Hogyan legyünk só és világosság?
Keresztre feszítésének előestéjén Urunk imádkozott tanítványaiért – értünk. Ezt mondta: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való.” (Jn 17,15–16) Vannak pillanatok, amikor azt kívánnánk, bárcsak Jézus másképp imádkozott volna. Ez nem azt jelenti, hogy hálátlanok lennénk. Örömteli, hogy Jézus arra kérte az Atyát, hogy védjen meg minket a gonosztól. De van olyan helyzet, amikor azt kívánnánk, bárcsak ne így imádkozott volna Jézus, hanem így: „Atyám, vedd ki őket a világból!” De ő nem így tett, és utólag sem gondolja meg magát. Ezért, bár nem vagyunk „e világból” valók, mégis „benne vagyunk” a világban, mégpedig Isten terveinek megfelelően. Isten az általa ismert okok miatt úgy döntött, hogy nem szabadítja meg népét a földi lét nehézségeitől és az itteni, földi életünkkel járó felelősségtől. Mi tehát a mi felelősségünk e világgal szemben? Milyen szerepet kell játszania egy keresztyénnek a társadalomban – már ha van valamilyen szerepe?
Erre a kérdésre egymástól igencsak eltérő válaszok születtek. Egyesek ragaszkodnak ahhoz, hogy azért vagyunk itt, hogy akár politikai, akár társadalmi aktivizmuson keresztül átalakítsuk, transzformáljuk a társadalmat. A mi feladatunk – szól az érvelés –, hogy enyhítsük a faji különbségeket, felszámoljuk a szegénységet, felszabadítsuk az elnyomottakat, és megtegyünk mindent annak érdekében, hogy megszüntessünk mindenféle igazságtalanságot és méltánytalanságot.
Mások azzal érvelnek, hogy a társadalom erkölcsi és szellemi hanyatlására való tekintettel vissza kell vonulnunk, hátrébb kell húzódnunk. „Miért fényesítsük a hajókorlátot a süllyedő hajón?” – hangzik a kérdés.
Két metafora segítségével Jézus nagy vonalakban felvázolja előttünk a körülöttünk élő emberekkel és az intézményekkel szembeni kötelességünket: „Ti vagytok a föld sója. – Ti vagytok a világ világossága.” Mielőtt megvizsgálnánk ezeket a szóképeket (metaforákat), fontos kiemelni, hogy mindezt Jézus közvetlenül a boldogmondások után mondja. Vajon mi az oka ennek?
1.) Először is, lehetetlen a Mt 5, 2–12. versekben ábrázolt erkölcs szerint élni pusztán a magánéletre korlátozva. Ezek az erények, illetve ez az életstílus, mentalitás, elszigetelve a társadalomtól, amelyben élünk, könnyen önigazulttá tehet minket. Urunk azt akarja mondani, hogy ezeknek az erényeknek nemcsak a vele való viszonyunkat kell jellemezniük, hanem a világhoz való viszonyunkat is. Ez talán meglepő, hiszen milyen befolyást gyakorolhatnánk a boldogmondásokban leírt emberekként egy rideg, keményszívű és kegyetlen világban? Milyen maradandó, jótékony hatása lehet a társadalomra a szelídek és a lelki szegények jelenlétének? Azok a személyek, akik szívükben tiszták (vagy legalábbis tisztaságra törekszenek), akik nem hatalomra vágynak, hanem irgalmasak, általában nem olyanok, akikről az ember azt gondolná, hogy erős befolyással bírnak a környezetükre. Felmerül a kérdés: nem fogják őket elnyomni, figyelmen kívül hagyni, kihasználni? Sokszor halljuk a boldogmondásokról szóló igehirdetéseket, de magunkban azt gondoljuk, hogy nem több puszta ideálnál – így nem élhetünk, mert „szétszednek” minket kint a világban. Az ilyen emberek túl gyengék ahhoz, hogy bármit is elérjenek, különösen úgy, hogy kisebbségben vannak. Nem igaz? Jézus nyilvánvalóan nem osztotta ezt a nézetet. Bármilyen hihetetlennek is tűnik, úgy tekintett a követőire – a maroknyi zsidó halászra és a majd őket követőkre –, mint a föld sójára és a világ világosságára.
2.) Másrészt mindaz, amit Jézus mond, értelmetlen volna, ha a keresztyén ember és a világ nem különbözne egymástól élesen. Az egyik oldalon ott van a föld, a másik oldalon pedig Krisztus követői, a föld sója. Az egyik oldalon ott van a világ, a másik oldalon pedig a keresztyének, akik a világ világossága. Hacsak nem különböztetjük meg magunkat a világtól oly módon, hogy az a világ számára is felismerhető legyen, nincs sok értelme Jézus mondandójának.
A szöveg azt mondja, legyünk olyanok, amilyenek ösztönösen egyikünk sem akarna lenni: mások. Nem furcsák, nem különcök, hanem lelki-erkölcsi szempontból mások. Azt mondja, amire egyikünk sem vágyik: tűnjünk ki a tömegből. Természetünknél fogva nem akarunk a föld sója lenni, mi „föld” akarunk lenni. Nem szeretnénk a világ világossága lenni, sokkal könnyebb és biztonságosabb a világnak megfelelni.
Végül ezek a metaforák sok mindent elárulnak magáról a világról is. A világ velejéig romlott, és folyamatosan halad előre a romlás útján. Ráadásul sötétségben van, vak az igazságra. Minden elbizakodott állítása ellenére („felvilágosult”, „haladó”) a világ valójában sötét és rothadt (romlott). Ezért a keresztyéneknek a romlandó világban kell sónak és a sötétségben sínylődő világban kell világosságnak lenniük.
Tegyünk egy-két megállapítást:
1.) Jézus nem azt mondja, hogy „ti vagytok a föld cukra”. Természetesen a só ízt is ad, de az általunk hirdetett üzenet természetét tekintve alapvetően irritáló a bűneikhez ragaszkodó emberek számára.
2.) A só nagy érték volt az ókori világban. A római katonáknak gyakran sóban fizették meg a zsoldot. Napjainkban azonban a sónak elég rossz a „sajtója”. A dietetikusok arra buzdítanak, hogy csökkentsük a sófogyasztásunkat, táplálkozási szakemberek figyelmeztetnek a feldolgozott élelmiszerben való jelenlétére, az orvosok is óva intenek: a sófogyasztás hozzájárul a magas vérnyomáshoz.
De mit akar Jézus mondani?
1.) A só akkor is, és most is ízesítésre szolgál, ehetővé teszi az ízetlen ételt. „Megeszik-e az ízetlen ételt sótlanul…?”(Jób 6,6) Jézus azt akarja ezzel kifejezni, hogy a keresztyéneknek is „ízt kell vinniük” az ízetlen világba.
2.) Egyesek szerint Jézus olyan értelemben említi a sót, mint amit trágyázásra használtak. Kis mennyiségben a földre szórva ugyanis a só segítheti a gyökérzet vízfelszívását. Mintha a keresztyének jelenléte olyan volna, mint a veteményesben a trágya, amely fogékonyabbá tesz az „evangélium magjaira”, azaz a keresztyének felkészítik az embereket a szellemi igazság befogadására, növelik az emberek nyitottságát és érzékenységét Isten igéjének az állításaira.
3.) Azt is tudjuk, hogy a só elsősorban tartósítószerként szolgált. Egy olyan éghajlaton, mint amilyen Palesztináé, a hűtés megjelenése előtt a só elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a hús ne romoljon meg. Ha Jézus erre gondolt, akkor azt akarta kifejezni, hogy a keresztyének „konzerválják” a világot, visszaszorítják az erkölcsi és szellemi romlását. A kérdés a következő: miért nem rosszabb ez a világ annál, mint amilyen egyébként lehetne? Isten különféle eszközökkel fékezi a bűn terjedését és rombolását: az állam vagy a polgári kormányzat révén, a Szentléleknek az emberi szívre gyakorolt közvetlen hatása révén, elsősorban azonban a keresztyének jelenlétén keresztül. A Bírák 9,45-ben olvassuk, hogy Abímelek „a várost pedig lerombolta, és bevetette sóval”. Nyilván itt a sóval való bevetés (nagy mennyiségben) a föld terméketlenségét eredményezte. Úgy kell élnünk, hogy csökkentsük, tartsuk vissza a bűn terjedését nemcsak a saját életünkben, hanem mások életében is, azaz tegyük „terméketlenné” a bűn számára.
Hogyan tehetjük ezt meg?
1.) Pusztán a jelenlétünkkel. Amikor egy hívő egy adott társaság tagja, akkor a jelenléte nyilvánvalóan hatással lesz a társaságra (például nem mondanak trágár viccet a jelenlétében, vége szakadhat egy-egy bűnös gondolatsornak).
2.) A törvényhozásban való aktív részvételünkkel – olyan törvények meghozatalának támogatásával (a hívő keresztyén szavazópolgár is, plusz különféle társadalmi és hatalmi struktúrákban is jelen lehet), amelyek megfékezik vagy mérsékelik az erkölcsi perverziót, az abortuszt, a gazdasági-társadalmi igazságtalanságot, a faji egyenlőtlenséget stb.
3.) A keresztyének sóként való jelenlétének legelemibb megnyilvánulási módja, hogy nap mint nap a boldogságmondások szerinti ethosz szerint élik az életüket.
Sokféle sószóró létezik, különféle színben, méretben, formában és alakzatban. Azonban a só mindaddig haszontalan, amíg a sószóróban marad. Hasonlóképpen Krisztus számára is haszontalanok vagyunk, ha keresztyénként a „sótartalmunkat” nem szórjuk szét a templomépület (vagy a gyülekezet) határain túl. Sajnos gyakran az egyházi épületek, gyülekezeti házak és templomok, illetve a különféle keresztyén programok alig többek, mint használaton kívüli sószórók.
John Stott mondja: „Isten azt kívánja tőlünk, hogy hatásunk átjárja az egész világot. A keresztény ember nem maradhat meg elegáns és kényelmes sókristályként az egyház számára. A mi célunk az, hogy ahogyan a só a húsba, úgy dörzsöljük bele a társadalomba, és ily módon megakadályozzuk a romlását. Mi, keresztények a világ züllöttségét látva gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy szent borzadállyal magasba emeljük kezünket, és kárhoztassuk a hitetlen világot. De vajon elsősorban nem magunknak kellene-e szemrehányást tennünk? […] De mit is jelent a gyakorlatban, hogy a föld sója vagyunk? Azt, hogy sokkal bátrabbnak és a gonosz leleplezésében sokkal szókimondóbbnak kellene lennünk. A kárhoztatás negatív jellegű megnyilvánulás, de végső soron a só is negatív hatást fejt ki. […] Egy társadalom értékrendje nemegyszer éppen a tiszta és határozott keresztény kiállás hiányában züllik egye mélyebbre. Luther nagy jelentőséget tulajdonított ennek, és hangsúlyozta, hogy a kárhoztatás és a kinyilatkoztatás szorosan összetartozik az evangélium igaz hirdetése során: »A sónak marnia kell. Igaz ugyan, hogy szemünkre vetik, hogy marunk, de mi tudjuk, hogy ennek így kell lennie. Hiszen Krisztus arra rendelte a sót, hogy marjon, és állandóan hasson […]. Ha hirdetni akarjátok az evangéliumot, és segíteni akartok embereken, akkor marnotok kell, és sót kell dörzsölnötök sebeikbe, rámutatva mindarra, ami visszás és helytelen […]. Igazi, jó sóként hat az Írás helyes prédikálása, amely az egész világot kárhoztatja, és a Krisztusban való hiten kívül minden mást kárnak és szemétnek ítél.«” (Stott idézi Luther Hegyi beszédről szóló igehirdetését.)
Ne feledjük, nem az egyház, hanem a föld sója vagyunk! Azt sem szabad elfelejteni, hogy a só hatékonyságának feltétele, ha megőrzi sótartalmát. Szigorú értelemben ez nem történhet meg: a nátrium-klorid nagyon stabil, ellenáll a lebomlásnak. A palesztinai só azonban gyakran keveredett más anyagokkal, így könnyen felhígult. De nem is ez a lényeg a metafora tekintetében. A lényeg az, hogy ha nem sóként funkcionálunk, és olyanok leszünk, mint a világ, akkor mire vagyunk jók? Mi az értelme a jelenlétünknek? Ahhoz, hogy tartósítószerként működjünk, meg kell őriznünk a tisztaságunkat és a világtól való különbözőségünket.
James Montgomery Boice presbiteriánus lelkész-teológus e szakaszról szóló prédikációjának a címe: Szomjassá teszitek-e az embereket? Végső soron ez a kérdés: felkelti-e a tanúságtételünk az emberek érdeklődését, hogy azt mondják: „Ezt akarom. Én is erre vágyom. Olyan akarok lenni, mint ő.” Mi nem tudjuk mások lelki szomját oltani, de Jézushoz tudjuk őket vezetni.
Most nézzük meg a másik metaforát, a világosságot (ez talán még pozitívabb kép, mint az előző).
A világ világossága (Mt 5,14–16)
Mi csak „származékosan” vagyunk világosság. Krisztus a világ egyetlen valódi világossága. Azért vagyunk világosság, mert benne vagyunk (vö. Ef 5,8: „Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei”). Ha Krisztus a nap, mi vagyunk a hold, amely jelenlétét, fényét és erejét visszatükrözi. Krisztus hiányában csak árnyék vagyunk.
Az ókori világ emberére, aki semmit nem tudott az elektromosságról, ez a metafora valószínűleg nagyobb hatást gyakorolt, mint ránk manapság. Jézus azt mondja, hogy a fény semmit sem ér, ha nem látható – erre két példát hoz fel.
1.) A hegyen épült város: e metafora lényege, hogy mi vagyunk a követői, a város. Nem apró falvak vagyunk, amelyek a völgyben fekszenek, homályosak, köd borítja őket, kevéssé észrevehetők. Mi egy hegy tetején állunk. Olyan város vagyunk, amelynek a fénye kilométerekre ellátszik.
2.) A lámpás: értelmetlen elrejteni a fényt, amelyet gyújtottunk. Vajon Isten azért váltott meg minket, azért árasztotta szívünkbe Lelke fényét, hogy a csend és a passzivitás sötétjébe burkoljon minket? Hogyan kellene tehát világítanunk?
a. Le kell lepleznünk a sötétséget és a tévedést. El kell ítélnünk, fel kell fednünk, és el kell különülnünk tőle.
b. Az egyházon kívüliek iránti könyörületesség és irgalmasság cselekedeteivel Krisztus szeretetének és kegyelmének fényét árasztjuk a földre.
c. Az egyházban lévők iránti együttérzés és irgalmasság cselekedeteivel is ezt tesszük. Tertullianus egyházatya írta Kr. u. 200-ban: „De főként a nemes szeretet tettei vezetnek sokakat arra, hogy a kívülállók megbélyegezzenek bennünket: »Nézzétek, mennyire szeretik egymást!«”
d. Mindezt szóbeli tanúságtételünkkel tesszük: evangelizálással. A hallgatag keresztyén éppúgy furcsa, mint az elrejtett fényforrás. A 16. vers erről beszél: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Vö.1Pt 2,12; g kalosz, nem agathosz, az előbbi túlmutat az erkölcsi jóság vagy etikai igazságosság gondolatán, és magában foglalja az esztétikai érték és szépség elemét; tehát olyan jóság, amely nemességével és vonzerejével hat a szemlélőre.) Hogyan „dicsőítik” a hitetlenek Istent? Jézus és Péter úgy tekint a hívőkre, mint valamiféle „ügynökökre”, akik által mások eljuthatnak arra, hogy elismerjék Jézust Megváltónak. Bár a tanúságtételünk gyakran ellenállást és gyűlöletet vált ki (vö. Mt 5,10–12), Isten kegyelméből üdvösséget is hozhat.
Következtetés
Kettős hatást kell kifejtenünk a világra: negatív módon, elrettentő hatással kell lennünk a bűnre, meggátolva az erkölcsi és lelki normák hanyatlását, pozitív értelemben pedig olyan közvetítőkké kell lennünk, akiken keresztül felragyog Krisztus világossága.
Exkurzus: a keresztyén ember és a politika
Hogyan és milyen módon gátolhatjuk meg az erkölcsi és lelki normák hanyatlását? Ne feledjük, hogy a keresztyén ember állampolgár is (egy demokráciában ez szavazati jogot is jelent, és az azzal kapcsolatos döntési felelősséget, hogy egy adott országot/államot kik és milyen irányban kormányoznak). Ez természetesen semmiképp sem jelenti az egyház és az állam összefonódását (amely nem más, mint hogy az egyházi vezetők az állami vezetők, vagy fordítva). Azt se felejtsük el, hogy keresztyén meggyőződésű ember is lehet politikus, és nyilvánvaló, hogy a politika színpadára lépve nem vetkőzik ki identitása legmélyebb rétegeiből, mint amikor egy előadás előtt leadjuk a kabátunkat a ruhatárba. A kérdés az, hogy ezt milyen módon tegyük. Az evangéliumi világon belül is léteznek e kérdést érintő törésvonalak.
Wayne Grudem evangéliumi teológus írja a következőket: „…nem tudok egyetérteni John MacArthurral, amikor azt mondja: »Isten nem hívja arra az egyházat, hogy a kultúrát olyan törvények és bírósági döntések előmozdításával befolyásolja, amelyek a szentírási álláspont érvényesülését segítik elő.« Ha végignézem a keresztyének által kezdeményezett kormányváltások és az általuk szorgalmazott törvények listáját, úgy gondolom, Isten valóban arra hívta az egyházat – és az egyházon belüli keresztyének ezreit –, hogy azon munkálkodjon, hogy az emberi társadalomban világszerte elérje ezeket a jelentős pozitív irányú változásokat. Vagy azt kellene mondanunk, hogy azok a keresztyének, akik ezeket a változásokat előidézték, nem Isten iránti engedelmességből tették mindezt? Hogy ezek a változások nem jelentettek semmit Isten számára? Ez nem lehet igaz. MacArthur azt mondja: »Időleges módszereket használni a törvényhozási és igazságszolgáltatási változások előmozdítására […] nem a mi feladatunk – és nincs örökkévaló értéke.« Nem értek egyet. Hiszem, hogy a fent felsorolt változások fontosak voltak annak az Istennek, aki kijelenti: »Áradjon a törvény, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak!« (Ám 5,24) Istent érdekli, hogy az emberek hogyan bánnak egymással itt a földön, és a kormányzatot érintő […] változások valóban örök értékkel bírnak Isten szemében. Ha a keresztyén egyház a történelme során végig azt a nézetet vallotta volna, hogy »csak evangelizálj, de ne politizálj«, akkor soha nem járult volna hozzá ezekhez az értékes változásokhoz a világ nemzetei között. Ezek a folyamatok azonban végbementek, egyszerűen azért, mert a keresztyének felismerték, hogy ha helyes irányban befolyásolhatják a törvényhozást és a kormányzatokat, akkor engedelmeskednek Uruk parancsának: »Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.« (Mt 5,16)” E bibliai passzussal kapcsolatban írja Grudem máshol: „Jézus részben azért hagyott minket itt a földön, mert azt akarja, hogy életünkkel dicsőséget adjunk neki egy bukott és bűnös világban élve. Az egyházaknak tehát arra kellene tanítaniuk az egyháztagokat, hogyan mutassanak fel »jó cselekedeteket« a kórházakban és az iskolákban, a vállalkozásokban és a szomszédi viszonyaikban, csak épp a kormányzatban ne? Miért kellene az életnek ezt a területét kizárni a hívők »jó cselekedeteinek« hatása alól, amelyek »dicsőítik a ti mennyei Atyátoknak«?”
Forrás:
https://www.samstorms.org/all-articles/post/matthew-5:13-16
John Stott: A Hegyi beszéd. Harmat Kiadó – KIA, Budapest, 2010.
Wayne Grudem: Politics – According to the Bible. A Comprehensive Resource for Understanding Modern Political Issues in Light of Scripture. Zondervan, 2017.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
A só és világosság szerepe az eklézsia életében.
avagy mit hagynak figyelmen kívül az egyházak, amikor túlzásba viszik a politizálást ?
„Ti vagytok a földnek a sója” Máté 5:13
Ebben a kis írásomban, Jézus tanítása alapján, arra próbálok magyarázatot keresni, hogy miként fordulhat elő az, hogy szinte az összes gyülekezet kezdi elhagyni, elveszíteni a keskeny úton való járását, és célt tévesztetté válik! Valamit ezen okok miatt, mi lehet az egyes hívők megmaradásának az útja?
Ez a személyes bizonyságtétel/ tanítás két rövid részből áll, az elsőben a sót járom körül, második részében egy világítástechnikus szemével a világosságot. Tartsatok velem!
A Hegyi beszéd nemcsak a leghosszabb tanítása volt a Jézus Krisztusnak, hanem ebben a beszédben Ő maga volt benne, az egész földi létének eszenciáját mondta el írja Dr Kiss Ferenc egyik írásában! ! Ez a beszéd az a cél, amit Ő tűzött ki minden keresztény ember, minden evangéliumi gyülekezet elé, ezért jól tesszük, ha minden szavát gondosan átrágjuk, ízlelgetjük!
„Ti vagytok a föld sója, ha pedig a só megízetlenül mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják, és eltapossák az emberek”.
A hasonlat egyszerű, és érthető volt… az akkori emberek számára. De nekünk így 2000 év távlatából nem ár egy kis ismerkedés a só ókori felhasználási módozatairól, szerepéről!
A ma élő ember gyakorlatból is jól tudja, hogy a só kis mennyiségben létfontosságú, míg nagy koncentrációban méreg! Elég ha csak az ételeink elsózására gondolunk.
Ebben az első részben idézni fogok Fráter Erzsébet: A Bibliai ételei című könyvéből (105-107.oldal) is, ahol részletesen foglalkozik a sóval, és annak a Bibliában való előfordulásaival! Valamint idézek Dr Kiss Ferencz (1889-1966) Kossuth-díjas orvosprofesszor írásaiból is, mely 1958-ban a „Theológiai szemle” 58-59.oldal jelent meg. Ahol az emberi vérben lévő sók jelentőségét, élettani hatásait vizsgálta meg ennek az igének a tükrében.
I. Általános bevezetés:
A só színtelen, szagtalan, kristályos vegyület. „A só általános értelemben kifelé semleges töltésű ionos vegyület, mely például egy sav, és egy bázis egymásra gyakorolt hatása során keletkezik!” A vegyjelét talán mindenki fejből is tudja NaCl. Lánykori nevén a nátrium-klorid, konyhasó! De inkább a kősó lenne a helyes megnevezés, vagy ásványtani nevén „halit”, mert a Biblia is ebben a jelentésében használja.
A só vízben jól oldódik, ezért az óceánok, és tengerek sósak. Az ár-apály jelenség többek között azt a célt is szolgálja, hogy a tengerek sótartalma egyenletes legyen! A nyílt óceánok sótartalma kb.3,5%, de a sekély öblös part menti részeknél az intenzív párolgás miatt lényegesen magasabb. A Föld legsósabb beltengere az Izraelben található Sós-tenget Józs. 3,16. Holt-tenger, melynek só tartalma 28%! Nevét onnan kapta, hogy a vizének magas só tartalma miatt nem tud benne semmilyen élővilág megmaradni! Partjain olyan növények tudnak csak létezni, melyek leveleiken keresztül jelentős sót tudnak kiválasztani!
Tehát a természet ebben is igazolja Isten szavát, hogy a só kis mennyiségben nélkülözhetetlen, de ha nagy mennyiségben fordul elő valamiben, akkor az méreg.
„A só megköti a vizet, elvonja a sejtek víz tartalmát, ezzel elpusztítja őket, és megöli az élelmiszerek romlásáért felelős mikroorganizmusokat is!”
Ismert, hogy a bibliai időkben nem volt modern tartósítási eljárás, nem volt fagyasztás, mélyhűtés, de konzervgyárak se voltak! Ezért a sónak pótolhatatlan szerepe volt a húsok, és a halak konzerválásában is!
Valószínűleg ezért lett a só az Isten népével való szövetségkötés tartósságának , és állandóságának a szimbóluma is (2.Krón 13,5). De a só fontosságát mutatja az is, hogy Darius a hazatérő Zsidóknak sót is adományoz, mert az áldozatok bemutatásához sót is kellett használni! Ezsd 6.9. és az ételáldozatot is meg kellett sózni!!! (3.Móz 2,13)
Valamint ismert tény az is, hogy később a sót fizető eszközként, adóként is használták. Valamint azok a városok, ahol sót bányásztak, kereskedtek ott rövid időn belül hatalmas prosperitás indult el! Tehát a sóban, és az azzal való kereskedésben még ma is nagy pénzügyi potenciál van! Itt pedig már nem csak a szó fizikai értelmére, hanem szellemi jelentésére is kell gondolni a jézusi párhuzam miatt!
Tehát a hamisan tanított prosperitás (bővölködési tan) ezért lehet igaz , és nem azért amit a kapzsi pásztorok mindig is szajkóztak!
De a só pusztító hatását az ige jelképesen is említi, amikor a Bir.9,45 ben Abimélek a legyőzött, lerombolt várost sóval hinti be! Melyet aztán a rómaiak is alkalmaznak!
A só, vagy sóval kapcsolatos kifejezés a Bibliában 33 helyen fordul elő!
Ezután a kissé hosszúra nyúlt bevezetés után nézzük meg konkrétan hogyan történt a só felhasználása jézus idejében! Mivel, és hogyan sóztak akkor?
II. Só
„Az ízesítésre használt sót elsősorban a Holt tengerből nyerték. Az emberek a tóparton a tömény sóoldatból a kövekre kiváló sókristályokat gyűjtötték. Az ételekbe úgy adagolhatták, hogy kis textil zsákocskákba téve a sókéreggel bevont köveket bemártották az ételbe, míg az elnyerte a megfelelő ízt”! De az is lehetett egy használati mód, ahogy egykor Parajdon, Korondon használták az emberek a sót! Ott a sót vízben feloldották, és azt a sós vizet keverték az ételhez. A lényeg, eredmény mind a két esetben ugyan az! Arról a kőről amiről már a só leoldódott, értéktelenné vált, és kidobták! Még a trágyadombra se alkalmas.
Jézus hozzáteszi, hogy „akinek van füle a hallásra, az hallja”, mert nem mindenkié a hit!
A próféta Elizeus, sót használ arra, hogy ihatóvá tegye a vizet. Hasonló az eset ahhoz, amit a Hegyi Beszédben Jézus mondott arról, hogyan kellene jobbá tennünk a társadalmunkat, amelyben élünk. Jézus azt szeretné, ha a társadalmunkat áthatnánk, és valódi változást hoznánk.
Dr. Kiss Ferenc (1889-1966)
Theológiai szemle 1958, 2-3 szám (58-59.oldal)
„Egyeseknek talán idegen ez a fogalom, hogy t. i. a keresztyénségnek élettani (biológiai) szerepe is volna? Pedig így van, sőt ez a keresztyénség legnagyobb szerepe. Ez a szerep Jézusnak ama megbízásán alapszik, melyet a hegyi beszédben tanítványainak adott: „Ti vagytok a földnek a sója” (Máté 5:13).
A sóról mindenki tudja, hogy az ízesít és az ételeket a rothadástól megóvja. A tanítványra nézve ez azt jelenti, hogy neki a földben (a világban) evangéliumi életével (nem felekezeti tanaival) ízesítő és konzerváló hatást kell kifejtenie.
Ezek is szép és fontos feladatok, de ma ennél többet tudunk. Az orvosi tudomány feltárta, hogy a keringő vérben só van. A só mennyisége a vérben kevesebb ugyan, mint 1% (pontosan 0,9%), de ez a kicsinynek látszó mennyiség ott életfontos szerepet tölt be.
Kiderült, hogy a nagy élettani folyamatok (anyagcsere, hőtermelés stb.) nem bonyolódnak le a szervezetben eme csekélynek látszó só jelenléte nélkül. Nem a só lesz erővé vagy meleggé, de ezek a nagy és állandó folyamatok nem mehetnének végbe a só közbenjárása nélkül.
Szaknyelven úgy mondjuk, hogy a só mint „katalizátor” szerepel. Egyszerű hasonlattal élve, ugyanaz a szerepe, mint a keréknél a tengelynek. A tengely ugyan egy helyben forog, de nincs előrehaladás jó tengely nélkül.
A csekélynek látszó só mennyisége nem csökkenhet le a vérben 0.1%-kal sem, viszont 0.9%-os sós vizet még a vér gyors pótlására is be lehet a testbe fecskendezni. Jézus a sónak ezt a nagy élettani szerepét már az orvosi tudomány felfedezése előtt ismerte és ezért hasonlította össze a tanítványok szerepét a sóval.
Nagyzolás és fontoskodás nélkül állíthatjuk tehát, hogy Jézus igazi tanítványai nélkülözhetetlen elemei a társadalomnak. Százalék szerint valószínűen nincsenek többen a társadalomban, mint a só a vérben, vagyis minden nemzedékben szerény kisebbséget képviselnek.
Külsőleg nem játszanak hangos, feltűnő szerepet, hanem csendesen vesznek részt a maguk társadalmában, mint a só a vérben. Nem hivalkodnak történelmükkel, nem mutogatják szervezeteiket és mennyiségüket, miként a só sem hivalkodik vegyi szerkezetével, fontos szerepével, hanem csendesen, de szünet nélkül végzik feladatukat.
A keresztyén felekezetek és az összes nagy vallások történelmét ismerjük, a népek és társadalmak életében keringő isteni só történelme azonban ezeknél messzibbre nyúlik vissza. Mert az olyan régi, mint maga az emberiség.
Ezért kereste tehát Isten Szodomában is a tíz igazat. Ha lett volna ott tíz igaz ember, megtartotta volna a várost, ennek hiányában azonban el kellett pusztulnia, mint erkölcstelenségbe süllyedt, életképtelen társadalomnak. Nem tíz gazdagot, vagy tíz híres embert, vagy tíz papot, vagy tíz prédikátort keresett Isten Szodomában, hanem tíz igazat. Tíz cadikot!
Kereste a só legkisebb mennyiségét. „A christianizmus egyetlen alakulata, kis és nagy egyháza se küzdjön tehát a vagyonért, politikai hatalomért. Se a névleges keresztyenek tömegének birtoklásáért sem, hanem csak azért, hogy ő életfontos sója legyen a saját népének és társadalmának.”
Ezt a misszióját sem dogmákkal, sem ceremóniákkal, sem világi szervezkedéssel nem töltheti be, hanem csak a Szodomában keresett tíz igaz életével.
Jézus nem felekezeteket alapított, nem állított össze hittételeket es hitvallásokat, hanem életet hozott es új eletet adott mindazoknak, akik őt befogadják. Mint János apostol mondja: „Valakik pedig befogadok őt, hatalmat adott azoknak” (János 1:12).
„A világ joggal keresi a keresztyénségben ezt a jézusi erőt es joggal fordul el minden felekezettől, melyben ezt nem találja.”
Ez a titka annak, hogy meg a christianizalt fehér ember is nagy tömegben hátat fordított a keresztyénségnek es társadalmi programoktól varja a nyilvánvaló bajok orvoslását.
Szemünk előtt széles társadalmi osztályok buktak el. Nem az ő bukásuk módját kell néznünk, nem is azokat kell bírálnunk, akik által ítéletük bekövetkezett; hanem azt, hogy az elbukott rétegekben benne volt-e az élet sója?
„Jézus előre es sírva megmondta Jeruzsálemről, hogy ott kő kövön nem marad. Nem a romai sereg erejével magyarázta meg a bukást, hanem azzal, hogy Jeruzsálem nem ismerte meg az ő meglátogatásának idejét.”
A sóról való hasonlatot Jézus egy kérdéssel fejezte be. Azt mondja, hogy jó a só, de ha a só megizetlenül, mivel teszik azt ismét sóvá?
„Ez a kérdés ma az egész keresztyénség felé irányul. Igen, a keresztyenségnek rajta kell tartania szemét a világon, miként Jézus is folyton látogatta a népet, Jeruzsálemet és a templomot, rajta kell tartania kezét saját népének es az egész emberiségnek az érverésen, de ez nem elég. Létjogosultsága csak akkor marad, ha hű es igaz tanúbizonysága mellett jó és elégséges sóként is kering népe es az egész emberiség vérében.”
III. Világosság:
„Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. Lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” Mt 5,14-16
„Ti vagytok a világ világossága” avagy a lángnak, miért nincs árnyéka?
Ti és nem én!!! Mondja Jézus!
Mit jelent Jézusnak az a kijelentése, hogy “ti vagytok a világ világossága”?
Az emberek eredendően Istentől elszakadva élnek, tehát a világosságon kívül, azaz sötétségben, ezért “sötétség borítja a Földet, és éjszaka a népeket” (Ézs. 60:2).
Jézusnak ez a kijelentése arra utal, hogy a tanítványaira egy világszéles missziót bízott.
“A népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a Föld végéig terjedjen”(Ézs. 49:6/b).
A világosság nem tesz különbséget ember és ember között, csak természetesen jelen van mindenhol, megvilágítva mindent.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a világosság és a sötétség egyenlő nagyságú és ellentétes erők, de természetesen nem azok.
A fény és a sötétség harca egy pillanat alatt eldől, ha megjelenik a világosság.
A sötétség nem tud ellentétes erőt kifejteni. A világosság fénylik. A sötétség nem tud jobban elsötétülni. Csak árnyékként létezik. Nem pozitív dolog, hanem a pozitív dolog hiánya. A sötétség a világosság hiánya. A világosság jelenlétében a sötétségnek vége!
A teremtés egész első napja a világosság győztes hatalmáról szól. A Nappal és az Éjszaka meghatározása is ekkor történik:
Hogyan és milyen módon lehetünk a világ világosságaivá?
Mivel a világ világossága elsősorban Jézus, ezért nekünk önmagunkban nincsen világosságunk!!
A JÁNOSI IRATOK A FÉNY-TEOLÓGIÁJA
A legfontosabb, alapvető állítás János első levelében olvasható: „Ez az az üzenet, amelyet Tőle (Krisztustól) hallottunk és hirdetünk nektek, hogy Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.” (1Jn 1,5)
Valóban, döntően fontos üzenet ez. Arról biztosít minket, hogy Isten, vagyis a Végső Valóság nem fény és árnyék keveréke, nem is néha fény, máskor meg sötétség, hanem csakis fény.
Vagyis, csak igazság és jóság.
A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta fel.” (Jn 1,4–5) E szövegben már megjelennek a fény különböző szimbolikus jelentései: a fény megvilágosít és igazságot tár fel, és kapcsolatban áll az élettel. Megjelenik e prológusban már a fény ellentéte, a sötétség is. Ez a sötétség nem más, mint a fény visszautasítása, a bűn választása.
Ezt az ellentétet fejtegeti tovább Jézus Nikodémussal folytatott párbeszéde: „A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mivel cselekedeteik gonoszak voltak. Mert mindaz, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy el ne marasztalják a cselekedeteit; de aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánosságra jussanak tettei, mert Istenben cselekedte azokat.” (Jn 3,19–21)
Az Isten fényessége ítéli meg az emberek tetteit, és elfogadja azokat a tetteket, melyek jók és igazak. E fényességet árasztja szét a világban Jézus, az igazi világosság. Maga Jézus mondja: „Én vagyok a világ világossága. Aki követ engem, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12; vö. 9,5; 12,46) Itt is megjelenik a fény és az élet kapcsolata: a jézusi fény életteremtő, életadó.
Ez azért van, mert a fény szeretetet jelent. A fény és a sötétség ellentétpárja itt még világosabban megjelenik: „Új parancsot is írok nektek, s ez rá (Krisztusra) és rátok (a hívőkre) is vonatkozik, mert a sötétség elmúlt, és az igaz világosság világít már. Aki azt mondja, hogy világosságban van, és testvérét gyűlöli, az még most is a sötétségben van. Aki szereti testvérét, az a világosságban marad, és nem okozza testvére bukását.” (1Jn 2,8–11)
Krisztus nélkül olyanok vagyunk, mint a meg nem gyújtott gyertya, mint a Nap nélküli Hold: egyetlen fénysugarunk sincs a világ számára.
Nekünk nemcsak világosságban kell járnunk, hanem világossággá kell lennünk mások számára.
A sötétségben lévők számára kell fényt biztosítanunk a tisztán látásuk érdekében
“Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket” (Mt 5:16).
“Hogy legyetek feddhetetlenek és tiszták, Istennek szeplőtlen gyermekei, az elfordult és elvetemedett nemzetség közepette, kik között fényletek, mint csillagok a világon” (Fil 2:15).
Az emberinek az istenivel egyesülni kell ahhoz, hogy a világ világosságaivá lehessünk.
Isten első szavaitól kezdve a Teremtés könyvében: „Legyen világosság” (Mózes. 1, 3), a Jelenések könyvének utolsó látomásáig, ahol Isten szolgái számára „nem lesz többé éjszaka, és nem szorulnak rá a lámpa világítására, sem a nap fényére” (Jelenések 22, 5)
A Biblia a fénynek mint jelképnek különösen gazdag rendszerét vonultatja fel. A teremtés leírásában például rögtön kétféle fényről esik szó: a csillagok csak a negyedik napon jelennek meg; amit tehát Isten az első nap teremtett, az nem a természetes fény, hanem olyan világosság, ami már a teremtés előtt is létezett. Ez a fény minden élet megjelenésének előfeltétele.
A Bibliában az emberi szív, illetve az emberiség egész történelme a fény és a sötét közti folytonos harcként jelenik meg. Ahogy Jézus mondja Nikodémusnak, minden embernek választania kell: „Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei. Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe.” (János 3, 20-21).
Mint Isten által teremtett ember arra hivatott a Bibliában, hogy a fényt válassza, és maga is az isteni fényt sugározza szét. A választott népről az Ószövetség így ír: „a nemzetek világosságává tettelek” (Ézs. 49, 6). Ez a motívum jelenik meg az Újszövetségben is Krisztus tanítványaival kapcsolatban, akiket Jézus arra kér, hogy ne hagyják kialudni a fényt, hanem váljanak „a világosság fiaivá” (Jn. 12, 36), és sugározzák tovább Isten dicsőségét.
A világítástechnika kétféle megközelítést ismer a világítótestekre vonatkozóan! Az egyik a primer, a másik a szekunder fényforrás! A nap a primer (elsődleges) fényforrás. Míg a Hold szekunder, mert (másodlagosan) visszaveri a rá vetülő fényt!
Amikor az ember egyre közelebb kerül Istenhez, egyre ragyogóbbá válik az arca! Így volt ezzel Mózes is, akinek a Sinai- hegyről lejövet annyira ragyogó lett az arca (II. Mózes 34, 29), hogy el kellett takarnia. Ugyanezt figyelhetjük meg Krisztus elváltozásakor is a Tábor-hegyen, amikor „arca ragyogott, mint a nap” (Máté 17, 2). Máté leírása szerint Isten országában az igazak is „ragyogni fognak, mint a csillagok az égen” (Máté 13, 43).
A keresztények befolyásolni tudják, sőt megváltoztathatják a nem keresztény társadalmat. A történelem ezt alá is támasztja — Jézus Krisztus a követőin keresztül óriási hatást gyakorolt az emberiség javára.
Befejezés:
Tóth-Simon Károly így ír:
„A keresztényeknek fenn kell tartaniuk keresztény másságukat. Ha asszimilálódunk, és elveszítjük másságunkat, nem tudunk hatással lenni a társadalomra. Ha mi, keresztények hatással akarunk lenni társadalmunkra, nemcsak át kell hatnunk, de alkalmazkodnunk sem szabad hozzá. Meg kell őriznünk keresztyén meggyőződésünket és különösen Isten országa értékrendjét, mércéjét és életmódját. Különben nem érünk el semmilyen változást, mert nem hatunk a világra.
“Mind a só, mind a világosság hatékony árucikk. Megváltoztatják a környezetet, amelybe belejutnak. Mindig történik valami, amikor só kerül a húsra vagy a halra: gátolja a bakteriális bomlást. Amikor felkapcsoljuk a villanyt, megint történik valami: szétoszlik a sötétség.”
Azzal is érvelhetünk, hogy a sónak és a világosságnak kiegészítő hatása van. A só gátló hatású: gátolja a bakteriális bomlást. A világosság pozitív hatású: bevilágítja a sötétséget. Jézus azt akarja, hogy a keresztyéneknek a társadalomra gyakorolt hatása éppen így legyen gátló (korlátozza a gonosz terjedését) és pozitív (segítse elő az igazság és a jóság, de különösen az evangélium terjedését).”
Adja meg nekünk ezt az Úr!
Rózsahegyi Barnabás
Ez mennyiben reakció a fentebbi írásra? A nagy része ismétlése annak, ami a cikkben van. Saját írásokat saját blogon kellene közzé tenni, és nem mások blogján kommentmezőben reklámozni.
Tisztelt Müller Péter!
Ajánlom figyelmébe az alcímet: „A só és világosság szerepe az eklézsia életében.
avagy mit hagynak figyelmen kívül az egyházak, amikor túlzásba viszik a politizálást” Itt szándékosan írok eklézsiát (felekezetetket) és nem ekkaleot, kihívottakat! Mert számomra a kétféle egyház igen is jól elkülöníthető. Az igaz egyház az ekkaleo, a hamis egyház pedig minden ami azok kívül esik. Nincs blogom, nem is tervezek indítani. Nem reklámnak szántam, hanem gondolat ébresztőnek. De önnek összefoglalom egy mondatban. Kis mértékben élet, nagy mértékben méreg! Semmivel sem jobb a helyzet, mint volt a II. vh után, sőt! Akkor is volt keresztény kurzus, csak nem megélhetési NEResztényeknek hívták őket. Ma is vannak egyházi, és világi személyek , miniszterek, hatalmas ügykörökkel , és még hatalmasabb fizetésekkel akik nagyon jól élnek Krisztusból, de nem Krisztusért! Nagyon-nagyon célt tévesztetté vált a mai egyházi élet. Sajnálom, ha a kissé hosszúra nyúlt reakciómból önnek csak annyi jött le, hogy önreklámnak használom MTA , és az Evangelikál csoport blogját. Tisztelettel: Rózsahegyi Barnabás