Kevin DeYoung: A hallgatástól a túlbonyolításon át egészen a kapitulációig

Ritkán értek egyet David Gushee liberális keresztyén etikussal, akinek a „harcai” saját leírása szerint „olyan témákat foglalnak magukban, mint a klímaváltozás, a kínzások [értsd: az amerikai börtönökben a hadifoglyokkal szemben elkövetett visszaélések – a ford.], az LMBTQ személyek befogadása és a fehér felsőbbrendűség”. De kimondta a kellemetlen igazságot, amikor évekkel ezelőtt megjegyezte, hogy az LMBTQ-kérdésben nem létezik középút: „A semlegesség nem opció. Ahogy az udvarias »félelfogadás« és a téma megkerülése sem. Akárhogy rejtőzködsz is, a téma úgyis előkerül, és megtalál.”

E szavak, amelyeket még 2016-ban írt le, az elmúlt hetekben jutottak eszembe, amikor Michael Gersonnek a melegházassággal kapcsolatos hallgatólagos jóváhagyásáról olvastam, illetve amikor elém kerültek dr. Bradley Nassif [1] állításai, miszerint azért zárták ki a North Park Egyetemről, mert a hagyományos nézeteket vallja a nemiséggel, a szexualitással és a házassággal kapcsolatosan. Nem ez az első eset, és nem is az utolsó, amikor egy magát evangéliuminak nevező személy vagy intézmény átáll a revizionisták táborába. Remélem, tévedek, de van egy elképzelt listám azokról az írókról, gondolkodókról, oktatási intézményekről és szervezetekről, akik végül ugyanerre a lépésre szánják el magukat.

Az utolsó mondatban lépés helyett majdnem ugrást írtam, de ez a szó nem volna igazán kifejező itt. Ritkán fordul elő ugyanis, hogy evangéliumi vezetők és intézmények ugrásszerűen térjenek át az ortodoxia nyílt ünnepléséről és védelméről a heterodoxia nyílt ünneplésére és védelmére (arra, amit egykor ők maguk is heterodoxiának hittek). Az a helyzet, hogy ritkán okoz meglepetést, ha evangéliumiak LMBTQ-kérdésben való kapitulációja bekerül a hírekbe – ezt szinte mindig ugyanazon jól ismert lépéssorozat előzi meg.

Az első a hallgatás. Az az evangéliumi vezető, kiadvány vagy intézmény, amely korábban egyértelműen nyilatkozott a szexualitás és a házasság kérdéseiről, egyszerűen nem beszél többé ezekről a témákról. Nem számít, milyen vita tört ki éppen, vagy milyen új kulturális nyomás kiált tisztázásért, semmi sem hangzik el. Mintha a szexuális forradalom megszűnt volna létezni.

Ezután jön a túlbonyolítás fázisa. [Lásd: „Ez komplex kérdés.” – A ford.] Annak ellenére, hogy az egyháznak világszerte, gyakorlatilag két évezreden keresztül nem okozott gondot, hogy szilárd és egyetemes meggyőződésre jusson ezekben a kérdésekben, most reménytelenül bonyolulttá váltak a homoszexualitással és a különféle, a hagyományostól eltérő szexuális irányultsággal kapcsolatos kérdések. Ezek, mint mondják, olyan multidiszciplináris szaktudást igényelnek, hogy ha szerények akarunk lenni, kizárólag egyetlen következtetést tudunk levonni: azt, hogy semmilyen következtetést nem lehet levonni.

Ilyenkor általában szándékosan más kérdésekre terelődik a szó. A nemiséget és a házasságot mint jelentéktelen etikai problémát félreteszik, vagy minimalizálják a jelentőségét, mondván, csak eltereli a figyelmet a sürgetőbb kérdésekről. Ilyen „nagyobb jelentőségű kérdés” lehet a faji igazságosság és a szegénység (a balközépen állók esetében) vagy a misszió és az evangelizáció (a konzervatívabbak körében), de mindkét esetben arról van szó, hogy szándékosan figyelmen kívül hagyják a szexualitással kapcsolatos forgatagot, amely azzal fenyeget, hogy mindent elpusztít, ami csak az útjába kerül.

A következő fázisban azt látjuk, hogy immár több bosszúságot okoznak azok, akik rámutatnak a bűnre, mint maguk a bűnelkövetők. Ez rendszerint árulkodó jele annak, hogy a nézeteket illetően már bekövetkezett a változás. Az adott evangéliumi vezető még mindig dicsekedhet azzal, hogy ő „konzervatív”, de igazából már csak a konzervatívok szúrják a szemét. Szimpátiát már csak a revizionista oldal iránt érez. Az ilyenek nagy türelemmel viseltetnek azok iránt, akiknek megvannak a maguk harcai a szexualitás terén, és egyoldalú módon lenézik azokat, akik a bűnről, az ítéletről és a bűnbánat szükségességéről beszélnek.

Eközben kialakul egy kánonon belüli kánon. Ez az a pont, ahol a vezetők azzal dicsekednek, hogy ők olyan keresztyének, akik számára a krisztusi szeretet az első. [DeYoung itt szó szerint „piros betűs keresztyént” említ, utalva azokra a bibliakiadásokra, amelyek pirossal szedik Jézus szavait. – A ford.] Szembeállítják Jézust Pállal. Az Ószövetséget minimum irrelevánsnak és valószínűleg homályosnak minősítik. A Szentírás többé nem funkcionál tévedhetetlen és egységes egészként. A gondos exegézis háttérbe szorul, miközben szlogenek és divatos szavak kerülnek a középpontba.

Ugyanakkor az érvek erősen személyessé és magánvélemény-jellegűvé válnak. A nyilvános vita ezen a ponton már nem igazán a Szentírásról vagy az egyetemes keresztyén hagyományról szól. A vita az állítólagos „ismerőseinkre” terelődik, vagy azokra, „akikkel beszélgettünk” [és személyesen is érintettek a kérdésben – a ford.]. Gyakran hallunk arról, hogy mennyire traumatizált, önpusztításra is fogékony emberek élnek közöttünk, és hogy ebben az ortodox álláspont és az ortodox egyházak a hibásak.

Végül elismerik és ünneplik az újonnan nyert felismeréseket. Amikor a korábbi evangéliumi vezetők, szervezetek és intézmények eljutnak erre a pontra, sok szó esik arról, milyen jó érzés végre a szeretet és a befogadás oldalán állni. Gyorsan elvetik régi gondolkodásmódjukat mint azon szerencsétlen körülmények melléktermékét, hogy fundamentalista családban vagy evangéliumi tisztasági kultúrában, illetve – és ez tűnik számukra a legrosszabbnak – a Bibliaövezetben [2] nőttek fel.

Elképzelhető, hogy ezek közül az állomások közül nem mindegyiket érzékeljük, és az evangéliumi vezetők sem biztos, hogy kötött sorrendben, egyenletes haladási irányban végigmennek rajtuk. De maga a mozgás félreérthetetlen és egyirányú. Azok az evangéliumiak, akik elindulnak az LMBTQ-elfogadás felé vezető úton, ritkán fordulnak meg és indulnak vissza a másik irányba. És ha egyszer a revizionista ugrás – amely valójában nem is volt ugrás – megtörtént, a tolerancia és a befogadás általában nem tart sokáig. A szexualitás túlságosan erőteljes tényező ahhoz, hogy megengedje az egymással versengő víziókat. És így Neuhaus törvénye [3] szinte mindig igaznak bizonyul: ahol választható az ortodoxia, ott előbb-utóbb törvényen kívülivé válik.

Hivatkozások

[1] Dr. Bradley Nassif libanoni-amerikai ortodox teológus, az evangéliumiság és az ortodoxia közötti kapcsolatok és párbeszéd jól ismert képviselője. Elmozdításáig Nassif a chicagói North Park Egyetem bibliai és teológiai tanulmányok professzoraként tevékenykedett. – A ford.

[2] A Bibliaövezet az USA azon területeinek összefoglaló elnevezése, ahol elsősorban az evangéliumi protestáns felekezetek határozzák meg a kultúrát, és általában jellemző a konzervatív társadalomszemlélet és a hívők magas aránya. – A ford.

[3] Richard John Neuhaus (1936–2009) a közelmúlt neves kanadai-amerikai evangélikus lelkésze, aki először a Lutheran Church – Missouri Synod, majd az Evangelical Lutheran Church in America kötelékében szolgált, később betért a római katolicizmusba, és katolikus pappá szentelték. Az USA szövetségi kormányának hitalapú (zsidó-keresztyén értékeken nyugvó) politikai kezdeményezéseit is támogatta. A „Neuhaus-törvény” néven ismert szentencia megfogalmazója. – A ford.

Forrás: https://kevindeyoung.org/from-silence-to-complexification-to-capitulation/?

A szerző: Kevin DeYoung amerikai református teológus és író. Jelenleg a Christ Covenant Church vezető lelkésze az észak-karolinai Matthewsban. A Reformed Theological Seminary (Charlotte) docense.