Gyermekvédők? Hitvallási helyzet? – Reflexiók
Balog Zoltán püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke Novák Katalin köztársasági elnök tanácsadójaként egy általa ártatlannak vélt, igazságtalanul elítélt és meghurcolt embernek kegyelmet javasolt. Az illető a kegyelmet megkapta, a döntés nyilvánossá lett, és valóságos népharagot váltott ki. Az egyház, amely nincs felkészülve a „politikai üzemmódra”, lassan reagált a történtekre. Az ügy a híveket is megosztotta: egyesek nem értették, miért is bűn kegyelmet kérni valakinek, akit ártatlannak tartunk, mások – átvéve a média gyorsan ítélő bíróságként osztogatott ítéleteit – „pedofilmosdatónak”, „pedofilmentegetőnek” bélyegezték az ügyben érintett köztársasági elnököt, igazságügy-minisztert és püspököt. Tény, hogy ebbe az ügybe belenyúlni szerencsétlen mozzanat volt. A kialakult helyzet a konkrét egyházi közösség – a reformátusok – számára valóságos 22-es csapdájává vált: ha megfelel a felheccelt közvélemény és az azt lekövető politika akaratának, és személyi változásokat eszközöl az egyházvezetésben, akkor – akár az igazság és az igei útmutatással megalapozott püspöki hivatal tekintélye kárára is – az autonómiáját veszélyezteti, és precedenst teremt, ha meg nem tesz semmit, nem lép, ebben a felkorbácsolt közhangulatban még nagyobb ellenszenvet vált ki és talán elveszíti hívei és az útkeresők egy részét. Ha pedig a püspök magyarázkodik, és részletes indoklást ad, az igazságszolgáltatási rendszert érheti vád, valamint további támadási felületet teremt a rosszakarók számára. Úgy tűnt, nincs jó döntés. Végül Balog Zoltán lemondott a zsinat lelkészi elnökségéről. Az igazán sajnálatos az egész eseményláncban az, hogy már a hívek egy részét sem érdekli maga az igazság, akármi is legyen az. Kormányellenes indulataiknak formát adtak a médiában keringő vádak, és a püspök személyének és rajta keresztül az egyik történelmi egyháznak a szidalmazásába és támadásába torkollottak. Kisegyháziak és szabadegyháziak, a másik protestáns történelmi egyház – az evangélikusok – egyes képviselői, a reformátusok közötti „ellenzék” (értsd: a jelenlegi irányvonalat nem támogatók) és a teológiai tekintetben progresszívek indulataik mentén gyorsan összehabarcsolt közös koalíciót alkottak és próbálták addig ütni a vasat, amíg meleg. Természetesen nem tagadjuk, hogy voltak olyanok is, akik a maguk szempontjából őszintén és érdekmentesen léptek fel a kialakult helyzetben, ők azonban mindenképp kisebbséget alkottak. Ők jogosan hívták fel a figyelmet arra, milyen tragikus következményekkel jár, ha az egyház és politika viszonya túl szorosra van fűzve.
Látva a kontextust, most az események két elemét szeretném kiemelni. Az egyik, hogy maguk a keresztyén hívek is (azoknak egy csoportja) támogatták a népharagból fakadó és a gyermekvédelmet pajzsára tűző, hirtelenjében szervezett „influenszertüntetést”, a másik pedig, hogy némelyek az események kapcsán status confessionist kiáltottak (hitvallási kényszert, amelyben meg kell szólalni), értve ez alatt azt, hogy a püspöknek haladéktalanul le kell mondania.
A tüntetés kapcsán érdemes hangsúlyozni, hogy vezérszónokainak és emblematikus figuráinak egy része nyíltan vállalja, hogy promiszkuid életmódot folytat, nyitott „házasságban”, poliamor vagy homoszexuális kapcsolatban él, nem egy közülük a melegpárok örökbefogadási jogáért és az abortusz liberalizációjáért küzd. Biblikus alapon, evangéliumi keresztyénként úgy vélem, hogy a gyermekvédelem (nem összemosva a pedofiliát mint bűncselekményt egyéb jelenségekkel) ott kezdődik, hogy eleve engedjük a gyermekeket magzatként kifejlődni, majd megszületni, és úgy folytatódik, hogy egy férfi és egy nő között köttetett, monogám, életre szóló, szeretetteljes, mentális-érzelmi-fizikai oltalmat jelentő, normaadó házassági szövetség keretein belül biztosítjuk számukra a felnőtté válást testi és lelki értelemben egyaránt. Természetesen nem gondolom, hogy a tüntetés vezérszónokai – ideológiai elkötelezettségük és a keresztyén családmodell kizárólagosságával szemben felhozott érveik mellett – ne akarnák őszintén megóvni a gyermekeket, kiskorúakat a pedofil bűnelkövetőktől, a bizalmukkal visszaélő, őket lelkileg sokszor egy életre megnyomorító ragadozóktól, de keresztyénként látnunk kell, hogy a gyermekvédelem jóval sokrétűbb az ilyen jellegű védelemnél. Amikor az evangéliumi keresztyének állampolgárként ellenzik és elutasítják az úgynevezett melegházasság intézménye mellett felhozott érveket, akkor azt részben épp a gyermekek védelmében teszik. Ehhez azonban érdemes ismét röviden áttekintenünk, hogy a melegházasság jóváhagyása milyen beláthatatlan következményekkel jár, azaz hogyan roncsolja szinte visszafordíthatatlan módon a társadalom szövetét (aminek a következményeit már láthatjuk). Erre azért van szükség, mert még sokszor a magukat keresztyénnek vallók is úgy vélik, hogy a gyermekvédelem hermetikusan elválasztható a családdal és a házassággal – ezek meghatározásával, definiálásával – kapcsolatos felfogásunktól. Nos, ez tévedés, nem választható el, a kettő a lehető legszorosabb módon összetartozik. Amikor a kormány gyermekvédelmi intézkedéseit vizsgáljuk – adott esetben kritizáljuk –, nem szabad megfeledkezni arról, hogy már az is a gyermekvédelem részének tekinthető, hogy Magyarország Alaptörvénye deklarálja, hogy mi a házasság („egy férfi és egy nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösség”), és hogy a házasságnak ez a formája a család alapja, valamint a szülő gyermek viszony, ahol az anya nő és az apa férfi. Ezeket a magától értetődő, sokak számára bárgyú banalitásnak tűnő evidenciákat a nyugati kultúrkörben széles körben megkérdőjelezik, és ez kihat a gyermekek fejlődésére. Alább – mielőtt a téma egyházi vetületére, az úgynevezett status confessionis helyzetre rátérnénk – érdemes röviden áttekintenünk, hogy milyen következményekkel járnak a házasság átértelmezésére tett kísérletek.
A téma társadalmi vetülete
Bármit is teszünk egyénként – jót vagy rosszat –, az óhatatlanul hatással lesz mások életére. Akármit is követünk el férfiként, nőként, fiúként, lányként, idősként vagy fiatalként, jobb, ha tudjuk, hogy nem létezik következmények nélküli bűn, teljesen mindegy, hogy titokban elkövetett vagy mások számára is ismert, nyilvános bűncselekményről van szó. Az elkövetett-tevőleges és a mulasztással „okozott” bűnök egyaránt hatással vannak a tettesre/elkövetőre, annak családjára és barátaira, valamint a társadalomra.
Robert Bork (1927–2012) amerikai jogtudós, az USA korábbi legfőbb ügyésze ezt a pontot hangsúlyozza a melegházasság legalizálására irányuló törekvésekkel kapcsolatos megjegyzéseiben. Bork három okot említ, amiért az azonosneműek házasságának a következményei hatással lesznek ránk, a gyermekeinkre és az unokáinkra, valamint annak a társadalomnak az erkölcsére és épségére is, amelyben mindannyian élünk vagy élni fogunk (The Necessary Amendment; First Things, 2004. augusztus).
Először is, a melegházasság szentesítése a heteroszexuálisok közötti promiszkuitást fogja előidézni. A melegházasság legitimizálása természeténél fogva lealacsonyítja a hagyományos házasságot, amelyre a sok közül csak egy újabb társadalmi konstrukcióként, szerződésként fognak tekinteni. Az azonosneműek házasságának Skandináviában és Hollandiában tapasztalható következményeit vizsgáló tanulmányok azt mutatják, hogy a hagyományostól eltérő „házassági” formák megszakítják a házasság, a nemzés és a család közötti szimbolikus kapcsolatot. Ha és amennyiben ez megtörténik, úgy bekövetkezik a hagyományos – férfi és nő közötti – házasságok számának ütemes és tartós csökkenése. A „családokat” élettársi kapcsolatban élő párok alkotják majd, akik nagyobb arányban mennek szét, mint amilyen arányban a hagyományos házasságban élők elválnak, a gyermekek pedig egyszülős családokban maradnak. Az ezzel kapcsolatos bizonyítékok egyértelműek: az ilyen családokban nevelkedő gyermekek sokkal nagyobb valószínűséggel vesznek részt bűncselekményekben, élnek drogokkal és alakítanak ki maguk is instabil kapcsolatokat. Ezek olyan patológiák, amelyek egy adott közösségen belül mindenkit érintenek.
Másodszor, a melegházasság jóváhagyása/bevezetése a gyakorló homoszexuálisok számának növekedését fogja eredményezni. A melegházasság legitimizálása nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egyenrangúnak tekintik majd a heteroszexuális és a homoszexuális életmódot. Az ezek közötti – hajdan egyértelmű – különbségek elmosódnak az emberek tudatában. Azáltal, hogy az azonosneműek házasságával kapcsolatos erkölcsi megbélyegzés utolsó maradványait is eltüntetik, az ilyen házasságok a homoszexuális életmódot folytatók számának növekedését eredményezik majd. Bork szerint ez a fiatalokban – akik még bizonytalanok és befolyásolhatók a szexualitásukat illetően – könnyebben kialakíthatja a homoszexuális orientációt. Ez viszont elvezet a fizikális és pszichés tünetek azon együtteséhez, amely kifejezetten a homoszexuális életmódot folytatókra jellemző. A HIV/AIDS-vírus csak egy ezen tünetek közül. Az öngyilkossági kísérletek számának növekedése – amely a homoszexuálisok között 300%-kal magasabb, mint a heteroszexuálisok között – egy másik tünet.
A homoszexuálisokat illető meleg kifejezés komoly félreértésről tanúskodik, mert a homoszexuálisok élete/közege egyáltalán nem melegséget sugárzó vagy bensőséges. Ez a tény leleplezi, mennyire abszurd az az érvelés, hogy a melegek pszichés zavarai a „társadalmi rosszallás” következményei. Bork rámutat, hogy nem létezik olyan kutatás, amely alátámasztaná azt az elképzelést, hogy a homoszexuálisok életmódjának társadalmi rosszallása eredményezi a köreikben nagy számmal előforduló pszichés zavarokat. Nem, ezek a zavarok magával a kicsorbult szexuális irányultsággal függenek össze, és nem egy – állítólag – intoleráns kultúra által az ilyen életmódot folytató személyekre kényszerített bűntudat terméke.
Harmadszor, az azonosneműek házasságának szentesítése megnyitja a zsilipet a még furcsább viselkedésformák előtt.Bork William Bennettet (amerikai konzervatív politikus és politikai kommentátor) idézi, aki rámutat, hogy a homoszexuálisok ügyét támogató jogvédőknek, miután megnyerték a melegházasságért folytatott csatát, valójában nem lesz okuk kritizálni a következő jelenségeket sem: például, ha egy testvérpár tagjai szeretnének házasságot kötni. Ezek után azt sem lehetne elmagyarázni, hogy miért kellene megtagadni a házassági engedélyt három férfitól, aki össze akarja kötni az életét; vagy akár egy olyan férfitól, aki konszenzusos alapú poligámiára vágyik; vagy egy apától, aki a nagykorú lányával szeretne házasságot kötni. Bork szerint az azonosneműek közötti „házasság” elfogadása súlyos határátlépés. Ha egyszer valaki átlépi, semmilyen más erkölcsi korlát nem fog ellenállni a legbizarrabb felvetések és javaslatok támadásának. Mire gondoljunk? Például a pedofília legitimálására vonatkozó javaslatra. Vagy: ha egy tizenéves lánynak már nincs szüksége szülői jóváhagyásra az abortuszhoz, vajon milyen messze vagyunk attól, hogy jogilag jóváhagyjuk egy felnőtt és egy tizenéves fiatal közötti szexuális aktust? Mary Eberstadt amerikai esszéista, novellista kimutatja, hogy gyengül a tabusítás a pedofília terén.
Nos, nem elég következménye mindez a melegházasságok elfogadásának? Pusztán csak hármat említettünk, de mindegyik szörnyű. A „választási szabadság” nevében tönkretesszük a fiatalabb generációt. Csak idő kérdése, hogy legálissá, burjánzóvá, nyilvánossá és elfogadhatóvá váljon mindenféle deviáns gyakorlat – a bűnös emberek és a társadalom kárára.
Summa: a gyermekvédelem területén keresztyénként konzekvensnek kell lennünk. A gyermekvédelem nem a pedofil bűncselekmények megakadályozásával és szankcionálásával kezdődik (bár mindenképp tartalmazza azokat, a lehető legsúlyosabb büntetési tétel kiszabásával), hanem a biblikus családmodell hirdetésével, a társadalmon belüli dominanciájának törvényi szinten, jogi eszközökkel való biztosításával. Mivel a keresztyén ember nemcsak egyháztag, hanem állampolgár is, mindkét téren van felelőssége, a felelőssége elmulasztása pedig súlyos bűn.
A téma egyházi vetülete
Ahogy említettem, előkerült e mostani helyzetben egy ritkán hallott kifejezés is, a status confessionis. E fogalom hitvallási helyzetet vagy hitvalláskényszert jelöl: amikor az egyháznak az egyház, a társadalom vagy a világ állapota miatt meg kell szólalnia – ki kell állnia a hitvallása mellett, ki kell állnia Isten igéjének a tekintélye mellett. Mi tehát a status confessionis? Az a helyzet – az a pillanat –, amikor az egyháznak állást kell foglalnia, és ki kell állnia, mert valami/valakik veszélyeztetik a hit szabályát (regula fidei). Csak hogy lássuk, ilyen helyzet volt, amikor kétségbe vonták Krisztus istenségét: amikor azt állították, hogy Krisztus teremtetett, tehát volt olyan idő, amikor nem létezett. Az egyház az igére hivatkozva kiállt, és megvallotta, hogy Krisztus nemzetett és nem teremtetett, és mint ilyen, lényeg és természet szerint egyenlő az Atyával (és a Szentlélekkel), ő maga is mint Fiú Isten.
Pár évtizeddel korábban talán sokak számára még nem volt egyértelmű, hogy mi lesz az egyház számára a döntő kérdés, amelyre a hitvallásai alapján egyértelmű választ kell majd adnia. Voltak, akik azt gondolták, hogy a bibliai tévedhetetlenség. Részben igazuk is volt. Mások szerint Krisztus istensége – részben nekik is igazuk lett. Tagadhatatlan, hogy e tantételek a protestáns hit létfontosságú részét képezik. De az a terület, ahol a szekuláris kultúra és az azt uraló ideológiák rést próbálnak ütni az egyetemes egyház hitbéli meggyőződésén, az apostoli hiten, most nem más, mint azantropológia, azaz az emberről szóló tanítás. Választ kell tehát adnunk újra és újra – egyértelmű és világos, kételyek nélküli választ – a zsoltáros kérdésére: „…micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?” A korábbi korszakokban, úgy tűnt, tudjuk erre a kérdésre a választ, igazából még keresztyénnek sem kellett hozzá lenni. De ez a mostani nyugtalan és tanácstalan világ már nem így gondolkodik.
„Ha pedig a trombita bizonytalan hangot ad, ki fog a harcra készülni?” – kérdezi az apostol. A keresztyének és így az egyház is harcban áll – az óemberrel, a világgal és a Sátánnal. A kultúrharc jelenleg is folyik – talán erőteljesebben, mint valaha –, és ebből a harcból az egyház nem tudja kivonni magát, hiszen a missziói parancs folytán a megtéréseket megváltozott életek, a megváltozott életeket pedig óhatatlanul is megváltozott társadalmi környezet és a keresztyén értékek mentén transzformált kultúra követi. Aki ezt nem hajlandó belátni, az a hitet téves módon pusztán magánügynek, az egyházat pedig valamiféle önmagába zárkózó, önző szektának tekinti. Amikor tehát az egyház status confessionisban van, a trombitának tiszta hangot kell adnia, és a hadseregnek fel kell vennie a fegyvereit – az ige és az imádság „fegyverét”. Ellenkező esetben elveszíti létjogosultságát.
Ezzel el is érkezünk a mába, ugyanis voltak, akik úgy érezték, hogy a trombitát most, e kegyelmi ügy kapcsán kell megfújni. Csakhogy itt rögvest felmerül pár kérdés. Valóban egy ilyen politikailag terhelt ügy – amelynek a kellős közepén vagyunk jelenleg – volna az egyház számára esszenciális jelentőségű? A hit szabályának melyik részét veszélyeztetik a kegyelmi ügy érintettjei? A keresztyén hit melyik központi doktrínáját próbálják átértelmezni, kiforgatni vagy megmásítani? Fennáll-e a veszélye annak, hogy valaki megpróbál átértelmezni vagy elvetni egy doktrinális vagy etikai alapvetést? Van olyan közjogi vagy egyházi méltóság, aki kísérletet tett arra, hogy a pedofília bűnét törölje a bűnök listájáról és erényként tüntesse fel? A jelen sorok írója nem tud ilyenről. Példának okáért a református egyházban minden vezető tisztségviselő és lelkipásztor – beleértve a jelen sorok íróját is – kérlelhetetlenül elítéli a pedofíliát, aljasságnak, bűnnek tartja, a pedofil bűnelkövetők esetében pedig a lehető legsúlyosabb szankciókat követeli a törvényalkotás szintjén.
Ellenben arról igen, hogy évek óta megfigyelhető mind népegyházi, mind kisegyházi szinten – igaz, egyelőre még csak elvétve, de például akadémiai körökben egyre intenzívebben –, hogy egyházi tisztségviselők, lelkipásztorok, vezetők (és a keresztyén hívek egy része) az antropológia kérdéskörét (nemek, homoszexualitás, LMBTQ, a melegpárok egyházi áldása) úgy kerülgetik, mint macska a forró kását. Mellékesnek tekintik – azokat, akik felhívják a veszélyre a figyelmet, zavarodottan leintik –, a témát tudatosan mellőzik, miközben tudvalevő és a bőrünkön érzékelhető, hogy erőszakos ideológiai átformálási kísérletek, indoktrinációs próbálkozások kartácstüzében élünk napi szinten, folyamatosan. Magyarul, nem állnak bele a harcba, de amikor egy politikai érdekektől és szándékoktól átitatott ügy kirobban, akkor bezzeg vehemensen belevetik magukat a sűrűjébe – tiltakoznak, prédikálnak, aláírnak, kommentelnek. (Itt megint tisztelet a kivételnek, aki a lelkiismerete alapján máshogy ítéli meg a helyzetet – őket a világért sem szeretném kritikával illetni.) Hol voltak ezek a személyek, amikor a Németországi Protestáns Egyház és a skandináv lutheránus egyházak vaskos antropológiai eretnekségeit kellett volna elítélni – amikor a lehető legegyértelműbb módon el kellett volna tőlük határolódni? Miért pont ekkor csökkent le kritikus mértékűre a tüdőkapacitásuk, hogy már képtelenek voltak fújni, vagy ha képesek voltak rá, miért épp ekkor nem volt kéznél az a bizonyos trombita? Hol voltak ezek a személyek, amikor ezeket az antropológiai tévtanításokat bátran és kendőzetlenül a szószékekről kellett volna elítélni? Hol a prófétai, hitvalló lelkület, a bátorság, a kurázsi ilyenkor? Tán csak nem arról van szó, hogy – jobboldali kormány ide vagy oda – ezzel még mindig többet lehet veszíteni, mint a zsinat lelkészi vezetőjének lemondását kérlelhetetlenül követelve? Miért nem emelkednek szólásra akkor, amikor a Magyarországi Evangélikus Egyház vezetője többedjére is az egy férfi és egy nő közötti, Isten szerinti házasságon kívül más egyéb társas kapcsolatokra is „valamiféle” áldást ígér, vagy amikor A protestáns etika kézikönyvében egy teológiai tanár a botrányos, a római egyház tanítóhivatala által kiadott Fiducia supplicanshoz hasonló érveléssel felveti a nem liturgikus keretek között osztogatott áldások lehetőségét az azonos nemű párok kapcsán? Talán jobban „megéri” a világ felől érkező ideológiai hatások által részben már „betört” gyülekezeti tagok előtt meglovagolni a kormányellenes indulatokat, mint kompromisszumok nélkül kiállni a biblikus családmodell és Istennek a szexualitásra vonatkozó akarata mellett? Vajon melyikkel veszítünk többet? Jó kérdés. Miért nem lehet ugyanolyan vehemensen fellépni az Isten szerinti család mellett és a pedofília ellen? És vajon hol voltak ezek a személyek akkor, amikor többgyermekes családokat szétverő – és mai napig szolgáló – dicsőítésvezetők vesszőfutását vagy akár házastársukat hűtlenül elhagyó és gyermekbántalmazó szolgálók bűnét kellett volna szóvá tenni?
Nem szeretném senkinek sem elvitatni azon jogát, hogy a lelkiismerete szavára hallgatva – akár a mostani ügyben is – felszólaljon, adott esetben olyan irányban is érvelve, amellyel én magam nem értek egyet. De a kicentizett bátorság nem bátorság – egyszerűen nem őszinte és nem hiteles. Aki á-t mond, mondjon bé-t is! Mi lenne, ha teológiai tekintetben is ilyen bátrak lennénk, és nem csak aktuálpolitikai témákra mozdulnánk ilyen határozott módon? Hogyan tudnánk egyházként visszanyerni a teológiai fókuszt? Legyen legalább annyira heves az Isten szavának torzítása és meghamisítása miatt érzett fájdalmunk, mint az emberek hibái felett érzett megbotránkozásunk. Az egyház egységét – amelyre oly sokszor hivatkozunk, és már-már annyira becses számunkra, hogy a közösség szót többször vesszük a szánkra, mint Krisztust és a Bibliát – nem személyi kérdések fogják szavatolni, hanem a hit szabályához való ragaszkodás, a tévtanítások elleni felszólalás és más, a politikai vetületű ballépéseknél sokkal súlyosabb etikai kihágások elleni fellépés az egyházon belül.
Balog Zoltánt Isten tette az események középpontjába, de nem hagyta magára. Minket keresztényeket meg színvallásra késztetett azáltal, hogy hogyan viszonyulunk az eseményekhez, személyéhez, a bizonyságtételéhez, a Református Egyház többi elöljárójához, képesek vagyunk-e túllátni a Sátán vádaskodásán, melegei által szervezett felbujtó tüntetésén.
A reformátusok 500 éve a keskeny úton járnak. A Református Egyház mindig Krisztust hirdette és a mostani eseményekkel kapcsolatosan Isten megerősítette, hogy továbbra is a keskeny úton maradhassunk, a nem közülünk valók meg menjenek.
Szörnyű módon leültették sokán a Magyarországi Református Egyházat a vádlottak padjára és ráaggatták a pedovédők jelzőt. Volt, amikor én is hozzászóltam a poszthoz és felhívtam őket, hogy Jézus, hogy viselkedett a bűnösökkel pl a házasságtörő nővel, azt már meg se akarták hallani. Jöttek az általánosítások, mikor felhívtam a figyelmet, hogy összekeverik a protestáns lelkészi hivatalt a katolikus áldozópapsággal és hierarchikus renddel már válaszolni nem tudtak, mert elnézést ezen vádaskodók nagyrésze ezen kérdésekben tudatlan. Mikor aztán azt, hogy a Központi Statisztikai Hivatal kilép az egyházból hatalmas szalagcímekkel hozták megint jött a reformátusok elégtelenül kezelik a pedofil ügyeket vélemény. Elég baj az, ha valaki személyek alapján hisz. Bezzeg akkor nagyon védték az evangélikus egyházat, mikor egy ismert jobboldali újságíró meg egy migránsvédő prédikáció miatt mondta, hogy kilép az evangélikus egyházból.
Itélkezni nagyon tudunk, de megbocsátani kevésbé.
A cikkben utalás történik a skandináv lutheránusok kétségbe ejtő álláspontjáról a homoszexuálisok házasságával kapcsolatban. Ez még semmi a svéd evangélikus érseknő – aki mellesleg leszbikus – volt, amikor azt javasolta vegyék le a keresztet a templomról a mohamedán bevándorlók érzékenysége miatt. Egyébiránt Skandináviában teljesen üresek a templomok a templombajárás szinte nulla, pedig ott még a régi, katolikus rítust is szinte megőrizték a püspökök teljes díszben pompáznak (süveg, pásztorbot, színes palástok, mellkeresztek stb.). Ezzel ellentétben sok amerikai, evangéliumi gyülekezetben sokkal nagyobb a templombajárás. Elnézést, hogy így fogalmazok, ha a korszellemmel házasságot kötünk, hamar özvegységre jutunk. Sodoma és Gomora példája lebegjen szemünk előtt.
Kifelejtettem természetesen a KSH korábbi elnökéről szóltam nem a hivatal kilépéséről a református egyházból.
A legrövidebb deszka dönti el azt, hogy mennyi vizet képes befogadni egy dézsa.
A progresszív liberális teológia, LMBTQ propaganda stb. elleni „kürtszót” magam is fontosnak tartom (bár megvallom én sem kommenteltem eddig), de úgy vélem egy-egy fontos kürtszót nem lehet szembeállitani az igazság egyéb lényeges formáival. Ugyanis, egyetlen (vagy akár 4-5) deszka meghosszabbításának hangsúlyozása, a legrövidebb deszka problémáját nem fogja megoldani és a víz ugyan úgy a padlóra ömlik. Sőt az egyház és a társadalom biblikus fejlődése szempontjából a dézsa legkisebb repedéseit is be kell tudni foltozni, főként ha ennyire látványosan lövel ki a víz, mint az utóbbi napokban.
Bár bizonyos, hogy az a tartalom, ami most kispriccelt, az részben a kormányellenes politikai érdekek miatt volt propagandisztikus magasnyomás alatt, de az is kétségtelen, hogy ezek mellett az egyház szentségéből is elfolydogált valami. Mármint, hogy ez a botrány nem csak alaptalan és aljas rágalmak miatt vet rossz fényt az egyházra. Érdemes lenne tehát magunkba szállni és levonni a tanulságot, hogy mi az a mulasztás, igazság hiány az egyházban, ami kapaszkodót jelent az ellenségnek, ami miatt sokszor mi sem tudtunk elég levegőt beszívni a kürtbe fújáshoz, vagyis, hogy nem eleg nagy a tüdő- vagy dézsakapacitásunk a bibliai értékrend társadalmi elfogadtatásához. A magam részéről látok problémát a világ és az egyház kóros összefonódásában is, ami miatt úgyszintén megromlik az egyház bizonyságtétele. Rendjén való, ha a hajó a vízen van, de az már nem ha a víz a hajóban van. A közöny, amiről az antropológiai tévtanítások elleni fellépés kapcsán írsz, szerintem tetten érhető Bálam tanításának elfogadásánál is. (Jel 2,14) Bálám lebontotta a válaszfalat a gyülekezet és a világ között. Holott meg van írva: „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel?
És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, amint az Isten mondotta: Lakozom bennük és közöttük járok; és leszek nekik Istenük, és ők én népem lesznek.
” (2Kor 6:14-16)
A gyülekezet a világból való kihívottak közösségét jelenti. Kétségtelen tény, hogy Balog Zoltán sok hasznos pénzt hozott be az egyházba, de az is tény, hogy „Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.” (Máté 6:24)
Szóval akárhogy is nézem, valahol ez is több mint egy hiba, amivel muszály lenne szembe néznünk és kürtölni ellene.
Kedves Tamás!
Hálás vagyok Istennek a tűpontosan megfogalmazott gondolataidért! Az Úr Jézus áldjon és őrizzen meg a bástyán!
Kedves Árpád!
Talán Cseri Kálmán mondta, hogy a Korszellem=a sátán aktuális akarata!
És egy kis Igei muníció mindnyájunknak a Status Confessionis hiteles megéléséhez:
2 Korinthus 10:3-5.: „Mert noha testben élünk, de nem test szerint vitézkedünk. Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek lerontására; Lerontván okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak;”
Kedves Gyula!
Köszönjük a reflexiót!
Üdvözlettel,
Tamás
Kedves Tamás,
köszönöm, hogy megírtad ezt a cikket.
Basszus, a pornóról miért nem beszélünk? Ennek az első helyen kellene lennie a gyerekvedelem ügyében, két kattintásra van minden fiatal a legaberralt tartalmaktol. Az pedig tény, hogy ki mit fogyaszt, az lesz később, nem a pedofilia van előbb, hanem a beteg tartalom, amit fogyaszt, aztan ebből jönnek a fétisek és a beteg elmék, mint a pedofilia. Nézzük csak meg a sprozatgyilkos Ted Bundy-t, a nyilatkozatai alapján ujságokkal kezdte, aztán jöttek az egyre betegebb pornofilmek, végül ugy erezte ezt már élőben is jolenne kiprobálni. Ez volt a 70es években, mi lehet akkor ma? A mai gyerekfejekben? Amikor korlatlan hozzáférést kapnak bármihez, bármikor. Sorozatgyilkos társadalmat nevelünk ki. Ébresztő! Itt kezdődik a gyerekvédelem, a pedofilia csak tünet.
Kedves MTA!
Ez egy elég szánalmas kísérlet balog (ha sokan a Szentlélek nevét kisbetűvel írják, akkor én is megtehetem) mentegetésére vagy mosdatására. Ez az m1 szintje, vagy az origóé. Állításaid, következtetéseid csúsztatásokkal, és valótlanságokkal teljesek. Ezzel kezded:
„egy általa ártatlannak vélt, igazságtalanul elítélt és meghurcolt embernek kegyelmet javasolt”. Nem is tudtam, hogy balog nevében a dr. jogi végzettséget takar. Mert a köztársasági elnöki kegyelmi jogkör, nem jogosult felülbírálni a független magyar bíróság döntését, hanem az „öreg király” jogán olyan új eddig nem vizsgált szempontok alapján (pl. gyógyíthatatlan betegség, a családjában beállt váratlan súlyos helyzet stb.) dönt. De senki nem bírálhat felül egy jogerős bírósági ítéletet. Kegyelmet nem a bűntelenség miatt ad a köztársasági elnök, hanem éppen egy elítélt bűnöst ment fel a büntetése alól. Ezért kegyelem.
„Az egyház, amely nincs felkészülve a „politikai üzemmódra”, lassan reagált a történtekre.” Ez az írás, talán Szabados Ádám ref. egyházat, és balogot méltató írásánál is silányabb lett. Az egyház nincs felkészülve a politikára? Ez most vicc? Az egyház éppen Balog miatt került bele abba a politikába, ahol nincs keresnivalója. Miért jár ő ki-be a Sándor palotába? Miért nevezik az ott dolgozók novákot balognénak? Számtalan egyéb kérdés mellett
Akkor miért pont egy fideszes ex- minisztert választottak meg püspöknek, aki miatt még az egyház belső szabályozását is módosítani kellett? De Steinbach püspök kimondta a kimondhatatlant: „ha jó volt akkor, amikor a pénzt hozta, akkor legyen jó most is, amikor a bajt hozza” És az ügy lezárva. Csakhogy nincs lezárva, és addig ameddig balog a helyén marad nem is lesz lezárva, lásd Jónás és a vihar esete.
Tamás te direkt csinálod ezt, vagy valaki megkért erre? Belekevered, és összemosod a
„status confessionist”, és a homoszexualitást a pedofília elleni fellépéssel? Persze itt sem mondod ki a neveket! Csűrös András gyömrői ref. lelkész nevét, aki először szólalt meg nyilvánosan.
Miért ajánlja fel Csűrös András a néhány ezer forintos pótlékát, ahelyett, hogy bocsánatot kérne azért, hogy balogot jelölték püspöknek! És lemondana a Colloquium, Fratres tagságáról? Hogyan fordulhat elő, hogy a református egyházvezető tisztségviselője egy facebook csoport jelöltje lett?
Avagy kik a Colloquium, Fratres tagjai? És egy alul reprezentált facebook csoportnak miért lehet nagyobb beleszólása a ref. egyház életébe, mint a Bethánia CE. Szövetségnek, vagy a Presbiteri Szövetségnek, vagy más nagyobb beágyazottságú régebb óta működő szervezetnek? Mert ez az első kérdésem.
Szánalmas amit balog páter cselekszik! Menti a bőrét, és körbejár manipulálni, megfélemlíteni és köszöni szépen az ilyen és ehhez hasonló „vélemény”cikkeket.
Kedves Tamás, ezzel a cikkeddel saját magadnak is ellent mondasz, mert elismered azt, hogy promiszkuid életmódot folytató, nyitott „házasságban”, poliamor vagy homoszexuális kapcsolatban élő embereknek nagyobb erkölcsi fölénye van ebben ez esetben, mint egy felekezeti vezetőnek, egy teológusnak. Szándékosan nem írok lelkipásztort. Még nekik is, akik a Biblia idevonatkozó tanításait semmibe veszik, a gyomra forog ettől a szennytől, amiben balognak nagyon komoly felelőssége és szerepe volt. Nem az egyházat támadják, ahogy ő hozzád hasonlóan próbálja összemosni a dolgokat! Őt magát, személyét a gőgös öntelt vezetési stílusát, és novákkal való viszonyáról mondtak ítéletet.
Tamás te most pontosan olyan farizeus módon beszélsz, mint Jézus idejében a farizeusok, akik a vakon születettől miután Jézus meggyógyította megkérdezik „Te akarsz minket tanítani, aki mindenestül bűnben születtél?” Ezzel kidobták. János 9,34
Nézd itt már mindenki áldozat, csak éppen azokról a valódi áldozatokról esik kevés szó, akik az ige szerint is a legvédtelenebbek!
Az özvegyek, és árvák! „Jaj nektek, írástudók és képmutató farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek és árvák vagyonát. Közben nagyokat imádkoztok, ezért nagyobb ítélet vár rátok.”
„Az árvák atyja, özvegyek védelmezője – ez az Isten szent hajlékában. Az Úr fölemeli a megalázottakat, de a gonoszokat földre tiporja.”
Mert mi az igaz istentisztelet?
Jak 1,27 „Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.”
Szégyen, és az egyház beteg állapotát mutatja, hogy az általad „promiszkuid életmódot folytató” embereknek is helyesebb a lelki iránytűje, mint az egyház első emberének
Végezetül ajánlom Jónás 1.12 elolvasni. „Azt felelte nekik: „Fogjatok meg, és vessetek a tengerbe, akkor lecsendesedik a tenger. Tudom ugyanis, hogy miattam tört rátok ez a hatalmas vihar.”
Ezért palástot le, teljes tisztújítást. Valódi kereszténységet a NEReszténység helyett.
Kedves Márkus Tamás! Kedves szerkesztők!
Ma újra olvastam a cikket és a saját hozzászólásom is. Ami a hozzászólásomat illeti, szeretném megkövetni magam. Nem tudom miért éreztem úgy, hogy éppen ezen az oldalon kell „leckét” adnom a kürtfúvásból, vagy bármiről is. Ezért, így utólag bocsánat. Nagyon jók, hasznosak és relevánsak az itt közölt írások, beleértve ezt az írást is, amihez hozzászóltam, hiszen ezért is olvasom az oldalt rendszeresen. Visszavonni nem tudtam a hozzászólásom, de talán így nem is kell. További hűséges „kürtfúvást” kívánok nektek!
Kedves MTA!
Steinbach szavai mellett miért mentek el szó nélkül? Az nem probléma, hogy az egyház álszent, átpolitizált, és működését tekintve átláthatatlan? Nem probléma, hogy steinbach szerint „ha jó volt akkor, amikor a pénzt hozta, akkor legyen jó most is, amikor a bajt hozza”nyilatkozattal az ügyet elintézetnek tekintette?
Ez véleményem szerint ugyan olyan , mint amikor a családfenntartó apa, részegen verni kezdi a gyermekeit. A gyerekek édesanyjukhoz futnak, aki a következőket mondja: „ha jó volt akkor, amikor a pénzt hozta, akkor legyen jó most is, amikor ezt teszi” Viseljétek el gyermekeim, hisz ez is a javatokra válik. Ugye mennyire méltatlan lenne, ha valakit a múltbéli cselekedetei mentenének fel a jelen cselekedetei alól?
Vagy egy karambolt okozó sofőrt azért nem ítélne el a bíróság, mert évek óta balesetmentesen vezet. Mit számit ez az egy hiba, ha oly sokat nem hibázott? Nevetsége érvelés lenne.
Különösen is úgy, amikor Isten trónjának két oszlopa, a jog, és igazság.
A rendszerváltás óta nem látott erkölcsi mélyponton van a ref. egyház. És akkor mindenki úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? Miért?
Arról nem beszélve, hogy ha másokat erkölcsileg elítélünk, megszólunk, attól mi még nem lettünk sem igazabbak, sem igazunk nem lett. Természetesen megítélni a homoszexuális, poliamor stb. kapcsolatokat, és helyesen bűnösnek mondani őket nagyon is rendben van. De előhozakodni közismert emberek, influenszerek nemi életével (az igazságérzettől hajtott, amúgy megsüvegelendő) tiltakozásuk, felszólalásuk hiteltelenítése céljából egyszerűen nem méltó az Isten emberéhez.
Kedves Melinda!
Nem én hiteltelenítem a megszólalásukat, hanem az ő egyéb megszólalásaik és felvállalt értékrendjük. Az általunk hirdetett üzenet szerint – amint írom is – a gyermekvédelem nem itt kezdődik, hanem a biblikus családkép és családmodell megvalósításánál és konzekvens képviseleténél.
Üdvözlettel,
Tamás