Az Ószövetség nem az iszlám jelene – Válasz Sytkának
Meglehetősen kínos olvasmány volt Sytka egy korábbi bejegyzése. Nem állít ebben a cikkben kevesebbet, mint hogy a mai muszlim dzsihadisták párhuzamba állíthatók az ószövetségi hívőkkel. Hiszen a „ muzulmánokról a fejünkben olyan képek peregnek, miszerint erőszakos, gátlástalan, embereket meggyilkoló, barbár tömegek, akik az ellenségeik halálát kívánják az istenük nevében. […] Nem valami hasonlót fedezünk fel, amikor az Ószövetség bizonyos passzusait szemléljük? – teszi fel a kérdést, amelyre később választ is ad: – Azt hiszem csak az nem látja a hasonlóságot, aki nem akarja.” Amiért a mai keresztyének mégsem „erőszakosak, gátlástalanok, embereket meggyilkoló, barbár tömegek”, arra Krisztusban és a felvilágosodásban találja meg a magyarázatot.
Amikor ilyen cikket olvasok, mindig azok a modellek jutnak eszembe, amelyekben az Ó- és az Újszövetség kapcsolatát vizsgálva az Ószövetséget valamiféle „alsóbbrendű” kijelentésnek tekintik. Az Ószövetség már „meghaladott, maradi”, végső soron teljesen ellentétes az Újszövetséggel, hiszen míg az Ószövetségben a „szent Isten” érvényesíti akaratát – sokszor háború, vér és erőszak által –, addig az Újszövetségben már előtérbe kerül a szeretet, a megbocsátás és a béke, és hát mivel mi újszövetségi emberek volnánk, ezért az Ószövetséghez tartozó dolgokat megvetjük, de leginkább csak idegenkedünk tőlük – legalábbis egyesek. Végső soron ez az Ószövetség leértékeléséhez vezet, és ahhoz a fajta gondolkodáshoz, amely legalább Markión óta jelen van közöttünk, nevezetesen, hogy az Ószövetség és az Újszövetség Istene, ha személyében nem is, de minőségében eltérő. Nem csoda tehát, ha egyesek ószövetségi bibliaismerete megmarad általános iskolás szinten: ismernek pár – ószövetségi mércével mérve – kedves történetet, egy-két szép zsoltárt, talán néhány bölcsességet, de ezzel a sor le is zárul. Mintha az tükröződne vissza ebből a fajta gondolkodásból, hogy az Újszövetség önmagában teljes mértékben elég. Ami fontos az Ószövetségből, az úgyis benne van az Újszövetségben, a többi pedig csak lábjegyzet. Sőt sokak szerint az Ószövetség olvasásához elengedhetetlen a szöveg- és formakritika, valamint az, hogy a szöveget „allegorizáljuk, enyhítsük, puhítsuk”.
Sytkának igaza van abban, hogy egy átlagos mai keresztyén számára az ószövetségi passzusok egy része megemészthetetlen. Ez viszont nem az Ószövetség hibája. A probléma ott gyökeredzik, hogy hibás szemüvegen keresztül próbáljuk olvasni a Szentírást, jelen esetben az Ószövetséget, de ebből fakadóan az Újszövetséget is. Sokan Jézusban egyfajta hippit látnak, aki a réten ugrándozva virágokat hint, és bágyadtan mosolyogva szelíden duruzsolja, hogy a szeretet a legfontosabb. Ha ilyen Jézus-képpel rendelkezünk, akkor az Ószövetség sok része valóban megbotránkoztató, véres és megemészthetetlen. De ez a fajta torz látásmód nemcsak az Ószövetség-értelmezésünkre van kihatással, hanem ugyanúgy az Újszövetségére is. Tudjuk-e például, hogy Jézus többször beszél az ítéletről, mint a szeretetről? Pál is elég kemény és szigorú tudott lenni, ha az általa plántált gyülekezetekben felütötte fejét a bűn. Az Ószövetség bizonyos részeinek „emészthetetlensége” nem az Ószövetség milyenségéből fakad, hanem abból, hogy nem értjük igazán Istent. Nem értjük, kicsoda ő, mit jelent a szentsége, és mi az üdvterve. Ezek hiányában kialakítunk magunkban egy prekoncepciót, és az alapján akarjuk értelmezni az Írásokat, de sajnos zsákutcába futunk. Emiatt lesznek „emészthetetlenek” a Szentírás bizonyos szakaszai. Az Ószövetség Istene ugyanaz a szent Isten, aki Jézus Krisztusban testet öltött. Nincs különbség se az akaratát, se a karakterét tekintve.
Kár összehasonlítani a Koránt az Ószövetséggel, mert bár igaz ugyan, hogy ha felszínesen olvassuk, akkor mutat némi hasonlóságot, de értelmetlen ilyen szinten absztrahálni a dolgokat, majd abból konklúziót levonni. A Korán mekkai szúrái (ti. Mohamed és követői ekkor még kisebbségben voltak) békés és toleráns hangnemben íródtak, és kifejezetten a más vallásúakkal való békés együttélést hirdetik. A medinai szúrák későbbiek, amikor már a mohamedánok megerősödtek, viszont kegyetlenül hirdetik a más vallásúak leöldöklését. Vajon nem emberi, számító és taktikázó gondolkodást tükröznek a Korán szúrái? Ezzel szemben az Ószövetségben azt láthatjuk, hogy nincs mentség a bálványimádásra, még akkor sem, ha a zsidóság éppen leghányatottabb időszakait éli. A szent Isten mindig megköveteli, hogy akarata és szentsége érvényesüljön népe körében. Ezzel szemben Mohamed kijelentései úgy változnak, ahogy az a pozícióját tekintve éppen kényelmes. Az Ószövetségben honfoglalás által a megígért földre viszi be választott népét Isten, ezzel szemben a Korán folyamatos hódításra buzdít. Az ószövetségi zsidóság társadalmi élete sosem tükrözte a mai arab országok állapotát, ahogyan a mai arab országok sem tükrözik az ószövetségi időket. Azt állítani, hogy a kettő között hasonlóság van, amelyet csak „az nem lát, aki nem akarja”, hatalmas tájékozatlanságra vall.
Ha azzal a felütéssel közelítjük meg az Ószövetséget, hogy az távoli, érthetetlen, ránk már nem érvényes, barbár időket tükröző iratgyűjtemény, akkor semmit sem értettünk meg Istenből. Ha ráadásul még azt is gondoljuk, hogy az Ószövetség üzenetét mindenképpen puhítani kell, sőt ehhez (a puhításhoz) elengedhetetlen a szöveg- és formakritika, akkor végső soron tagadjuk a Szentírás elégséges voltát. Ez olyan út, amely beláthatatlan károkat okoz mind az egyes keresztyének-, mind az egyház életében. Éppen emiatt elítélendő.
Az Ószövetséghez való helyes viszonyulás az, ha hagyjuk, hogy a kijelentés beszéljen. Ha olyannak látjuk Istent, amilyennek ő kijelentette magát. Nincs összeférhetetlenség a két szövetség között, csak túlságosan erősek a prekoncepcióink a tekintetben, hogy Istennek milyennek kell lennie. Ha le tudjuk vetkőzni őket, és úgy olvassuk az Ószövetséget, hogy abból olyannak ismerjük meg Isten jellemét, tervét és személyét, ahogyan ő azt ki akarta nyilatkoztatni számunkra, akkor az Ószövetség egyik része sem lesz „megemészthetetlen”, amelyet puhítani kellene. A teljes Ószövetség Krisztusra mutat, nem pedig csak egyes részei.
Rossz volt olvasni. Teljesen félrecsúszott fókuszú, nem a kérdésre reflektáló kritika, ami ráadásul azt a képet sugallja rólam, mintha én alábecsülném az Ószövetséget az Újszövetséghez képest… Ez a cikkem témáját tekintve nettó félrebeszélés, ráadásul finoman szólva sem igaz rám. A szerző képtelenségeire válaszolni fogok.
Szerintem nem szerencsés Sytka szájába olyan gondolatokat adni, amelyeket ő nem mondott.
Szerintem az sem szerencsés, ha Sytka olyat még csak sejtetés szintjén is megenged magának, mintha az Ó- és az Újszövetség között a legkisebb ellentmondás is lenne. Magam így írtam erről a tévelygésről:
„A mai naívak bizonyára nagyon meg fognak lepődni, amikor az utolsó ítéletben ugyanazzal az Úrral találkoznak majd, aki ellenállhatatlan haraggal űzi ki színe elől a gonoszokat, mint kivetette valamikor az örökségből a kánaánitákat…!”
https://egyhazeskozelet.hu/mi-akadalyozhatja-meg-az-egyhazszakadast/