Egy nem diszpenzacionalista, a történelmi protestantizmus talaján álló evangéliumi, református keresztyén álláspontja az egyház és Izrael viszonyát, a zsidó népet és Izrael államát érintően

– 2024. január 11-én került megrendezésre az Óhél Ávrahám zsinagóga vezetője, Fináli Gábor neológ rabbi szervezésében a „Keresztyénség, zsidóság, Izrael állama és az utolsó idők” című vitaest (a vitaestről készült YouTube felvételt lásd a cikk alatt). Maga a kezdeményes rendhagyó és páratlan jelentőségű, ugyanakkor a vitában résztvevők magas száma, valamint a beszélgetés formátuma miatt nem igazán nyílt lehetőség a felek részéről álláspontjuk hosszabb és részletesebb kifejtésére. Református részről ezt most pótolom. –

Először is két kiemelkedő, evangéliumi szellemiségű és magyar nyelvű kötetet ajánlanék az olvasóknak a témában: az egyik dr. Tatai István református lelkipásztor-teológusnak Az Egyház és Izrael – Korrelációs modellkeresés a posztholokauszt-teológiában című munkája, doktori dolgozata (Harmat Kiadó – Kálvin Kiadó – KMTI, Budapest, 2010), amely páratlanul átfogó és egyedülállóan részletes feldolgozása a téma (egyház és Izrael viszonya) exegetikai, teológiatörténeti és dogmatikai aspektusainak. A másik pedig a nagy amerikai református-presbiteriánus teológus, James Montgomery Boice (a Bibliai Tévedhetetlenség Nemzetközi Tanácsának alapító tagja) magyar nyelven is megjelent műve: Isten terve Izráellel – A Róma 11 magyarázata (Presbiteriánus Kiadó, 2005), amelyhez – a magyar kiadó előszavában – Bagoly Gyula presbiteriánus lelkipásztor írt rendkívül tartalmas teológiatörténeti összefoglalást. Ebből a két műből a jelen írás végén idézni fogok az evangéliumi keresztyén híveknek a zsidó néphez, illetve Izrael államához fűződő viszonya témájában. Mindkét mű egyértelműen pozitív viszonyulást képvisel a zsidó etnikum, Izrael állama és ezek üdvtörténeti szerepe irányában, valamint határozottan elítéli az antiszemitizmust.

Vallom a történelmi protestáns nézetet Izrael és az egyház viszonyát illetően. Ezt a nézetet – így a reformátust is – sokan a szubsztitúciómodellel azonosítják. Nevezik „behelyettesítésteológiának” is (az egyház leváltja Izraelt), „szuperszesszionalizmusnak” is (az egyház felülmúlja Izraelt) és „új Izrael”-tannak is (az egyház önmagát tekinti az igazi Izraelnek, és ezzel örökli annak nevét és áldásait is). Való igaz, hogy ezek a hangsúlyok erőteljesebbek az apostoli atyáknál, az egyházatyáknál, a középkori teológusoknál és a reformáció korában elsősorban Luthernél és a lutheránus teológiában. Én magam azért nem szeretem a szubsztitúció kifejezést, mert az ószövetségi Izrael és az újszövetségi egyház között túl erős diszkontinuitást feltételez. Az, hogy a reformátori alapon állók, különösen is a reformátusok helyettesítő teológiát vallanak, inkább csak egy vád. Én magam – más református teológusokhoz hasonlóan – sohasem azonosítottam ezzel a terminus technicusszal az általam képviselt teológiát. Az pedig – ahogy például az egyébként általam nagyra tartott, kálvinistaként furcsa mód diszpenzacionalista üdvtörténeti modellben gondolkozó John MacArthur fogalmaz –, hogy a reformátusok által vallott helyettesítő teológia helytelen, nem szó szerinti hermeneutikához és antiszemitizmushoz vezet, nézetem szerint téves. (A reformátusok, különösen is a holland reformátusok meglehetősen dicső múltra tekintenek vissza a zsidósággal kapcsolatos viszonyulásukat illetően, hiszen a második világháború alatt zsidókat mentettek ki a nácik karmai közül, de a magyar reformátusok között is találunk nem egy hasonló példát.)

Véleményem szerint polkorrektségből nem lehet teljesen elhallgatni, hogy az úgynevezett szubsztitúciómodellnek – akkor is, ha mint egységes rendszer torzító és a gyakorlatban érvényesülő következményei általában negatívak, esetenként egyenesen rombolók – van némi exegetikai alapja. A Pál apostol által használt képet alapul véve tagadhatatlan, hogy a szelíd olajfa törzséről ágak „törettek ki”, és a helyükre lettek beoltva a vadolajfa ágai (vö. Róm 11,17–24). Jézus maga mondja: „…sokan eljönnek napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában; akik pedig a mennyek országa fiainak tartják magukat, kivettetnek a külső sötétségre, ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” (Mt 8,11–12) Ugyancsak Jézus mondja: „…ne gondoljátok, hogy ezt mondhatjátok magatokban: A mi atyánk Ábrahám! Mert mondom nektek, hogy Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak.” (Mt 3,9) Jézus megátkozza a fügefát – e modell szerint Izraelt –, és – hangzik a következtetés – ez, Izrael elvettetése Jeruzsálem római seregek általi elpusztításakor és a zsidók elűzésével láthatóvá is vált. Izrael népe (a vallásos zsidóság vezetőinek a vezénylete alatt) Jézus perében kollektív módon átkot mond önmagára (Mt 27,25). Jézus a gonosz szőlőmunkásokról szóló példázatát így zárja: „Ezért mondom nektek, hogy elvétetik tőletek az Isten országa, és olyan népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcseit.” (Mt 21,43) Pál apostol súlyos vádakat fogalmaz meg a Jézust elutasító zsidósággal szemben: „Mert ti, testvéreim, hasonlóvá lettetek Isten gyülekezeteihez, amelyek Júdeában vannak, és Krisztus Jézusban hisznek, mivel ugyanazokat szenvedtétek el ti is a saját népetektől, mint ők a zsidóktól. Ezek megölték az Úr Jézust, ugyanúgy, mint a prófétákat, üldöztek minket is; nem kedvesek Isten előtt, és ellenségei minden embernek, akadályoznak minket abban is, hogy prédikáljunk a pogányoknak, hogy üdvözüljenek: így teszik teljessé mindenkor bűneiket. De végül utol is érte őket Isten haragja.” (1Thessz 2,14–16)

Teológiatörténeti tény, hogy a szubsztitúciómodellt képviselte például Jusztinosz, Irenaeus, Euszébiosz, Tertullianus, tulajdonképpen a korai és a középkori keresztyénség legnagyobb hányada és a reformátorok közül is egyesek. Az egyházatyák közül különösen is Aranyszájú János, azaz Khrüszosztomosz (Beszédek a zsidók ellen), a reformátorok közül pedig Luther Márton (A zsidókról és hazugságaikról) fogalmaztak bántóan élesen, sértőn és néha megdöbbentően durván a zsidókkal kapcsolatosan, bár vonatkozó írásaik nem antiszemiták a szó mai értelmében – nem rasszisták –, inkább antijudaisták. Akárhogy is, a legnagyobb probléma a szubsztitúciós gondolkodással az, hogy gyérek vagy egyenesen hibásak az exegetikai referenciái, túl erős diszkontinuitást feltételez az Ószövetség és az Újszövetség között, figyelmen kívül hagyja az üdvtörténet ívét, mindenestül kizárja a zsidó identitást a zsidókeresztyének esetében, és egyszerűen megfeledkezik arról, vagy mellékesnek tartja, hogy mind Jézus Krisztus, mind Krisztus apostolai egytől egyig zsidó származásúak voltak, ahogy az ősgyülekezet is zsidókból állt.

Ugyanakkor azt a „gesztust” is végzetes lépésnek tartanám, ha a zsidóság ellen a keresztyénség nevében elkövetett középkori progromokra, a 20. század borzalmaira (nácizmus, soa) és a zsidósággal szemben fellángoló iszlamista gyűlöletre hivatkozva – melyek kétségkívül az emberiség történetének leggyalázatosabb fejezeteihez tartoznak – végleg száműznénk az egyetemes keresztyén teológiatörténet oly kiemelkedő személyiségeit, mint Jusztinosz, Ágoston, Aranyszájú János vagy épp Luther Márton. A kora keresztyén szerzők kapcsán fontos történeti adalék, hogy nemcsak zsidóellenes polémia, hanem Krisztus-, illetve keresztyénellenes polémia is létezett (lásd: ApCsel), illetve ne feledkezzünk meg a Talmudban szereplő nehezen értelmezhető, Jézussal és a keresztyénekkel kapcsolatos bántóan éles utalásokról és – talán épp ebből fakadóan – bizonyos ultraortodox izraelita csoportosulásoknak a keresztyénekhez fűződő ambivalens viszonyáról se. Például Luther Márton 1543-as, zsidók ellen írt Vom Schem Hamephoras und vom Geschlecht Christi című művéből kiderül, hogy a reformátor olvasta és ismerte a Toledot Jesu című iratot (A Toledot Jesu egy, a középkorban és az újkorban is többféle verzióban felbukkanó folklorisztikus elbeszélés-hagyomány, amely Jézus életét a judaizmus szemszögéből, polemikus és parodisztikus módon ábrázolja).

Az általam is vallott történelmi protestáns-református nézet az úgynevezett szövetségteológiai modell. Eszerint – idézem a Zacharias Ursinus (1534–1583) és Caspar Olevianus (1536–1587) teológusok által írt Heidelbergi kátét (a magyar reformátusok normatív hitvallási iratát), annak is az 54. kérdés-feleletét: „…Isten Fia a világ kezdetétől a világ végezetéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hitben megegyező, örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt magának, ezt oltalmazza és megtartja.” Ebben a teológiai rendszerben a központi fogalom tehát az egyház, illetve az egy nagy kegyelmi szövetség, amely különböző korszakokban különböző szövetségi intézményekben, illetve adminisztrációkban létezett, tagja volt úgy Ádám, Éva, Énók, Nóé és családja, Melkisédek mint Ábrahám és leszármazottai, Jákób és a tizenkét fia, később Mózes, Dávid, Salamon, Jósiás, a próféták és a zsidó nép – mindazok, akik az egy, igaz Istenben hittek, és az ő útján jártak.

Ennek az egyháznak az etnikai összetétele az idők során természetesen változott: amíg nem létezett a zsidóság mint nép, addig nem zsidók tartoztak bele, később túlnyomórészt Ábrahám testi leszármazottai (bár tegyük hozzá, a mózesi éra alatt sem csak zsidók tartoztak az egyházba, gondoljunk a jerikói paráznára, Ráhábra vagy a moábi Ruthra, Bóáz feleségére, akik nem mellesleg mindketten szerepelnek Jézus családfájában, vagy a Jónás próféta igehirdetésére megtért niniveiekre), pünkösd után pedig, az újszövetségi egyház létrejöttével kezdetben zsidótúlsúlyú volt (gondoljunk a jeruzsálemi gyülekezetre és annak vezetőjére, Jakabra, illetve az apostolokra, Pálra stb.), majd rövid időn belül ez az arányszám megváltozott, és az egyház legnagyobb részét pogány hátterű, tehát nem zsidó hívők tették ki – és teszik ki ma is.

Mi következik ebből? Először is az a tény, hogy az egyház nem pünkösdkor jött létre. A történelmi protestáns nézet szerint – követve az apostoli atyákat és az egyházatyákat – az egyház a „lelki Izrael”, de nem azért – mint ahogy a helyettesítésteológia mondja –, mert Isten örökre elvetette test szerinti népét, a zsidókat, és a „helyükre” az egyházat ültette; nem azért, mert az egyház „leváltotta” a zsidóságot, hanem azért, mert mindig is az egyház (az ószövetségi-újszövetségi egyház), tehát a hívők közössége volt az igaz „Izrael”. A Második helvét hitvallás (szerzője Heinrich Bullinger, aki Zwingli tanítványa volt Zürichben) így fogalmaz: „Mindezek a népek [zsidók és pogányok] mégis egy közösséget alkottak és alkotnak, egy üdvösségük van az egyetlen Messiásban, akiben, mint egy test tagjai, egy fő alatt kapcsolódnak össze mindnyájan; és ugyanabban a hitben, és ugyanabban a lelki eledelben és italban részesülnek.” Ez kijelöli a zsidósággal kapcsolatos eszkatológiai váradalom fő csapásirányát is, nevezetesen: a test szerinti Izrael maradékát (valószínűleg itt egy nagyobb etnikai-nemzeti megtérést kell várnunk, de a mértékét pontosan nem tudhatjuk) az egyház (amelynek vannak zsidó és nem zsidó tagjai) integrálja majd. Ezt a fősodratú, történelmi reformált protestáns nézetet nevezik integrációs modellnek is. Ezt a nézetet képviselte a reformáció helvét iránya, különösképpen Kálvin, Kálvin utódja a genfi egyház és a genfi akadémia élén: Béza Tódor, valamint a már említett Heinrich Bullinger is. E nézet szerint az újszövetségi egyház (amely zsidó és pogány hátterű személyekből áll) nem valamiféle parentézis – egy, az üdvtörténet szempontjából „oldalágon” futó, zárójeles, közbevetett entitás –, hanem az ószövetségi egyház kulminációja, betetőzése és célja. Az általam is vallott szövetségteológiai, református álláspontot tehát nem „helyettesítő”-, hanem „bővítési teológiának” kellene inkább nevezni.

Ezen az alapon tehát nem tudok azonosulni a keményvonalas diszpenzacionalizmus azon nézetével (elfogadom, hogy a diszpenzacionalizmus legitim nézet az evangelikál/evangéliumi teológiai palettán, és azt is érdemes megjegyezni, hogy léteznek puhább, moderáltabb diszpenzacionalisták is, főleg 1960 óta), hogy Istennek van egy földi népe – ez a zsidóság –, és van egy mennyei népe – az egyház –, és hogy ez a két nép teljesen eltérő ígéreteket nyert, és más-más rendeltetésük van.

Azt pedig  határozottan elutasítom, hogy létezne két úgynevezett „üdvút”: egy a keresztyének, egy pedig a judaizmusban lévő zsidóság számára – ahogy azt például Rolf Rendtorff (1925–2014) heidelbergi ószövetséges vagy Franz Mußner (1916–2016) katolikus teológus, illetve korábban Franz Rosenzweig (1886-1929) német nemzetiségű zsidó filozófus, vallástudós képviselte –, és hogy emiatt nincs szükség a zsidók közötti misszióra. Mintha a jelen korszakban a zsidók az ábrahámi-sínai szövetség alapján nyernének üdvösséget. Elfogadhatatlan számomra a rosenzweigi tézis, miszerint az egyház feladata kizárólag az, hogy Istenhez vezesse a pogányokat, mondván, a zsidóknak nincs szüksége újjászületésre, hiszen eleve „beleszülettek” Isten szövetségébe. Ugyanezen az alapon utasítom el Walter Kasper (1933–) bíboros, a Szentszék Zsidókkal Való Vallásos Kapcsolatok Bizottsága egykori elnökének azon elképzelését is, miszerint – mivel a zsidóság rendelkezik egyedül autentikus kijelentéssel a nem zsidó vallások között – a Tóra elegendő a zsidók üdvösségéhez. (Ne feledkezzünk meg arról, hogy Jézus Nikodémusnak, a zsidók egyik vezető emberének mondja: „Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.” – Jn 3,5) Le kell szögeznünk (ez evidencia Pál Római és Galata levélben leírt gondolatai alapján), hogy sem Izrael vér szerinti származása, sem a Tóra követése nem jelent semmiféle előnyt vagy privilégiumot az üdvösség tekintetében (lásd Fil 3,4–7).

Reformátori alapon a két üdvútmodell bújtatott, rejtett verzióját is elutasítom, amely fenntartja ugyan, hogy mindenki Krisztuson, az ő váltságművén keresztül üdvözül – elvileg tehát kitartva a solus Christus reformátori elv mellett –, a gyakorlatban azonban (érett, értelmi belátással rendelkező személyek esetében) ezt el tudja képzelni a Krisztusba vetett tudatos hit és személyes bizalom nélkül is, mellőzve a názáreti Jézusnak Megváltóként és az élet Uraként való elfogadását. E nézet képviselői talán még a hit fontosságát is hangsúlyozzák, annak homályos tartalmú, ismeretet nélkülöző fogalmával azonban kiüresítik. „Az igaz hit ismeret, amelynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az ő igéjében nekünk kijelentett. Ám egyúttal szívbéli bizalom is, amelyet a Szentlélek ébreszt bennem az evangélium által, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és üdvösséget ajándékoz, ingyen kegyelméből, egyedül Krisztus érdeméért” – olvassuk a Heidelbergi káté 21. kérdés-feleletében. Kálvin kifejti, hogy az „igaz hit ismeretben és nem tudatlanságban áll”, és hogy az „egyszerű hit” nem elég. Ezt épp a középkori skolasztikusokkal szemben hangsúlyozza, akik az egyház irányában való, különösebb ismereteket nélkülöző engedelmességet elegendőnek tartották az üdvösséghez. „Csak akkor lesz üdvösségünk, ha Istent úgy ismerjük meg, mint irgalmas Atyánkat, aki Krisztus által megbékélt velünk, Krisztust pedig igazságul, megszentelésül és életül adta nekünk. […] A hit ugyanis Isten és Krisztus megismerésében áll…” – mondja. Máskor a következő meghatározást adja az igaz hittel kapcsolatban: „Az irántunk tanúsított isteni jóindulat biztos és szilárd ismerete, amely a Krisztusban megjelent ingyen kegyelem igazságán alapul, és amelyet a Szentlélek tár fel elménk előtt és erősít meg szívünkben.” Azt is hozzáteszi, hogy bár a hit ismeret, de nem „száraz” ismeret, amely nélkülözheti a kegyességet: „…a hit Krisztus ismeretén nyugszik. Krisztust pedig nem lehet megismerni Lelkének megszentelése nélkül. Következésképpen a hitet semmiképp sem szabad különválasztani a kegyes érzéstől.” Ismeretet nélkülöző hit hiányában – tudatos, Krisztusba vetett bizalom nélkül – tehát szó sem lehet üdvözítő hitről, és nem lehet szó hit általi megigazulásról sem (lásd Róm 10,9: „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz”). Ezért evangéliumi keresztyénként a zsidómissziót – épp a zsidó származású vagy izraelita vallású felebarátaink iránti szeretettől hajtva – feltétlenül szükségesnek tartom. Érdemes Pál apostol szavait megszívlelnünk: „…mert egy az Isten, aki megigazítja a körülmetéltet hitből, a körülmetéletlent pedig hit által.” (Róm 3,30) A korai reformátorok nem véletlenül tettek különbséget a hit különféle elemei között, úgymint notitia (ismeret), assensus(egyetértés, beleegyezés) és fiducia (bizalom között). Hogyan is lehetne üdvözítő hitről beszélni épp ismeret nélkül (amelyhez így sem beleegyezés, sem bizalom nem társulhat) vagy – ad absurdum – assensus nélkül (pl. amikor egy, a maga hitrendszere szerint „kegyes” izraelita kifejezetten tagadja Jézus Messiás voltát, helyettesítő engesztelését és feltámadását)?

Az előzőek alapján azzal az általam hibásnak vélt nézettel sem tudok azonosulni, amely a zsidó származású vagy izraelita vallású személyek irányában végzett keresztyén evangelizáció/misszió sürgető voltát arra hivatkozva hárítja vagy blokkolja, hogy Isten „megkeményítette” a zsidók (értsd: a zsidók nagy részének) szívét, és a „kábultság lelkét adta nekik” (vö. Róm 11,8), amint azzal az állítással sem – amely szorosan kapcsolódik az előzőhöz –, miszerint a Krisztust elutasító zsidók ilyen alapon mentesülnek az egyéni felelősség alól az evangélium és Krisztus elutasítását illetően. Ez az érvelés egyrészt illegitim módon kijátssza egymás ellen Isten tanácsvégzését és az emberi személyek egyéni felelősségét az evangéliumra adott választ illetően, másrészt figyelmen kívül hagyja a kontextust: „…miként a fáraó és az általa képviseltek megkeményítése esetében […] méltányos eljárásról van szó, melynek során Isten az embereket átadja tulajdon makacsságuknak” – mondja John Stott Pál levele a rómaiakhoz című művében (Harmat Kiadó, Budapest, 2018).

A jelen sorok írója által is képviselt református szövetségteológiai modell szerint tehát az egyház a „lelki Izrael”, és ennek a nézetnek – a gyakran hangzó vádakra rácáfolva – világos újszövetségi bizonyítékai vannak, olyan igei referenciák, amelyek Krisztus apostolaitól származnak, és a kanonikus, tévedhetetlen Szentírás részét képezik. Wayne Grudem kortárs kálvinista, evangéliumi (egyébként a keresztségről vallott felfogását tekintve baptista) teológus is amellett érvel rendszeres teológiájában (Systematic Theology – An Introduction to Biblical Doctrine; Zondervan Academic, 2020; 1054–1057. o.), hogy maga az egyház a lelki Izrael: az egyház magában foglalja mind az ószövetségi, mind az újszövetségi hívőket – ők mind Krisztus teste. Az igei referencia erre az, hogy a Zsidókhoz írt levélnek, Jakab apostol levelének és Péter apostol levelének megannyi verse „új Izraelként” vagy „Isten népeként” utal az egyházra. Példának okáért a Zsidókhoz írt levél 8. fejezete az ószövetségi (Izraelre vonatkozó) próféciák beteljesedéseként beszél az egyházról. Az új szövetség kapcsán idézi a szerző a Jer 31,31–33-at: „Eljön az az idő – így szól az Úr –, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyet őseikkel kötöttem, amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről; mert ezt a szövetséget megszegték, pedig én voltam az Uruk – így szól az Úr. Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje – így szól az Úr –: Törvényemet beléjük helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek.” Itt a szerző direkt az Izrael házával és a Júda házával kötött új szövetségről beszél, és egyértelműen az egyházra utal, tehát az egyháztagokra érti az „Izrael háza” és „Júda háza” kitételt. Jakab így kezdi levelét (Jak 1,1): „Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája üdvözletét küldi a szórványban élő tizenkét törzsnek.” De ő ezt a keresztyén gyülekezeteknek írja, akik szét vannak szórva a világon! Nyilvánvaló, hogy úgy látja, hogy az újszövetségi keresztyének Izrael tizenkét törzsének a jogutódjai. Péter apostol az általa írt első levélben, annak is az első versében „szórványban élő jövevényekről” beszél, nekik címzi levelét. De máshol is ószövetségi címeket és képeket alkalmaz az újszövetségi gyülekezetre. Az 1Pt 2,4–10-ben ez egészen nyilvánvaló: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe […], akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok…” (9–10. vers) Minden áldást, amelyet Izraelnek ígértek, az újszövetségi gyülekezetre alkalmaz (templom, papság, nemzetség stb.).

Ugyanezt látjuk Pál leveleiben is. Pál nem parentézisként értekezik a keresztyén egyházról. Elősorban nem a zsidó származású emberek biológiai értelemben vett atyjaként tekint Ábrahámra, hanem a hívők atyjaként is (vö. Róm 4,11–12). „Mert nem tartoznak mind Izráelhez, akik Izráeltől származnak, és nem mindnyájan Ábrahám gyermekei, akik az ő utódai, hanem amint meg van írva: »Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni.« Azaz nem a testi származás szerinti gyermekek Isten gyermekei, hanem az ígéret gyermekei számítanak az ő utódainak.” (Róm 9,6–8) Tehát Ábrahám valódi gyermekei, azaz az „igazi Izrael” tagjai azok, akik hitüket Krisztusba vetik. Ők kapják meg azt a privilégiumot, hogy „az én népemnek” hívja őket Isten, lásd Róm 9,25: „Amint Hóseásnál is mondja: »Azt a népet, amely nem az én népem, az én népemnek hívom, és azt, amelyet nem szeretek, szeretett népemnek«…” Ugyanezt a gondolatot hangsúlyozza Pál a Gal 3,29-ben: „Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök”, illetve az Ef 2,12–13-ban: „Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek, Izráel közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban. Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közel kerültetek Krisztus vére által.”

Ugyanakkor – különösen a mostani, terhelt világpolitikai helyzetet tekintve lényeges ezt deklarálni – nézetem szerint a zsidó nép unikalitása, egyedisége és üdvtörténeti szerepe nem szűnt meg. Mint külön entitás bibliailag továbbra is értelmezhető és fontos, Istennek egyértelműen terve van velük. Pál mondja a Róm 9,4-ben: övék „a fiúság és a dicsőség, a szövetségek és a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek, akiké az ősatyák, akik közül származik a Krisztus test szerint, aki Isten mindenek felett: áldott legyen mindörökké. Ámen.” Kálvin leszögezi, hogy a zsidókon az ígéretek miatt a mai napig áldás van, és hogy ők majd az eszkatológikus Krisztus-testben is elsők lesznek, miután „az elpártolásból visszatérnek a hitbeli engedelmességre”. Még Luther is azt mondja Római levél-kommentárjában: „…sokan elbizakodnak elképesztő ostobaságukban, és a zsidókat hol kutyáknak, hol átkozottaknak nevezik, hol pedig annak, aminek csak akarják, miközben ugyanúgy nem tudják, hogy kik és milyenek a zsidók Isten szemében.” Heinrich Bullinger a Jelenések könyvét magyarázó száz igehirdetésében kifejti, hogy hisz „Izrael” helyreállításában, amely alatt az egyház zsidókból és pogányokból álló egységének helyreállítását érti. Philip Jakob Spener, a pietizmus atyja szerint „a pápaság és a római Babilon teljesen leromboltatik a világ vége előtt, de a zsidó nép újra megtér Isten kegyelme által”. Jonathan Edwards, az első nagy ébredés nagy formátumú református képviselője, teológus és filozófus a következőképpen nyilatkozott: „Semmi nincs bizonyosabban megjövendölve, mint a zsidók nemzeti megtérése a Róm 11-ben.” Ugyanígy vagy nagyon hasonlóan nyilatkozott a kérdésről számos más evangéliumi református-kálvinista teológus is, például a puritán William Perkins, a kálvinista ortodoxia képviselője, Wilhelmus à Brakel vagy a Princetoni Teológiai Szeminárium legendás tanára, a rendszeres teológus Charles Hodge, továbbá John Murray, valamint Francis Schaeffer. A 2017-ben elhunyt R. C. Sproul, a neves amerikai református tanító is hasonló nézetet képviselt: „Meg vagyok győződve, hogy Isten egy új fejezetet fog írni az etnikai Izrael számára, a mai világon élő zsidók számára. Alapvetően azért vagyok erről meggyőződve, mert Pál ezt tanítja a Római levélben. […] Istennek még elvégzendő feladata van a zsidó néppel.” (Lásd bővebben Bagoly Gyula előszavát J. M. Boice Isten terve Izraellel című könyvéhez.)

Teljes mértékben osztom Karl Barth (aki intenzíven opponált a kibontakozó nácizmussal és a kollaboráns történelmi egyházakkal a Hitvalló Egyház tagjaként) gondolatait is, aki úgy beszélt Jézusról, mint „ma is Izraelhez tartozó személyről, akinek ereiben zsidó vér folyt”. És habár néha úgy beszél a zsidóságról – főleg a korai korszakában –, mint negatív tipológiáról (Izrael mint az egyház árnyéka, a moralizmus és az óember megtestesítője, az Isten kiválasztásának ellentmondó zsidó nép), azért a konkrét népet is számontartja. Kiemeli, hogy az Ószövetség kijelentéstörténete egy konkrét népen keresztül érkezett hozzánk, és ez Izrael népe. Barth szerint a modern zsidó lét az egyház számára brutum factum (nyers tény). Nála az egyház és a zsidó nép Istennek egy népe, feloldhatatlanul egy, amely ugyanakkor megtestesíti az Isten iránti viszony, az Isten elhívására adott válasz kettősségét: ugyanannak az éremnek a két oldalát vagy másképp fogalmazva: az elválasztott gyülekezet két alakját. Két pólus, miközben a kettőt az egy szövetség íve fogja át. Izrael arra emlékezteti az egyházat, hogy csak azt hirdetheti, amit maga is csak úgy kapott. Barth szerint – követve a reformátori gondolkozást – Izrael végső jövője az egyházban van (itt nem egy konkrét felekezetre kell gondolni). Barth is hangsúlyozza, hogy az olajfa levágott ágai ma is Izrael törzsének ágai, és szentek, ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy a levágott ág élettartalékai egy idő után elfogynak, és az ágak biztosan elpusztulnak, ha nem kerülnek a helyükre. A jelenben – mondja – a pogánykeresztyének őrzik zsidó testvéreik helyét a szelíd olajfán. Ők mindig vadolajfaágak, tulajdonképpen „vendégek”, akkor is, ha beoltattak a szelíd olajfa ágai helyére. Éppen ezért – mondja –, aki hisz Jézusban, az nem akarja elvetni a zsidókat, hiszen ők Jézus vér szerinti rokonai. Aki nem szereti „a zsidót”, az nem szeretheti Jézust sem – mondja Barth. Izrael titka Isten irgalmának a titka: Izrael végül megtér és visszaoltatik az eredeti tőre, azaz Isten népének a kettéhasadtsága az eszkatonban megszűnik.

Mindezek fényében érthető, hogy miért támogatják a zsidók ügyét – a zsidókat mint etnikumot és Izrael modern kori államát – olyan evangelikál (tehát konzervatív) teológusok is, akik nem diszpenzacionalisták, akik tehát azt képviselik, hogy az egyház a lelki Izrael. Ilyen a már említett Wayne Grudem is, aki szerint számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy jelenleg Istennek az Izraelt érintő különleges terve bontakozik ki Izrael nemzetének 1948-as megalapításával, a zsidóknak a Szentföldre való összegyűjtésével (még akkor is, ha ez az összegyűjtés jelenleg csak részleges). Ezt írja: „Mivel Isten a történelem során emberi eszközökkel és emberi befolyáson keresztül munkálkodott a történelemre vonatkozó terve megvalósításán, ezért nagyon valószínűnek tűnik, hogy Izrael mint nemzet fennmaradásának és jóllétének támogatása hozzájárul a zsidó népnek az »Isten népe« közé, az egyházba való betagozódásához egy jövőbeni időpontban. […] Mivel a Róm 11 azt tanítja – amint már korábban is láttuk –, hogy Istennek van jövőbeli terve arra vonatkozóan, hogy a zsidó nép tagjai közül nagyszámban fognak megtérni, a keresztyének joggal gondolhatják, hogy az intenzív antiszemitizmusnak és a zsidókkal szemben megnyilvánuló gyakran erőszakos és irracionális gyűlöletnek (amely a történelem során számos helyen fellángolt) mélyebb szellemi gyökerei vannak.” (Lásd Wayne Grudem: Politics According to the Bible – A Comprehensive Resource for Understanding Modern Political Issues in Light of Scriptures. Zondervan, Grand Rapids, 2010)

Az előzőekből fakadóan erős kritikával illetem az Egyházak Világtanácsának, a legnagyobb ökumenikus ernyőszervezetnek (amely elviekben 400 millió keresztyént képvisel, és amelynek egyházi közösségem, a Magyarországi Református Egyház is tagja) az Izrael államával kapcsolatos tendenciózus álláspontját. Teszem ezt azért, mert – ahogy dr. Tatai István is megjegyzi – e szervezet teljesen ki lett szolgáltatva a palesztin felszabadítási teológiának; mert egyik dokumentumában a cionizmust a rasszizmussal azonosította; és mert az antiszemitizmus határát súrolva újra és újra bírálja Izrael államát: például félreértve saját rendeltetését, szerepét és hatáskörét 2009-ben nemzetközi bojkottra szólított fel az izraeli telepesek által előállított áruk ellen, egy másik dokumentumában pedig „a palesztin föld izraeli megszállását Isten és az emberiség elleni bűnnek” nevezte.

Összegzésként érdemes arról is szólni, hogy mindezen információk milyen hozzáállást alakíthatnak ki bennünk, evangéliumi keresztyénekben a zsidó származású vagy izraelita vallású személyek iránt. Bagoly Gyula presbiteriánus lelkipásztor már említett előszavában ír erről. A felsorolásából a következő pontokat emelném ki: a zsidó nép 1. elveszi a keresztyén büszkeség táptalaját, 2. megláttatja a zsidóevangelizáció fontosságát, és 3. megerősít abban, hogy Jézus visszajövetele közel van. Dr. Tatai István pedig a már korábban említett doktori dolgozatában a Római levél alapján a következő felsorolást adja azzal kapcsolatban, hogy mit emel ki a Római levél az egyháznak, a keresztyén embereknek az Izrael iránti felelőssége kapcsán: 1. az empátiát, 2. az imádságot, 3. a tanúskodást, 4. az igehirdetést és 5. a szeretetet. Mindezeken túl e sorok írója további három pontot tart szükségesnek a zsidó néppel és Izrael államával kapcsolatosan hangsúlyozni keresztyén szempontból: mind a zsidó nép, mind Izrael állama 1. istenbizonyíték; 2. az üdvtörténet konkrét, történelemben való kibontakozása mellett tanúskodik (amellett, hogy Isten ebben a világban munkálkodik); valamint 3. alátámasztja a Szentírásnak, Isten írott szavának a hitelességét.