19
szept
2022
Billy Graham

Billy Graham 45 évvel ezelőtti vasfüggöny mögötti első útjára emlékeztünk

Exkluzív interjú következik dr. Mészáros Kálmánnal, a Baptista Teológiai Akadémia (BTA) rektorával, akivel a „világ evangélistájának”, Billy Grahamnek a négy magyarországi útjáról, különösen a Népstadionban tartott utolsó, idén nyáron „krisztusi korba érkezett” százezres alkalomról, annak a rendszerváltozásban gyakorolt befolyásáról és több, eddig ismeretlen anekdotáról beszélgettünk. Végeredményben pedig hitünk szerint Isten munkájáról emlékeztünk meg.

A 20. század legnagyobb evangélistájának magyarországi látogatásait és azok országunkra gyakorolt hatásait tekintettük így át dr. Mészáros Kálmánnal Billy Graham első, negyvenöt évvel ezelőtti őszi magyarországi útja kapcsán. A BTA egyháztörténész-docense egyébként személyes oldalán képes beszámolót is közzé tett a híres amerikai baptista lelkipásztornak, William Franklin (Billy) Grahamnek az egykori szovjet blokkban történt működéséről.

 

Tóth Krisztián: Köszönöm szépen, Kálmán testvér, hogy vállaltad ezt a fontos interjút. Az olvasóknak mondom, hogy a tegeződés nem a tiszteletlenség jele, hanem azt jelzi, milyen közvetlen kapcsolatot ápolsz a fiatal teológusgenerációval. Térjünk a tárgyra. Hadd kérdezzem meg: mi előzte meg Billy Graham első magyarországi – egyben kelet-közép-európai – missziós útját?

Mészáros Kálmán: Ami nagyon érdekes – ez egy izgalmas történet –, hogy 1972-ben kint volt az egyház vezetése Udvarnoki Béla bácsi [a Magyarországi Baptista Gyülekezetek Szövetségének korábbi elnöke] meghívására, és édesapám [id. dr. Mészáros Kálmán korábbi alelnök, dékán] is köztük volt. Elmentek a clevelandi sportpályára, mert hallották, hogy a Billy Graham ott prédikál. A Haraszti testvér valahogy elérte azt, hogy a szünetben találkozzanak, és mint ahogy szoktuk, megölelgették egymást: „Jaj de jó lenne, Billy Graham testvér, ha eljönne Magyarországra!” Erre kiment egyenes adásban a mikrofon elé, mondván: „Most találkoztam magyar vezetőkkel, és meghívtak engem Magyarországra.” Elmondta mindenki előtt, úgyhogy szegényeket itt a Lendvay utcában [a Lendvay utca 28. alatt működött az Állami Egyházügyi Hivatal, ÁEH] rögtön a szőnyeg szélére állították, hogy „engedély nélkül hogyan merték meghívni”. Leteremtették őket: hogy gondolnak ilyet kommunista országban…? A végén pedig ők gondolkodtak el: „Hát itt az alkalom! Mutassuk be a külföldnek, hogy itt mekkora vallásszabadság van.”

T. K.: Akkoriban az ÁEH felügyelt minden ilyen meghívást?

M. K.: Persze, hogyne. Végül is hasznot húztak ebből: „Hát, ha már így történt, akkor lovagoljuk meg ezt a meghívást!” És akkor elérték azt, hogy akkor jöjjön be.

T. K.: Mindjárt folytatjuk a látogatásokkal, de látom, hogy van a falon egy Billy Graham-kép, előtte pedig egy szép habán kerámia.

M. K.: Neki – Grahamnek – is el lett magyarázva, hogy milyen mély nyomai vannak itt Magyarországon a baptizmusnak, anabaptizmusnak. Ezt megértette. Még elnök voltam [a Magyarországi Baptista Egyház elnöke 2000-től 2012-ig, három cikluson át], amikor jött hozzám egy nagyon kedves idősebb festőművész, és azt mondta, hogy szeretne megajándékozni ezzel a képpel. Ennek a képnek az eredetije 1977-ben készült itt Magyarországon valami sajtókonferencián, és akkor ő ezt megörökítette festményben.

T. K.: Annyit dióhéjban elmondasz légyszíves, hogy hány magyarországi látogatása volt Billy Grahamnek, és hogy ezeknek a látogatásoknak milyen jelentőségük volt akár a rendszerváltásban, a vasfüggöny leomlásában vagy a korona hazahozatalában?

M. K.: Nem választhatók el az ő látogatásai attól a politikai környezettől, amiben megjelent. Tehát őt úgy ismerték korábban, hogy rendkívül erős antikommunista beállítottságú, bibliahű és elkötelezett keresztyén ember, Amerikának a legismertebb evangélistája. Úgy is emlegetik: „a világ evangélistája”. A kommunista hatóságok féltek tőle, mert az a hír járta, hogy amerre jár, amelyik országot fölkereste, ott rendkívül erősen megújult a keresztyén élet. Középpontba került a Biblia, a keresztyénség lényege, Jézus Krisztus.A jelentősége abban van, hogy egy olyan ország, egy olyan ideológia és egy olyan politikai eszmerendszer, ami meghirdette az egyház halálát, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy megszűnjön az egyház – egy ilyen politikai környezetben, amikor még megdönthetetlennek tűnt a kommunista világhatalom, megjelenik egy ilyen ember, aki „véletlenül” vagy Isten kegyelméből – de inkább az utóbbi – ott áll, hogy kapott meghívást Magyarországról. Azt tudjuk, hogy Magyarország volt a kommunizmusnak a leglazább rendszere, és ’56 is azt mutatta, hogy majd itt, nálunk lesz az első áttörés. Állítólag – Billy Grahamnek van egy életrajzi könyve, amely ennél a fejezetnél megjegyzi azt, hogy – kapott egy kijelentést az Úrtól, hogy mivel a kommunizmus kívülről megdönthetetlen, ezért menjen be! Tehát kívülről megdönthetetlen, ez csak belülről omolhat össze. Kijelentést kapott erről. Ezt nem mondta el senkinek, csak mikor bekövetkezett mindez, akkor elmondta nyilvánosan is, hogy ő ennek a prófétai látásnak engedelmeskedett. Nem volt politikai szándéka, abszolút nem volt, kerülte is mindig a politikai kérdéseket. Olyan volt, mint az Úr Jézus, tehát hogy „császárnak a császáré, Istennek az Istené” [vö. Mt 22,21], de őt ne húzzák bele ilyen politikai kérdésekbe. Amikor megkapta az első meghívást Magyarországról, öt éven keresztül, tehát ’72-től ’77-ig nem értették, hogy miért nem mozdulnak a dolgok. A készség megvolt már a Grahamnél is, itt is állítólag a meghívás megvolt, de itt a magyarországi vezetők bajban voltak, mert hát engedélyt csak – gondolom – Moszkvából kaphattak, mármint az államvezetők is, hogy egy ilyen prominens személyt beengedjenek. Kitalálták – de ezt is csak később tudtuk meg a háttértárgyalásokból –, hogy ennek ára lesz. Az ára pedig az, hogy – tudták, hogy a Billy Graham szoros kapcsolatban van az amerikai vezetéssel, és aztán ’77-ben tényleg így is történt: a baptista Jimmy Carter lett az Egyesült Államok elnöke, és kitalálták azt, hogy – jó, bejöhet, de érje el azt, hogy a magyar korona hazaérkezzen.

T. K.: Ez volt az alku?

M. K.: Ez! De ezt nem tudta senki, legalábbis nem volt nyilvános. Még egy kérdés volt: akkor, ugye, nagyon meg volt szorítva, nem lehetett a Nyugattal üzletelni – mint ahogy most az oroszokkal nem lehet –, és hogy elérjék a magas(abb) kereskedelmi egyezményt, hogy Magyarország átléphessen, és Amerikával kereskedhessen. Ez a két kívánság volt. Na most Graham, én nem hiszem, hogy ő politikai kérdést csinált volna ebből. A tárgyalásokban ez a kettő előjött, és hát azt mondja, hogy „Én beszélek az elnökkel”. Ez a kérés „áron is megvegyétek az alkalmat” [vö. Ef 5,16], és, ugye, ’77-ben bejön először szeptember 4-én, és tényleg így van: fél éven belül, ’78. január 6-án, vízkereszt napján jött a repülőgép, és hozta a koronát. Később derült mindez ki, hogy ez volt az ár. De azt mondta, hogy „minden árat meg kell fizetni”. Őneki is egy komoly kihívás volt lelki értelemben, hogy először kommunista államban prédikálhasson, szabadon. De ez volt az ő részéről a feltétel, hogy ne szóljanak bele, és hogy bárhova mehessen, és hirdesse az evangéliumot. Megadták neki ezt az engedélyt.

T. K.: Hogyan élted meg személyesen 1977-et?

M. K.: Én ott voltam a Nap utcában [budapest-józsefvárosi baptista imaház], ott voltam Debrecenben, ott voltam Pécsett és Tahiban [tahitótfalui baptista táborhely] – Tahi volt a fő! Tehát négy helyen prédikálhatott. Tahi az lenyűgöző volt. Én akkor voltam huszonöt-hat éves, elsőéves hallgató itt a teológián. Életemben ilyen hatással nem volt rám prédikáció, mint ahogy ő előadta a Krisztusról szóló evangéliumot. Személyesen is értintve voltam, mert akkor a teológusokat is mozgatták, hogy vegyenek részt a rendezvénynek a különböző szekcióiban, és engem egy idős asztalos bácsival fölküldtek Tahiba, hogy legyek a segédmunkás, úgyhogy ácsoljuk meg a keresztet és a szószéket. Én egy hetet fönt töltöttem Tahiban a táborban, és szögeltük a keresztet, mert jön a Billy Graham. Jelképes is lett ez a történet, mert a prédikáció kellős közepén megfogta a szószéket, és azt mondta: „Kedves barátaim, én hiszem azt, hogy akik ezt a szószéket elkészítették, minden igyekezetük azon volt, hogy egy szilárd alapra kerüljön. De én még szilárdabbat kívánok nektek fölajánlani, ez pedig Jézus Krisztus, aki a kőszikla.” Ugye, én voltam, aki ácsoltam ezt többek között. Volt egy megtérésre fölhívás és egy odaszánás is: akik ismételten eldöntik a szívükben, hogy Krisztust akarják szolgálni. Én ott ültem az első sorokban, fantasztikus hatással volt rám az egész. Sok ezer ember, az erdő tele volt, a fákon úgy, mint Zákeus, fölmásztak az emberek, és onnan nézték. Lenyűgöző pillanat volt! Én teljesen szíven találva, mint a pünkösdi tömeg, szívében megkeseredve, azt kérdeztem, hogy mit kell cselekedni ezek után. Tehát elsőéves koromban egy olyan mérföldkő volt az odaszánásomban, hogy ma is másodpercre emlékszem ennek az egésznek a hatására, amit átéltem akkor. Édesapám is kísérte őket, beültem az autójába, elmentem Debrecenbe is, szemtanúja voltam gyakorlatilag mindenhol a vidéki evangelizációkon. Ott voltam az első sorokban, a szervezésből, amit csak lehetett, igyekeztem kivenni a részemet. Rendkívül meghatározó volt a személyes életemre nézve is!

T. K.: Mielőtt még Graham többi útját is megkérdezem, maradjunk még 1977-nél. Ugye Billy Graham állandó tolmácsa dr. Haraszti Sándor volt, ha jól tudom. Nagypapám unokatestvére a Sándor bácsi. Családi találkozókon gyerekkoromban Soltvadkerten [ott született], még emlékeszem rá a kilencvenes évekből. Szóval a mi családunkban a Haraszti Sándor bácsi, ez a név nagy tiszteletben áll. Az a kérdésem hozzád, hogy ez a magyar hang, tehát Haraszti Sándor tolmácsolása mennyiben adott hozzá ehhez a hatáshoz, hogyan rezdült együtt az amerikai lelkésszel, akár a stílusában, át tudta-e venni? Mennyire volt inspirálva a magyar hang a Lélek által?

M. K.: Haraszti testvér újpesti baptista lelkipásztor volt itthon, emellett teológiai tanár és orvos. Ebben a házban lakott [a BTA épületében], ahol a levéltár [Magyar Baptista Levéltár] van most. Ő azt mondta nekem többször is, hogy ő nem egy ilyen érzelgős ember. Tehát őt mindig idegesítették ezeknek a vándorprédikátoroknak a „túllihegős” prédikációi. Amikor 1956-ban kiment Amerikába, ő távol tartotta magát, mindig azt mondta, hogy ilyen pünkösdi típusú prédikációk nem nagyon érintették meg, mert a hangerővel pótolták azt, ami a tartalmukban hiányzott. Orvosi pályára készült ott kint is, Atlantában, meg afrikai misszióra.

T. K.: Kicsit ilyen magyar Albert Schweitzer.

M. K.: Az! Őt akarta utánozni. Tehát az volt neki a minta, nagyon sajnálta, hogy végül is kiment [Afrikába], találkozott vele, de aztán túlkoros lett. Tehát ott negyvenéves korig fogadták csak el a misszionáriusokat, és ő pont átlépte a negyvenéves kort, úgyhogy visszautasították az ő jelentkezését afrikai misszióra. El volt keseredve, merthogy ő azt mondta, hogy azért ment ki ’56-ban, hogy lelki munkát végezzen orvosként misszionáriustársaságban. Ez volt a nagy ambíciója. Amikor ez a sokk érte őt, hogy elutasították, nagyon el volt keseredve, depressziós lett – mondta ő –, és hát imádkozott, kereste, hol tudná hasznosítani a tudását, ismeretét. És akkor ez a bizonyos ’72-es clevelandi alkalom: jönnek a magyar vezetők, és akkor ő beszállt ebbe a csapatba. A lényeg az, hogy Udvarnoki Béla bácsival együtt előkészítették ezt az utazást, és részt vettek a magyar vezetőkkel. Gyülekezetről gyülekezetre jártak, körbejárták az akkori magyar Amerikát, és hát Clevelandben volt ez a bizonyos találkozó, ő is akkor találkozott először a Grahammel. A nagy lelkesedést látta, nem is értette, hogy miért van ekkora nagy lelkesedés, mert Billy Grahammel szemben is ellenérzései voltak addig, amíg közvetlenül nem ismerte. Belekerült ebbe, a magyarországi vezetők nagy lelkesedéssel meg akarták hívni, és akkor több találkozást kezdeményezett a Graham-irodával, személyesen Grahammel. Meggyőzte őt afelől, hogy ez egy korszakalkotó pillanat lenne az ő szolgálatában is: egy kommunista államot meglátogatni, ez egy „előrelépés”, hogy úgy mondjam, a lelkipásztori vagy evangélista szolgálatban. Egyre inkább ráhangolódott a Graham erre, és kinevezte Harasztit kelet-európai tanácsadójának. Látta, hogy fölkészült, iskolázott ember, irodalommal, a kommunista viszonyokkal tisztában van, innen menekült ki, tehát egy megbízható embernek tartotta. Haraszti bácsinak meg nagyon tetszett, hogy végre megtalálja azt a küldetését, amiért Isten odaküldte. Őt én úgy ismertem: egy zseni volt, hihetetlen, hetvenhez közel volt ezekben az időkben, de olyan briliáns emlékezőképessége volt! Többször volt az én vendégem, nálunk is aludt, éjszakába menően, hajnalban három órakor még mindig őt hallgattuk: verseket, emlékeit, folyamatosan mondta-mondta kívülről. Én még ilyen emberrel nem találkoztam. Állandóan olvasott, állandóan képezte magát, az angol nyelvet fantasztikus módon elsajátította, tényleg szinte akcentus nélkül beszélte, és magyarul is nagyon szépen beszélt.

T. K.: A gyakorlatban hogyan nyilvánult meg a fordítói szolgálata?

M. K.: Azt a típusú tolmácsot képzeljük el, aki nem annyira arra figyel, hogy milyen hangsúllyal meg milyen attitűddel mondja az illető, hanem hogy hajszálpontosan azt mondja, amit az előadó elmond. Gesztikulációjával is ugyanazokat, tehát mint egy „színész”, megtanulta, ezt hogy kell csinálni. Pontosan visszaadta a szöveget, átjött az üzenet akadálymentesen, ő pedig engedte, hogy rajta keresztül folyjon úgy, hogy közben őt érzelmileg nem vette uralma alá. Én ezt figyeltem meg nála, de ő rendkívül becsületesen és nagyon odaszántan igyekezett maximálisan teljesíteni a feladatát. Többször találkoztam vele később is, amerikai kint tartózkodásom idején, gyakorlatilag ő volt a magyar baptisták egyik vezetője [az USA-ban]. Elég sűrűn találkoztunk, együtt szolgáltunk, nálunk töltött hosszabb időt, én is voltam a lakásukon ott kint annak idején.

T. K.: Legelőször, amikor kint jártam az USA-ban, 2011-ben, akkor eljutottam Észak-Karolinában Charlotte-ba, A Billy Graham Könyvtárba. Akkor végzős egyetemistaként nyári munkát végeztem ott kint Amerikában. Szabadidőmben egy helyi baptista család elvitt Charlotte-ba, és egy napot szántunk arra, hogy megnézzük a Billy Graham-emlékmúzeumot. A legkülönlegesebb élményem az volt, amikor a kanyargós folyosókon elérkeztünk a Kelet-Európa-terembe. Képzeld el, hogy itt egy központi helyen a falon egy nagy arckép dr. Haraszti Sándorról.

M. K.: Látod, ez úgy megdobogtatta a szíved! Nem csináltál fényképet?

T. K.: Csináltam fényképet, vissza fogom keresni. Nézzük Graham második útját.

M. K.: Második útja ’82-ben történt. Az egy érdekes dolog volt, mert a református egyház hívta meg erre a másodikra. Díszdoktori, tehát tiszteletbeli doktori kitüntetésre. A debreceni tológián adták át. A népegyházak is fölfigyeltek rá.

T. K.: Érdekes Isten időszámítása, vagy ahogy „őrölnek nála a kerekek”. Tehát, hogy ’72 után eltelik öt év, jön ’77, majd megint öt évet kell várni, mire jön ’82.

M. K.: Igen, és aztán eljött a rendszerváltás. Cikket is írtam egyébként Graham és Martin Luther King kapcsolatáról. Visszatérve: 1982-t írunk, a reformátusok észrevették, ők is, hogy a baptistáknak mekkora a világban a befolyása. Akkor a népegyházak között a reformátusok voltak azok, akikkel egyre szorosabb kapcsolat alakult ki a baptistákkal. Ugye a hitoktatásban, teológiai oktatásban, a tanárok képzésében, tudományos fokozatoknak a szerzésében már korábban is jó kapcsolata volt Debrecennek [M. K. is ott szerezte teológiai doktori címét]. A lényeg az, hogy – szerintem – az a reformátusoknak „jól jött”, hogy egy ilyen világszerte ismert embernek díszdoktori kitüntetést adjanak. Ez nem járt semmi mással, mint akkor egy látogatás. Megkapta, ennyi. Azt hittük, hogy ennyi lesz a Billy Graham-történet. De nem, mert jött 1985, és még egyszer meghívták.

T. K.: Szóval visszajött három évvel később. Na most, amikor ’82-ben itt volt, prédikált nyilvánosan?

M. K.: Nem, sehol. Iderepült, megkapta, visszament. Azt mondták, hogy ezt nem lehet ennyiben hagyni. Hogyha akkor nem volt neki ideje, még egyszer el kell jönnie, és prédikálnia kell! Akkor a Budapest Sportcsarnokban – ami leégett aztán később –, ott volt egy talán háromnapos evangelizáció, és akkor is elment Debrecenbe, Pécsre, mert mind a két városban azóta, a Billy Graham látogatása óta új baptista templom épült. Ez annak volt köszönhető, hogy a „kis baptistákra” is felfigyeltek a városok és az ország a Graham-látogatás nyomán. Úgyhogy nekünk, baptistáknak, a felekezetnek a fölemelkedésében, az ismertségében rendkívül jelentős volt. Tehát ’85-ben visszajött, és még Székesfehérvárra is küldött munkatársakat. Ez a bejáratott jövés-menés magára vonta a figyelmet a környező kommunista államokban is, és hivatkozási alap lett mindegyik baptista szövetségben, hogy „ha Budapestre elmehetett Billy Graham, akkor hozzánk miért nem jöhet?”. Úgyhogy mind mentek az egyházügyi hivatalba, és Budapest felé mutogattak, hogy „hát, ha oda mehetett, akkor hozzánk is!”. Mindenki kellemetlen helyzetben volt, mert hát akkor föl kellett zárkózni. Prágába is, Pozsonyba is, Lengyelországba is meg Romániába – az volt aztán a csúcs!

T. K.: Láttam képet, azt hiszem, Temesvárról.

M. K.: Igen, utcákon, háztetőkön. Hihetetlen, tehát ez Isten csodája volt. 1985-öt írunk, ekkor volt Romániában is. Onnan hazamenet állt meg Budapesten. Tehát akár Temesvárott, akár Kolozsváron is volt. Ez utóbbi helyen majdnem botrányba fulladt a dolog, nem tudom, tudsz-e róla. A mi budapesti találkozónk előtt. Megkérték az ottani magyarok, hogy ne csak románra legyen fordítva a kolozsvári Szent Mihály-templomban elhangzó prédikációja, hanem magyarra is. Román nacionalisták pfujoltak, sípoltak, fütyültek, amikor magyarul megszólalt a Haraszti bácsi. Tehát prédikált a Graham, elhangzott román nyelven, és harmadszor megszólalt magyar nyelven. Akkor mindig pfujoltak, de Graham azt mondta: „Kedves résztvevők, ha önök nem hajlandók meghallgatni magyar nyelven is, akkor innen szépen én kivonulok a templomból.” Tehát rendreutasította a résztvevőket, és szépen mindenki visszaült, és némán hallgatta, úgyhogy áttörés történt ilyen értelemben is.

T. K.: Akkor így a nemzetek közti megbékélést is elősegítette.

M. K.: Óriási közép-európai hullámokat vert most már. Tehát ’72-ben csak Magyarország, ’85-ben már minden kommunista állam „meghajolt” Graham előtt, hogy így mondjam. Meghívták, és mindenütt a baptisták voltak a kezdeményzők. Tudjuk azt, hogy Grahamnek volt egy álma, ami 1972-ben adatott neki. Az ötvenes években turistaként ő járt Moszkvában. A moszkvai Lenin Stadionban [ma Luzsnyiki Stadion] fölment a kakasülőre, a legmagasabb pontra. Ott állítólag letérdelt, még fényképet is készíttetett erről a pillanatról. Azért imádkozott, hogy „Uram, add meg nekem azt a csodát, hogy ebben a Lenin Stadionban egyszer én prédikálhassak”. Mesébe illő ez az egész sztori, hogyha így végignézed. Az volt a csodálatos, hogy ’89-ben – ismét csak a magyar baptisták meghívására – olyan áttörés indul el, hogy közel százezer ember jelenik meg kimondottan az evangélium meghallgatására. Soha semmilyen sporteseményre vagy politikai eseményre nem jöttek el ennyien – még később a pápa látogatására sem –, mint a Billy Graham evangelizációjára. Te ott voltál, ugye?

T. K.: Babakocsiban. Másfél éves voltam, és arra emlékszem, pontosabban anyukám mesélte, hogy azt követő nap tolt engem a Duna-korzón Pesten, és az InterContinental szállónak az éttermében ott reggelizett a Joni Eareckson Tada, az énekes, a kerekesszékes. Valahogy nekem nagyon tetszett, amikor ő énekelt a Billy Graham-evangelizáción, és akkor Anya odatolt engem a Jonihoz, aki éppen reggelizett, és valószínűleg ott szállt meg. Joni adott „nekem” vagy hát Anyának egy magnókazettát az énekeiről – azóta is megvan.

M. K.: Tehát ő volt a „kísérőszám”, hogy így mondjam, és a [Gerzsenyi] Laci bácsi [lelkipásztor, teológiai tanár] tolmácsolt – ez rajta van a filmen is. Figyeld meg, ezen a felvételen is látszik, hogy csak éppen hozzákezd ahhoz, hogy meghívja a résztvevőket Krisztus követésére, és hogy egy Bibliát vagy egy vallásos irodalmat adna át, s meglódul az egész nézőtér, több tízezer ember, és betöltik ott a küzdőteret. Nem tudom, emlékszel-e erre a pillanatra. Sírnak az emberek, zokognak, és látszik, hogy a hatása alatt vannak. Én azt mondtam magamban, hogy ez volt az igazi rendszerváltás – szellemi-lelki értelemben. Ez olyan volt, mint pünkösd Jeruzsálemben. Szíven talált emberek sokasága: ott háromezer, itt negyvenezer érezte azt, hogy most Isten hozzájuk szól. Csodák csodája, ez egy különös egybeesés, hogy két héttel később, tehát az evangelizáció befejezése után két héttel bejelenti a Kossuth rádió, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal jogutód nélkül megszűnt. Most képzeld el: mi, akik abban a rendszerben éltünk – még én néhány évet lelkipásztorként is eltöltöttem –, hát zokogtunk és sírtunk, hogy Isten egy olyan időpontot hozott el a magyar keresztyénség idejében, hogy Billy Graham látogatását követően két héttel a rettegett, az egyház megszüntetésére és tönkretételére esküt tévő hivatal jogutód nélkül megszűnt. A Lendvay utca 28. bezárt. A szabadegyházak tanácsa, a SZET az egy másik ügy, Palotai Sándor már akkor meghalt, ő sajnos ezt nem élhette meg. Ő is rendesen be volt kötve, neki nagyon magas rendőri beosztása is volt, tehát őt „ejtőernyősként” küldték az egyházak felügyeletére. Az ÁEH: a katolikusoktól kezdve a nagyegyházak, kisegyházak, mindenki oda kellett, hogy menjen bármilyen engedélyért, mindenért, be kellett számolni, voltak rendreutasítások meg fegyelmezések. A mostani Fidesz-székház volt ez a hivatal a Hősök terénél.

T. K.: Mi történt ezt követően? Milyen hatásait látod még ’89 nyarának [július 29-nek]?

M. K.: Három hónap múlva a vasfüggőny átszakad. A berlini fal ledől ugyanebben az évben, Billy Graham után három hónappal. Halljuk, hogy egyre nagyobb nyugtalanság van Romániában: fél évvel később a román diktátor [Ceaușescu] eltűnik. Mind ugyanabban az évben, de ennek nyitánya – számunkra legalábbis – Billy Graham százezer fős evangelizációja. És csodák csodája, hogy Grahamet meghívják a Szovjetunióba ’92-ben. 1992-ben a volt Lenin Stadionban, ott, amiről álmodott, a stadionban evangelizációt tart. Semmilyen politikai üzenet nem hangzik el, semmilyen körülmények között, erre Graham nagyon vigyázott. Az evangéliumot hirdette, de „akit a Fiú megszabadít, az valósággal szabad” [vö. Jn 8,36]. Isten így időzítette egymás után ezeket a lépcsőket – ekkoriban esik szét a Szovjetunió –, hogy áttörés, áttörés, áttörés és végső áttörés. Azt látjuk, hogy ’72-től ’92-ig gyakorlatilag Graham volt a „faltörő kos”, nem tudta ő sem, csak később rögzül magában, „ezért kellett bemennem”. Kívülről ez a rendszer megdönthetetlen. Szokták mondani, Gorbacsov meg Reagan meg a pápa meg az akárki, én azt mondom: Billy Graham. Tehát ő volt az, akit Isten arra használt, hogy ezekben a történelmi pillanatokban Isten segítségül küldte, hogy bátorságot vegyen a magyar keresztyénség, mi, baptisták is, és az, amit gyakorlatilag ma a magyar állam is elismer, hogy a baptistáknak köze volt akár még a korona hazahozatalához is.

T. K.: Különleges idők voltak ezek, és te ott lehettél!

M. K.: Tehát így függenek össze az események, és én ennek szemtanúja voltam végig. Mindenütt ott voltam. Isten valahogy megadta ezt a kegyelmet, hogy kezdettől fogva, édesapám részéről is – nyilván ő mindig elmondta, hogy hol tartanak az ügyek –, akaratlanul is végigkísértem ezt a folyamatot, ami isteni rendelésre történt. Úgyhogy én rengeteg csodát éltem meg ezen keresztül is, ami bizonyossá tett abban, hogy az igazságot érdemes követni, kitartani akkor is, amikor ellenszél fúj, amikor nem egy elismert valaki Krisztus követője, de Isten igazolni fogja. Ezt láttam Haraszti bácsinál is. Ő ezt végigcsinálta, ő volt Isten másik eszköze.

T. K.: Számomra nagyon érdekes, összefoglalva, hogy ha négyszer járt Graham Magyarországon – ’77-ben, ’82-nem, ’85-ben és ’89-ben –, akkor úgy tűnik nekem, hogy az életének utolsó szűk harminc évében már nem jött. De biztos úgy tekintett rá, hogy „elvégeztem a misszióm”.

M. K.: Ő kb. 2000-től kezdve már nem ment külföldre. Beteg volt, súlyos bajokkal küzdött, aztán egyre inkább az Alzheimer-kór elhatalmasodott rajta, úgyhogy kerekesszékben ült már. Ennek ellenére, hogy ilyen izgalmas korszakot élt meg, ő volt az első olyan igehirdető, aki a rádiót és a televíziót használta Amerikában is. A legelső szolgálata arról nevezetes – 1948-ban Los Angelesben a sátoros evangelizáció –, hogy állítólag két hétre tervezte, és volt egy amatőr rádiós (akkor még nem voltak országos rádiók), aki csak „passzióból” megosztotta az evangelizációt, és fél Los Angeles ezt hallgatta! Olyan népszerűsége lett Grahamnek – ugye mindenki hallgatta, hogy mi történik –, hogy meg kellett hosszabbítani még két hétre. Aztán egyre több ilyen amatőr rádiós egyre messzebbre küldte az üzenetet, és hathetessé vált [a crusade]. Ez volt az indulópontja Graham szolgálatának. Ő volt az, aki rendkívül ügyesen Chicagóban indította el aztán a rádiómisszióját: A döntés órája – ez volt az ő műsora. Cliff Barrows az a zenész, aki karmesterkedik a Népstadionban is, ő volt a nagy segítsége, aki a zenei programokat szervezte, meg a liturgus volt az evangelizáción. Ismerős a neve?

T. K.: Cliff Barrows, igen. Ő az, aki a Népstadionban készült felvétel végén az utógondozásra való lehetőséget is elmondja, megosztja a missziós társaság hazai kontaktját. Ki volt még egyébként a csapatban, mármint Billy Graham körül?

M. K.: Volt még a George Beverly Shea énekes, a mély hangú, és egyébként, képzeld el, hogy nem volt képzett zenész, tehát ő autodidakta volt. Olyan munkás arca volt, az egyszerű amerikai embernek a megjelenítője volt, de olyan szívvel és olyan átéléssel énekelte ezeket a tradicionális baptista énekeket, hogy igazából akkor hozta köztudatba ezeket a – ma már azt mondjuk – régi konzervatív himnuszokat.

T. K.: Rendszeresen a megtérésre hívásnál alkalmazta az Amint vagyok, úgy jövök című éneket. Fantasztikus dal, a temetésén Michael W. Smith játszotta [aki itt volt Budapesten az Ez az a nap! Stadion 2022-n].

M. K.: Mind megélték a közel száz évet – mind a hárman [Graham, Barrows és Shea]! Én ismertem személyesen mind a hármat. Még Amerikában találkoztam velük. Ami még érdekes, hogy voltak olyan újságírók, akik kritizálták az evangelizációkat, hogy „nem is olyan sikeres”, hanem hogy az ének! Ezt nem lehet érzelemmentesen végighallgatni! És akkor Graham elhatározta, hogy legyen olyan evangelizáció, amin nem lesz ének. Nem volt semmi, és még többen voltak! A szünetben zokogtak… És ez a bizonyíték arra, hogy az ének az csak másodlagos. Hanem az ige! Szóval egy csodatörténet ez. Ezt meg kéne írnod!

T. K.: Nagyon köszönöm! Meg is fogom. Összefoglalva, a Billy Graham-történet vége egyrészt ’89, de nyilván nem ér véget, mert a hatását érezzük… Viszont Graham látogatásainak Magyarországon a vége az 1989? Jött még utána Kelet-Európába?

M. K.: Utána nem jött, csak a koronának az „eredménye” jött, a székház: a negyvenéves jubileumra [a korona visszahozatalának évfordulójára] a Munkácsy utcai épület. Amikor a negyvenéves jubileum volt 2018-ban, akkor engem meghívtak a Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomba, ott kértek egy beszédre baptista részről. Az egy nagyon szép alkalom volt! Ott mondtam el, hogy mi volt az a párbeszéd – ráadásul ezt Haraszti bácsi le is írta szó szerint, mert sokan kétkedtek –, hogy még az elnökkel, Jimmy Carterrel és Billy Grahammel is milyen párbeszédek hangzottak el. Ugye a Graham elmondta, hogy most telefonáltam az elnöknek, itt van az asztalomon az aláírásra váró kiadási parancs [a Szent Koronáé], mielőtt eljutott Magyarországra ’77-ben. Azt mondta, hogy „Billy, ha úgy van, ahogy mondod, hogy azt prédikálsz, amit akarsz, amit az Úr rád bízott, s épségben, egészségben a kommunistáktól visszajössz, az első lesz, hogy aláírom! Itt van az asztalomon, és várom a telefonhívásodat.” S így hazament [Graham] az evangelizációról, fölhívta az elnök urat, és azt mondja: „Most kérem aláírni.” Akkor írta alá és kiadta az utasítást, hogy menjen a korona haza. Tehát van összefüggés! Én ennyit tudok elmondani.

T. K.: Hálásan köszönjük az érdeklődő olvasók nevében is! Azzal az igével búcsúzom, ami eszembe jutott Billy Graham csillagánál, ami – itt a földön – Hollywoodban a Boulevard Walk of Fame-nek az aszfaltján van: „Az értelmesek fényleni fognak, mint a fénylő égbolt, és akik sokakat igazságra vezettek, mint a csillagok, mindörökké.” (Dán 12,3)

 

Ez is érdekelhet

Egy közelmúltbeli Németh Sándor-interjú margójára – kritikai megjegyzések

Hozzászólás írása