Igen a történelmi protestáns hitvallásokra és teológiai nyilatkozatokra, és igen a konfesszionalizmusra – I. rész

2024-ben jelent meg Carl Trueman evangéliumi – felekezetét tekintve presbiteriánus – teológus, egyház- és teológiatörténész, teológiai tanár Crisis of Confidence – Reclaiming the Historic Faith in a Culture Consumed with Individualism and Identity (A bizalom válsága – A történelmi hit visszahódítása az individualizmus és az identitás által felemésztett kultúrában) című műve. Trueman tanárként és szerzőként is kiemelkedő és széles körben ismert karriert futott be, hiszen eddig is számos nagy sikerű könyvet publikált a reformáció teológiájáról és történetéről, kezdve olyan kiemelkedő személyiségek életrajzával, mint John Owen vagy Luther Márton. Ő a szerzője a The Rise and Triumph of the Modern Self – Cultural Amnesia, Expressive Individualism, and the Road to Sexual Revolution (A modern én felemelkedése és diadala – Kulturális amnézia, expresszív individualizmus és a szexuális forradalomhoz vezető út) című, pár évvel ezelőtt megjelent műnek is. A most vizsgált kötet Trueman egy korábbi munkájának a második, jelentősen kiegészített és aktualizált kiadása. A könyv maga tematikáját tekintve a keresztyén történelem két évezredét próbálja lefedni.

Truemant Albert Mohler, a Déli Baptista Teológiai Szeminárium elnöke látta vendégül Thinking in Public című online műsorában, ahol az említett műről folytattak beszélgetést. Alább az ebben elhangzott legfontosabb gondolatokat szeretném összefoglalni és kiemelni – olyan igazságokat, amelyek a magyar evangéliumi, keresztyén közeg számára is útjelzők lehetnek az előttük álló időszak kegyességi – teológiai és etikai –, valamint kulturális küzdelmeiben.

***

Az egyházak számára a legjobb mód arra, hogy megőrizzék a keresztyén hitet, és biztosítsák, hogy azt stabil módon közvetítsék a mai keresztyének és a jövő nemzedékek számára, a hitvallásoknak és a nyilatkozatoknak az egyházban való használata és tanítása. A hitletéteményt ezeken keresztül lehet a leginkább megőrizni, megragadni és továbbadni.

Az utóbbi években sok olyan kérdés merült fel, amely a keresztyénség korábbi évszázadaiban nem (de még Trueman művének pár évvel ezelőtti, első kiadásakor sem!). Az elmúlt évtizedben radikális módon megváltozott a kulturális környezet – gondoljunk például a „melegházasság” jelenségére, amelyet sok liberalizálódott felekezet is integrált. Sokak számára épp ezért kérdés, hogy a történelmi protestáns hitvallásokat (pl. a Westminsteri hitvallást vagy a Második londoni hitvallást) vajon ki kell-e egészíteni, reagálva ezekre a jelenségekre. Trueman szerint a válasz az, hogy nem. Mindenekelőtt forgatni kell ezeket a hitvallási iratokat az egyházon belül és alkalmazni a jelenkori kihívásokra.

A hitvallások szerepe ismét felértékelődött, hiszen különösen fontossá vált a hit szabatos összefoglalása. A hitvallási iratok azt is megmutatják, hogy a hit különböző elemei hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és hogyan teszik lehetővé a keresztyén tanítás mint rendszer kifejtését, megkönnyítve számunkra, hogy keresztyén szempontból foglalkozzunk például a szexualitás vagy az identitás kérdéseivel. Az ezekre adott reflexió nem állhat egy-egy igevers idézéséből. Nekünk a keresztyén tanítás holisztikus struktúrájában kell gondolkodnunk, és ebben segítségünkre vannak a hitvallások és a teológiai nyilatkozatok. Csakis a keresztyén tanítás építészeti struktúrája – tanépítménye – nyújt megfelelő védelmet a jelenkori torz ideológiai áramlatokkal szemben.

Hangsúlyozni kell a konfesszionalizmus – felekezetiség, teológiai tradíció – szerepét, amikor a hosszú távú keresztyén hűségről beszélünk. Le kell szögezni, hogy nem létezik hitvallás vagy konfesszionalizmustól abszolút mentes keresztyén. Vannak persze, akik azt állítják, hogy nincs hitvallásuk, csak a Biblia, vagy azt mondják, hogy nincs hitvallásuk, csak a Krisztus (ezt rendszerint baptista közösségekben hangsúlyozták előszeretettel). A gyakorlatban azonban mindenki hiszi, hogy a Bibliának van jelentése. Sokféle felekezet és egyház van, mivel e csoportok szerint a Bibliának sajátos jelentése van. Minden keresztyénnek van elképzelése arról, hogy mi az üzenete a Bibliának. A hitvallásoknak az a célja, hogy megpróbálják szintetizálni vagy meglehetősen tömör formában megragadni a Biblia átfogó üzenetét vagy a legfontosabb témáit és tanításait. Bizonyos értelemben ezt minden keresztyén megteszi. Azok is, akik azt állítják, hogy nincs hitvallásuk, csak a Biblia – az ilyen ember nemcsak olvassa a Bibliát, hanem hirdeti is az üzenetét. Elmondja az embereknek, hogy mit jelent számára a Biblia, mi a Biblia üzenete. Lényegében így keletkeztek a történelmi hitvallások is. Amit az egyház az idők során felfedezett a Bibliában, azokat a témákat összefoglalta és leírta hitvallás formájában. Így jött létre a Niceai hitvallás, a presbiteriánus Westminsteri hitvallás vagy a baptista Második londoni hitvallás.

A hitvallások tekintélyüket illetően nem állnak a Bibliával egy szinten, de azt képviselik, amit szerintük a Biblia tanít. Segítenek beazonosítani mások számára minket, számunkra pedig lehetővé teszik, hogy elhelyezzük magunkat a keresztyén világ kegyességi és teológiai „térképén”. Természetesen a keresztyén hitvallások, kidolgozottabb hitvallási dokumentumok keletkezésének a korszaka a 16–17. század volt, amikor a látható egyház elkezdett széttöredezni. Ezekben az időkben vált kritikus jelentőségűvé, hogy a protestánsok pontosan meghatározzák, mit képviselnek, és hogyan kapcsolódnak a történelmi keresztyénséghez.

Különösen a teológiai értelemben vett liberálisok ódzkodtak a felekezeti hitvallásoktól. Az ő esetük mutat rá arra, hogy a konfesszionalizmus tagadása sohasem működött, sőt minden esetben katasztrófához vezetett. Gondoljunk a liberális teológiai professzor, Charles Augustus Briggs egyházfegyelmi ügyére a presbiterianizmus berkein belül, aki ellen ugyan vádat emeltek, de nem tudták megállítani – ez az esemény tárta szélesre az ajtót a teológiai liberalizmus előtt az USA-ban.

Az evangéliumi keresztyének rendszerint szimpatizálnak a felekezeti hitvallásokkal és mindazzal, amit ezek a dokumentumok megfogalmaznak és ki akarnak fejezni (például a Szentírás ihletettségét stb.). Ugyanakkor a hitvallások és nyilatkozatok önmagukban nem elegendők ahhoz, hogy biztosítsák az egyház tisztaságát a tanítást illetően vagy az egyetemességét és a folytonosságát. Szükség van egyházkormányzati formára is, és szükség van tisztességes, tettre kész emberekre is és – különösen is – tisztségviselőkre, vezetőkre, akik elszámoltathatók a hitvallások helyes és megfelelő olvasata alapján.

Itt válik kardinális kérdéssé, hogy vajon pusztán szimbolikus jelentőségű-e a hitvallás, vagy regulatív szereppel is bír. Az ortodox, evangéliumi protestáns hagyományban – beleértve mind a presbiteriánus, mind a baptista hagyományt – a hitvallás mint olyan egyértelműen regulatív, és mint ilyen szabályozza egyházaink és intézményeink működését.

Létezik egy fontos különbségtétel a reformációt követő protestantizmusban: a norma normans és a norma normata megkülönböztetése. A normatív (normaadó) norma maga a Szentírás, vagyis a szabály, amely szabályoz, a norma normata pedig a hitvallás, vagyis a szabály, amelyet szabályoznak. Ez azt jelenti, hogy mindannak, amit egy felekezet tanít (legyen szó bármelyik felekezet bármiféle tanításáról), konzisztensnek kell lennie azzal, amit a Szentírás tanít, tehát a Szentírás tekintélyének van alávetve. Például ha valaki presbiteriánus lelkészként felesküszik a Westminsteri hitvallásra, nyitottnak kell lennie annak hipotetikus felülvizsgálatára, ha felmerül a gyanú, hogy a normaadó norma, azaz a Szentírás tanításával szemben – annak ellentmondva – tanít. A norma normata (azaz a normának alávetett norma) a hitvallás maga, legyen szó például a Westminsteri hitvallásról vagy a Második londoni hitvallásról vagy egy olyan hitvallásról, amelyet egy független egyházi közösség állított össze mint irányadó tanítói dokumentumot. Az ilyen jellegű iratoknak funkcionális jelentőségük van, hiszen a tanfegyelmi és egyházfegyelmi ügyekben (a tekintetben, hogy egy lelkész mit taníthat) meghatározó a szerepük.

A hitvallást a Biblia tanításának hasznos összefoglalásaként alkalmazzuk, és a hitvallás – hacsak nem bizonyítható, hogy téves – szabályozó jellegű. Itt elsősorban tanfegyelmi ügyekre kell gondolni. Az ilyen típusú ügyek azok, amikor vádat emelnek valaki ellen a normatív hitvallás megszegése, annak egy pontjának megkérdőjelezése vagy nyílt tagadása miatt. Az ilyen vádiratokban (a vád alá helyezéshez szükséges dokumentumban) rámutatnak a hitvallás azon fejezetére vagy bekezdésére, amellyel az illető (lelkipásztor, presbiter, szolgáló) élete vagy hite ellentétben áll. Ugyanakkor még egy ilyen jellegű iratban is szerepelnek szentírási hivatkozások. A hitvallás tehát regulatív jellegű irat: tagadása elegendő a vád megfogalmazásához, ugyanakkor a bibliai alapozás is elvárás, bizonyítandó, hogy a regulatív szereppel bíró hitvallási tételnek bibliai alapjai vannak.

Óvatosnak kell lenni, mert liberális oldalról ezt az elvet szándékosan félreértelmezik, mondván, a hitvallást ezzel valamiképp a Szentírás fölé helyezzük. Ez azonban alaptalan kritika, hiszen nincs olyan evangéliumi egyház, ahol ez akár csak megközelítőleg is igaz lenne. Luther így fogalmazott a Szentírással kapcsolatosan: „norma normans non normata”, azaz a legfőbb normát – a Szentírást – nem lehet más szabályhoz vagy tekintélyhez mérni, ugyanakkor – Luther ezt is világossá tette – léteznek olyan „normák”, amelyek igyekeznek világossá tenni, hogy Isten népe hogyan lehet hűséges a Szentíráshoz mint legfőbb normához.

Ezt azért muszáj hangsúlyozni, mert az evangéliumi keresztyének egy részében jogosan merülnek fel kételyek a hitvallásossággal és a konfesszionalizmussal kapcsolatosan, mivel attól tartanak, hogy az egyéb tekintélyek sértik a Szentírás tekintélyét vagy elégségességének elvét. Ezért fontos a fogalomtisztázás. Segítenünk kell az ilyen testvéreknek felismerni, hogy – egyébként jogos – aggodalmaik alaptalanok a történelmi, reformátori hitvallásokat és evangéliumi nyilatkozatokat illetően. Semmiképp sem szeretnénk eljutni protestánsként egyfajta, a Szentírástól elkülönülő római katolikus hagyományhoz.

Ha ezt megértjük – azt, hogy milyen szerepe van a hitvallásoknak –, akkor érthetővé válik az a gyakorlat is, hogy miért nem lehet őket megkerülni például egy teológiai karon vagy bármilyen képzési intézményben, és hogy miért tekinthető jogos elvárásnak, hogy mindazt, ami ezekben a dokumentumokban benne foglaltatik, a tanári kar habozás és fenntartás nélkül elfogadja (ha pedig egyszer elfogadta, ragaszkodjon is hozzá). Így tudjuk elkerülni, hogy valaki kijelentse: miközben a hitvalláshoz ragaszkodunk, azt valójában a Szentírás tekintélye fölé helyezzük, és hogy a hitvallási tételeket illetően mindenkinek joga van az egyéni értelmezéshez. A presbiteriánusoknál (a konzervatív denominációk esetében) ezt szavatolja az úgynevezett ex animo fogadalom, melynek jelentése: „szívből és teljes őszinteséggel/meggyőződéssel”.

Fontos hangsúlyozni, hogy a történelmi felekezetekben felmerült problémák oka sohasem a felekezeti jelleg volt (vagy a felekezeti identitáshoz szorosan kapcsolódó történelmi hitvallások), hanem az, hogy a felekezethez tartozó lelkipásztorok vagy teológiai tanárok nem teljes meggyőződéssel fogadták a hitvallási elveket – elvileg azonosultak velük, gyakorlatilag azonban több ponton is megkérdőjelezték őket, és a lelkiismereti szabadságra hivatkozva azoknak ellentmondva tanítottak. Nem a hitvallások miatt kezdtek ezek az egyházi közösségek szétmállani, hanem olyan – néha tisztességes, de gyenge kezű – egyházi emberek kudarca miatt, akik nem tudták felelősségre vonni és elszámoltatni a hitvallásellenes nézeteket képviselő teológusokat, lelkipásztorokat.