2
jan
2023

Menekülés – zsákutcába / Az exvangelikalizmus és az exvangelikálok

Egyre többen vannak világszerte, akik „exvangelikálként” (exvangelical) azonosítják magukat. Ezek a személyek – hol nyíltan, hol kevésbé nyíltan – arról ismerszenek meg, hogy „dekonstruálták” hitüket (több önvallomásban is konkrétan ez a kifejezés szerepel). Gondolhatnánk, hogy ha a hitet lehet dekonstruálni, akkor ez a folyamat visszafelé is elsülhet, és a dekonstruált hitet később rekonstruálni is lehet. Csakhogy ennek van egy nagy akadálya, mégpedig az „exvangelikalizmus” néven emlegetett mozgalom.

Az angol nyelvű Wikipedia-szócikk szerint az exvangelikalizmus kitétel különösen is azoknak az USA-beli, túlnyomórészt fehér többségű protestáns egyházakat elhagyó embereknek a társadalmi mozgalmát jelöli, akik az ateizmus, az agnoszticizmus, a progresszív „keresztyénség” vagy egyéb vallási meggyőződésük miatt elhagyták az evangéliumi (evangelikál) mozgalmat. Az exvangelikálok közül többen is az evangéliumi mozgalomban tapasztalható állítólagos homofóbiával, nőgyűlölettel, rasszizmussal és nacionalizmussal magyarázzák távozásukat. Itt is igaz természetesen, hogy „gyümölcseiről ismerszik meg a fa”, mert ezek a személyek egyszersmind azonban nem hoznak létre olyan egészséges evangéliumi közösségeket, amelyekre nem jellemző sem a rasszizmus, sem a nőgyűlölet, sem a nacionalizmus, hanem magát az evangéliumi teológiát tagadják meg. Mivel szemlátomást nincs igényük olyan egyházi közösséghez csatlakozni, amely mentes az előző káros elemektől, kegyességi-teológiai szempontból mégis továbbra is evangéliuminak tekinthető, ezért bár az általuk említett jelenségek valósak lehetnek, esetükben mégis leginkább „kapóra jött” kifogásokról van szó. (Példának okáért a Donald Trump korábbi amerikai elnök személyét a legkevésbé sem támogató evangéliumi közösségekből is váltak ki exvangelikálok.) Az evangéliumi közösségekben tapasztalható állítólagos „nőgyűlölet” és „LMBTQ-ellenesség” egyébként az esetek többségében nem egyéb, mint a biblikus alapú komplementarizmus (értsd: az egyházban és családban való férfivezetés hangsúlyozása), valamint a korszellemmel szemben a történelmi keresztyénség szexuáletikai álláspontjához való ragaszkodás (amely kizárja az egy férfi és egy nő élethosszig tartó hűségére épülő monogám házasságon kívüli szexualitás minden formáját). A mozgalom amúgy nagyrészt podcastokon keresztül terjed, tehát nincsen számottevő társadalmi bázisa.

Az exvangelikalizmus egyik emblematikus alakja a hazánkban is ismert Joshua Harris, aki magyarul is megjelent műveiben ugyan a házasság előtti szex elkerülésére biztatott, és szigorú „tisztasági kultúrát” hirdetett a nemiség és a szexualitás terén, azonban később látványos módon elhatárolódott saját műveitől, majd saját evangelikál hitbéli meggyőződéseitől is, maga mögött hagyva lelkészi, gyülekezetvezetői szolgálatát. Legutóbb az evangéliumi meggyőződések leküzdését és megtagadását elősegítő online, fizetős „dekonstrukciós” kurzusaival került be a hírekbe.

Az evangelikalizmustól való eltávolodás sok exvangelikál számára tehát a hagyományos erkölcsiségtől, az ortodox-bibliai tanítástól és a konzervatív társadalmi és politikai álláspontoktól való eltávolodással járt együtt. Itt muszáj megjegyezni, hogy az exvangelikál kitétel nem jelentette eredetileg az evangéliumiság alapkoncepciójának elutasítását. Azok, akik először használták ezt a kifejezést, az amerikai evangéliumiságon belüli tendenciákra reagáltak – arra, hogy az evangelikál jelző időközben annyira terheltté vált, illetve annyi negatív konnotáció tapadt hozzá, hogy már nem jelöli azt, amit eredetileg jelölt, ezért nem szeretnék többé magukra alkalmazni. Ugyanakkor azok, akik exvangelikálként azonosították magukat, egyre inkább nem keresztyén, sőt kifejezetten progresszív hitrendszert kezdtek képviselni.

Mindezeket szem előtt tartva érdemes egy picit közelebbről is megvizsgálni, ki tekinthető exvangelikálnak, hogy meglássuk, milyen lelki mozgatórugók vezethetnek el egy ilyen radikális identitásváltáshoz, és miért tekinthető a legtöbb esetben zsákutcának ez a folyamat. Dustin Messer szerint egy exvangelikál amolyan úton lévő személy, „vándor”, aki valahonnan jön, és valahová tart – reményei szerint olyan irányba, amely igazabb, jobb és szebb, mint a korábbi. Az exvangelikálok hitdekonstrukciójának az a veszélye azonban, hogy ahelyett, hogy egy olyan új keresztyén hagyományban találnának otthonra, amelyben lelkileg-spirituálisan növekedhetnének, megrekednek adott állapotukban, mondhatni, arra fixálódnak, amit a visszapillantó tükörben látnak, és folyton-folyvást hátrafelé nyilaznak, nem szentelve figyelmet az előttük álló céloknak.

Egyfajta reakciós identitásról van tehát szó (beszéltünk már hasonlóról az úgynevezett „valláskárosultak” esetében is, lásd itt), erre egyértelműen utal az exvangelikál kitétel. Ezért ha megpróbáljuk meghatározni, ki vagy mi az exevangelikál, akkor elsősorban azt mondhatjuk: valaki, aki elvileg még keresztyénnek vallja magát, de már nem evangéliumi vagy nem evangelikál meggyőződésű – valójában az evangelikalizmusból kiábrándult személy. Az exvangelikálok állandóan azon rugóznak, hogy ők miben nem hisznek (természetesen az evangéliumi mozgalomban és annak hitrendszerében), az azonban nem nagyon derül ki, hogy valójában miben hisznek, vagy hogy egyáltalán hisznek-e még valamiben, illetve létezik-e bármiféle koherens hitrendszer, amelyet magukénak vallanak.

A legpontosabb definíció tehát, amellyel dolgozni tudunk, a következő: az exvangelikál nem evangelikál. Ehhez viszont tudnunk kell, hogy ki az evangelikál. Az, aki sem nem liberális, sem nem fundamentalista. Aki hiszi, hogy a Biblia Isten igaz és ihletett igéje; aki hiszi, hogy a Lélek az újjászületés csodája által a kőszíveket hússzívvé változtatja; aki hisz az örömhírben vagy a jó hírben: hogy Jézus azért jött el, hogy a bűnösöket megmentse az ítélettől és megdicsőítse; aki hiszi, hogy arra kapott elhívást, hogy tanúságot, avagy bizonyságot tegyen erről az evangéliumról szavakkal és tettekkel egyaránt.

Persze jó okunk lehet arra, hogy elhagyjunk egy adott intézményt, felekezetet vagy bármilyen közösséget, amely evangelikálként azonosítja magát, de ez egyszersmind nem követeli meg azt, hogy az evangéliumi hit teológiai tételeit és kegyességi hangsúlyait is megtagadjuk. Nem kell kiönteni a gyereket a fürdővízzel együtt. Az is érthető, ha valaki némileg ódzkodik az evangelikál jelzőtől bizonyos szerencsétlen hangsúlyokat felmutató politikai vagy szociológiai faktorok miatt, de az evangelikál hittartalom nem mosható egybe ezekkel. Fontos szétszálazni ezeket a szegmenseket vagy óvatosan elkülöníteni az egymásra csúszó teológiai, szociológiai, kulturális és politikai rétegeket. Ha az evangelikál hittartalmat a történelmi-apostoli keresztyén hittel azonosítjuk (mi ezt tesszük), akkor kijelenthetjük, hogy az evangelikalizmus mint teológiai „projekt” túl fogja élni az evangelikalizmust mint szociológiai vagy szociokulturális jelenséget.

Ugyanakkor maga az evangelikalizmus is sokszínű: különféle színeket képvisel egyrészt kegyességi hátterét tekintve az európai gyökerű pietizmus, az angolszász puritanizmus és a nagyrészt a metodizmushoz köthető ébredési mozgalmak, másrészt megjelenését tekintve a teológiailag és liturgiai értelemben is konzervatívabb, a hagyományokhoz jobban ragaszkodó népegyházi frakciók, a pünkösdi-karizmatikus közösségek (a mérsékeltebb fajtából), az ortodox kálvinista és lutheránus teológiai körök, a brit evangéliumi mozgalom (utóbbi is több árnyalatot tartalmaz, lásd a „puhább”, inkluzívabb John Stott-féle irányvonalat, valamint a sarkosabb, szigorúbb és exkluzívabb Martyn Lloyd-Jones-féle evangelikalizmust), illetve a nagy amerikai evangelikál tömb a maga sokféle felekezeti és teológiai tradíciójával.

Azt is tudatosítanunk kell, hogy mint minden, ami emberi elemet tartalmaz, úgy az evangelikál mozgalom sem áll a kritika felett. Valamely tradíció elhagyása önmagában még nem bűn. Mindannyian fejlődünk és változunk. De a változás sohasem lehet öncélú, valamiféle célhoz vezető eszközzé kell válnia – a keresztyénség esetében a lelki érettséghez vezető úton. A reakciós hozzáállás viszont mindenkor a lelki éretlenség jele, sőt az abban való dagonyázás.

Annak, aki otthagyja korábbi hitéleti közegét, vagy átlép az egyik kegyességi-hitbéli hagyományból a másikba, nem muszáj mindezt bármiféle „reakciós”, sértődött attitűddel megtennie. Ez a lépés úgy is végrehajtható, hogy értékeljük múltbéli hozzáállásunk és közegünk pozitív tulajdonságait – akkor is, ha azóta már más irányba tartunk vagy más felé törekszünk.

Példaként több olyan személyt is említhetnénk, akik pozitív módon tudták újraépíteni hitüket. Becsülendő az az empátia, amellyel Peter Kreeft katolikus filozófus közelít ifjúkori református tradíciójához. Kreeft még főiskolai évei alatt tért át a római katolikus hitre. A kulcsfontosságú fordulópontot az jelentette számára, amikor egy kálvinista professzor felkérte, hogy vizsgálja meg a római katolikus egyház azon állítását, miszerint az az ősegyházra vezethető vissza. Kreeft – állítása szerint – olyan katolikus elemeket fedezett fel a korai egyházban, mint az eukharisztia központi szerepe, a valóságos jelenlét, a szentekhez való imádkozás, a Mária-kultusz, a látható egységhez való ragaszkodás és az apostoli utódlás. Vagy említhetnénk még azt a szeretetet, amellyel Richard Mouw református teológus (aki 1993–2013 között a Fuller Teológiai Szeminárium elnöki posztját töltötte be) foglalkozik egykori fundamentalista neveltetésével. Ettől ők még váltig ragaszkodnak meggyőződéseikhez, tehát a hozzáállásuk nem jelent „billegést”. Tényleg olyan nehéz anélkül felkarolni egy új hagyományt, hogy előbb ne neveznénk meg és ne értékelnénk korábbi hagyományunk bizonyos pontjait?

Bántalmazásra minden emberekből álló csoportosulásban, közösségben sor kerülhet, legyen szó keresztyén, nem keresztyén, teista vagy ateista, vallásos vagy nem vallásos közösségekről, sportklubokról, általános vagy középiskolákról, felsőoktatási intézményekről vagy bentlakásos kollégiumokról. Utólag persze könnyű a „rendszerre” fogni a visszaéléseket és igazolni saját döntésünket. Nyilvánvaló, hogy az eszmékből következmények fakadnak, többségében azonban mégsem az ideológia indít valakit arra, hogy bántalmazzon másokat, a bántalmazók egyszerűen az épp kéznél lévő eszmére hivatkoznak, hogy utólag igazolják bűneiket.

Természetesen magukat evangéliuminak valló közösségekben is előfordulnak bűnök, de egyetlen hagyomány, kegyességi iskola stb. sem mentes teljesen a bűntől – az ember miatt. Ebből következően inkorrekt olyan fényben láttatni az evangéliumi mozgalmat – letagadva a pozitívumait és áldásait –, mintha az tendenciózusan a kirívó bűnök és visszaélések gyűjtőhelye lenne. Ez az erőltetett és hamis elképzelés, amelyre kívülről szándékosan még rá is játszanak, sajnos bebetonozza az exvangelikálokat exvangelikalizmusukba. Botor módon azt gondolják, hogy az evangelikalizmus elutasításával egyszer és mindenkorra elutasíthatják magát a bűnt is. Csakhogy a keleti ortodox egyházban is vannak megalomán, úrhatnám, manipulatív és pénzéhes papok. A római egyház „szekrényéből” is kismillió csontváz zuhant ki csak az utóbbi egy-két évtizedben, gondoljunk a sorozatos pedofil ügyekre, a nagyüzemben elkövetett gyermekbántalmazásokra és ezek gyalázatos módon való eltussolására. Akármelyik protestáns felekezetet nézzük – beleértve a történelmi egyházakat és a szakadár csoportosulásokat, valamint a szektákat is –, mindenhol fogunk találni visszatetszést keltő eseteket, legyen szó a hátterükben pénzről, szexről vagy hatalomról. Ezek ugyanúgy jelen vannak a progresszív közösségekben is. A sokat emlegetett „kiskorúsítás” is jelen lehet mindenhol, vallási és világi szervezetekben egyaránt.

Ha a bűn elől való menekülés reményében csatlakozunk egy teológiai-kegyességi tradícióhoz, akkor biztosra vehetjük, hogy csak addig maradunk meg benne, amíg meg nem ismerjük azokat, akik benne élnek. Mindaz a rossz, amelyet megpróbálunk dekonstruálni, még ha más formában is, de valószínűleg jelen van abban a hagyományban is, amelyhez újonnan csatlakozunk.

Összegzésképp elmondhatjuk, hogy az exvangelikál kifejezés mára egyértelműen olyan valakit jelöl, akinek a hozzáállását – a távolságtartáson túl – az evangéliumisággal való aktív szembenállás jellemzi. Azok, akik ezt a jelzőt viselik, egyre inkább progresszív, szekuláris, sőt kifejezetten bibliaellenes attitűdöt vesznek fel. Ők maguk arra utalnak vele, hogy maguk mögött hagyták az evangéliumi hitet (és nem csak az ahhoz többé-kevésbé kapcsolódó szociokulturális közeget), és lecserélték a bibliai hit alapvetéseit személyesebb, nekik tetsző egyéni „hitre”. Elvileg valamiféle mentalitás elől menekülnek, amikor „oldalt váltanak”, de rendszerint megtartják ugyanazt a pártos, megbocsátást nem ismerő, kíméletlen hozzáállást, amelyet állítólag maguk mögött hagytak.

Végül felmerülhet kérdésként, hogy magyar viszonylatban beszélhetünk-e exvangelikálokról vagy a mozgalmukról. Úgy gondolom, hogy szűkebb értelemben nem. Miért nem? Egyrészt, mert hazánkban az evangelikál kifejezés sem ment át a köztudatba (a vele azonos evangéliumi fogalmat pedig rendszertelenül használják a keresztyén közösségekben, leginkább „kisegyházit” értve alatta), csak egy nagyon szűk réteg alkalmazza magára, másrészt az evangéliumi szcéna kicsi, piaca (könyvkiadói, könyvesboltjai) is nemzetközi viszonylatban a keresztyén közélet igen apró szegmensei. Mivel a „piac diktál”, ezért azok, akik meghatározó személyiségnek számítanak vagy számítottak az evangéliumi világban – könyveket adnak ki, konferenciákra hívják őket pódiumbeszélgetésekre vagy előadásokat tartani, televízió- és rádióműsorokban, podcastbeszélgetésekben szerepelnek –, nem vállalják fel transzparens módon a bennük lejátszódó eszmei-ideológiai transzformációt. Mivel az exvangelikalizmus mint jól körülhatárolható csoportidentitás ismeretlen itthon, és nem biztosítana lehetőséget, hogy az illetők továbbra is exponálják magukat, inkább a nagyobbrészt implicit módon még mindig evangéliumi irányvonalú népegyházakkal való szakításukat, az abban való csalódásukat használják „cégérnek”, amellyel továbbra is tudnak még némi figyelmet biztosítani maguk számára. Azaz bár látszólag a népegyházi, konzervatív vagy az állítólagosan a politikai jobbal szoros viszonyt ápoló egyházi frakciókat támadják azok szűklátókörűsége, maradisága, merevsége és párbeszédképtelensége miatt, „fű alatt” valójában az evangéliumi hitrendszerrel való szakításuk motiválja őket. Sajnos ez utóbbi a jobbik eset. A rosszabbik az, amikor továbbra is evangéliumi keresztyénként azonosítják magukat – holott már progresszívek –, az evangéliumi keresztyéneket pedig „fundamentalistának” címkézve próbálják kitolni a „jobbszélre”, kikönyökölve maguknak a helyet, illetve megtartva korábbi pozíciójukat, tekintélyüket és azon megszokott szerepüket, hogy továbbra is ők fújják a passzátszelet az evangéliumi keresztyén szcénán belül.

Forrás:

Ez is érdekelhet

Mi, magyar református evangelikálok – az Evangelikál Csoport Egyesület református tagjai és a Magyarországi Református Egyház
Tim Challies: Az evangelikalizmus határai (a miszticizmus és az evangelikalizmus)
Dr. Martyn Lloyd-Jones: Az evangelikál és a misztikus út – azonosságok és eltérések
Carl F. Henry: Fundamentalizmus és evangelikalizmus / fogalomtisztázás

Hozzászólás írása