Kevin DeYoung: egy status confessionis kérdés
Kevin DeYoung (1977 -) evangéliumi szemléletű amerikai református teológus és lelkész, a Reformed Theological Seminary rendszeres teológia professzora, a Gospel Coalition vezetőségi tagja. Kevin DeYoung korábban a RCA (Reformed Church in America) tagja volt, itt is szentelték fel lelkésznek, azonban az RCA homoszexualitással kapcsolatos álláspontja miatt korábbi gyülekezete elhagyta az RCA-t, és a konzervatív, hitvallásos PCA-hoz (Presbyterian Church in America) csatlakozott. A jelen cikket De Young 2009-ben írta, még az RCA tagjaként.
A “status confessionis” kifejezést gyakran használják az RCA-n belül. Latin kifejezés, amit azt jelenti: hitvallási helyzet. Habár a kifejezés maga a 16. században jelent meg bizonyos lutheri tantételekkel kapcsolatos vitákban, a fogalomnak szélesebb jelentéstartalma van. Azt jelenti, hogy egy bizonyos tantétel számunkra, mint egyház számára esszenciális jelentőségű. Ha valami status confessionis jellegű kérdés, azt jelenti, hogy ezen áll vagy bukik az egyház. Azt jelenti, hogy az egyház nem tolerál egy adott kérdés kapcsán más, az övétől eltérő nézeteket. Azt jelenti, hogy nem közömbös kérdésről van szó, azaz nem olyan kérdésről, amivel kapcsolatban mindegy, hogy egyetértünk vagy nem. Azt jelenti, hogy ha hűségesek akarunk maradni az evangéliumhoz, akkor ezt is vallanunk kell.
A homoszexualitás status confessionis kérdés. Ha toleráljuk azt a tant, miszerint a homoszexuális viselkedés Isten ajándéka, túl messzire mentünk. Muszáj megvallanunk – természetesen mindig szeretettel és irgalommal -, hogy a homoszexuális viselkedés bűn és nem szabad megengednünk, hogy egyházaink, lelkészeink, iskoláink, vagy a professzoraink mást képviseljenek.
Az előbbi bekezdésre már hallom is a gyors választ: “várjunk csak egy percet. Miért emelünk ki egyetlen bűnt, és tesszük a felekezetünk számára lakmusz papírrá? Fontos ez a kérdés, de nem olyan súlyú, mint a Szentháromság, vagy Krisztus istensége és feltámadása. Az ilyen jellegű kérdéseket kellene status confessionis-nak tekintenünk, és nem olyan cselekedeteket, amelyeket egyesek bűnösnek tartanak.” Ez a típusú érvelés helyesnek tűnik, de nem korrekt. A Belhari Hitvallás elfogadásakor (amit szinte bizonyos, hogy meg fogunk tenni júniusig) az RCA kimondta, hogy a rasszizmus olyan sajátos bűn, ami egyben status confessionis kérdés is. Én magam nem értek egyet a Belhari Hitvallás egyes elemeivel (és az elfogadása ellen szólaltam fel), de azzal egyetértek, hogy határozottan el kell utasítani a rasszizmust. Az 1980-as években az RCA megszakította ökumenikus kapcsolatait a Dél-Afrikai holland református egyházzal az apartheid miatt, hatékony módon azt kommunikálva, hogy “bármennyire is jók az igehirdetéseid, és bármilyen csodálatos is a kegyelemtanod, ha rasszista vagy, nem értetted meg az evangéliumot.” Ugyanez vonatkozik a homoszexualitásra. Nem számít, hogy sok más dolok kapcsán ugyanaz az álláspontunk, ha kiálltok a homoszexuális viselkedés mellett, akkor nem értettétek meg az evangéliumot. Ez egy olyan kérdés, amelyben nem szabad kompromisszumot kötni. Muszáj ebben egyetértenünk, különben nem tudunk tovább együtt szolgálni.
Az utóbbi néhány mondat túl erősnek tűnhet. Mintha picit túllőnénk a célon. Talán meg kellene engednünk az eltérő értmezéseket e kérdés kapcsán. De gondold végig:
- A homoszexuális viselkedést a Szentírás egyértelműen tiltja, többször is kiemelve, hogy bűn. A teremtés rendje tájékoztat arról, hogy Isten szexualitással kapcsolatos terve egy férfi és egy nő (1Móz 2) között valósul meg. Ezt a rendet Jézus (Máté 19) és Pál (Ef 5) is ismételten megerősíti. Az ószövetségi törvény megtiltotta a homoszexuális viselkedést (3Móz 18,20). Pál megismétli ezt a tiltást azáltal, hogy ugyanazt a görög szerkezetet használja az 1Kor 6-ban és az 1Tim 1-ben. Pál a Róm 1-ben elítéli az azonos neműek közötti szexuális aktust (sok más bűnnel egyetemben). Júdás a levelében összeköti a szexuális erkölcstelenséget azzal a “természetellenes vággyal”, ami Sodoma és Gomorra lakosait jellemezte.
- Hitvallásaink a homoszexualitás ellen szólnak. “… testünk és lelkünk a Szentlélek temploma, Isten azt akarja, hogy mindkettőt tisztán és szentül őrizzük meg” – olvashatjuk a Heidelbergi Káté 109. kérdés-feleletében. “Ezért megtilt minden parázna cselekedetet, viselkedést, beszédet, gondolatot, vágyat és mindent, ami erre ingerelhetne.” Az 1Kor 6,18-20-ra hivatkozik a hitvallás itt referenciaként, ahol is a homoszexuális viselkedés bűnként van felsorolva (az 1Kor 6-ban). Ehhez hasonlóan a 87. kérdés-felelet is idézi az 1Kor 6-ot, mégpedig azért, hogy hangsúlyozza, egyetlen bűnös sem fogja örökölni Isten országát, ha meg nem tér és meg nem bánja bűnét. A meg nem bánt bűn nem kis dolog. Ezen kívül a Belga hitvallás 29. cikkelye az igaz egyház ismertető jegyeivel kapcsolatban kimondja: “akik az egyházhoz tartozhatnak, őket a keresztyének megkülönböztető jegyei alapján ismerhetjük fel, nevezetesen hogy miután elfogadták az egy és egyedüli Megváltót, Jézus Krisztust, a hit alapján, a bűntől menekülve az igazságot igyekeznek követni. Anélkül szeretik az igaz Istent, és felebarátaikat, hogy jobbra, vagy balra elhajolnának, a testet pedig, és annak cselekedeteit megfeszítik.” Senki sem várja a keresztyénektől, hogy tökéletesek legyenek. De ha a Szentlélek elkezd bennünk munkálkodni, az meglátszik, mégpedig abban, hogy menekülünk a bűntől és az igazságot kezdjük követni, beleértve ebbe a szexuális bűnöket és az erkölcsi tisztaságot.
- Ha az 1Kor 6 igaz, akkor a bűnbánatot mellőző homoszexuálisok (ugyanúgy, mint a bűnbánattól elzárkózó tolvajok, részegesek, bálványimádók, házasságtörők, nyerészkedők és rágalmazók) nem fogják Isten országát örökölni. Szó szerint a menny és a pokol forog kockán. Természetesen nem a homoszexualitás az egyetlen bűn a világon. De amennyire tudom, senki sem támogatja a felekezetemben a bálványimádást, a részegeskedést vagy a lopást. A homoszexualitást mégis támogatják sokan. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a támogató hozzáállás azzal a veszéllyel jár, hogy embereket vezetünk a pokolba. Ennek oka nem az, hogy a homoszexuálisok bűnösebbek, vagy rosszabbak, mint a többiek, hanem az, hogy ha nem fordulunk el a bűneinktől és hitben nem vesszük fel velük a harcot – természetesen győzelmekkel és vereségekkel együtt -, Isten haragjával fogunk szembesülni. Ha toleráljuk ezt a tantételt, amely elfogadja a homoszexuális viselkedést, akkor egy olyan tant tolerálunk, amely az embereket nem közelebb vonja Istenhez, hanem egyre távolabb taszítja őket tőle. Nem ezt a küldetést bízta ránk Jézus, amikor azt mondta, hogy mindarra tanítsuk a népeket, amit parancsolt nekünk.
- Az egyháztörténet 99%-ban egyértelműen kimondták a keresztyének, hogy a homoszexuális életvitel erkölcstelen. Senkinek sem kellett hitvallást írnia erről, mert ez mindig is egy hallgatólagos status confessionis volt. Egyetlen egyház sem tolerálta volna az ezzel kapcsolatos véleménykülönbséget, nem is beszélve a gyakorlatról.
- Testvéreink túlnyomó többsége (az egész világ keresztyénségének kétharmada) tudatában van annak, hogy a homoszexualitás bűn. Továbbá tudják – ahogy erről az Anglikán egyház afrikai vezetői bizonyságot is tettek -, hogy ez nem olyan kérdés, amivel kapcsolatban elfogadhatók lennének az ellentétes vélemények. Szerethetjük azokat, akikkel nem értünk egyet. De nem végezhetjük együtt a missziót, és nem folytathatunk párbeszédet a végtelenségig. Felszólítjuk a homoszexualitás támogatóit, hogy tartsanak bűnbánatot, ugyanúgy, ahogy a rasszizmus képviselőit is bűnbánatra hívjuk.
- Ha toleráljuk a gyülekezeteinkben/egyházainkan a homoszexuális életformát és ennek az életformának a támogatását, akkor aláássuk a gyülekezeteinkben lévő férfiak és nők erőfeszítéseit, akik hitben és bűnbánatban azért harcolnak, hogy a saját nemük iránt érzett vonzalmaikat leküzdjék. Ha elfogadjuk és támogatjuk a homoszexualitást, akkor tagadjuk, hogy Isten kegyelme képes lenne megváltozatni a bűnösöket és a mélyen gyökerező, zavaros vágyainkat (1Kor 6,11).
Ahogy arra többször is próbáltam felhívni a figyelmet, a nézet, miszerint “párbeszédben kell maradnunk, nem szabad ebből túl nagy ügyet csinálnunk, lépjünk tovább, ne ragadjunk le itt, mert fontosabb dolgunk van ennél”, azt követeli tőlünk, hogy adjuk fel e kérdéssel kapcsolatos meggyőződésünk minden pontját. Azt követeli tőlem, hogy ezen – azon, hogy feladom az álláspontomat – ne is akadjak fenn, mondván ez nem nagy ügy. Azt követeli tőlem, hogy ezt olyan jelentéktelen etikai kérdésként kezeljem, amely egyáltalán nem érinti a dolgok lényegi részét. Elfogadni azt, hogy ezzel kapcsolatosan létezhetnek különféle vélemények, alázatos harmadik útnak tűnik, de valójában csak egy finom módja annak, hogy a konzervatívokkal megértessék: a homoszexualitás nem status confessionis jellegű kérdés, és tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy az.
Megvan az oka annak, hogy ezek a blogok (az RCA-hoz tartozó blogok) miért melegítették fel a homoszexualitással kapcsolatos vitákat. Kettős oka van: először is úgy tűnik, hogy nincs közöttünk egyetértés ebben a kérdésben. Az egyház története tele van kiélezett vitákkal. Néhányról ezek közül kiderült, hogy ostobaság volt, de voltak olyanok is, amelyek nélkülözhetetlennek bizonyultak. Ebben a posztban azt próbáltam bizonyítani, hogy ez a vita miért nem ostobaság, illetve hogy miért örökkévaló jelentőségű. Másodszor, az RCA elzárkózik a kérdés kapcsán a következetes beszédtől és cselekvéstől. Mindaddig, amíg az RCA tovább erőlteti a párbeszédet, amíg megtűri az olyan csoportokat, mint a Room for All (LMBTQ barát csoport az RCA-n belül), amelyek tevékenysége ellentétes az általános zsinat által elfogadott állásfoglalásokkal, amíg az RCA közösséget vállal olyan felekezetekkel, mint az ELCA (Evangelical Lutheran Church in America) és az UCC (United Church of Christ), addig ez a vita folytatódni fog. Az RCA által szorgalmazott, soha véget nem érő párbeszéd és az RCA köntörfalazása, mellébeszélése csak elmélyíti ezt az ellentétet. A két oldal álláspontja – azoké, akik szenvedélyesen legitimizálni szeretnék a homoszexuális viselkedést, és azoké, akik szenvedélyesen ellene mennek – ugyanolyan kizárólagos. Ha valaki szerint nem ez a helyzet, akkor gyakorlatilag azonosult az egyik oldallal a másikkal szemben.
Forrás: https://www.thegospelcoalition.org/blogs/kevin-deyoung/a-status-confessionis-issue/
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
