Kevin DeYoung: A hallgatástól a túlbonyolításon át egészen a kapitulációig
Ritkán értek egyet David Gushee liberális keresztyén etikussal, akinek a „harcai” saját leírása szerint „olyan témákat foglalnak magukban, mint a klímaváltozás, a kínzások [értsd: az amerikai börtönökben a hadifoglyokkal szemben elkövetett visszaélések – a ford.], az LMBTQ személyek befogadása és a fehér felsőbbrendűség”. De kimondta a kellemetlen igazságot, amikor évekkel ezelőtt megjegyezte, hogy az LMBTQ-kérdésben nem létezik középút: „A semlegesség nem opció. Ahogy az udvarias »félelfogadás« és a téma megkerülése sem. Akárhogy rejtőzködsz is, a téma úgyis előkerül, és megtalál.”
E szavak, amelyeket még 2016-ban írt le, az elmúlt hetekben jutottak eszembe, amikor Michael Gersonnek a melegházassággal kapcsolatos hallgatólagos jóváhagyásáról olvastam, illetve amikor elém kerültek dr. Bradley Nassif [1] állításai, miszerint azért zárták ki a North Park Egyetemről, mert a hagyományos nézeteket vallja a nemiséggel, a szexualitással és a házassággal kapcsolatosan. Nem ez az első eset, és nem is az utolsó, amikor egy magát evangéliuminak nevező személy vagy intézmény átáll a revizionisták táborába. Remélem, tévedek, de van egy elképzelt listám azokról az írókról, gondolkodókról, oktatási intézményekről és szervezetekről, akik végül ugyanerre a lépésre szánják el magukat.
Az utolsó mondatban lépés helyett majdnem ugrást írtam, de ez a szó nem volna igazán kifejező itt. Ritkán fordul elő ugyanis, hogy evangéliumi vezetők és intézmények ugrásszerűen térjenek át az ortodoxia nyílt ünnepléséről és védelméről a heterodoxia nyílt ünneplésére és védelmére (arra, amit egykor ők maguk is heterodoxiának hittek). Az a helyzet, hogy ritkán okoz meglepetést, ha evangéliumiak LMBTQ-kérdésben való kapitulációja bekerül a hírekbe – ezt szinte mindig ugyanazon jól ismert lépéssorozat előzi meg.
Az első a hallgatás. Az az evangéliumi vezető, kiadvány vagy intézmény, amely korábban egyértelműen nyilatkozott a szexualitás és a házasság kérdéseiről, egyszerűen nem beszél többé ezekről a témákról. Nem számít, milyen vita tört ki éppen, vagy milyen új kulturális nyomás kiált tisztázásért, semmi sem hangzik el. Mintha a szexuális forradalom megszűnt volna létezni.
Ezután jön a túlbonyolítás fázisa. [Lásd: „Ez komplex kérdés.” – A ford.] Annak ellenére, hogy az egyháznak világszerte, gyakorlatilag két évezreden keresztül nem okozott gondot, hogy szilárd és egyetemes meggyőződésre jusson ezekben a kérdésekben, most reménytelenül bonyolulttá váltak a homoszexualitással és a különféle, a hagyományostól eltérő szexuális irányultsággal kapcsolatos kérdések. Ezek, mint mondják, olyan multidiszciplináris szaktudást igényelnek, hogy ha szerények akarunk lenni, kizárólag egyetlen következtetést tudunk levonni: azt, hogy semmilyen következtetést nem lehet levonni.
Ilyenkor általában szándékosan más kérdésekre terelődik a szó. A nemiséget és a házasságot mint jelentéktelen etikai problémát félreteszik, vagy minimalizálják a jelentőségét, mondván, csak eltereli a figyelmet a sürgetőbb kérdésekről. Ilyen „nagyobb jelentőségű kérdés” lehet a faji igazságosság és a szegénység (a balközépen állók esetében) vagy a misszió és az evangelizáció (a konzervatívabbak körében), de mindkét esetben arról van szó, hogy szándékosan figyelmen kívül hagyják a szexualitással kapcsolatos forgatagot, amely azzal fenyeget, hogy mindent elpusztít, ami csak az útjába kerül.
A következő fázisban azt látjuk, hogy immár több bosszúságot okoznak azok, akik rámutatnak a bűnre, mint maguk a bűnelkövetők. Ez rendszerint árulkodó jele annak, hogy a nézeteket illetően már bekövetkezett a változás. Az adott evangéliumi vezető még mindig dicsekedhet azzal, hogy ő „konzervatív”, de igazából már csak a konzervatívok szúrják a szemét. Szimpátiát már csak a revizionista oldal iránt érez. Az ilyenek nagy türelemmel viseltetnek azok iránt, akiknek megvannak a maguk harcai a szexualitás terén, és egyoldalú módon lenézik azokat, akik a bűnről, az ítéletről és a bűnbánat szükségességéről beszélnek.
Eközben kialakul egy kánonon belüli kánon. Ez az a pont, ahol a vezetők azzal dicsekednek, hogy ők olyan keresztyének, akik számára a krisztusi szeretet az első. [DeYoung itt szó szerint „piros betűs keresztyént” említ, utalva azokra a bibliakiadásokra, amelyek pirossal szedik Jézus szavait. – A ford.] Szembeállítják Jézust Pállal. Az Ószövetséget minimum irrelevánsnak és valószínűleg homályosnak minősítik. A Szentírás többé nem funkcionál tévedhetetlen és egységes egészként. A gondos exegézis háttérbe szorul, miközben szlogenek és divatos szavak kerülnek a középpontba.
Ugyanakkor az érvek erősen személyessé és magánvélemény-jellegűvé válnak. A nyilvános vita ezen a ponton már nem igazán a Szentírásról vagy az egyetemes keresztyén hagyományról szól. A vita az állítólagos „ismerőseinkre” terelődik, vagy azokra, „akikkel beszélgettünk” [és személyesen is érintettek a kérdésben – a ford.]. Gyakran hallunk arról, hogy mennyire traumatizált, önpusztításra is fogékony emberek élnek közöttünk, és hogy ebben az ortodox álláspont és az ortodox egyházak a hibásak.
Végül elismerik és ünneplik az újonnan nyert felismeréseket. Amikor a korábbi evangéliumi vezetők, szervezetek és intézmények eljutnak erre a pontra, sok szó esik arról, milyen jó érzés végre a szeretet és a befogadás oldalán állni. Gyorsan elvetik régi gondolkodásmódjukat mint azon szerencsétlen körülmények melléktermékét, hogy fundamentalista családban vagy evangéliumi tisztasági kultúrában, illetve – és ez tűnik számukra a legrosszabbnak – a Bibliaövezetben [2] nőttek fel.
Elképzelhető, hogy ezek közül az állomások közül nem mindegyiket érzékeljük, és az evangéliumi vezetők sem biztos, hogy kötött sorrendben, egyenletes haladási irányban végigmennek rajtuk. De maga a mozgás félreérthetetlen és egyirányú. Azok az evangéliumiak, akik elindulnak az LMBTQ-elfogadás felé vezető úton, ritkán fordulnak meg és indulnak vissza a másik irányba. És ha egyszer a revizionista ugrás – amely valójában nem is volt ugrás – megtörtént, a tolerancia és a befogadás általában nem tart sokáig. A szexualitás túlságosan erőteljes tényező ahhoz, hogy megengedje az egymással versengő víziókat. És így Neuhaus törvénye [3] szinte mindig igaznak bizonyul: ahol választható az ortodoxia, ott előbb-utóbb törvényen kívülivé válik.
Hivatkozások
[1] Dr. Bradley Nassif libanoni-amerikai ortodox teológus, az evangéliumiság és az ortodoxia közötti kapcsolatok és párbeszéd jól ismert képviselője. Elmozdításáig Nassif a chicagói North Park Egyetem bibliai és teológiai tanulmányok professzoraként tevékenykedett. – A ford.
[2] A Bibliaövezet az USA azon területeinek összefoglaló elnevezése, ahol elsősorban az evangéliumi protestáns felekezetek határozzák meg a kultúrát, és általában jellemző a konzervatív társadalomszemlélet és a hívők magas aránya. – A ford.
[3] Richard John Neuhaus (1936–2009) a közelmúlt neves kanadai-amerikai evangélikus lelkésze, aki először a Lutheran Church – Missouri Synod, majd az Evangelical Lutheran Church in America kötelékében szolgált, később betért a római katolicizmusba, és katolikus pappá szentelték. Az USA szövetségi kormányának hitalapú (zsidó-keresztyén értékeken nyugvó) politikai kezdeményezéseit is támogatta. A „Neuhaus-törvény” néven ismert szentencia megfogalmazója. – A ford.
Forrás: https://kevindeyoung.org/from-silence-to-complexification-to-capitulation/?
A szerző: Kevin DeYoung amerikai református teológus és író. Jelenleg a Christ Covenant Church vezető lelkésze az észak-karolinai Matthewsban. A Reformed Theological Seminary (Charlotte) docense.





Az Evangelikál Csoport eltérő felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 

„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik, hogy újragondoljuk az evangelikalizmusról alkotott nézeteinket. Sokan, akik az elmúlt években jelentős változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, továbbra is evangelikálnak vallják magukat. A kérdés tehát a következő: egészen pontosan meg kell határoznunk, mit jelent evangelikálnak lenni, és ki tekinthető evangelikálnak. (…) Nos, ha használjuk az evangelikál megjelölést, akkor annak nyilvánvalóan van jelentése is. Ez a kifejezés szűkíti a kört, és bizonyos értelemben kizárólagos. (…) Remélem, mindannyiunk számára teljesen világos: nem azt próbáljuk megfogalmazni, hogy általában mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki tekinthető evangelikál keresztyénnek. Erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Hogyan határozhatjuk meg tehát, mit jelent evangelikálnak lenni, megkülönböztetve ezt attól, hogy általában mit jelent keresztyénnek lenni? Ez napjaink egyik nagy kérdése, és úgy gondolom, az elkövetkező években egyre inkább szembe kell majd néznünk vele.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelical, 11–13. o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)

„Jézus így válaszolt:
– Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.”
(Lukács ev. 19:40)
.
https://www.hitradio.hu/rishi-sunak-brit-kormanyfo-durvan-nekiment-a-genderideologianak/
Ez megint találó, köszönöm!