent a papírospápa dobozába –, közben pedig másfélórás  előadásban „bizonyítja”, hogy a kölcsönös elkötelezettségre és szerelemre alapuló homoszexuális kapcsolat miért biblikus. Az előadása jól példázza (http://worthaus.org/mediathek/die-schwule-frage-die-bibel-die-christen-und-das-homosexuelle-5-1-1/), hogy hogyan lehet kiválogatni a Bibliából azt, amit fontosnak tartunk, és félrelökni azt, ami nem illeszkedik a világképünkbe, személyes ízlés szerint, tudománynak eladva. Ugyanez megfigyelhető a Jézus személyével kapcsolatos „liberális” felfogáson is: abban, ahogy önkényesen kiválogatják, hogy Isten törvényének, Jézusnak, vagy akár Pál apostolnak mely szavai normatívak egy tisztázandó erkölcsi kérdés kapcsán, és melyek nem. Itt már bőven nem az egykori „teológiai liberalizmusról” van szó. Azokról beszélünk, akik mindent, és mindennek az ellenkezőjét legitimálni szeretnének a Szentírással. Azokról beszélünk, akik nem győzik hangsúlyozni a felebarát szeretetére vonatkozó bibliai parancsot, de az élet egyéb dolgaira vonatkozó bibliai utasításokat meghaladottnak tartják. Akiknél a mérce az egyéni hitüket tekintve végül is csak attól függ, hogy a kérdésre, „a Biblia kijelentései közül mi számít normatívnak”, szubjektíve, egyéni ízlésük szerint milyen választ adnak. Itt már nem a Szentírás „szemüvegén” keresztül tekintünk a korszellemre (és megyünk vele adott esetben szembe), hanem fordítva: a korszellem alapján ítéljük meg a bibliai kijelentéseket. És nem, nem a tudományosság áll szemben a fundamentalista, primitív írásértelmezéssel! Azt a típusú tudományos módszert, amellyel a már említett Zimmer eljut a homoszexuális életmód bibliai bizonyításáig, puszta szubjektivizmusnak tartom és áltudományosságnak!

Ez a típusú liberalizmus bizonyos értelemben racionalizmus, amely minden „természetfelettit” ki akar lúgozni a hitünkből: a csodákat, a feltámadást, a Sátán, mint entitás létezését, hogy léteznek okkult jelenségek. Érdekes, hogy Isten létén kívül más természetfeletti hatalmat nem fogadnak el – az angyalok létezését, vagy a Sátánt, mint személyt elutasítják. Nincsenek tudatában annak, hogy a végidőket éljük, nem is számolnak Jézus visszatérésével. Számukra az evangélium pusztán egy társadalmi program. Jézusra pedig elsősorban nem megváltóként tekintenek, hanem erkölcsi példaképként. Nem igazán tudnak mit kezdeni az olyan szavakkal, mint megváltás, bűn, kereszt, feltámadás, bűnbánat. A hit-gyakorlatuk középpontjában szociális és gazdasági programok állnak, ezért végeredményben nem is a hitre, hanem az általuk jónak tartott „jó cselekedetekre” helyezik a hangsúlyt. Ide sorolhatjuk még azt a bibliátlan felfogást is, hogy Istenhez Jézuson kívül egyéb utak is elvezethetnek, hiszen Isten más vallásokban is kijelentette magát. Sőt ide sorolhatjuk a „mindenek kiengesztelésének” tanát is, tehát azt a nézetet, hogy az idők végén minden ember üdvözülni fog. Ezek után érthető, hogy a liberálisok azon csoportja számára, akikről most beszéltünk, a missziónak nincs különösebb jelentősége, vagy éppen teljesen elvetik, hiszen az „intoleráns” más vallásúakkal szemben. Misszió helyett „dialógusról” beszélnek, bűnbánat és megtérés helyett pedig toleranciáról. Apropó, tolerancia: „tolerancia” alatt elsősorban azt értik, hogy a hitre vonatkozóan ne beszéljünk kizárólagos igazságokról. Jézus „egyediségét” hangsúlyozni, hogy egyedül Ő az út számunkra az Atyához, rajta kívül nincs és nem is lehet üdvössége az embernek, számukra intoleráns magatartásnak számít. Ahogy az is, ha az embereket bűnbánatra és megtérésre hívjuk.

M. A.: Mit gondolsz, hogy mennyire élesen van ma jelen ez a gondolkodás?

M. T.: Ez a típusú liberalizmus, amiről most beszélek, uralja egész nyugat-európai keresztyénséget, de az USA-ban is fontos szerepet játszik, bár utóbbi időben a befolyásuk – a létszámukkal együtt – jelentősen csökken. A nyugat-európai (alapvetően a német, brit és skandináv területekről beszélünk) protestantizmust sajnos foglyul ejtette a politikai korrektség, tulajdonképpen egy politikailag irányított „keresztyénségről” beszélünk. Mindenesetre, ha az egész világot nézzük, számarányukat tekintve jóval elmaradnak az evangelikálok mögött, és egyre inkább zsugorodnak. Persze nem véletlen, hogy éppen a skandinávoknál, vagy a németeknél ilyen erősek még. Ez azért lehet így, mert államegyházakról beszélünk, tehát a fennmaradásukat „felülről” biztosítják. Innen érthető, hogy az evangéliumi kisegyházak miért egyre erősebbek, sőt, már a nagy államegyházakon belül is vannak egyéni úton járó csoportosulások. A skandináv lutheránus egyházból – amelynek jelenleg egy felvállaltan leszbikus püspöknője van, aki élettársi kapcsolatban él egy másik lelkésznővel – kivált egy hitvalló közösség, a német tartományi egyházakban pedig mindig is megvolt az egyházához ugyan hű, de az evangéliumi elvek mentén teologizálók társasága, illetve vannak olyan tartományi egyházak, amelyek nem állnak be a fősodorba, pl. a bajorok.

M. A.: Talán már tudod, milyen kérdés következik: mi a helyzet a „tradicionalistákkal”?

M. T.: Először is szögezzük le, hogy nem azokat soroljuk ide, akiknek fontos saját felekezetük tanítása, hit-megélése, liturgiája, miközben van egy erős bibliai alapozásuk. A felekezeti elkötelezettség lehet valakiben erős, de ehhez régebben mindig hozzátartozott a „hitvallásosság”, azaz az adott felekezet tanításának, hitvallási iratainak a beható ismerete. Aki ilyen, azt inkább sorolnám az „evangelikálokhoz”, még akkor is, ha erről ők maguk nem is tudnak. Számukra mindig a tanítás az első, és ez jó. Ez a típusú felekezeti identitás valóban bibliai, és hitvallásos alapokra épül. Mi nem erről beszélünk! De akkor miről?

A tradicionalisták – legalábbis ahogy én értem –  leginkább a katolikus egyházban és a keleti ortodox egyházban vannak sokan, ugyanakkor ott vannak a régebbi, klasszikus protestáns gyülekezetekben is, pl. az anglikánoknál, vagy az evangélikusok között. A tradicionalisták számára saját egyházuk liturgiája és a különféle rituálék állnak a középpontban. Számukra a hit alapvetően megegyezik azzal – emocionális okokból –, amit saját felekezetük tanít, vagy inkább, saját felekezetük vezetői mondanak. Az evangelikálokkal vagy a liberálisokkal szemben, akik számára nem a felekezetiségük keresztyén identitásuk legmeghatározóbb eleme, a tradicionalisták nagyon szoros kapcsolatot ápolnak a felekezetükkel – szinte már annyira, hogy előbb katolikusok, ortodoxok, mint keresztyének. Ugyanakkor a Szentíráshoz való viszonyulásuk ambivalens: ugyan nem szabdalják fel, nem kritizálják a Biblia kijelentéseit, de nem is igazán olvassák azt. Többé-kevésbé Isten Igéjeként tekintenek rá, de ha megkérdeznénk tőlük, hogy a Szentírás mit mond például a végidőkről, a megigazulásról, az újjászületésről, vagy mit tartalmaz a Hegyi beszéd, akkor valószínűleg nem tudnának megfelelő választ adni. Inkább az „egyházukat” követik és azt, amit az egyházuk tanít (például a pápa megnyilatkozásait), mintsem Isten igéjét. Egy tradicionalista keresztyén nem vizsgálja meg, nem vizsgálja felül, hogy a tradíció, vagy a felekezete tanítása – amibe ugye beleszületett – helyes-e, vagy megfelel a Szentírás tanításának. Nem érzi szükségesnek, hogy alátámassza a Szentírással. Az, hogy egy bizonyos hitgyakorlat megfelel–e a Biblia tanításának, igazából mindegy számára. Átveszi anélkül, hogy megvizsgálta volna, vagy pedig eleve a felekezete, egyháza tanítását teszi előre, mint legfontosabbat. A tradicionalista „hitmegélés” jellemzője, hogy nem igazán lehet szavakba önteni, közvetíteni: „követek valamit, mert ebbe születtem”, „követem, mert így helyes…”, „követem, mert apáim is ebben hittek”, „követem, mert… csak”. Itt klasszikus értelemben vett tanúságtétel nincs is. Egyébként ezért sem létezik igazán tradicionalista irányultságú keresztyén irodalom, míg az evangelikál és liberális oldalon igazán gazdag irodalmi kincsről beszélhetünk. Mivel a hit tartalmi része hiányzik, amely mindig bibliai alapozású, ezért igazából nincs miről „tanúskodni”, nincs mit továbbadni. Amit esetleg tovább lehet, az a felekezeti hovatartozás kihangsúlyozása, de ez is inkább olyan szituációban válik fontossá, ahol a más felekezetekhez tartozóktól elhatárolhatom magam: „mi ilyenkor nem szoktunk templomba menni”, „mi csak egy évben négyszer úrvacsorázunk”, „én nem térdelek le a templomban”, „nálunk nincs mise” stb…

Ha a korábban megnevezett, vitás témákat nézzük, mint a pornográfia, a homoszexualitás, az abortusz, azt mondhatjuk, hogy az evangelikálok és a tradicionalisták többnyire egységesek. DE: eltérő az alap, hiszen az evangelikálok (vagy mondjuk úgy, „hitvallásosok”) a Biblia alapján elutasítók pl. az abortusszal szemben, míg a tradicionalisták inkább azért, mert egyházuk – éppen most – ezen az állásponton van, pl. a „pápa – esetleg ez és ez az enciklika – ezt és ezt mondja erről a kérdésről.” Nem arról van szó, hogy ne lennének hívők – hitüket mélynek érzik és minden vasárnap akár a templomban ülnek – csak a hitük szempontjából kevésbé a Biblia normatív tartalma a meghatározó, hanem az egyházuk, vagy egy-egy lelkész, pap szava, amely többé-kevésbé felel meg a Szentírás tanításának. A Jézus Krisztus melletti személyes döntés sokszor hiányzik, bár ezt mi nem ítélhetjük meg… A lényeg, hogy ebben a rendszerben minden „adott” és „örökölt”, de ez az átörökített hit kevésbé személyes.  A középpontban nem Jézus áll, hanem az egyház. A tradicionális keresztyénség tradícióként tekint a hitre is: vannak bizonyos jeles alkalmak, amikor „templomba megyünk”, vannak szép szokások, mint pl. a keresztelő vagy a konfirmáció, első áldozás és bérmálás, egyébként pedig a hétköznapokra nincs hatással a hit, Krisztus követése. Itt nincs egyéni misszió, általában hiányzik az indíttatás, hogy megosszam az üdvösség evangéliumát másokkal, hiszen „én ebben hiszek, más meg másban”. A misszióra úgy tekintenek, mint ami az egyház feladata, de az egyénre nem tartozik. A keleti ortodoxoknál az egyes hívőkben gyakorlatilag teljesen hiányzik a missziói tudat. Sőt, a keleti ortodoxok (ez a románoknál, oroszoknál jól megfigyelhető, vagy éppen Latin-Amerikában a katolikusok esetében) kétkedően tekintenek, sőt, sok esetben ellenségesen a „nyugati”, protestáns misszióra, szinte már-már szektának bélyegezve őket.

A harmadik világ katolikusai – akik ugyancsak „tradicionalisták” –, a keresztyén hittartalmakhoz mindenféle fenntartás nélkül hozzákapcsolnak animisztikus elemeket és rítusokat. Na és itt válik egyértelművé, hogy a Biblia ismerete, a személyes hitmegélés, Jézus Krisztus tudatos követése mennyire hiányzik. Meglepő, de igaz, hogy sok keresztyén, akik számára a hit puszta tradíció, mindenféle fenntartás nélkül jósokhoz jár. Sajnos Európában a szekularizmussal nagyon megnőtt a tradicionalistákhoz tartozók száma, bár ők is rohamosan fogynak. Ez valahol természetes, hiszen hit és hitbéli tartalom nélkül a tradíciók csak limitált ideig képesek megtartani egy közösséget. Másrészt az egyháznak élő közösségnek kell lennie, Krisztus élő testének, missziói küldetéssel, amelyet át és átjár a Szentlélek, és nem hagyományőrző klubnak.

M. A.: Milyen reményeid vannak?

M.T.: Abban nem kételkedem, hogy a pusztán tradíciókra épülő keresztyénség, ami inkább csak kiüresedett vallásosság, el fog tűnni. Ha a hazai viszonyokra tekintek, azt szeretném, hogy a „népegyházakban” a szép tradíciók mellett legyen jelen újra a hitvallásosság, tehát felekezeteink hitvallási iratainak ismerete, és az azokkal való azonosulás, aminek az alapja pedig a Krisztusba, Isten Fiába vetett hit. Ez részben meg is van! Olyan hatalmas örökségünk van, ismerjük fel újra! A cél: kerüljük el a német és a skandináv példát. Maradjunk konzervatívok. A kisegyházakra vonatkozóan pedig azt a vágyamat fogalmaznám meg, hogy kicsit ismerjék meg jobban saját történelmüket, teológiájukat, és akár vessék össze azt más protestáns felekezetek tanításával. Ne zárkózzanak be, nyugodtan nyissanak a nagyobb protestáns felekezetek felé. Nem kell félteni az identitásukat, mert – ahogy mondtam is – a frontvonalak többé nem a protestáns felekezetek között vannak, hanem a helyes, biblikus, a hit szabálya szerinti teológia, és a szekuralizmussal kiegyezett és abban feloldódott, konformista és világi ideológiák által szabályozott teológia között.

M. A.: Köszönöm a beszélgetést!