Isten szereti a bűnöst, de gyűlöli a bűnt?
Ez a szentencia gyakran hangzik el manapság evangéliumi körökben, mintha ezzel a teológia területén jelentkező minden nehézséget fel lehetne oldani, sőt, ezzel sokakat meg is lehet nyugtatni a bűneikben. Ezt megelégelve, olyan kiváló igehirdetők, mint R. C. Sproul vagy Paul Washer határozottan felléptek e kijelentés ellen, igazolva, hogy az ige ezt így sehol sem tanítja. Tették ezt azért, mivel sok keresztyén és nem keresztyén ezt mondogatta – mindegy hogyan élek, Isten így is, úgy is szeret. Sproul és Washer érve kettős: egyfelől nem igaz az, hogy Isten mindenkit úgy általában, feltétel nélkül szeret, másfelől Isten nem a bűnt, hanem a bűnöst fogja pokolra-kárhozatra küldeni, megbüntetni.
Elismerve, hogy a mai langymeleg keresztyénségnek mindenképp kell hallania Isten haragjáról, hogy megértse, megváltóra van szüksége, azt is látom, hogy ma már bizonyos kálvinista csoportok vagy más teológiai hagyományból jövő keresztyének – épp az előbb említett okból – félnek kijelenteni, hogy Isten szereti az embert. Mintha az Isten szeretetének ilyen általános formában való hirdetése tönkre tenné az Isten szentségének és Isten haragjának valóságát. Ezért aztán úgy gondoltam, nem árt pár kérdést tisztázni, hátha segít világosabban látni.
A zavar szerintem elsősorban abból adódik, hogy Isten különleges és általános szeretete nincs világosabban definiálva. Márpedig Isten kapcsán elmondható, hogy Istennek van egy, az emberiség irányában megnyilvánuló általános, és van egy, a választottak irányában megnyilvánuló különleges (üdvözítő) szeretete.
Ha az általános szeretetét nézzük, kijelenthetjük, hogy Isten szeret minden embert. Ez egyértelmű a Mt 5,43-45 alapján. Itt ugyanis szerepel egy világos parancs, amely így szól: szeressük ellenségeinket, hogy olyanok legyünk, mint mennyei Atyánk, aki szereti ellenségeit, mert jó ajándékokat ad nekik. Az ige gondos exegézise nem enged más következtetésre jutni, annak ellenére, hogy egyesek elvitatják azt, hogy itt Isten kegyelméről vagy szeretetéről van szó. A párhuzamos igehely Isten irgalmát erősíti. A Luk 6,36 ugyanis a következőképpen összegzi ezt: „Legyetek azért irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas.” Tehát legyünk olyanok, mint ő, vagyis általános értelemben irgalmasok, ami a szeretetnek a megnyilvánulása.
A probléma itt az – és ez bizonytalanít el sokakat –, hogy Isten nem csak szereti a hitetlent, de gyűlöli is őt. Ez a kettősség pedig sokak fejében nem áll össze. Lehet, hogy épp ennek a dilemmának a megoldására született ez a mondás, hogy Isten a bűnöst szereti, de a bűnt gyűlöli. Ilyen értelemben teljesen félrevezető, ha azt gondoljuk, hogy Isten üdvözítő módon szereti a bűnöst és csak a bűneit gyűlöli. Egyértelmű, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy Isten általános szeretete megfér az ő haragja mellett is, hiszen azt olvassuk a zsoltárokban, hogy a hitetlen embernek nem csak a bűneit gyűlöli, hanem őt magát is, azaz a hitetlen személyt. „Nem állhatnak meg szemeid előtt a kevélyek, gyűlölsz te minden bűnt cselekedőt.” (Zsolt 5,6)
Miért fontos ez számunkra? Mert nekünk Istent kell követnünk – ebben is. Vagyis egy időben kellene szeretnünk és gyűlölnünk. Nos, nekünk ez nem megy. Nem állítom, hogy ez a legjobb feloldása a feszültségnek, de lehet ezzel küszködtek az egyházatyák is. Origenész például ezt mondta: „azok, akik tökéletesek, szeretik a bűnöst, de gyűlölik a bűnét” [Gerard Bray: Ancient Christian commentary on Scripture: Romans VI. 320 o] Ágoston pedig megismétli ezt: „Gyűlöld a tévedést, de szeresd az embert.” [Ágoston: Isten városa. 14.6]
Rendben. Szeressük az embert és gyűlöljük a bűnét. De vajon létezik-e olyan helyzet, amikor magát a bűnöst is gyűlölhetjük? Igen. A zsoltáros azt mondja, hogy ő Isten ellenségeit határtalan gyűlölettel gyűlöli. (Zsolt 139,21-22) Egyértelmű, hogy nem csak a bűneiket gyűlöli. William Perkins ezt úgy magyarázza, hogy különbséget kell tennünk a személyes ellenség és Isten nyilvános ellenségei között. Ezek között pedig van gyógyítható és megátalkodott ellenség. Csak az utóbbi kategóriában levőket, Isten megátalkodott ellenségeit kell egy keresztyénnek gyűlölnie. A többi esetben elvárja a szeretetet és megtérésért való imádságot. De Perkins az érvelését ugyanezzel az origenészi gondolattal indítja, miszerint „különbséget kell tennünk, az ellenség ügye és személye között. A gonoszok ügyét és bűneit gyűlölnünk kell, … de személyüket, mivel Isten teremtményei és Isten képét hordozzák bizonyos mértékben, szeretnünk kell.” [William Perkins: The Works of William Perkins. vol 1, Reformation Heritage Books, 378 o.] Tehát Perkins is Isten általános szeretetére hivatkozva érvel úgy, hogy a gonoszokat szeretnünk kell, éspedig olyan módon, hogy személyüket ugyan szeretjük, de cselekedeteiket gyűlöljük.
De térjünk vissza Istenhez. Martin Lloyd-Jones Istenre nézve is használja ezt kifejezést: „Isten gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnöst” [Martin Lloyd-Jones: Darkness and Light: An Exposition to Ephesians 4,17-5,17. Banner of Truth, 237 o.] De ugyanezt mondja Mastricht, a híres rendszeres teológus is: „Ha azt kérdezed, hogyan szeretheti a gonoszság cselekvőit (Hab 1,13; Zsolt 5,4–5), azt válaszolom, szerette a cselekvő személyeket, miközben gyűlölte cselekedeteiket.” [Petrus Van Mastricht: Theoretical-Practical Theology. Vol. 2: Faith in the Triune God, Reformation Heritage Books, Kindle Edition, 390.o.]. Mastricht ez esteben a választottakra vonatkozóan mondja mindezt, azért, hogy igazolja: Isten egyszerre szeret és gyűlöl.
De hogyan lehetséges az, hogy Isten addig is szeressen valakit, amíg még nem igazult meg Krisztusban? Egyes kálvinisták odáig mentek érvelésükben, hogy azt állították, Isten már az örökkévalóságban megigazította az övéit, és ezért tud szeretettel tekinteni rájuk. Ez természetesen hamis, mert ellentmond az igének – a kálvinista teológusok többsége ezt nem is fogadja el. Az ige ugyanis azt mondja, hogy volt olyan idő, amikor a választottak Isten haragja alatt álltak: „A kik között forgolódtunk egykor mi is mindnyájan a mi testünk kívánságaiban, cselekedvén a testnek és a gondolatoknak akaratját, és természet szerint haragnak fiai valánk, mint egyebek is: De az Isten gazdag lévén irgalmasságban, az Õ nagy szerelmébõl, mellyel minket szeretett.” (Ef 2,3-4)
John Piper a dilemát úgy oldja fel, hogy kijelenti: Isten szereti a bűnöst és gyűlöli a bűnt. Vagyis mindkettőt állítja egy időben, és nem állítja szembe a kettőt. Pont ebben áll az Isten szeretetének nagysága, hogy annak ellenére szeret, hogy gyűlöli bűneinket. Ez a megváltás csodája és Isten érthetetlen szeretete, hogy amikor még ellenségei voltunk, ő már akkor szeretett. (lásd: https://www.desiringgod.org/interviews/god-loves-the-sinner-but-hates-the-sin) Ez a szeretet lehet általános vagy lehet üdvözítő. De mivel Isten Isten, ezért őbenne egyszerre jelen lehet a bűnös irányában megnyilvánuló szeretet és harag. Nem kell tehát tartanunk attól, hogy mindkettőt hirdessük a bűnösöknek. Természetesen szabad szeretni is őt – a bűnöst –, de nem a bűneit.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
„Senki titeket meg ne csaljon üres beszédekkel; mert ezekért jő az Isten haragja a hitetlenség fiaira.” (Ef 5:6)
„Az Úr az igazat megpróbálja, a gonoszt pedig, az álnokság kedvelőjét, gyűlöli az ő lelke. Hálókat hullat a gonoszokra; tűz, kénkő és égető szél az ő osztályrészök! Mert az Úr igaz; igazságot szeret, az igazak látják az ő orczáját.” (Zs 11:5-7)
„Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” (2Pe 3:9)