Hétezren vannak
Az elmúlt napokban sokan fogalmazták meg ugyanazt a keserű gondolatot: vége, elveszett az evangélikus egyház. Értem, miből fakad ez az érzés. Amikor egy nagymúltú evangélikus gyülekezet ad helyet egy olyan képregény bemutatójának, amely a Szentírás eddigi egyházi értelmezését kívánja megkérdőjelezni, és a mű mellé teológiai fakultásunk tanszékvezető tanára, országos irodánk osztályvezetője és egy lelkipásztor is odaáll a maga tekintélyével, akkor valóban komornak tűnik a kép.
Ez a kép azonban csak részleges.
Illés a rekettyebokor alatt ült, és azt mondta Istennek, hogy egyedül maradt. Igazat beszélt arról, amit látott: az oltárokat lerombolták, a prófétákat megölték, ő pedig az életéért futott. Isten egyetlen számmal felelt neki. „Meghagyok Izráelben hétezer embert: minden térdet, amely nem hajolt meg Baal előtt” (1Kir 19,18). A próféta nem tudott róluk, de attól még ott voltak.
Hétezer ember, akikről a kor krónikása egyetlen sort sem írt.
Ilyen a mi egyházunk csendesebb fele is. Szórványok, falusi és városi templomok, ahol vasárnaponként húszan-harmincan ülnek a padokban. Egy lelkész egész héten készül az igehirdetésre, amelyet aztán maroknyian hallgatnak meg. A kántor évtizedek óta ugyanazt a harmóniumot nyitja ki. Öt gyereknek tanítja valaki a kis kátét egy hideg gyülekezeti teremben. Presbiterek fűtenek és havat lapátolnak, asszonyok betegeket látogatnak, és erről nem beszél senki. Róluk ritkán készül riport, és a konferenciák pulpitusán sem ők állnak. Hordozzák a szolgálatot ott, ahova Isten állította őket, és közben hiszik, hogy a Szentírás igaz, hogy a házasságot a Teremtő rendelte egy férfi és egy nő számára, és hogy Krisztus valóban meghalt és feltámadt a halálból.
Öt évvel ezelőtt sokan tették a nevüket egy hitvallásos nyilatkozat alá, több felekezetből. Akkor is kiderült, amit most érdemes újra kimondani: ez a lelkület él, és többen hordozzák, mint ahányukról tudomást vesznek.
Maradunk.
Nem azért, mert tudjuk, hányan vagyunk, hanem mert tudjuk, mihez vagyunk kötve. Luther Wormsban így vallott: „Lelkiismeretem Isten igéjének foglya. Semmit sem tudok és nem is akarok visszavonni, mert a lelkiismeret ellen cselekedni sem nem biztonságos, sem nem helyes.”
Luther Ige iránti hűsége, hitvallásaink, ágendánk és templomaink mind közös örökségünk. Szeretett egyházunkat ezért senkinek sem engedjük át, és nem áldozzuk fel a progresszió oltárán.
Aki ezeket a sorokat olvassa, és ugyanezt érzi magában, annak egyetlen dolgot szeretnék mondani. A hallgatás mögött rendszerint az a meggyőződés áll, hogy az ember egyedül van ezzel. Illés is ezt hitte. Szólalj meg a magad helyén, és néhány mondat után kiderül, hogy ketten vagytok, aztán négyen, aztán lehet, hogy mire észbe kapsz, már nyolcan lesztek.
Végül egy figyelmeztetés, ami magamnak is szól. A hétezres szám önmagában még nem vigasztalás. Reménységünk egyedül azon áll, hogy az egyház Krisztusé: „ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta” (Mt 16,18). Ő mondta, és Ő is tartja meg. A mi dolgunk addig annyi, hogy a ránk bízott drága kincset megőrizzük (2Tim 1,14). Hétezren vannak, akik nem hajtottak térdet. Valószínűleg te is közöttük vagy.
Kiss Máté
Evangélikus lelkipásztor
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport eltérő felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik, hogy újragondoljuk az evangelikalizmusról alkotott nézeteinket. Sokan, akik az elmúlt években jelentős változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, továbbra is evangelikálnak vallják magukat. A kérdés tehát a következő: egészen pontosan meg kell határoznunk, mit jelent evangelikálnak lenni, és ki tekinthető evangelikálnak. (…) Nos, ha használjuk az evangelikál megjelölést, akkor annak nyilvánvalóan van jelentése is. Ez a kifejezés szűkíti a kört, és bizonyos értelemben kizárólagos. (…) Remélem, mindannyiunk számára teljesen világos: nem azt próbáljuk megfogalmazni, hogy általában mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki tekinthető evangelikál keresztyénnek. Erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Hogyan határozhatjuk meg tehát, mit jelent evangelikálnak lenni, megkülönböztetve ezt attól, hogy általában mit jelent keresztyénnek lenni? Ez napjaink egyik nagy kérdése, és úgy gondolom, az elkövetkező években egyre inkább szembe kell majd néznünk vele.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelical, 11–13. o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Ha viszont lelkészként azt mondom egy laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, rögtön megkérdezi: »Mi a különbség a kettő között?« És amint elkezdem magyarázni, máris forgatja a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a Szentírás tekintélyét, és nem tartom tévedhetetlennek, azt megértik. Ha azt mondom, hogy minden egyes részére nézve elfogadom a tekintélyét, és tévedhetetlennek tartom, azt is értik. De 35 éves pályafutásom során egyetlen emberrel sem találkoztam, aki értette volna, mit jelent az, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
„Itt van szüksége az állhatatos kitartásra és türelemre Isten népének – azoknak, akik engedelmeskednek Isten parancsainak, és megőrzik a Jézusban való hitüket.”
Jelenések 14:12 (egysz.ford.)
A kicsi Evangélikus Egyház mindig is német-(skandináv) befolyás alatt állt, ami sajnálatosan „átjön” a mostani fejlemények tükrében. Béres Tamás rendszeres teológus (tanszékvezető) szerepvállalása az ev. lelkészképzés hitelességét is megkérdőjelezi. Mert van egy határ.
A falusi gyülekezetekben ez a rendszvény és az azt követő feldolgozás ellenérzést szül. A Rába-mente, Nyugat-Magyarország a Trianon utáni magyar evangélikus törzsterület: paraszti gyökerű gyülekezetek dominálják. A Dunántúlon vannak meg azok a kulturális mélyrétegek (Berzsenyi etc), amelyek 1591 után az itteni ev. egyházat nemzeti egyházzá tették, ellentétben pl. az erdélyi szászokkal, vagy a Nyugat-szlovákiai szlovákokkal szemben. Az ágostai confessio etnikai háttere a csonkaországban a Nyugat-Dunántúl okán magyar többségű.
A református egyházban ez a perverz módon erőltetett kérdés úgymond nem probléma… Ez is jó alkalom a Dunántúli Ev. Egyházkerületnek arra, hogy elgondolkodjon az unión a Magyarországi Református Egyházzal, hogy a szerencsétlen, 1591-es Csepregi Zsinatnak a Dunántúl magyarságát megosztó hatását töredékében gyógyíthassuk, és a modern pestis legalább ne teológiai vonalon érkezhessen köreinkbe.
Kíváncsi leszek a győri püspökre, még akkor is, ha az unió örök akadálya a Dunántúlon az evangélikus felsőpapság volt..
Ajánlott irodalom:
Dr. Jókay-Ihász Miklós (1926): JAVASLAT az iránt, hogy a református és ág. hitv. ev. egyházak között mi módon lehetne szorosabb kapcsolatot létesíteni s mi módon lehetne és milyen irányban közös alapon együttes működést kifejteni unióra való törekvés nélkül. Főiskolai Könyvnyomda, Pápa.
Kiegészítés: jelen helyzetben az unióra törekvéssel…
Kedves Márton!
Nem gondolja, hogy az 1926-os szakirodalmi hivatkozás kissé anakronisztikus, és azóta a protestáns egyházak közötti kapcsolatokban történt némi előrelépés? Az 1973-as Leuenbergi Konkordia alapján ugyanis az evangélikus és a református egyház között már fennáll az egyházközösség, amely magában foglalja a szószéki és úrvacsorai közösséget, az ordináció kölcsönös elismerését és a közös szolgálat lehetőségét. Magyarországon ráadásul a szószéki és úrvacsorai közösségnek már a konkordia előtt is komoly hagyománya volt.
Természetesen ez nem jelent teljes szervezeti uniót, de teológiai értelemben a 16. századi felekezeti elválasztottságot már meghaladtuk. Éppen ezért meglehetősen különös, hogy egy 1926-os uniós javaslatra hivatkozva kívánja orvosolni az 1591-es történelmi megosztottságot, miközben figyelmen kívül hagyja az elmúlt évszázad egyik legjelentősebb protestáns egyháztörténeti megállapodását.
Ráadásul a Leuenbergi Konkordia éppen azt ismeri el, hogy az egyházak hitvallási sajátosságaik megőrzése mellett élhetnek teljes egyházközösségben. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az egyházi egység erősítésének helyes útja mások megbélyegzése vagy a teológiai nézetkülönbségek felekezeti határkérdéssé emelése lenne.
Kedves Senkiii!
Talán valamilyen demokratikus elv alapján nem lehet az Ön válaszára válaszolni, így ilyen módon adok némi kiegészítést.
A hivatkozott teológiai eredményeket nem teszem a fókuszba, viszont utalok a kulturális evolúció vallásszociológiai magyarázatára, amelyre az erdélyi reformáció története ékes példa, és a Nyugat-Dunántúl e folyamatban maga a hiátus. Tehát Erdélybe a reformáció első hulláma az ágostai confessio felvételével érkezik meg – főként a szászokon keresztül. A második hullám, a kálvinizmus befogadása a magyarok szellemi munkásságát dícséri. (Hivatkozhatunk ugyan evangélikus csángó közösségekre, de kérem lássa a folyamatot). Ne feledjuk az unitarizmust, mint az egyetlen magyar alapítású protestáns világvallást sem.
Arra a tényre bátorkodom utalni, hogy a szászság a saját kulturális evolúciójában nem követte a magyarokat, hanem őrizte lutheri hitét (ld. német bibliafordítások, német irodalmi nyelv kialakulása, identitás megőrzése, a vallási elkülönülés, mint az etnikai elkülönülés eszköze etc.) A Magas-Tátrától nyugatra lévő szlovákság a felvidéki szászoktól „kopírozta” le a lutheranizmust, és a XIX. század folyamán evangélikus lelkészek teremtik meg a szlovák irodalmi nyelvet…
Ebben a Kárpát-medencei keretben ezért fájó az 1591-es Csepregen tartott zsinat kudarca, hisz az evangélikus hit meghatározó érintettjei itt a Nádasdy és Batthyány uradalmak földesúri katonanépe, a dunántúli hajdúk voltak. Ezek a dunántúli hajdúk teljes sors- és etnikai közösségben éltek azokkal a végvári katonaelemekkel, akiket a Rábától keletre már el tudott érni a kálvini reformáció.
Jókay-IhászMiklós egyrészt a boldog emlékezetű dunántúli főgondnok Ihász Lajos (1850-1908) rokonságán belül nevelt/adpotált fia, másrészt Jókai Mór unokaöccse volt. Jogi tanulmányai mellett Debrecenben is tanult agrártudományokat. Talán itt értette meg, hogy Debrecen kálvinizmusa és Békéscsaba lutheri hite milyen kulturális evolúciós különbségeket is megtestesít, jóllehet a Rába-vonal mentén (Sopron és Pápa között) a két protestáns közösség azonos identitású (ld. XVI-XVII. századi sors- és származási közösség), de felekezetileg (szervezetileg ld. iskolaügy) mégis megosztott.
Ahogy írtam: „Az ágostai confessio etnikai háttere a csonkaországban a Nyugat-Dunántúl okán magyar többségű.” (Tudjuk, Sopron város egykori német nemzetiségű jobbágyfalvai evangélikusok /is/, de a tömeg, az erő a Rábaközben van (ld. pl. Vadosfa), ami onnan sugárzik ki kurucos üzenetével.
Tehát a dunántúli protestáns unió az egykori feudális hatalmi nyomás korrekciója is lenne. Elfogadom, hogy a Rába-vonal nagytérségében az evangélikus vallás kifejezetten mint „magyar vallás” funkcionál, tradíciója van, ragaszkodás tárgya. Viszont ha az un. „evangélikus elit” egy beteg mainstreamnek adja el magát, akkor a kibontakozó egészséges felháborodásban, az elmúlt paraszti világ sírontúli felhörrenésében már messzebbre tekintő korrekciós gondolatok is megfontolás tárgyát képezhetik.
Az okosnak talán elég ennyi.
Kedves Márton!
Köszönöm a részletes egyháztörténeti és vallásszociológiai kitekintést, bár úgy érzem, alapvetően félreértette az eredeti hozzászólásomat. Nem a Kárpát-medence reformációjának etnikai, kulturális vagy társadalomtörténeti fejlődéséről kívántam vitát nyitni, hanem egy konkrét teológiai és egyházjogi tényre hívtam fel a figyelmet.
Nevezetesen arra, hogy az evangélikus és református egyház között a Leuenbergi Konkordia alapján már több mint fél évszázada fennáll az egyházközösség, amely magában foglalja a szószéki és úrvacsorai közösséget, valamint az ordináció kölcsönös elismerését. Magyarországon ennek ráadásul jóval régebbi történeti előzményei vannak. Ön tehát olyan felekezeti megosztottság orvoslására javasol szervezeti uniót, amelynek teológiai akadályait az egyházak jelentős részben már meghaladták. Természetesen a szervezeti unió ettől még külön kérdés, de éppen ezt a különbséget szükséges világosan látni.
Az 1591-es csepregi hitvita történelmi jelentőségét nem vitatom. Azt azonban igen, hogy a 16. század felekezeti és társadalmi viszonyait változatlanul alkalmazhatnánk a 21. századi egyházi kérdések megítélésére. Különösen problematikusnak tartom, amikor a hitvallási különbségeket etnikai identitásokkal kapcsoljuk össze, mintha a lutheranizmus vagy a kálvinizmus valamely nép kulturális fejlődésének magasabb vagy alacsonyabb fokozatát jelentené. Ez nem magától értetődő vallásszociológiai tény, hanem külön bizonyításra szoruló értelmezés.
A legfontosabb kérdésre azonban továbbra sem kaptam választ: mi köze van mindennek Béres Tamás teológiai munkásságához, illetve ahhoz, hogy egy evangélikus teológiai tanár tudományos és társadalmi kérdésekben önálló véleményt fogalmaz meg?
A reformáció egyik legfontosabb öröksége éppen a lelkiismereti felelősség, a Szentíráshoz való kritikus és értő odafordulás, valamint a teológiai érvelés szabadsága. Attól, hogy egy teológus álláspontja nem egyezik a sajátunkkal, még nem válik hiteltelenné sem ő, sem az általa képviselt teológiai intézmény.
Az pedig különösen elgondolkodtató, hogy Ön a felekezeti egység történelmi eszményére hivatkozik, miközben a saját egyháza teológiai képviselőit „beteg mainstreamként” bélyegzi meg. Vajon valóban a protestáns egységet szolgálja, ha az egyház jövőjéről nem teológiai érvekkel, hanem kulturális és ideológiai minősítésekkel kívánunk dönteni?
Végezetül: az egyház nem etnikai hagyományőrző intézmény, hanem Krisztus egyháza. A reformáció örökségéhez nemcsak ragaszkodni kell, hanem azt érteni, értelmezni és a mindenkori történelmi körülmények között felelősen képviselni is.
A történelmi múlt ismerete fontos, de nem helyettesíti a jelen teológiai kérdéseire adandó érdemi választ.
Az okosnak talán ennyi is elég.
Kedves Senkiii!
Ezt írja:
„A legfontosabb kérdésre azonban továbbra sem kaptam választ: mi köze van mindennek Béres Tamás teológiai munkásságához, illetve ahhoz, hogy egy evangélikus teológiai tanár tudományos és társadalmi kérdésekben önálló véleményt fogalmaz meg?
A reformáció egyik legfontosabb öröksége éppen a lelkiismereti felelősség, a Szentíráshoz való kritikus és értő odafordulás, valamint a teológiai érvelés szabadsága. Attól, hogy egy teológus álláspontja nem egyezik a sajátunkkal, még nem válik hiteltelenné sem ő, sem az általa képviselt teológiai intézmény.”
Több probléma is van ezzel. A Márton által elővezetett javaslat annak tükrében nyer értelmet, hogy a Béres Tamás professzor által elővezetett, jól ismert progresszív teológiai értelmezés evangéliumi alapon antropológiai és etikai tévtan, akkor is, ha „exegetikai érvekkel” megalapozva is jelenik meg. Az MEE-on belül a lelkészek, szolgálattevők és egyháztagok jelentékeny része ezt a kérdést nem „tudományos kérdésnek”, „legitim vitakérdésnek” tekinti, amely felől az egyet nem értés elfogadható lehetne egy adott egyházi közösségen belül, hanem a „helyes tan kontra tévtan”, „apostoli keresztyénség kontra eretnekség” kérdésének. A helyzetleírása tehát nem felel meg a valóságnak, nevezetesen hogy itt csak a „teológiai érvelés szabadságáról” van szó. Ez a szabadság korlátos: a Szentírás maga korlátozza. Továbbá az egyházak önmaguk által választott és normatívként elfogadott hitvallásai nyújtanak ehhez keretet. A „regula fidei” szerint lehet teológiailag érvelni. Egy teológiai tanár érvelése tehát nem semleges és nem is semleges térben történik. Béres Tamásnak, az ügyben érintett másik két lelkésznek az érvelése nem „vélemény”, hanem súlyos tévtanítás. És minthogy tanszékvezető tanárról van szó, az általa képviselt évtanítás nem is izolált, hanem fennáll annak a veszélye, hogy átragasztja a rábízott, általa tanított következő lelkészgenerációkra is, akik teológiai tanulmányaik után lelkészként a gyülekezetükben ezeket a káros eszméket fogják hirdetni. Ez tehát spirituális-erkölcsi kérdés. Ők ezt választották, ők így „akarják” értelmezni a Szentírást (érdemes lenne beleolvasnia abba a „képregénybe”!). Ez evangéliumi szempontból Istennel szembeni lázadó aktus, amit átlátszó volna a „tudományos szabadság” fügefalevelével letakarni. És de, ha ezt az adott egyházi közösség, és annak intézménye megtűri, elfogadja, sőt, esetleg üdvözli, az igenis az egész egyházat hitelteleníti.
Az egyházi Unió felvetése itt válik relevánssá, hogy ha az MEE legfelsőbb, az egyházi tanítás irányát meghatározó körei ezt továbbra is erőltetik, továbbá a vezetés ezt elfogadható, legitim álláspontként kezeli, akkor az MEE-n belül nincs valós egyház- és tanfegyelem. A reformátori konszenzus szerint ott van valódi egyház, ahol az igét Szentírás-szerűen hirdetik, a sákramentumokat helyesen kiszolgáltatják, és az egyház/tanfegyelmet gyakorolják. Azok a lelkészek, akik nem tudják elfogadni az egyházon belüli tévtanok legitimizálását, eltűrését és legfelsőbb szinteken való propagálását, egy idő után választásra kényszerülnek. Az Unió gondolata Márton részéről erre keres választ: magyarul ezek a lelkészek hol fognak tudni lelkészként továbbra is szolgálatot teljesíteni. A Leuenbergi Konkordia legfeljebb ezt elősegítheti, de ezt a kérdést nem rendezi.