A 10 millió lelkész országa
Újabban egy rettentő furcsa jelenség elterjedésének vagyunk tanúi: az egyházhoz – adott felekezethez – tartozó keresztyén személyek, gyülekezeti tagok, (elvileg) gyülekezeti istentiszteleti alkalmakat rendszeresen látogató hívők kiállnak, és kifejtik véleményüket különféle hitbéli és erkölcsi kérdésekben, oly módon, hogy az élesen szemben áll saját közösségük tanításával.
Véleményem szerint ez több dologra is visszavezethető: vagy nem ismerik közösségük, felekezetük bibliaértelmezését, hitvallási iratait, etikai kérdésekben való iránymutatását, és azt gondolják, hogy egyházuknak nincs is az érintett kérdésekben normatív tanítása, vagy – jóllehet ismerik egyházuk tanítását – úgy gondolják, szabadságuk és joguk van azt felülírni, szembemenni vele, máshogy gondolkodni, sőt eltérő felfogásukat nyilvánosan propagálni.
Egészen konkrétan a hazai progresszív szcéna egyik online „zászlóshajójának” számító blogon rendre megjelennek olyan beszélgetések, amelyekben egyébként sikeres, köztiszteletben álló, gazdag életúttal és elismerésre méltó szakmai-tudományos teljesítménnyel rendelkező egyháztagok fejtik ki véleményüket politikáról, közéletről, egyházról, illetve az azok közötti, sokak számára vitatatható összefonódásról.
Nyilvánvaló, hogy az interjúsorozat atyja, a hazai progresszív „ellenállás” egyik vezetője úgy véli, minél több olyan elismert személyt, egyháztagot érdemes mikrofonvégre kapni, aki kifejti, hogy a házasság és a szexualitás biblikus alapon valójában nem korlátozható az egy férfi és egy nő monogám, Isten és a társadalom előtt is elismert és hitelesített, élethosszig tartó kölcsönös hűség fogadalmával megerősített szövetségi kapcsolatára, annál inkább elfogadottabbá válnak az egyházon belül is az alternatív nézetek – sőt minél nevesebb értelmiségiek mondják majd az ellenkezőjét annak, amit egyházuk jelenleg vall, annál inkább hozzájuk fog alkalmazkodni a közösség bibliaértelmezése és teológiai látásmódja.
Röviden megemlíteném, hogy az egyházban – az evangélium természetéből fakadóan – nem attól lesz valakinek igaza, hogy hány diplomája, milyen tudományos teljesítménye, díja, emlékplakettje vagy ismertsége van, hanem egyszerűen attól, hogy a Biblia üzenetével összhangban nyilatkozik, és az apostoli–keresztyén–reformátori–evangéliumi tanítást képviseli. Ilyen alapon kiszállhatnánk egy zsákfaluba is, hogy megkérdezzük az egyik vályogház lócáján pipázgató, hat elemit végzett református parasztembert arról, mit tanít szerinte bizonyos kérdésekről a Biblia és a Biblia alapján egyháza, és egyáltalán nem lenne kevésbé releváns az ő véleménye, mint bárki másé, legyen az illető akár egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Nobel-díjas fizikus stb. Ahogy a presbiteri (hitben „vén”) tisztségre sem attól lesz valaki alkalmas, hogy mennyire elismerésre méltó a tudományos munkássága, vagy milyen magas tisztséget tölt be egy állami hivatalban, avagy tagja-e a helyi önkormányzatnak (de még attól sem, hogy hány református felmenője van), hanem attól, hogy hite, lelkisége, kegyessége a Szentíráson és az az alapján megfogalmazott hitvallásokon (a Magyarországi Református Egyház esetében a Második helvét hitvalláson és a Heidelbergi kátén) nyugszik.
Nos, nézzük meg, hogyan nyilatkozik két református atyafi: Nádori Gergely, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium innovatív megoldásairól ismert tanára és Dr. Falus András neves akadémikus, immunológus (akik, nem kétlem, emberileg messzemenőkig korrektek, és nagyszerű szakmai teljesítményt tudnak maguk mögött) a házassággal, illetve a szexualitással kapcsolatos kérdésekről:
Nádori Gergely: „…abban a kérdésben, hogy a homoszexualitás megélése akkor most bűn, vagy nem bűn, biztosan rettenetesen sokat lehet vitatkozni, de a vége mindig az, hogy csak azt tudom mondani, hogy az Isten előtt ugyanolyan bűnös, mint én.” Majd a közbevetésre – hogy „a konzervatív hívők azt mondják, hogy az igazi megtérés után az »igazi« hívő nem a vágyaitól szabadul meg, de tud azoknak teljes megálljt parancsolni, hogy így engedelmeskedjen Isten törvényeinek” – ezt válaszolja: „De melyik törvényeinek? A Bibliában is sokféle törvény van, bűn például különböző fajta szövetből készült ruhákat hordani.”
Dr. Falus András: „Világosan megfogalmaztam, hogy az azonos neműek házasság formájában is alkalmasak boldog családi kapcsolatok kialakítására, gyermekek értékalapú nevelésére és számukra féltő, szerető környezet biztosítására.”
Nos, nem gondolom, hogy ne fejthetnék ki véleményüket hitkérdésekben nem lelkészi személyek. Egyrészt azért, mert bizonyos értelemben mindenki, minden egyes keresztyén ember teológus. A teológia szó jelentése: ’Istenről való beszéd’, márpedig egy keresztyén hívő nem tud nem beszélni Istenről, az ő testté lett Fiáról, a názáreti Jézusról és Istennek a Szentírásban kijelentett akaratáról. Ilyen értelemben a teológia az ember arra való igyekezete, hogy megértse az Isten által kijelentett igazságot. Szóval tarthatatlan az a „kegyesnek” tűnő álláspont, hogy az Istennel való személyes kapcsolat a lényeg, nincs szükség teológiára. Egyik a másik nélkül elképzelhetetlen, a kettő a legszorosabban összetartozik, és ilyen értelemben minden egyes hívő keresztyén teológus is.
Másrészt hitvallásos alapon a hívők hármas tisztségéről beszélünk (lásd HK 32. kérdés-felelet). Egy keresztyén ember bizonyos értelemben – mivel Krisztus felkenetésének részese – maga is pap, próféta és király. Általában ebből az egyetemes papság elvét szokták kiemelni, de ugyanolyan lényeges az egyetemes prófétaság is. Ursinus Zacharias a Heidelbergi kátéhoz írt magyarázatában rámutat, hogy a keresztyének prófétai méltósága Isten igaz tanításának megértésében, elismerésében és megvallásában áll. Ezt a következőképpen részletezi: prófétai tisztségünk abban ölt testet, hogy Istent és az ő akaratát helyes módon megismerjük, másrészt, hogy ezt mindenki a maga helyén és a maga szintjén, helyesen értelmezve, bátran és folyamatosan megvallja, hogy ezáltal Istent magasztalják, és hogy az ő igazsága megnyilatkozzék a maga élő erejében és hatalmában. Magától értetődő tehát, hogy egy hívő nemcsak lehetőségének, hanem jogának és kötelességének is érzi, hogy bizonyságot tegyen Krisztusról, Krisztus evangéliumáról, annak átformáló erejéről és úgy általában a Szentírás tanításairól.
Ugyanakkor nincs felhatalmazása arra, hogy evangélium- és hitvallásellenes tanításokat terjesszen, szembemenve felekezete-egyháza normatív tanításaival, valamint gyülekezetének auktoritásban felette álló, a közösség kormányzásáért felelős presbitériumával és a tanításért, igehirdetésért és az úrvacsorai jegyek kiszolgáltatásáért felelős lelkipásztorával. A gyülekezet tagjaként nem lehet őket megkerülve és velük szembemenve egyéni elgondolásokat és magánvéleményeket egyházi álláspontként feltüntetve hirdetni. Ez teljességgel elfogadhatatlan és illegitim gyakorlat. Ez a hívők egyetemes prófétai tisztének kiforgatása és megcsúfolása.
De még ha egy keresztyén ki is áll, és a nyilvánosság előtt mást is képvisel, mint amit egyháza-felekezete tanít, korrektebb volna közölni, hogy „egyébként most az egyházam álláspontjával vagy a mainstream evangéliumi keresztyénség tanításával ellentétes, különutas véleményt artikulálok”. Ez az apró gesztus mind az őket olvasók, mind a választott közösségük-felekezetük irányában elvárható lenne. Azaz egyértelműen jelezniük kellene, hogy csak a maguk nevében szólnak. Ha ez elmarad, és enélkül fogalmaznak meg határozott teológiai álláspontot, az azért súlyos ügy, mert lényegében tanítói szerepkörben lépnek fel. (Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy „csak” egy interjú keretében nyilvánulnak meg, vagy egy külön YouTube-csatornán hirdetik nézeteiket.) Ez a szerepkör nem tévesztendő össze a hívők korábban említett egyetemes prófétai tisztével. Nos, a gyülekezeti tagoknak nincs felhatalmazásuk arra, hogy speciális igehirdetői vagy tanítói minőségben, tisztség és hivatal nélkül „tanítsanak”. Szolgálatát az igehirdető-tanító mindig Krisztus képviseletében és egyháza, illetve annak részeként gyülekezete nevében, speciális megbízatással végzi. Ráadásul ez nem pusztán elvi vagy illetékességi kérdés – annál jóval több. Levelében Jakab határozottan inti a keresztyéneket, hogy ne legyenek sokan tanítók, hiszen, amint azt tudni lehet, súlyosabb ítéletben lesz részük. E felszólítás kortörténeti háttere az, hogy az ősegyházban nagyon nagyra becsülték a tanítókat. Emiatt aztán sok hiteltelen és zavaros fejű ember igyekezett tanító lenni. Jakab ezért mondja, hogy bár a tanítói poszt vagy pozíció sokak szemében elismerésre méltó, mégis vigyázzunk, mert a tanítóknak szigorúbb ítéletben lesz részük. Duplán, triplán fogja őket felelősségre vonni Isten azért, hogy mire és hogyan tanítottak másokat rá hivatkozva és az ő nevében.
Épp ezért Falus Andrásnak és Nádori Gergelynek azt javaslom – javasolnám, ha élőben beszélgetnénk –, hogy mielőtt nyilvános plénum előtt ilyen és ehhez hasonló kijelentésekre ragadtatják magukat, mindenképp keressék fel a helyi gyülekezet lelkészét (annak a helyi közösségnek a vezetőjét, amelyhez tartoznak), és beszéljék át vele alaposan a témát, már csak azért is, mert ilyen kijelentésekkel magát a gyülekezetet és annak vezetőjét is kompromittálják. Továbbá arra biztatnám őket, hogy olvassák el a Magyarországi Református Egyház Zsinatának 2004-ben kiadott állásfoglalását a házasság, a család és a szexualitás kérdéseiről. De megemlíthetném ennek a nyilatkozatnak az ez évben, 2022-ben megjelentetett, református lelkészek által szerkesztett és kibővített, a mostani viszonyokra aktualizált verzióját is.
Ezek után vessünk egy pillantást a konkrét állításokra, és reagáljunk rájuk röviden (tényleg csak röviden, mert a témában számtalan cikk, tanulmány és nyilatkozat jelent már meg az oldalunkon, és evidenciákat egyébként sem szívesen ismételgetünk).
Nádori Gergely valószínűleg nem érti, mi a különbség aközött, hogy egyrészt a megváltás-üdvösség tekintetében minden egyes ember bűnös, elveszett, teljesen romlott, és épp ezért senki sem dicsekedhet az Úr előtt azzal, hogy kevésbé bűnös, mint más – tehát semmiféle emberi érdemet nem mutathat fel –, és aközött, hogy megváltott emberként olyan életprogramra hívja el Isten az övéit, amelyet a protestáns teológia hagyományosan a megszentelődés szóval fejez ki. Az elsővel kapcsolatosan hangsúlyozta a reformátori teológia az úgynevezett öt solát, a másodikkal kapcsolatban pedig azt, hogy Isten olyan életre hívja el gyermekeit, az egyedül Krisztusban, egyedül hit által és egyedül kegyelemből üdvösséget nyert keresztyéneket (Krisztus-követőket), amelynek célja, hogy folyamatosan elváltozzanak Krisztus ábrázatára (Róm 8,29). Egyrészt tehát státus szerint, jogi értelemben igaznak számítanak Krisztusért (lásd megigazítás vagy megigazulás), másrészt természet szerint is egyre inkább szentté válnak (azzá kell válniuk, lásd 1Pt 1,13–16), a bennük lakozó Szentlélek segítségével fáradhatatlanul harcolnak a „tagjaikban” rejlő bűnnel, óemberükkel (Róm 7) stb.
Itt tehát először is azt kell megállapítanunk, hogy nem lehet arra használni a keresztyén élet kezdetére vonatkozó igazságot (lásd: mindannyian egyaránt bűnösök és kárhozatra méltók vagyunk, ezért mindannyian kizárólag kegyelemből és a Krisztusba vetett hit által nyerhetünk üdvösséget), hogy meglékeljük a keresztyén élet másik szegmensét, a megszentelődés programját, vagy relativizáljuk annak mércéjét. Egyszerűbben fogalmazva: az újjászületésnek, a megtérésnek kell, hogy legyen következménye, és az nem más, mint – ahogyan a Második helvét hitvallás mondja – „éberség és gondos igyekezet az élet megújítására”, és nem az, hogy kijelentjük: „Végül is, mindannyian bűnösök vagyunk, mit számít, ki hogyan él, mit tesz, vagy mit nem tesz. Ő is bűnös, én is az vagyok, ezért semmiféle korrekciónak nem lehet helye.” A kegyeskedés mögé rejtett antinomizmus (törvényellenesség, a bűnök relativizálása) tendenciózus kisiklás, ráadásul ma különösen gyakori jelenség. Csúszós és meredek lejtő, vigyázzunk, ne lépjünk rá!
A másik dolog, amelyet hangsúlyozni kell – Nádori egyik mondata ezt érinti –, az a Törvény szerepe és normativitása az újszövetségi hívők életében. Nádori utal a 3Móz 19,19-re, ahol ezt olvassuk: „Ne végy magadra kétféle anyagból szőtt ruhát!” E verset azért említi, hogy – megint csak – relativizálja a törvény szavát, egészen konkrétan a törvény szexualitásra vonatkozó passzusait. A logika mögötte az, hogy ha a törvényben ilyen, ma már értelmezhetetlen, Isten újszövetségi népére nem vonatkoztatható furcsa rendelkezések is vannak, akkor a szexualitással, a házasság kapcsolatos rendelkezések sem mérvadók. Természetesen ez is egy tendenciózus, újra és újra felmerülő kifogás, amely jobb esetben egyszerűen csak ismerethiányra vezethető vissza, mégpedig a következő kérdésekkel kapcsolatosan: Miért adatott a törvény? Milyen részekre – milyen típusú rendelkezésekre – lehet felosztani a törvényt? Mennyiben változtatta meg a törvényhez való hozzáállásunkat Krisztus eljövetele? Mennyiben töröltetett el a törvény? Mivel egy református egyháztag dilemmájára reagálunk most, a legkézenfekvőbb, hogy a számára is releváns Második helvét hitvallás passzusaival válaszoljunk:
„Tanítjuk, hogy Isten törvénye állítja elénk Isten akaratát: mit akar, hogy cselekedjünk, vagy mit nem akar, mi a jó és helyes, vagy mi az igazságos és igazságtalan. Valljuk tehát, hogy a törvény jó és szent. […] Hogy áttekinthetőbb legyen, ezt felosztjuk erkölcsi törvényre, amely magában foglalja a két kőtáblára írt és a Mózes könyveiben kifejtett Tízparancsolatot; aztán a szertartási törvényre, amely a szertartásokról és Isten tiszteletéről intézkedett; és polgári törvényre, amely politikai és gazdasági kérdésekkel foglalkozik. Hisszük, hogy Istennek ez a törvénye maradéktalanul közli velünk Isten minden akaratát és összes parancsolatát, amelyek az élet valamennyi területére nézve szükségesek. […] Ezért Isten törvénye csak annyiban töröltetett el, hogy többé már nem kárhoztat minket, és haragot sem munkál ellenünk. Mert kegyelem alatt vagyunk, és nem törvény alatt. Továbbá, Krisztus betöltötte mindazt, amit a törvény kiábrázolt. Azért szűntek meg az árnyékok, mert már megjelent a test, és immár Krisztusban miénk a valóság is, és minden teljesség is. Már csak ezért sem vetjük el kevélykedve a törvényt. […]Tudjuk, hogy a törvény közli velünk az erények és a vétkek alapjait. Tudjuk, hogy az írásba foglalt törvény hasznos az egyháznak, ha az evangélium által magyarázzuk, és ezért olvasását nem szabad beszüntetni az egyházban.” (XII. fejezet – Isten törvényéről)
Heinrich Bullinger szavai kristálytisztán közlik velünk, milyen hozzáállást kell tanúsítanunk a törvénnyel szemben. Az utolsó sorokra különösen is felhívnám a figyelmet. Bár Krisztus betöltötte (nem korrigálta és nem cáfolta, csak megtisztította az „atyák hagyományától”, a rárakódott emberi salakanyagtól, és betöltötte életével, valamint helyettesítő halálával!) a törvényt, a Tízparancsolatban realizálódó „erkölcsi törvény” (lásd Kálvin) továbbra is érvényes és hasznos Isten népe számára – épp a megszentelődésben való előrehaladásban! A törvénynek ezt az oldalát, „a törvény harmadik hasznát” (tertius usus legis) nevezte Kálvin „ösztökének”. Sőt az erkölcsi törvény e szerepe kifejezetten a hívők számára jelent segítséget. Bonhoeffer az Etikájában azt mondja, hogy a törvénynek e felhasználási módja – tehát a harmadik – az újjászületett ember számára bűnös természetének megöldöklésére szolgál, és segítséget jelent a kegyelem alatt élő, mégis bűnös ember számára, hogy tudja, hogyan éljen helyesen. A törvény e használata a keresztyén életünk megszentelése, segítség abban, hogy megöldököljük a testünket (= bűnös természetünket) és megszabaduljunk a törvénytelenségtől.
Még azt is hozzátenném, hogy – jóllehet a Nádori Gergely által említett, ruházkodásra vonatkozó parancs nem vonatkozik közvetlenül ránk, újszövetségi hívőkre, hiszen Krisztus eljött, továbbá Izrael nem létezik többé teokratikus államformaként – még a szertartási és polgári törvények is kifejeznek valamilyen mély és ma is alkalmazható igazságot, ezért hasznos őket olvasni, és ezért nem metsszük ki őket a Bibliából. E konkrét parancs a rituális törvényhez sorolható, és a zsidó nép szakrális elkülönülését fejezte ki, mint ahogy a tiszta és tisztátalan állatok megkülönböztetése is.
És akkor azt még nem is említettük – visszatérve a szexualitás és a bűn témájához –, hogy a törvény vonatkozó passzusaival teljes összhangban szólalnak meg Krisztus apostolai is. Vagy Nádori az újszövetségi, apostoli rendelkezésekkel is úgy van, hogy „hát mondtak ők is sok mindent, ezt is, azt is, ráadásul annyiféle apostoli irat van, ki dönti el, hogy mi érvényes ma…”? Bízom benne, hogy nem ez a helyzet.
De menjünk tovább! Nádori inkább bizonytalan, álláspontja nem tűnik kiforrottnak, viszont Falus kvázi egyszemélyes tanítóhivatalként definitív módon kijelenti, hogy amit az egyháza biblikus alapon elfogadhatatlannak tart, az bizony nem bűn, sőt kifejezetten pozitív jelenség. Érdemes lenne megfontolni, hogy a házasság, nemiség és szexualitás kérdése nem valamiféle másodlagos vagy harmadlagos tantétel, amely felől a hívek szabadon dönthetnének, hogy milyen álláspontra helyezkednek, hanem abszolút vízválasztó, mai világunkban a Krisztushoz és az ő evangéliumához való hűség egyik legfontosabb lakmuszpapírja.
Ennek fényében rettentő nagy óvatlanság, ha valaki arra használja ismertségét és tudományos teljesítménye által kivívott tekintélyét, hogy erkölcsi-etikai tévtanokat propagál és terjeszt, megtévesztve vagy tévútra terelve más, személyével szimpatizáló egyháztagokat. Ráadásul Falus mindezt úgy teszi, hogy – amint arra utal is a vele készült interjúban – 1999-ben Sípos Ete Álmos lelkipásztorral és Pálhegyi Ferenccel közösen írtak egy könyvet a homoszexualitásról (Homoszexualitás keresztyén szemmel – bűn vagy betegség? Éjféli Kiáltás Misszió, Budapest, 1999), amelyben egészen más hangot üt meg. Ő írt a téma genetikai-biológiai aspektusáról, csakhogy elfelejti megemlíteni, hogy ebben a könyvben például a következőket mondja: „A bűn teológiai, szociáletikai fogalom; vizsgálata, értékelése kívül esik a biológiai tudományok (pl. a genetika) határain. Mint hívő ember viszont, arra a kérdésre, hogy bűn-e a homoszexualitás, a Biblia alapján tudok csak válaszolni, és a válaszom: igen!” (31. o.)
Vajon érdemes harmonizálni Falus korábbi és mostani kijelentéseit? Talán ez nem a mi feladatunk. Neki kellene eldöntenie, hogy mit képvisel, tiszta vizet öntve a pohárba, és vallania arról, hogy korábban miért képviselt mást, mint mostanság. Mindenesetre az látszik, hogy már a kilencvenes években is szokása volt határozott és sarkos véleményt megfogalmazni, leszámítva azt a „csekélységet”, hogy akkor még a mostanitól teljesen eltérő álláspontra helyezkedett. Azt sem lehet felhozni érvként – bizonyítandó e pálfordulást –, hogy az újabb genetikai kutatások egészen más eredményeket produkáltak, mint a korábbiak, hiszen maga Falus állapítja meg, hogy „a bűn teológiai, szociáletikai fogalom; vizsgálata, értékelése kívül esik a biológiai tudományok határain”.
Nem szeretném tovább ragozni, de az nem hagy nyugodni, hogy miért mennek át ilyen radikális változáson egyes református egyháztagok (de említhetném más keresztyén közösségek és felekezetek tagjait is) ebben a kérdésben és főleg az utóbbi időben az általuk vallott hittartalmakat és etikai beállítódást illetően. Túl felületes lenne ezt az uralkodó ideológiákkal, a minket ért, „világból” érkező hatásokkal magyarázni. Ha az okokat keresem, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ezeknek a személyeknek olyan markáns a közéleti-politikai álláspontja, olyan intenzív a jelenleg regnáló kormánnyal szembeni ellenszenve – ez azért valamennyire felsejlik a velük készült interjúkból is –, hogy identitásuk e dimenziója egy idő után „beszántja” annak hitbéli dimenzióit is. Pedig ennek nem kellene így lennie. Nehéz, de meg lehet tartani a szükséges egyensúlyt. Ha odafigyelnének erre a politikailag különféle irányokban elkötelezett, de egyaránt hívő keresztyén emberek, akkor az egyházon belül olyan testvérekként ölelhetnénk át egymást, mint akiknek sikerült közösen megőrizniük a rájuk bízott drága kincset (2Tim 1,14), és ezt a Krisztusban való hitbéli közösséget, mely a hit szabályához (regula fidei) való állandó ragaszkodásban ölt testet, semmi sem tudná megbontani.
ÍGy van. Gondolom a lelkipásztorok is mielőtt társadalmi kérdésekben nyilatkoznak, konzultálnak előtte szakemberekkel, hiszen a teológiai képzés nem fed le sok dolgot, amiben ennek ellenére a lelkészek nyilatkoznak.
A lelkészek akkor miért szólnak hozzá olyanhoz amiről fogalmuk sincs?
Kedves Kiss Dezső és András!
Pontosan milyen társadalmi kérdésre utalnak? Beszéljünk konkrétumokról!
Üdvözlettel,
Tamás
Szerintem itt olyan, a teológia mint tudományterülettől messze eső kérdésekről van szó, mint pl. az evolúcióelmélet – ami egy szaktudományos, természettudományos kérdés. Mégis rendre lelkészek, teológusok nyilatkoznak genetikáról, paleontológiáról, masszívan biológiai kérdésekről úgy, hogy nincsenek meg ehhez a kompetenciáik. Tehát igazad van, ne kotyogjon bele senki olyasmibe, ami nem az ő területe, de akkor ezt az elvet saját magunkkal szemben is alkalmazzuk következetesen!
A cikkel egyébként nagyon egyetértek, Falus András korábbi idézetére való hivatkozás pedig nagyon is találó és konkrét!
A Dr. Falus András idézet — az eredeti kontextusát is figyelembe véve — nyilvánvalóan nem a kérdéskör teológiai, hitvallási oldalaival, hanem a világi jogi és világi közéleti oldalaival foglalkozott, ezt pedig fontos megkülönböztetni! Ezért szerintem a vele szemben felhozott vád célt téveszt.
Más kérdés, hogy ha nem csak az interjút, hanem az interjút készítő és közzétevő blogot is nézzük, ott már megalapozottnak tűnik a hitvallások szándékos kikezdésének gyanúja. A magam részéről az eltérő világi politikai véleményen túl inkább csak mérhetetlen naivitást vélek felfedezni Dr. Falus András részéről…
Szerintem művi ez a szétválasztás. Biztos a jószándék vezérel, de izzadtságszagú. Biztos vagyok benne, hogy az összetett mondat nem úgy nézett volna ki (pontosabban, nem létezik ilyen mondat), hogy az azonos neműek házasság formájában is szerető légkört tudnak biztosítani az általuk gondozott gyermekeknek, értékalapú nevelést biztosítva nekik, DE, egyébként, gyökerénél fogva bűnös kapcsolati formáról van szó, ami Isten előtt bűn, emiatt aztán bűn ilyen kapcsolatban lévőknek gyermekeket örökbe fogadni és felnevelni is. Ha Falus szerint egy genezisénél fogva bűnös kapcsolati formáról beszélünk (akkor is, ha a bűn teológiai vagy szociáletikai fogalom), akkor milyen „értékalapról” beszélünk (ami ugyancsak egy szociáletikai kategória)…?
Kedves Tamás,
nehéz olyan álláspontot védeni, amivel nem csupán nem értek teljesen egyet, de nem is teljesen értem. Viszont a kontextus alapján meg vagyok győződve, hogy teljesen világi keretek közt értelmezett polgári jogi házasságról volt szó, szerintem félreértés ennek kapcsán 10 millió lelkészt kiáltani, szerintem itt ezerszer inkább eltérő világi politikai véleményről lehet szó.
A poltikai véleménykülönbség a részemről is megvan: szerény véleményem szerint a melegházasság legalábbis a magyar nyelvben fából vaskarika, és a hagyományos család és házasság előnyös megkülönböztetése közérdek (ami emberi jogi érv — ha ezt elfogadjuk, akkor innentől annak a dolga a megkülönböztetés aránytalan voltát bizonyítani, aki tiltott diszkriminációt kiált)
Itt érinteném a korábban másokkal már szóba került forró témát: nem biztos, hogy nekünk, keresztényeknek dolgunk-e a saját erkölcsüket a társadalomra ráerőltetni… ez a középkor kapcsán reformáció előttről elég rossz asszociációkat indít be sokakban.
Miközben fel kell tudnunk mutatnunk az értékalapunkat és hitvallásunkat (és pl. az Ef 5 nem kis muníciót jelent ebben); ha hatással szeretnénk lenni a társadalomra, akkor az ilyen közerkölcsi és közjogi kérdésekben, akkor a társadalom számára érthető és nem teológiai szempontok mentén is meg kell tudnunk szólalni, ld. pl. demográfia és közérdek, a férfi és női minták kapcsán kell beszélnünk arról, hogy ez az egész nagyon nem csak a patriarchális elnyomásról szól, sőt… A szétválasztás mögötti fő szándék a részemről a párbeszédképesség megőrzése. és szerintem erre a szétválasztásra nagy szükség van.
Még egy megjegyzés ide.
Egyébként is elég nagy a kavar idehaza a fejebken a teológiai liberalizmus és konzervativizmus valamint a politikai liberalizmus és konzervativizmus kapcsán, nem kell erre a kavarra még jobban ráerősíteni…
Avagy durván félreértjető, ha világi politikai célok és teológiai szempontok közvetlenöl keverednek — az efféle csak olaj lenne a tűzre.
Ha egy testvérrel világi politikai véleményben van különbség köztünk, az mérhetetlenül máshogy és sokkal kevésbé zavar, mint ha alapvető hitvalláso különbség lenne köztünk…
És hol jelenik meg nálunk ez a „kavar”?
Az idehaza kavar van a fejekben megjegyésem nagyon nem az Evangelikál Csoportra utalt, sőt.
Ha eltekintek ennek a posztnak a Falus András kritikájától, más példát nem is tudnék mondani. Ez meg szerintem egyszerű félreértés.
Kár lenne a teológia és politika összemosásával ráerősíteni a kavarásra, szerintem ebben az irányban nem árt a tudatos óvatosság a következő években…
Örvendek ennek a cikknek,
„Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, ..,” Mt 7:13a
és
„Mert belopóztak közétek bizonyos emberek, akiknek az ítélete régóta meg van írva: istentelenek, akik a mi Istenünk kegyelmét kicsapongásra használják, és a mi egyedüli uralkodónkat és Urunkat, Jézus Krisztust megtagadják.” (Jud 1:4)
Az ún. demokrácia-export földi viszonylatban a mi tökéletlenségünk és széthúzásunk miatt kudarcos.
A menny irányában az Úr tökéletessége és egyeduralma miatt lehetetlen.