Igen a történelmi protestáns hitvallásokra és teológiai nyilatkozatokra, és igen a konfesszionalizmusra – II. rész
2024-ben jelent meg Carl Trueman evangéliumi – felekezetét tekintve presbiteriánus – teológus, egyház- és teológiatörténész, teológiai tanár Crisis of Confidence – Reclaiming the Historic Faith in a Culture Consumed with Individualism and Identity (A bizalom válsága – A történelmi hit visszahódítása az individualizmus és az identitás által felemésztett kultúrában) című műve. Truemant Albert Mohler, a Déli Baptista Teológiai Szeminárium elnöke látta vendégül Thinking in Public című online műsorában, ahol az említett műről folytattak beszélgetést. Alább az ebben elhangzott legfontosabb gondolatokat szeretném összefoglalni és kiemelni – olyan igazságokat, amelyek a magyar evangéliumi, keresztyén közeg számára is útjelzők lehetnek az előttük álló időszak kegyességi – teológiai és etikai –, valamint kulturális küzdelmeiben. (I. rész)
***
Hogyan történhetett meg az, hogy a normatív és regulatív szereppel bíró hitvallásokkal rendelkező felekezetek azért kezdtek széthullani, mert az ezekre a hitvallásokra esküt tevő egyháztagok, teológiai tanárok a hitvallások tartalmával ellentétes módon kezdtek tanítani? Érdemes megemlítenünk ennek egy különösnek tűnő vonatkozását, éspedig a spanyol inkvizíció berkeiből. Az egyes történelmi protestáns egyházakban bevett esküformula (ex animo, értsd: „Szívből és teljes meggyőződéssel vallom…”, azaz fenntartás és habozás nélkül) a hitvallásokat illetően egy, a spanyol inkvizíció idejéből származó kitétel, amelyet a jezsuiták ellen fogalmaztak meg. Ez – a tétovázás mint olyan – jellemző a jezsuita logikára, amit későbbi korok is igazolnak. De miről is volt szó? Ha valakit, akit eretnekséggel vádoltak, arra szólítottak fel, hogy vallja meg a hitét – tehát tegyen hitvallást –, akkor ezt néhányan úgy tették meg, hogy kijelentették: „Tétovázva teszem.” Például ha Jézus szűztől való születését vesszük (amely tipikusan olyan tantétel volt, amelyet a 19–20. században többen is megkérdőjeleztek protestáns berkekben), a kételkedők nem feltétlenül jelentették ki explicit módon, hogy nem fogadják el, csak azt állították, hogy nem tudják teljes meggyőződéssel elfogadni, kételkednek benne, illetve tétováznak a tantétel helyességét illetően. Ez a mentalitás akkor válik igazán problematikussá, amikor nemcsak egy-egy tantételt érint, hanem a keresztyén tanítás egészét – lényegében bármit lefedhet. Mintha azt mondanánk: „Hiszem, hogy Kolumbusz 1492-ben áthajózta az óceánt, de vannak fenntartásaim azzal kapcsolatosan, hogy ez valóban megtörtént-e.” Ezt sajnos a 19–20. században számos protestáns felekezetben elfogadható álláspontnak tartották.
A skót presbiteriánus hagyományban nagy vitákat folytattak az úgynevezett deklarációs (azaz a nyilatkozattételre vonatkozó) törvény kapcsán, amelyek közül az egyik leghírhedtebb lényegében azt mondta ki, hogy a Westminsteri hitvallás aláírásához elegendő, ha valaki egyetért azon pontjaival, amelyek a hit lényegét érintik. De mi van akkor, ha valaki eleve nem hiszi, hogy a hitvallás a hit lényegét érinti? A deklarációs törvény lehetővé tette, hogy az egyház felszentelt szolgálói fenntartásokkal fogadják a hitvallás artikulusait. Ha tehát valaki nem hisz Krisztus szűztől való születésében, attól még nyugodtan aláírhatja a Westminsteri hitvallást, mert bár az egészet nem tudja elfogadni, a lényegével mégiscsak egyetért. Látva a presbiteriánus egyház történetét, egyértelmű, hogy az ilyen jellegű döntések katasztrofális következményekkel jártak: az egyház, amely megtartotta ugyan vallásos nyelvezetét, szekularizálódik – ez a végső kimenetele a folyamatnak. És ilyen szempontból kijózanító tény, hogy számos modernista eretnekség valójában nem is világi, hanem egyházi kontextusban alakult ki.
Amikor Luther Mártont a wormsi birodalmi gyűlésen szembesítik az ellene felhozott vádakkal, felszólítják, hogy adjon egyértelmű válaszokat. Ami igazán érdekes, az az, hogy a római katolikus ügyész kiköti, hogy Luther nem felelhet a jezsuitákra jellemző módon: tétovázva és fenntartásokkal. Luther meg is felel ennek az elvárásnak, nyílt válaszokat ad a neki szegezett kérdésekre. Ez a példa is megmutatja, hogy ezt a kérdést végső soron erkölcsi kategóriákra lehet redukálni: lehet becsületesen és becstelenül nyilatkozni a hitvallás iránti hűségről. A kérdés tehát az, hogy őszintén, nyíltan vagy hamis, álságos módon tartok igényt az adott felekezetben/keresztyén közösségben való tagságomra. Ne feledjük, senki sincs arra kényszerítve, hogy egy bizonyos közösség tagja legyen, és azonosuljon bizonyos hitvallásokkal. Senkit sem fognak börtönbe zárni azért, ha nem fogad el egy hitvallási dokumentumot.
Hangsúlyozni kell továbbá – ezt Trueman megteszi művében, szemben sok evangéliumi hívővel és teológussal – a korábbi keresztyén korokkal való folytonosságunkat is. Itt különösen a patrisztikára, a patrisztikus korra kell gondolnunk. Az evangéliumi keresztyéneknek evangéliumi identitásuk megerősítése érdekében tisztában kell lenniük azzal, hogy mit hittek-vallottak hitbéli elődeik, különösképpen is az apostoli atyák és a korai egyházatyák. Ezt a lépést nem tudjuk megspórolni, ha küzdeni akarunk a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott (Júd 1). A patrisztikus kor íróira-teológusaira nem tekinthetünk normatív tekintélyként, de hitben atyáink ők, akiknek ugyanúgy megvoltak a maguk harcai. Ha figyelmen kívül hagyjuk őket és ezt a kort, akkor mellőzzük hitünk történeti alapjait, és a hitünk csak „lógni fog a levegőben”. Tudunk kell, hogy mindaz, amit lelkipásztorunk vasárnaponként prédikál, hogyan kapcsolódik a mögöttünk álló kétezer éves egyházhoz. Nem véletlen, hogy maga Luther, a reformátorok és a reformátorokat követő 17. századi teológusok nagyon nagyra értékelték az ókori egyházat. Kutatták a korai (és a középkori) egyházi forrásokat, tekintetbe vették őket, építettek rájuk, és azok állandó hivatkozási alapot jelentettek számukra. Ők még nem úgy gondolkodtak az egyháztörténetről, ahogyan mi szinte már-már rutinszerűen gondolkodunk, nevezetesen, hogy létezett egy patrisztikus, egy középkori és egy reformátori korszak – ők folytonosságot láttak az egyháztörténetben. Ha az evangéliumi keresztyének megismerkednek e korszakok teológusainak írásaival, imádságaival, látni fogják, hogy sok minden teljes összhangban van azzal a keresztyén hittel, amelyet ismernek és magukénak tudnak. Nyilvánvaló tehát, hogy a protestantizmus vezetői a középkor és az ősegyház vállán álltak egykor, és állnak mind a mai napig.
A reformációt tanulmányozva világos lesz, hogy a reformációban senki sem akart „eredeti” lenni. Richard Muller teológia- és egyháztörténész (a reformáció korának szakértője) úgy fogalmazott, hogy Genfben egyetlen eredeti teológus volt – ezzel Szervét Mihályra utalt –, és őt ezért meg is égették. Tény, hogy egyik reformátor sem akart eredeti lenni, egyszerűen csak tovább akarták adni az apostoli atyák-egyházatyák hitét a következő generációknak. Nem mondtak olyan dolgokat, amilyeneket az ősegyházban nem mondtak. Az igaz, hogy jobban megvilágították és kibontották a Szentírás egyes igazságait, és az egyén életére alkalmazták a keresztyén tanítás következményeit, de folytatólagos láncolatban álltak az egyház korábbi korszakainak gondolkodóival.
Ha az egyháztörténettel foglalkozunk, nemcsak a folytonosságot kell látnunk, hanem azt is, hogy hogyan különülnek el egymástól a különféle korszakok. Jól látható, hogy amikor sikerül megoldani egy tanbéli problémát, az megtermi a maga szókincsét, nyelvezetét és szerkezeteit. Emiatt például nehéz az előzmények ismerete nélkül – anélkül, hogy tudnánk, milyen viták zajlottak a 4. században a Szentháromsággal kapcsolatosan – „fejest ugorva” megérteni az 5. századi krisztológiát.
A tanfolytonosság és a cezúra tehát az egyháztörténelem egyik legfontosabb kérdése. E témakörön belül is kulcskérdés egy evangéliumi protestáns számára, hogy a reformátorok jól érveltek-e, amikor azt állították, hogy ők képviselik az egyház folytonosságát. Érveiket – a legelső érvüket – a reformátorok a Szentírásra alapozták, a sola Scripturára. Ugyanakkor gyakran idézték az apostoli atyákat, az egyházatyákat és a középkor teológusait. Sokan nem tudják, hogy Kálvin János Institutiójában a leggyakrabban idézett személy Augustinus. Még kevesebben tudják, hogy Kálvinnál a második leggyakrabban idézett személy Clairvaux-i Bernát. Kálvin tehát azt állította, hogy a katolikus egyház ilyen értelemben saját hagyományától is elszakadt.
Érdemes megnéznünk Kálvin Sadoleto bíborosnak írt válaszát is. Sadoleto volt az, aki levelet írt a genfieknek (a genfi tanácsnak és a népnek címezve), amelyben megpróbálta rávenni őket, hogy térjenek vissza a katolikus egyházhoz. Kálvin válaszolt neki. E kisebb terjedelmű művében azt az érvet hozza fel – ami evangéliumi szempontból érdekes, sőt kissé megrázó –, hogy mi, protestánsok vagyunk az igazi hagyomány örökösei. Kálvin tehát pozitív értelemben beszél a hagyományról. Állítása szerint nem az a probléma a katolikus egyházzal, hogy továbbviszi a hagyományt, hanem épp az, hogy eltér a hagyománytól bizonyos területeken. Kálvin Sadoletónak írt levele – amely a reformáció egyik legfontosabb dokumentuma – tökéletesen ábrázolja a protestáns módszertant a történelmi források tekintetében.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
