24
máj
2020

Tim Challies: Az evangelikalizmus határai (a miszticizmus és az evangelikalizmus)

/A szerző, Tim Challies kanadai lelkész, református teológus, blogger és könyvszerző/

Ha a kortárs egyház helyzetére tekintek, az egyik legnagyobb aggodalmam a miszticizmus elterjedésével és befolyásával kapcsolatos. Megjelenik szószékeken, könyvekben és beszélgetésekben is. Sarah Young “Jesus Calling” (=Jézus hívás) című művének ez áll a középpontjában, de ott van a hőn szeretett John Eldridge köteteiben is, és a lelkiségről, valamint a spirituális formálódásról írt könyvek oldalait is ez tölti ki. Bárhová nézünk, belebotlunk mindenhol. Azt a nyelvet, amit egykor a miszticizmus megkülönböztető nyelvének tartottak, ma már evangelikálok használják. 

A miszticizmusra egykor az evangéliumi keresztyénség alternatívájaként tekintettek: vagy evangelikál, vagy misztikus voltál. Vagy a reformáció tantételeit tartottad tiszteletben, úgy tekintve ezekre, mint amelyek hűen tükrözik a Szentírásban közreadott tanítást, vagy pedig a misztikus utat méltattad és becsülted. A miszticizmus azonban mára olyannyira beszivárgott az evangelikalizmusba és annyira összenőtt vele, hogy szinte már elválaszthatatlan a kettő. A szinkretizmus korában már nem vesszük észre a közöttük feszülő ellentmondásokat és ellentétet. 

Néhány évvel ezelőtt Donald Whitney kísérletet tett arra, hogy meghatározza az evangelikál lelkiség határait – azokat a határokat, amelyekre ha ügyelünk, helyes módon élhetjük meg a hitünket. Rendkívül hasznos volt számomra a dolgozata, amikor erről a témáról gondolkodtam. 

Mielőtt továbbmennénk, szükségünk lesz egy-két definícióra, és ehhez Whitney-hez fordulok: az evangelikál teológia “az a teológia és gyakorlat, amelyet a reformáció örököseinek konszenzusa alapján tartanak ortodoxnak.” Mi ez? A reformáció öt solája, Krisztus istensége, Krisztus engesztelő munkájának szükségessége és így tovább… A protestantizmus alapvető tantételeiről van szó. A miszticizmus viszont “a keresztyén lelkiség azon formáit jelöli, amelyek megkísérelnek Istenhez közvetlen módon, azaz közvetítő nélkül eljutni.” A misztikusok az “istenség közvetlen benső megtapasztalására” várnak, az abszolúttal közvetlen kapcsolatot keresnek. 

Donald S. Whitney, a Déli Baptista Teológiai Szeminárium professzora

Whitney-vel értek egyet, amikor megfogalmazza az aggályait és amikor körültekintésre buzdít a témával kapcsolatosan.

 

A nagy határ

Whitney először arról beszél, hogy hol keressük azokat a határokat – és hol találunk rájuk –, amelyeknek az evangelikalizmust kell határolniuk. Szerinte ezeket “Isten önmagáról szóló, írott kinyilatkoztatásában” fogjuk (és kell is) megtalálni. Ezek mindenképpen olyan határvonalak, amiket maga Isten húzott meg, amiket kijelentett számunkra. Nem támaszkodhatunk önmagunkra, saját bölcsességünkre, vagy saját vágyainkra, amikor szeretnék megismerni Isten megtapasztalásának az útját. A Szentírás a kinyilatkoztatás két típusára irányítja a figyelmünket: az általános-, és a különleges kijelentésre. 

Az általános kijelentésben Isten a teremtése révén tárja fel magát számunkra, de ez hiányos, elégtelen. “Itt pusztán csak Teremtőként nyilatkoztatja ki magát. Ez igencsak kevés ahhoz képest, mint amikor szentként, bíróként, Fiúként, Megváltóként, vagy Lélekként jelenti ki magát.” Ahhoz, hogy Istent teljes valóságában meg tudjuk ismerni – azaz olyannak, amilyen ő valójában –, és ahhoz, hogy engedelmeskedjünk neki, többre van szükségünk, mint amit a teremtésében felfed előttünk.

“Isten megismerésének feltétele egy Istentől érkező, érthető üzenet. És Isten el is küldte ezt az üzenetet az önmagáról tanúskodó, világos és jól érthető Ige alakjában. Ez Jézus Krisztus, Isten testté lett Igéje. De Istennek nem Jézus az egyedüli élő és aktív igéje. Ott van a Szentírás is, mint Isten igéje, amelyet írásba foglaltak, lejegyeztek. Ez az írott ige, amely felfedi számunkra Istent, egyedülálló és természetfeletti tulajdonságokkal rendelkezik. Ennek része, hogy a Szentírás szavai által a Szentlélek Isten egyénileg is megismerteti magát velünk és személyesen is magához hív.”

A következőkben Whitney két határvonalra, két tantételre fókuszál. Mindkettő az elsőből (a különleges kijelentésből) fakad. Ezek a következők: egyedül a Szentírás (sola Scriptura) és egyedül hit által (sola ide). E két határvonal keretezi majd hitünk megélését. 

 

Sola Scriptura

A Szentírás egyedülálló és a legfelsőbb tekintély számunkra, és az ezzel kapcsolatos meggyőződés az evangéliumi teológia szíve.

Az evangelikálok ragaszkodnak a nagy reformátori doktrínához, a sola scriptura-hoz, mely szerint egyedül a Szentírás a végső tekintély, és nem egyesek személyes megtapasztalásai, de nem is az egyház összegyűjtött és testületileg lepárolt hagyománya. A Szentírás a végső tekintély, mert a Szentírás Isten szava. E kontextust figyelembe véve a sola scriptura azt jelenti, hogy a Biblia az élet minden kérdésében a legfőbb autoritást jelenti számunkra, ebből fakadóan a lelkiség/kegyesség tekintetében is.

Sok misztikus egyetért ezzel. Az evangéliumi tanítás azonban továbbmegy ennél. Ha a Szentírás a végső tekintély mindazzal kapcsolatban, amit hinnünk kell és ahogy élnünk kell, akkor “a Szentírás elegendő útmutatást jelent számunkra a lelkiséget illetően is. Más szavakkal: a spiritualitásunk számára meghatározó tekintély (azaz a Szentírás) azzal az igénnyel lép fel, hogy önmagában elegendő ahhoz, hogy lelkiségünket meghatározza.” A Biblia tehát elég ahhoz, hogy megmondja, mit kell hinnünk és hogyan kell élnünk. 

A Szentírás nem csak abban vezet, hogy mit kell tudnunk Istenről, hanem abban is, hogy hogyan kell Őt megismernünk. “Jézus tanítványa számára az, ahogy a lelkiségét megéli –  annak formája – összhangban van Jézus evangéliumával; megtalálható a Szentírásban, de legalábbis levezethető belőle, a Szentírás irányítása alatt áll és értelmezhető általa. Nincs jogunk megszabni, hogy hogyan szerezzünk Istennel kapcsolatos tapasztalatokat; ebben is a Szentírást kell követnünk. Meg kell néznünk, hogy Isten mit ígér, hogyan fog minket vezetni, tanítani, és hogy teszi lehetővé számunkra, hogy megtapasztaljuk Őt.”

Whitney szerint kétféleképpen is átléphetjük ezt a határvonalat. Az első,

amikor a tapasztalatszerzésnek olyan módját követjük, amit nem tartalmaz Szentírás. Tulajdonképpen nehéz olyan példát mondani az Istennel való találkozásra, amelyhez még csak hasonlót sem találunk a Bibliában. Másrészt úgy tűnik, hogy az emberiség korlátlan lehetőségekkel rendelkezik, amikor fel kell találni az Istennel való kapcsolatfelvétel különféle módjait. Ezek mind arra a feltételezésre épülnek, hogy Isten megtapasztalható az általa rendelt formáktól függetlenül is, vagy hogy képesek vagyunk őt közvetlen módon is megtapasztalni, vagyis az általa rendelt közvetítő eszközök nélkül, amelyeken keresztül kijelentette magát nekünk.

A sola scriptura-határvonal átlépésének második módja

amikor olyan úton-módon próbálunk Istennel kapcsolatos tapasztalatokat gyűjteni, ami nem igeszerű, ami nem áll a Szentírás irányítása alatt és nem értelmezhető általa. A Szentírásból kell az Istennel kapcsolatos megtapasztalásainknak kiindulnia, mert a Szentírás Isten legvilágosabb kijelentése. Ezért adta nekünk igéjét, hogy megismerjük őt. Végső soron kijelenthetjük, hogy minden valódi istentapasztalat előtt a Szentírás nyitja meg számunkra az utat.

Eszünkbe juthatnak azok a pillanatok, amikor Isten jóságát, kegyelmét és a vele való közösséget megtapasztaltuk, például miközben egy gyermeket tartottunk a kezünkben, vagy éppen a naplementét néztük. Az Istennel való találkozásinkban nincs mindig nálunk egy nyitott Biblia. Viszont összhangban van a Sola Scriptura tantételével, ha az, amit ezekben a pillanatokban Istennel kapcsolatban átélünk, Isten igéjének vezetése, vagy annak értelmezése alapján történik. “Azaz ha látom a naplemente ragyogását, és azon kapom magam, hogy félelemmel vegyes tisztelettel és áhitattal tapasztalom meg Isten jóságát, Isten dicsőségét és hatalmát, akkor joggal gondolhatom, hogy ez valódi Istennel kapcsolatos tapasztalat, hiszen a Szentírás is kijelenti számunkra, hogy Isten jó, dicsőséges és mindenható.”

A kulcs természetesen az, hogy állandóan vissza-visszatérünk a Bibliához, azért hogy még a tapasztalatainkat is a Biblia irányítsa, tudva, hogy Isten írott igéje tévedhetetlen és elégséges minden szempontból. 

 

Sola fide 

A másik jelentős határvonal, amit keresztezhetünk, ha integráljuk a miszticizmust az evangelikalizmusba, a sola fide határa. Ez az a doktrína, ami kifejezi, hogy egyedül hit által, kegyelemből igazulhatunk meg, egyéni hozzájárulás és érdem nélkül. Itt nagy veszélyt jelent, hogy azok többségének, akiket a miszticizmus tanítóinak tartunk, teljesen eltérő véleményük van a sola fide-ről, vagy a megigazításról, mint nekünk; lényegében elutasítják a sola fide-t. „Ez egészen konkrétan azt jelenti, hogy a spiritualitásban való növekedés és a megszentelődésben való előrehaladás céljából veszélyes olyan szerzők könyveit és olyan szerzőktől vett idézeteket adni keresztyének kezébe, akiknek a megigazítással kapcsolatos nézetét eretnekségnek tartjuk.” Kevés olyan misztikus van, aki ragaszkodik a hit által való megigazítás szilárd doktrínájához. 

Ez azt jelenti, hogy semmit nem tanulhatunk azoknak a lelkiségéből/spiritualitásából, akiknek a teológiája az evangélium téves értelmezésén alapszik? Nem, de fel kell ismernünk, hogy a lehetséges következmények miatt kockázatos követnünk őket: egy-két keresztyén úgy gondolhatja, hogy ha az evangelikálok tévednek Jézus megismerésének útját illetően, akkor nincs igazuk a megismerésének módját illetően sem.

 

Konklúzió

Isten azért adta nekünk az igéjét, hogy a hit és életgyakorlat minden kérdésében vezessen. Ha elkötelezzük magunkat a miszticizmus mellett, akkor elkötelezzük magunkat amellett is, hogy más kinyilatkoztatást keressünk Istennel és a vele kapcsolatos megtapasztalásainkat illetően is – olyat, ami nem az igéjén alapszik. Elutasítjuk az ajándékát – az igaz, tévedhetetlen, hibátlan és elégséges Szentírást –, azért, mert többre vágyunk annál. Mivel azonban Isten nem ígér többet, ezért hamar megalkotjuk majd a magunk tapasztalatait, és úgy értelmezzük majd azokat, mintha egyenlők lennének Isten kijelentésével. A Szentírás azonban figyelmeztet bennünket, hogy Isten igéjénél jobbat nem tudunk létrehozni, egyébként pedig jogunk sincs ezt megtenni. A mai evangelikálok számára a kérdés a következő: elegendő nekik Isten igéje? Ugyanis az, ami nem irányít Isten igéjéhez, végül minden esetben elkerülhetetlenül eltávolít attól. 

Forrás: https://www.challies.com/articles/the-boundaries-of-evangelicalism/

Ez is érdekelhet

Menekülés – zsákutcába / Az exvangelikalizmus és az exvangelikálok
Mi, magyar református evangelikálok – az Evangelikál Csoport Egyesület református tagjai és a Magyarországi Református Egyház
Dr. Martyn Lloyd-Jones: Az evangelikál és a misztikus út – azonosságok és eltérések
Carl F. Henry: Fundamentalizmus és evangelikalizmus / fogalomtisztázás

6 válasz

  1. dzsaszper

    Kedves Tamás,

    erről a témáról emlékeim szerint már váltottunk már kommentet…

    nagyon örültem amikor a cikk tett egy kört a definíciókkal, csak éppen a miszticizmus definícióját hiányoltam. A cikkben említett elhatárolásokkal magam is egyetértek, ugyanakkor találkoztam már (legalábbis angolban a mysticism kapcsán, a tükörfordításnál nekem legalábbis nincs jobb ötletem) olyan meghatározásokkal, amelyekbe például Cassianus vagy Nüsszai Gergely még bőven belefért…

    1. Márkus Tamás András

      A korábbi miszticizmussal kapcsolatos írásokban írtam (illetve idéztem) definíciókat. Egyébként itt is előkerül egy definíció, mégpedig a „közvetlen istentapasztalat”, tehát „közvetítő eszközök” nélküli Istenhez kapcsolódás. A közvetítő eszköz nem szentek közbenjárása, és nem is maga az egyház (ahogy a katolicizmusban), hanem Isten írott kijelentése, és Isten testté lett igéje, maga Jézus Krisztus. Ha az ember misztikusokat olvas, egy idő után feltűnik neki, hogy a fogalmi készlet, az egész frazeológia mellőzi a kijelentett igazságokat, a kijelentés történetiségét, egy idő után magát Krisztust is, és csak két dolog marad: én és – általánosan csak – Isten. A protestantizmus, a protestáns kegyesség lényegileg különbözik ettől. Egyébként a Kovács Endrével való nyilvános vitámon is ez volt a fő probléma: nem definiáltuk pontosan, mire utalunk misztika alatt, így aztán állandóan lehet „sasszézni”, és mindig kitérni a kritikák elől. Én megkülönböztetném azért azt, hogy van pl. egyházatya (mint Nüsszai), akiknél előkerülnek a misztikusokra jellemző panelek, megfogalmazások, szófordulatok, kegyességi jellemzők, és vannak lényegüket tekintve misztikusok. Az utóbbiakat könnyű felmenteni és rehabilitálni úgy, hogy az előbbiekre hivatkozom. Mondjuk egy Nüsszait ilyen alapon egy lapon említeni Avilai Terézzel szerintem nem korrekt.

      1. dzsaszper

        A magam részéről nem érzékeltem sasszézást a Kovács Endrével folytatott vitában, csupán kettőtök által külön-külön következetes, de egymástól eltérő fogalmakat.

        Továbbra sem értem, kiket értesz a lényegüket tekintve misztikusok alatt… aki Nüsszai Gergelyt a misztukusok közé sorolják (pl. katplikusok és görög-keletiek közt is), azok alighanem őszintén teszik.

        A közvetlen istenkapcsolat részletezésével is gondom van, mivel a Lélek kimaradt az Istenhez kapcsolódás közvetítői közül, pedig akárcsak az 1Jn 5:6-9 miatt egyáltalán nem elhagyható a képből.

        Önmagában a Lélekre való odafigyeléssel, vagy akár a Szentírás szövegén való ókori – kora középkori meditálással (Lectio Divina), és ilyen értelemben vett szemlélődésen (contemplatio) a magam részéről nem látok problémát — és nem tartom inkorrektnek a misztikus jelzőt sem ezekre.

        A gondot inkább ott látom, amikor a történet elszakad a Szentírástól és akár önkényessé válik.

        1. Márkus Tamás András

          Nézd meg Winfried Corduan definícióját. Én is azt vettem-veszem alapul.

          Volt ott sasszézás rendesen… A két példa, akit említettem pl. élőben: María von Ágreda és Katharina Emmerick. Két „szélsőség”. Egyértelműen misztikusok voltak (a vizinárius fajtából). Ezt Endre lekeverte annyival, hogy „nem ismeri őket, nem is hallott róluk, nem is szeretne.”

          Igenis van misztikus és misztikus között különbség: van teológus, akinek a teológiája tiszta, de előkerülnek benne a misztikusokra jellemző elemek, fogalmak. És van a tőrőlmetszett római katolikus misztikus hagyomány, ami egy későbbi stáció. Eckhart mester és Johannes Tauler van valahol a középen. Avilai Teréz a másik szélén. Amikor az utóbbival kapcsolatban fogalmazunk meg kritikát, a misztika protestáns védelmezői elkezdenek Nüsszairól meg Ágostonról beszélni, hogy „lám ők is misztikusok voltak.” (valamiért az augustiniánus reformátorok sem nevezték magukat „misztikusoknak”, és már ők is elhatárolódtak ettől a szélsőségekre hajlamos kegyességtől). Aztán amikor megnézed, hogy kit követnek és tanítanak, hirtelen már Avilai Teréznél és Keresztes Szent Jánosnál vagyunk. Egyébként még csak a „valódi” misztikánál vagyunk. Ennek a mai közismertsége és elfogadottsága már rég nem az „eredeti” misztika, hanem valami felvizezett, posztmodern cucc, amiből hiányzik az aszkézis, valamint a római katolikus egyház, mint institúció, és a pápa iránti fanatikus hűség. Félre ne értsd, az eredetit is egy rosszul súlypontozott kegyességnek tartom, de ezt a bazári, posztmodern híg változatát még rosszabbnak.

          1. dzsaszper

            A posztmodern bazári változattal kapcsolatban teljesen egyetértek…
            Mint ahogy a két nevezett katolikus miszticista kritikája kapcsán is.

            (Endre szavait a magam részéről úgy értettem, hogy ő is — ahogy ő fogalmazott, „a keresztyén misztika nem több, hanem kevesebb mint a kereszténység” — nem lepődöm meg,, ha nem kiván azokkal foglalkozni, akik misztika címén hozzá akarnak adni a kereszténységhez).

            A magam részéről leginkább a túlzott általánosítást szeretném elkerülni, az egyébként jogos kritika kapcsán a címzés elrontását.

            Corduan definíciója kapcsán már váltottunk kommentet a tisztázó beszélgetés első része alatt. Szerény véleményem szerint Corduan eltér a keresztény szubkultúra nyelvétől, és ez simán félreértésekhez vezethet a vitákban.

            Amivel Corduan definíciójával nehezen tudok mit kezdeni, az az a közvetlen istentapaszatalt, ami nem független a közvetett kapcsolattól, hanem sokkal inkább a közvetlen istenkapcsolat és az ott megismertek megerősítése (és itt megint csak az 1Jn 5:6-9-re és a Lélek bizonyságtételére utalnék).
            Ha ez a fajta közvetlen kapcsolat nem működne, az elég nagy baj lenne (ld. 2Kor 3:6)

            (Erre próbáltam utalást tenni a már említett posztnál is, D. D. Martin pontjaival kapcsolatbn is… )

            Egy konkrét példa, hogy ne a levegőbe vagdossunk: volt már, hogy imádság során közvetlen indítást kaptam , hogy ellenem elkövetett vétkeket ne az elkövető vagy a saját kedvemért, hanem Kisztus kedvééért bocsássam meg, aki nekem a vére árán szerzett bocsánatot (ami persze egyáltalán nem volt független például az adós szolga példázatától) és egy kicsit megérezhettem, milyen személyes féltő szeretet van az indítás mögött — ami egyben erőt is adott. Ezt egyértelmúen közvetlen istentapasztalatnak mondanám… ezek szerint a Cordouan-féle misztikáról beszélhetünk?

  2. dzsaszper

    Találtam egy jobb példát arra, miért tudok a Corduan-féle miszticizmus definícióval mit kezdeni.
    Emlékeztetőül idézem a korábbi cikket „Azt írja Corduan, hogy a misztika közvetlen, egyenes kapcsolatot keres az Abszolúttal. Szerinte egy ilyen megközelítés feltételezi, hogy létezik egy abszolút valóság, és hogy ez az Abszolút különbözik az érzékelhető világtól, és hogy lehetséges vele kapcsolatba lépni, és a kapcsolat a kereső ember és az Abszolút között közvetlen, direkt és nem indirekt. Ez a meghatározás igaz úgy a keresztyén misztikusokra, mint a keleti vallások misztikus képviselőire (gondoljunk a hinduizmusra).” https://www.evangelikalcsoport.hu/2019/12/10/egy-tisztazo-beszelgetes-a-misztikarol-1-resz/

    Nem tudom miz kezdjek pl. Martin Lloyd-Jones személyes tapasztalataival, legalábbis ahogyan John Piper tárja elénk: https://www.desiringgod.org/messages/a-passion-for-christ-exalting-power#martin-lloyd-jones-s-personal-experiences-of-unusual-power
    Közvetlen megtapasztalásnak közvetlen. De tartalmában nem ment túl azon, amire a Szentírás tanít. Ugyanakkor egyértelműen megerősítést és impulzust adó élmény. Akkor most ezek misztikus vagy nem misztikus megtapasztalások ?

Hozzászólás írása