Az Ószövetség nem az iszlám jelene – Válasz Sytkának
Meglehetősen kínos olvasmány volt Sytka egy korábbi bejegyzése. Nem állít ebben a cikkben kevesebbet, mint hogy a mai muszlim dzsihadisták párhuzamba állíthatók az ószövetségi hívőkkel. Hiszen a „ muzulmánokról a fejünkben olyan képek peregnek, miszerint erőszakos, gátlástalan, embereket meggyilkoló, barbár tömegek, akik az ellenségeik halálát kívánják az istenük nevében. […] Nem valami hasonlót fedezünk fel, amikor az Ószövetség bizonyos passzusait szemléljük? – teszi fel a kérdést, amelyre később választ is ad: – Azt hiszem csak az nem látja a hasonlóságot, aki nem akarja.” Amiért a mai keresztyének mégsem „erőszakosak, gátlástalanok, embereket meggyilkoló, barbár tömegek”, arra Krisztusban és a felvilágosodásban találja meg a magyarázatot.
Amikor ilyen cikket olvasok, mindig azok a modellek jutnak eszembe, amelyekben az Ó- és az Újszövetség kapcsolatát vizsgálva az Ószövetséget valamiféle „alsóbbrendű” kijelentésnek tekintik. Az Ószövetség már „meghaladott, maradi”, végső soron teljesen ellentétes az Újszövetséggel, hiszen míg az Ószövetségben a „szent Isten” érvényesíti akaratát – sokszor háború, vér és erőszak által –, addig az Újszövetségben már előtérbe kerül a szeretet, a megbocsátás és a béke, és hát mivel mi újszövetségi emberek volnánk, ezért az Ószövetséghez tartozó dolgokat megvetjük, de leginkább csak idegenkedünk tőlük – legalábbis egyesek. Végső soron ez az Ószövetség leértékeléséhez vezet, és ahhoz a fajta gondolkodáshoz, amely legalább Markión óta jelen van közöttünk, nevezetesen, hogy az Ószövetség és az Újszövetség Istene, ha személyében nem is, de minőségében eltérő. Nem csoda tehát, ha egyesek ószövetségi bibliaismerete megmarad általános iskolás szinten: ismernek pár – ószövetségi mércével mérve – kedves történetet, egy-két szép zsoltárt, talán néhány bölcsességet, de ezzel a sor le is zárul. Mintha az tükröződne vissza ebből a fajta gondolkodásból, hogy az Újszövetség önmagában teljes mértékben elég. Ami fontos az Ószövetségből, az úgyis benne van az Újszövetségben, a többi pedig csak lábjegyzet. Sőt sokak szerint az Ószövetség olvasásához elengedhetetlen a szöveg- és formakritika, valamint az, hogy a szöveget „allegorizáljuk, enyhítsük, puhítsuk”.
Sytkának igaza van abban, hogy egy átlagos mai keresztyén számára az ószövetségi passzusok egy része megemészthetetlen. Ez viszont nem az Ószövetség hibája. A probléma ott gyökeredzik, hogy hibás szemüvegen keresztül próbáljuk olvasni a Szentírást, jelen esetben az Ószövetséget, de ebből fakadóan az Újszövetséget is. Sokan Jézusban egyfajta hippit látnak, aki a réten ugrándozva virágokat hint, és bágyadtan mosolyogva szelíden duruzsolja, hogy a szeretet a legfontosabb. Ha ilyen Jézus-képpel rendelkezünk, akkor az Ószövetség sok része valóban megbotránkoztató, véres és megemészthetetlen. De ez a fajta torz látásmód nemcsak az Ószövetség-értelmezésünkre van kihatással, hanem ugyanúgy az Újszövetségére is. Tudjuk-e például, hogy Jézus többször beszél az ítéletről, mint a szeretetről? Pál is elég kemény és szigorú tudott lenni, ha az általa plántált gyülekezetekben felütötte fejét a bűn. Az Ószövetség bizonyos részeinek „emészthetetlensége” nem az Ószövetség milyenségéből fakad, hanem abból, hogy nem értjük igazán Istent. Nem értjük, kicsoda ő, mit jelent a szentsége, és mi az üdvterve. Ezek hiányában kialakítunk magunkban egy prekoncepciót, és az alapján akarjuk értelmezni az Írásokat, de sajnos zsákutcába futunk. Emiatt lesznek „emészthetetlenek” a Szentírás bizonyos szakaszai. Az Ószövetség Istene ugyanaz a szent Isten, aki Jézus Krisztusban testet öltött. Nincs különbség se az akaratát, se a karakterét tekintve.
Kár összehasonlítani a Koránt az Ószövetséggel, mert bár igaz ugyan, hogy ha felszínesen olvassuk, akkor mutat némi hasonlóságot, de értelmetlen ilyen szinten absztrahálni a dolgokat, majd abból konklúziót levonni. A Korán mekkai szúrái (ti. Mohamed és követői ekkor még kisebbségben voltak) békés és toleráns hangnemben íródtak, és kifejezetten a más vallásúakkal való békés együttélést hirdetik. A medinai szúrák későbbiek, amikor már a mohamedánok megerősödtek, viszont kegyetlenül hirdetik a más vallásúak leöldöklését. Vajon nem emberi, számító és taktikázó gondolkodást tükröznek a Korán szúrái? Ezzel szemben az Ószövetségben azt láthatjuk, hogy nincs mentség a bálványimádásra, még akkor sem, ha a zsidóság éppen leghányatottabb időszakait éli. A szent Isten mindig megköveteli, hogy akarata és szentsége érvényesüljön népe körében. Ezzel szemben Mohamed kijelentései úgy változnak, ahogy az a pozícióját tekintve éppen kényelmes. Az Ószövetségben honfoglalás által a megígért földre viszi be választott népét Isten, ezzel szemben a Korán folyamatos hódításra buzdít. Az ószövetségi zsidóság társadalmi élete sosem tükrözte a mai arab országok állapotát, ahogyan a mai arab országok sem tükrözik az ószövetségi időket. Azt állítani, hogy a kettő között hasonlóság van, amelyet csak „az nem lát, aki nem akarja”, hatalmas tájékozatlanságra vall.
Ha azzal a felütéssel közelítjük meg az Ószövetséget, hogy az távoli, érthetetlen, ránk már nem érvényes, barbár időket tükröző iratgyűjtemény, akkor semmit sem értettünk meg Istenből. Ha ráadásul még azt is gondoljuk, hogy az Ószövetség üzenetét mindenképpen puhítani kell, sőt ehhez (a puhításhoz) elengedhetetlen a szöveg- és formakritika, akkor végső soron tagadjuk a Szentírás elégséges voltát. Ez olyan út, amely beláthatatlan károkat okoz mind az egyes keresztyének-, mind az egyház életében. Éppen emiatt elítélendő.
Az Ószövetséghez való helyes viszonyulás az, ha hagyjuk, hogy a kijelentés beszéljen. Ha olyannak látjuk Istent, amilyennek ő kijelentette magát. Nincs összeférhetetlenség a két szövetség között, csak túlságosan erősek a prekoncepcióink a tekintetben, hogy Istennek milyennek kell lennie. Ha le tudjuk vetkőzni őket, és úgy olvassuk az Ószövetséget, hogy abból olyannak ismerjük meg Isten jellemét, tervét és személyét, ahogyan ő azt ki akarta nyilatkoztatni számunkra, akkor az Ószövetség egyik része sem lesz „megemészthetetlen”, amelyet puhítani kellene. A teljes Ószövetség Krisztusra mutat, nem pedig csak egyes részei.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Rossz volt olvasni. Teljesen félrecsúszott fókuszú, nem a kérdésre reflektáló kritika, ami ráadásul azt a képet sugallja rólam, mintha én alábecsülném az Ószövetséget az Újszövetséghez képest… Ez a cikkem témáját tekintve nettó félrebeszélés, ráadásul finoman szólva sem igaz rám. A szerző képtelenségeire válaszolni fogok.
Szerintem nem szerencsés Sytka szájába olyan gondolatokat adni, amelyeket ő nem mondott.
Szerintem az sem szerencsés, ha Sytka olyat még csak sejtetés szintjén is megenged magának, mintha az Ó- és az Újszövetség között a legkisebb ellentmondás is lenne. Magam így írtam erről a tévelygésről:
„A mai naívak bizonyára nagyon meg fognak lepődni, amikor az utolsó ítéletben ugyanazzal az Úrral találkoznak majd, aki ellenállhatatlan haraggal űzi ki színe elől a gonoszokat, mint kivetette valamikor az örökségből a kánaánitákat…!”
https://egyhazeskozelet.hu/mi-akadalyozhatja-meg-az-egyhazszakadast/