13
máj
2019

Fundamentumok: Engesztelés bűnhődés által

/Az ún. „Fundamentumok” („The Fundamentals”) egy tizenkét kötetes kiadvány, amelynek kötetei 1910 és 1915 között jelentek meg. A kötetekben szereplő, összesen kilencven írásban és cikkben a keresztyénség központi igazságait, doktrínáit fejtették ki különféle protestáns felekezethez tartozó brit és amerikai konzervatív teológusok, egyértelműsítve a konzervatív protestáns keresztyénség szembenállását a modernista mozgalommal és az abból fakadó teológiai elképzelésekkel. A „Fundamentumok” sorozat különféle teológiai, ideológiai és szektariánus áramlatra reagált: pl. a szocializmusra, modern filozófiákra, az ateizmusra, a mormonizmusra, vagy a Mary Baker Eddy- féle keresztény tudományra./

A jelen írás szerzője Dyson Hague (1857-1936) kanadai anglikán lelkész, könyvszerző és teológiai tanár. 1883-ban ordinálták, miután befejezte a Torontói Egyetemen művészeti és teológiai tanulmányait. Ezután segédlelkészként szolgált a torontói Szent Jakab katedrálisban. 1885-ben az Ontario tartománybeli Brockville-i Szent Pál Gyülekezet első vezető lelkészévé nevezték ki. 1890 és 1897 között a Halifax-i Szent Pál Gyülekezet vezető lelkészeként szolgált. E posztot később még több kanadai anglikán gyülekezet élén is betöltötte. 1897-től 1901-ig apologetikát, liturgikát és homiletikát tanított a torontói Wycliffe College-ban. Több könyvet is szentelt az anglikán liturgia témakörének. Amellett, hogy számos tanulmányt írt különféle témákban, a „Fundamentumok” egyik legfontosabb szerzője is. Ebben a magaskritikáról, a Teremtés könyve első három fejezetének dogmatikai jelentőségéről és az engesztelésről írt cikkek tulajdoníthatók neki.

1. Bevezetés  

A téma jelentősége nyilvánvaló: az engesztelés a keresztyénség összegzése, kivonata. A keresztyénségnek, mint rendszernek a szíve. A keresztyén vallás megkülönböztető jegye. A keresztyénség több mint kijelentés, és több mint etika. A keresztyénség egyedülálló módon a megváltás vallása. Az elején le kell már szögeznünk, hogy senki sem képes a maga teljességében megragadni ezt a hatalmas témát, aki nem áll készen arra, hogy a Szentírásra úgy tekintsen, mint a tudás végső és hiteles forrására, és minden teológiai elmélet próbakövére. Az engeszteléssel kapcsolatban egyetlen kijelentés sem mehet szembe a biblikus kijelentésekkel, akármennyire is kielégítők azok valóban intelligens keresztyének számára. Továbbá ahhoz, hogy tisztességesen tudjunk a témához közelíteni, bizonyos fokú fenntartással kell kezelnünk azokat a túlzó elképzeléseket, amelyeket néhány modern író az ortodoxia nézetével azonosít. Az engeszteléssel kapcsolatos biblikus nézeteket lehetetlen levezetni a Krisztus személyével kapcsolatos bibliátlan elképzelésekből. Az az elképzelés, mely szerint Krisztusnak azért kellett meghalnia, mert Istent megsértették és valakit meg kellett ezért büntetnie, vagy az, hogy az engesztelés egy monarcha-Isten dühének a lecsillapítása volt, aki csak azért engedte el a gazembert, mert helyette megkínozta az ártatlant, illetve az igazság ehhez hasonló paródiái egyszerűen annak a felújított szocinianizmusnak a félremagyarázásai, amely megfertőzte a mai német, brit és amerikai teológia számos, kimagasló vezető tanítójának a gondolkodását.

A témát négy szempontból fogjuk tárgyalni: a Szentírás alapján, illetve történeti, evangelikál-egyházi, és gyakorlati szempontból.

2. Az elégtétel a Szentírás nézőpontjából

Az ószövetségi tanúságtétel

Az Ószövetség tanulmányozása során felfigyelhetünk a tényre, hogy az ószövetségi rendszerben engesztelő áldozat nélkül a bűnös ember nem léphetett be a szent Isten jelenlétébe. Isten ókori népének isteni kinyilatkoztatás által elrendelt vallási rendszerének szíve és középpontja, hogy engesztelő áldozat nélkül lehetetlen Istenhez közeledni. Ahhoz, hogy valaki részt vehessen Isten tiszteletében, Isten előtt elfogadásra kellett lelnie, ehhez viszont engesztelésre volt szükség. Az engesztelés lényege a vérontásban állt. A vér kiontása az élet kiontását jelentette: mert a test élete a vérben van – ez egy olyan kijelentés, amit a fiziológia modern tudománya is teljes mértékben megerősít (3Móz 17,11-14). A vérontás a ceremoniálisan tiszta áldozat kivéreztetése volt (2Móz 12,5; 1Pt 1,19), a leölt állatáldozat pedig az Isten tiszteletében résztvevő személy helyettese, helyettesítő képviselője (3Móz 1,4; 3Móz 3,2-8; 3Móz 4,15. 24. 29. 3Móz 16,21… stb.). Az áldozat halála a bűn bűn voltának elismerése, egyszersmind ennek látható kifejeződése volt.

Egy szóval, az egész rendszer úgy volt megtervezve, hogy megtanítsa: Isten szent és igazságos, az ember bűnös, és a bűn büntetést érdemel. Mindenek előtt pedig azt, hogy Isten akarata, hogy biztosítva legyen a bűnbocsánat, éspedig úgy, hogy azt nem az ember eszközli ki bűnbánattal, megbánással, és vezekléssel, vagy valamilyen engesztelő cselekedettel, kárpótlással és jóvátétellel – ez kizárólag Isten meg nem érdemelt kegyelmére vezethető vissza, egy áldozat halála által, aki nem vétkes az isteni törvény áthágásában, és akinek kiontott vére a bűnös ártatlannal való helyettesítését jelképezi. Nyilvánvaló, hogy az egész rendszer átmeneti jellegű és hiányos volt, ahogy a Zsidókhoz írt levél nyolcadik fejezete is mutatja. Nem csak azért – ami a modern elme számára visszataszító –, hogy Isten ezen keresztül tanítsa meg, milyen undorító a bűn és hogy halált érdemel, hanem azért, mert lényegénél fogva mintaképül szolgált, és profetikus jelleggel bírt. Az volt a célja, hogy megismertesse Isten népét az engesztelés nagy eszméjével, és egyúttal előkészítse annak magasztos kinyilatkoztatását, aki eljövendő, akit az emberek elutasítanak és megvetnek majd, akinek szenvednie kell, és akire Istennek le kell sújtania, aki a vétkeink miatt kapott sebeket, akit a bűneink miatt törtek össze, aki a lelkét adta áldozatul a bűneinkért (Ézs 53,5. 8. 10. 12.)

Az újszövetségi tanúságtétel

Elérkezve az Újszövetséghez, három dologra leszünk figyelmesek:

Először: Krisztus halála egyedülálló módon kitűnik a négy evangéliumból. Ez analógia nélkül való, nem csak a Szentírásban, hanem az egész történelemben is. A legkülönösebb dolog, hogy még az Ószövetségben sincs rá precedens. Az Ószövetségben nincs senki, akinek a halálára úgy tekintettek volna, mint ami különösebb értéket képvisel vagy ami különösebb haszonnal járna, és a leghalványabb nyoma sincs annak, hogy bárki halálának engesztelő, megjobbító vagy újjászülő hatása lenne. A zsidó történelem tele van mártírral és nemzeti hőssel, akik közül sokakat megköveztek vagy kettéfűrészeltek, megkínoztak vagy karddal leöltek, de egyetlen zsidó író sem tulajdonít haláluknak vagy vérük kiontásának semmiféle etikai jelentőséget vagy megelevenítő hatást.

Másodszor: egyértelmű az Újszövetség elfogulatlan olvasója számára, hogy Krisztus megtestesülésének célja az ő halála volt. Keresztre feszítése volt eljövetelének fő oka. Míg dicsőséges élete ösztönző erővel hatott, és hat most is az emberiségre, életének oka mégiscsak a halála. Küldetése, missziója elsősorban az, hogy meghaljon. Azon kívül, hogy elfogadjuk, a halál az élet végpontja, vagy elkerülhetetlen tetőpontja, az átlagember ritkán beszél, vagy gondolkodik a halálról. Minden életrajznak tartalmaznia kell, hiszen kikerülhetetlen. De Krisztus esetében eleve a halála volt az a cél, amiért lejött a mennyekből: „éppen ezért az óráért jöttem!” (Jn 12,27) Szolgálatát az elejétől kezdve ez az esemény árnyékolta be. Ez egyértelműen előre látható volt. Ezen önként ment keresztül. A Márk 10,45-ben a következőket mondta: „Mert az Emberfia azért jött, hogy (…) életét adja váltságul sokakért.” Mi nem szoktunk váltságdíjat fizetni, ez a metafora manapság ismeretlen. De a zsidók számára a váltságdíj fizetés mindennapos gyakorlat volt. Ez volt az, amit az elsőszülöttek életéért cserébe adtak. Ez volt az az ár, amit minden ember megfizetett az életéért. Ez volt a mózesi és prófétai írások alapgondolata (3Móz 25,25. 48; 4Móz 18,15; Zsolt 49,7; Ézs 35,10; 51,11; 43,14; 2Móz 13,13; 30,12. 16; 34,20; Hós 13,14… stb.). Így amikor Krisztus e kijelentést tette, olyan elképzelésről beszélt, amelyet egyből megértett mindenki. Azért jött, hogy váltságul adja az életét, hogy vérének hullatása által megváltson minket, azaz megszabadítson mind a bűntől, mind a bűn hatalmától. (A modernisták minden ilyen jézusi kijelentés értelmét megpróbálják kiüresíteni. A szöveg azonban – legnagyobb sajnálatukra – makacsul ellenáll (túl egyértelmű/A ford.), ugyanakkor a német elme soha nem fogy ki az elméletekből. Azt állítják, hogy ezek arra utaló jelek, hogy Péterre hatott Pál. A racionalizáló elme ennyire vonakodik, hogy úgy fogadja el a Szentírást, ahogy van, és hogy Jézus szavait a maga nyilvánvaló jelentésével ragadja meg, főleg amikor ezek ellentmondanak teológiai előfeltevéseinek).

Harmadszor: Krisztus halálának célja a bűnbocsánat volt. Megjelenésének legfőbb oka a megbocsátás. Lehetetlen lenne összefoglalni a témával kapcsolatos teljes újszövetségi tanítást. (A téma iránt érdeklődők figyelmébe ajánljuk Crawfordot, aki 160 oldalt szentel a témába vágó újszövetségi passzusoknak, valamint Dale „Összefoglalás” című művét, 443-458. oldal.)

Nyilvánvaló azonban, hogy a Megváltónk kereszthalálára és szenvedésére nem úgy tekintett, mintha az kora lezüllött vallási normáival való szembenállásának véletlen következménye lenne. Az is nyilvánvaló, hogy nem mártírként halt meg, mintha a halál üdvösebb lenne a hitehagyásnál. Halála volt az eszköz, amely által megszerezte az ember számára a bűnbocsánatot és az örök életet (Jn 3,14. 16; Mt 26,28). Az Újszövetség íróinak egybehangzó tanúságtétele az Apostolok Cselekedetei, illetve az apostoli levelek szerint az, hogy Krisztus halála nem véletlenül történt, hanem Isten akarata szerint, saját elhatározásából és a próféták jövendölései szerint szenvedett, a halála pedig helyettesítő, áldozati, engesztelő, békességet szerző és megváltó halál volt (Jn 10,18, ApCsel 2,23, Róm 3,25. 5,6. 9; 1Kor 15,3, 2Kor 5,15. 19. 21; Zsid 9,14. 26… stb.). A bizonyításhoz elegendő lesz a három kiemelkedő író, Szent Péter, Szent János és Szent Pál ihletett tanúságtétele.

Péter tanúságtétele

Péter számára Jézus halála volt a kijelentés központi ténye, megtestesülésének misztériuma, valamint csúcspontja. Vérének kiontása áldozati jellegű, szövetségi, bűn elfedező, megváltó halál és váltságdíj. A szeplőtelen és hibátlan bárány vére szabadított meg a bűntől (1Pt 1,2. 11. 18. 19). MInden Pünkösd utáni beszédében úgy beszél a keresztre feszítésről, mint ami az emberi bűn szörnyű voltáról tanúskodik, és sohasem úgy, mint ami az isteni szeretet végtelen voltának kinyilatkoztatása (Dale 115). Halála nem csupán példa, hanem helyettesítő jellegű volt. Bűnöket elhordozó halála volt. „Krisztus is szenvedett értetek”, ill. „a mi bűneinket maga hordozta”: ezek a sorok azt jelentik, hogy magára vette büntetésünket és azok következményét (3Móz 5,17; 24,15; 4Móz 9,13; 14,32. 34; Ez 18,19. 20). A halála nem más, mint az ártatlan helyettesítő cselekedete a bűnös javára, a bűnös helyett és a bűnös nevében (1Pt 3,18). (Egyértelműen a modernizmus elfogultságáról tanúskodik, ha ezt úgy értelmezzük, hogy Krisztus pusztán rokonszenvvel viseltetik irántuk, együttérez velünk).

János tanúságtétele

János szerint az Úr Jézus Krisztus halála engesztelő, helyettesítő és megtisztító halál volt. Nem volt más, mint Hilasmos: bűneink bocsánatának objektív alapja.

A modernizmus szűkszavú és felületes megközelítése – már ha nem tagadja a negyedik evangélium és a Jelenések könyve jánosi szerzőségét, – azt sugallja, hogy mindarra, amit Szent Péter, Szent Pál és a többi újszövetségi szerző ír Krisztus halálával kapcsolatosan, nem találunk párhuzamos helyet Szent János írásaiban. Ez azonban teljesen ellentmond az Ige egyértelmű kijelentésének.

Az eljövendő világ dicsősége a feláldozott Bárány. A menny dicsősége nem a feltámadt és mennybement Úr, hanem a megöletett Bárány (Jel 5,6-12; 7,10; 21,23… stb.). János evangéliumának legfőbb alakja Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit – aki a bűn terhét mint bűnhordozó eltávolítja bűnhődése által. A jánosi üzenet középpontja nem Krisztus tanítása, hanem a felemeltetett Krisztus, akinek halála mágnesként vonzza magához az emberiség szívét, és aki az életét, mint Jó Pásztor leteszi a juhaiért (Jn 12,32; 10,11-15). Senki sem tagadhatja, aki őszintén szembesül a szöveg mondanivalójával, hogy Szent János elgondolása szerint a bűnbocsánat objektív alapja Krisztus halála, és hogy az áldozat és az engesztelés legalapvetőbb felfogása annak írásaiban található, aki Isten Lelke által a következőket írta:

  • „Mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világ bűnéért is.” (1Jn 2,2)
  • „Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk” (1Jn 3,16)
  • „Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (1Jn 4,10).

A vér engesztelő szerepe, az elégtétel helyettesítő természete és mindenek előtt Krisztus golgotai művének jóvátételi jellege minden kétséget kizáróan, a legegyértelműbben János történeti, didaktikai és prófétai írásainak hármasságában jut kifejezésre.

Pál tanúságtétele

Pál Isten szolgálatában vált a keresztyénség építő-zsenijévé. A történelemben betöltött szerepe az volt, hogy a Lélek által megmagyarázza a keresztyénség kiemelkedő tényeit, különösen is azt a nagy témát, amit Krisztus maga némileg magyarázat nélkül hagyott – saját halálát. Ez a kiemelkedő téma – ennek oka, jelentése, eredménye – lett az általa hirdetett evangéliumnak a legfőbb fundamentuma. Ez volt a kezdete, a középpontja és betetőzése teológiájának. Ez volt hitvallásának elemi igazsága. Ezzel kezdte. Ez hatotta át az egész életét, és mindig is ennek hódolt. A bűnös ember Krisztus engesztelő halála nélkül halott, szolgaságba vetett, vétkes és reménytelen. De Krisztus meghalt érte–helyette, átokká és bűnné lett érte, megváltotta, megigazította. Megszabadította a haragtól, megvásárolta a vérén és megbékítette halála által… stb. Azt állítani, hogy Pál csak azért használ ilyen nyelvezetet, hogy alkalmazkodjon a zsidók előítéleteihez, vagy hogy megtréfálja a kortárs teológia képviselőit, – ahogy Dale mondja – nem csak a zsidó hit alapítóinak, hanem minden mai épeszű ember értelmi képességeire nézve is sértő. Krisztus halála bűnért való halál volt: Krisztus a mi bűneinkért halt meg, azaz a bűneink miatt, helyettünk, a nevünkben. Volt valami a bűnben, ami a halálát Isten részéről szükségszerűvé tette. Halála engesztelő, helyettes, áldozati és büntetést elhordozó halál volt. Célja az volt, hogy eltörölje a bűnt; hogy kiengesztelje az isteni igazságosságot, hogy megszerezze számunkra Isten igazságát; hogy váltságdíjat adjon értünk és megbékítsen bennünket Istennel. Krisztus halála olyan értelemben volt engesztelés, hogy az ember megbékélt az Istennel, és a bűn átkát, a bűnös szolgaságát, halálnak való alávetettségét, és arra való képtelenségét, hogy visszatérjen Istenhez, a Bárány, akit áldozatként levágtak és feláldoztak, halálával legyőzte (1Kor 5,7).

Pál számára a keresztyén élet Krisztus halálából fakadt. Legyen szó szeretetről, újjászületésről, megszentelődésről, szabadságról, örömről, erőről, ezek mind az Úr Jézus Krisztus engesztelő műve köré csoportosulnak, aki meghalt értünk, és objektíve olyasmit tett értünk, amit ember nem lett volna képes megtenni – kidolgozta számunkra azt a lehetetlen, azt az elképesztő dolgot, amit megváltásnak nevezünk, azáltal, hogy életével a bűnös helyére lépett.

A bibliai tanúságtétel összefoglalása

Foglaljuk tehát össze a Biblia leírását: az elégtétel gondolata az elidegenedésben gyökerezik. A bűn, mint gonoszság és törvényszegés, az Isten elleni nyílt szembe szegülés és az egoista lázadás következménye (1Jn 3,4; Róm 5,15. 19). A bűn rettenetes volta abban áll, hogy elszakítja az emberi fajt Istentől. Bűnösként az ember le akarja taszítani Istent a trónjáról és önmagát akarja a helyére ültetni. Visszájára fordítja az ember és Isten közötti kapcsolatot. Ez a métely és ez a szenvedély elidegenítette az emberiséget, szolgasorba döntötte, kárhoztatja, halálra ítéli, és harag alá helyezi. A keresztáldozat egyszerre fejezi ki a bűn szörnyűségének és a megváltó Szentháromság szeretetének a mértékét. Bizonyára tudatlanságból fakad, ha valaki azt mondja, Isten azért szeret, mert Krisztus meghalt. Krisztus azért halt meg, mert Isten szeret. Nem az engesztelés ébreszti fel a szeretetet; épp a szeretet nyújt engesztelést. Miért jött el? Azért, hogy eltörölje az átkot, visszavonja a tilalmat, beoltsa a kegyelem ellenanyagát, helyreállítsa az életet, megszerezze a bűnbocsánat alapját, kiváltsa a rabszolgákat és lerombolja az Ördög munkáit – egy szóval, Jézus Krisztus, az Isten Fia és emberfia azért jött el erre a világra, és azért ajánlotta fel isteni-emberi személyét, testét és lelkét áldozatul, hogy a bukott emberi fajt megbékítse Istennel és helyreállítsa azt. Krisztus kereszthalála, – mind az ember helyettesítőjeként, mind az emberiség szövetségi képviselőjeként – önkéntes, önzetlen, helyettesítő, bűntelen, áldozati, nem véletlenszerű – az ember részéről esztelenül brutális, de a szeretet felöl nézve leírhatatlanul dicsőséges – halála nemcsak az isteni igazságosság minden követelését elégítette ki, hanem egyszersmind a leghatalmasabb ösztönzést is nyújtotta bűnbánatra, erkölcsösségre és önfeláldozásra. A Szentírás a maga teljességében így a két nagy, megváltással kapcsolatos elmélet lényegét tárja elénk – az erkölcsit és a helyettesítőt –, és ha a teljes szentírási kinyilatkoztatásra tekintünk – mindarra, amit közöl velünk –, akkor nem pusztán az igazság részleges vagy ellentétes szegmenseit látjuk majd, hanem Krisztus halálának szellemi, erkölcsi, altruista és engesztelő aspektusainak a teljes egységét.

3. A történelmi aspektus

A témának ezt az aspektusát négy rövid szakaszban tárgyaljuk: a korai egyház, a középkori egyház, a reformátorok kora és a modern kor szemszögéből.

Az ősegyházi tanúságtétel

Ha a Niceai Zsinatot megelőző, és az azt követő időszak korai egyházának írásaira és íróira tekintünk, általánosságban elmondhatjuk, hogy az engesztelést – annak üdvözítő és megújító hatásaival együtt, – tényként tárgyalják. A ősegyház a tudatosságának a maga szintjén nem érezte szükségét annak, hogy az elégtételről konkrét teóriákat fogalmazzon meg. Követi az Apostoli Hitvallást, amely nem tesz utalást sem Jézus csodás szavaira, sem csodás tetteire, hanem ezeket határozottan mellőzve minden figyelmet az inkarnáció hatalmas céljára és vívmányára irányít: megöletett Bárányként való szenvedésére a világ megalapítása óta. Ami az apostoli korszak utáni írókat illeti, az első négy évszázad egyházi gondolkodásának kiemelkedő képviselőiként Róma Kelemen, Origenész és Athanáz említhetők. Kelemen és Athanáziusz egyszerűen felerősítette az újszövetségi nyelvezetet. Nyoma sincs a modernista hozzáállásnak – nem látunk ragyogó kísérleteket a nyilvánvaló félremagyarázására. Az elégtétellel kapcsolatos doktrínájuk, mint már említettük, teljesen mentes a hamis magyarázatok inkorrekt, erőltetett nehézségeitől. Nem találkozunk filozófiai magyarázatokkal, sem szofisztikával, habár – nem meglepő módon, – viszonylag sok metaforát használnak és keleti képzetek cikornyássága is erősen hatott rájuk (Jusztin mártírt, Krizosztomoszt, Ágostont lehetne itt megemlíteni).

Origenésznek tulajdonítják – aki ebben valószínűleg Iréneuszt követte – az elméletet, miszerint az elégtétel a Sátánnak fizetett váltságdíj volt. Ez volt Nüsszai Gergely, Nagy Szent Leó és Nagy Gergely elképzelése is. Bizarr elmélet volt, amely furcsa következtetéseket tartalmazott, és amely Nazianzi Gergely és Damaszkuszi János ellenkezését is kiváltotta.

A középkori nézet

Ahogy átlépünk a középkorba (nagyjából a Kr. u. 500 és 1500 közötti időszakra), azt tapasztaljuk, hogy egy-két kivételtől eltekintve az ördögnek fizetett váltság hipotézis érvényesült. A korszakot sajnos nem jellemezték fennkölt gondolatok, és a Szentírás bebörtönzéséből fakadóan a tudatlanság uralkodott.

A 11. században tűnt fel Anzelm. Születését tekintve olasz volt, neveltetését tekintve normann, hivatalát tekintve pedig Canterbury érseke. Anzelm „Cur Deus Homo” (Miért lett Isten emberré) című műve valószínűleg a legjelentősebb munka, amit valaha csak írtak az engesztelésről.

E mű azért is nagyszerű, mert kiemelkedő gondolatokat tartalmaz Istenről és a bűnről is. A bűn lényege, hogy nem adjuk meg Istennek azt a tisztelet, ami őt megilleti, és a bűnös köteles visszafizetni Istennek azt, amivel megrabolta. Kötelességünk visszafizetni tartozásunkat, és ha ezt elmulasztjuk megtenni, meg kell halnunk. Mivel a bűn adósság, az ember számára csak kétféle módon rendezheti a viszonyát Istennel: vagy úgy, hogy vállalja a következményeit annak, hogy nem fizeti meg az adósságot, vagy úgy, hogy megfizeti. Ezt azonban az ember nem tudja megtenni, és ebben rejlik az elégtétel evangéliumának dicsősége; egyszerre biztosítja a bűnösök megváltását, és azt, hogy ne sérüljön az Istennek kijáró tisztelet. Senki sem nyújthat elégtételt az emberi bűnéért, csakis az ember, és senki sem képes elégtételt adni Istennek, csak Isten maga. Ezért annak, aki elégtételt szolgáltat az ember bűnéért, muszáj embernek és Istennek lennie egyszerre. Így, csodálatos szeretetben, az Isten-ember saját elhatározásából felajánlotta azt az Atyának, amelynek elvesztésére nem lehetett volna kényszeríteni, és megfizettette a bűneinkért azt, amivel nem tartozott önmagának.

Az Istenről, a bűnről, az emberről és az életről szóló anzelmi elképzelések annyira transzcendensek, hogy összességében túl keménynek és túlontúl magasztosnak tűnnek e mostani kor emberének. Elmélete valószínűtlen, érvelése pedig abszurd a modern ember számára. Ennek ellenére Anzelmet soha nem sikerült felülmúlni. Gondolatait Isten fenséges nagysága, a bűn igazságos büntetése és az emberi elégtétel lehetetlensége töltötte be. Krisztus engesztelő műve pedig, a tettet elkövető személye miatt, az egész emberiség bűneit felülmúlta, és az emberiséget a szeretet olyan kötelékeivel fűzte Isten szenvedő Fiához, amelyeket egy örökkévalóság sem szakíthat el.

Anzelm óriási hatással volt saját korára, ahogy a következő korokra is. Abelárd és Duns Scotus (Moberly, 372. o.; Dale, 285. o.) ellentétes elképzeléseire, amelyek iránt a modern szellem sokkal nagyobb érdeklődést mutat, és amelyekkel sokkal inkább rokonszenvezik, a modern unitarianizmus előfutáraiként is tekinthetünk.

A reformáció kora

Áttérve a reformáció korára, azt látjuk, hogy a téma páli, ágostoni ábrázolása szinte univerzális. A reformátorok, legyenek kálvinisták vagy lutheránusok, gyakorlatilag egyetértettek abban, hogy Krisztus halálát engesztelő halálként kell értelmezni. Mind a lutheránus, mind a kálvinista teológiai rendszerek – az utóbbiba természetesen beleértve az összes anglikán reformátort –, egységesen Krisztus halálának forenzikus nézetét vallották, tehát azt az értelmezést, amely oly egyértelműen megjelenik a páli, péteri és jánosi beszámolókban is.

Turretin a legjelentősebb azok közül, akik a reformáció korában foglalkoztak az engeszteléssel, de meg kell említenünk a fél évszázaddal később élt Mastrichtot is, illetve Hugo Grotiust, aki Socinus ellenfele volt (akinek a Defensio fidel Chatolicae de satisfactione Christi című műve 1617-ben jelent meg). Ezek közül mindegyik, kisebb elágazásokkal, mind az engesztelés helyettesítő, áldozati, képviseleti nézetét vallották.

A 19. század

Ahogy belépünk a modern teológia világába, a 19. századból három kiemelkedő nevet tudunk kiválasztani az ún. ortodox teológia képviselői közül, és hármat a teológia tágabb iskolájából. Az edinburgh-i Crawford (Thomas Jackson Crawford/ A ford.), a birminghami Dale (Robert William Dale/ A ford.) és a glasgow-i Denney (James Denney/ A ford.) művei valószínűleg a téma legkiválóbb kifejtését nyújtják, már ami a Szentírás-szerűséget és a lelkiséget illeti. Mindegyikük az újszövetségi nyelvezettel és az ihletett írók gondolatai szerint próbálja kifejteni az engesztelés tanítását, és az engesztelés helyettesítő, képviseleti jellege mellett foglalnak állást. Az előzőekhez hasonlóan A. A. Hodge professzor munkája is az egyik legjobban megírt és a leginkább tudományos mű a témában. Az egyik legfajsúlyosabb mű, amit valaha csak írtak a témáról kálvinista szempontból.

Az amerikai Bushnellt (Horace Bushnellt /A ford.), az anglikán Jowettet (Benjamin Jowett/ A ford.), és a skót McLeod Campbellt vehetjük a teológia tágabb iskolájának képviselői közül. Mindhárom rendszerint olyan szövegeket szokott kiválasztani, amelyek kétségtelenül kedveznek az elméletüknek, hogy aztán lekicsinyelően félremagyarázzák az Ószövetség és az Újszövetség azon kijelentéseit, amelyek a bűn súlyosságát és az áldozatnak, mint a megbocsátás objektív alapjának szükségességét. Mindannyian hajlanak arra, hogy Krisztus szenvedéseit úgy ábrázolják, mint amelyeknek oka az együttérzés, és nem a helyettesítés. Továbbá a swedenborgiánusokkal együtt az elégtétel lényegét nem abban látják, amit Krisztus tett, vagy felajánlott, azáltal, hogy meghalt helyettünk, hanem abban, amit véghezvitt értünk békességet szerző szeretete által. Az elégtétel a testtélétel volt – mondják. Ez volt az isteni szeretet kinyilatkoztatása. Ezért szerintük Krisztus szenvedéseire nem úgy kell tekinteni, mint a bűnökért járó büntetések elhordozására, hanem úgy, mint ami az emberiség bűnének engesztelő-vezeklő megvallása. McLeod Campbell, akit Moberly követ, azt az elméletet vallotta, hogy Krisztus bűnbánata vagy töredelme   magában is engesztelő értékkel bírt, hogy az a bűn megfelelő elégtételének tekinthető. (Moberly, 129, 401; „The Atonement in Modern Religious Thought”, 375. o.; Clow, 160; Stalker, 135). (Ez az elmélet egyébként manapság egyre népszerűbb).

Egy szóval: szerintük Krisztus halálának célja annak erkölcsi/morális hatásában áll, nevezetesen, hogy leigázza a világ lázadó szívét az önfeláldozó szeretet felmutatásával. Gyakorlatilag ez a ritschliánus nézet is, amely végső soron a régi sociniánus elmélet újrafogalmazása, ami a kereszt lényegét abban látja, hogy az ember Istennel szembeni bizalmatlanságát megszüntette, és iránta való bizalmát helyreállította.

Frederick Maurice és Robertson of Brighton (a legnemesebb szellem mind közül) (Frederick William Robertson/ A ford.) szintén e tágabb iskola vezetőiként említhető. Olyan egyházi írók követték őket, mint Farrar, Moberly, Freemantle, valamint Cave, Adeney, Horton, R. J. Campbell az óvilágból, az USA-ban pedig Lyman Abbott, Washington Gladden, Munger és még sokan mások.

Modernizmus

Eljutva jelenkorunk engeszteléssel kapcsolatos legmerészebb teóriáihoz, ahogy az például Paul Sabatier-nél, vagy az amerikai modernizmus képviselőinek legfrissebb munkájában, „The Atonement, by Three Chicago Professor Theology”-ban (Az engesztelés három chicagói teológus professzor szerint) kerül kifejtésre, ijesztő fejlődéssel szembesülünk. A racionalizmusnak rendkívül széles spektruma szüremkedett be a mai és a fél évszázaddal korábbi teológiai iskola berkeibe. A jelenkori liberális teológiára két áramlat volt hatással:

  • Először is, a német racionalizmus befolyása, főként a rischtliánus teológia, illetve Wellhausen, Kuenen és az őket követő iskolák kritikai elmélete.
  • Másodszor, az evolúció elméletének széleskörű elfogadása.

Az elsőre vezethető vissza, hogy a modernisták milyen szabadon és könnyelműen bánnak a szentírási szöveggel; a másodikra pedig, hogy milyen „forradalmi” hozzáállás jellemzi őket a bűnnel, a bűn forrásával, annak büntetésével és elégtételével kapcsolatosan. Albrecht Ritschl göttingeni teológus professzor, akinek magnum opusa, a „Megigazítás és megbékélés” 1870-ben jelent meg, par excellence a legnagyobb hatást gyakorolta a kontinentális teológiára.

Amit Németország gondolt tegnap, azon Amerika és Skócia ma, Anglia pedig holnap fog gondolkodni. Ez a rövid epigramma-szerű mondás sok igazságot tartalmaz. Az a germán módszer, mely a bibliai szövegek közül önkényesen válogat és ismereteit szembeállítja az apostolok tekintélyével, egyre inkább szokásává válik a ma uralkodó három nemzet – az angol, az amerikai és a német – vezető teológusainak. Ha egy szöveg kényelmetlenséget okoz, a modernizmus vitatja: ha egy szakasz üzenete kemény, pálinak vagy péterinek bélyegezve félreteszik, ahelyett hogy releváns keresztyén üzenetként értelmeznék.

Tegyük fel, hogy egy, a régi időkből való keresztyén először lép be az egyik szélsőségesen modernista professzor tantermébe, és odafordul a német, brit vagy amerikai teológusok reprezentatív testületéhez. Meglepődve hallaná, hogy a legelvetemültebb szocinianizmust tanítják. A professzor által felvetett kérdés nem arra vonatkozna, hogy Krisztus áldozatának helyettesítő vagy erkölcsi nézete a helyes-e, hanem arra, hogy Krisztus valóban meghalt-e, és hogy egyáltalán szükség van-e engesztelő halálra. A lehető legnagyobb közönnyel jelentené ki, hogy Isten bűnök feletti haragját vagy nemtetszését feltételezni archaikus elképzelés; hogy a bűn nem bűn, ahogy azt a hagyományos teológia értelmezi, és nincs szükség semmilyen engesztelésre, megváltásra, mert soha nem is volt bűnbeesés. (Az az Isten, aki a szegény, keményen dolgozó embereket nyomorult bűnösöknek tartja, akiknek szerencsésnek kell tekinteniük magukat, hogy Krisztusért megbocsátást nyerhetnek – mondja az egyik legjelentősebb brit modernista –, az nem is Isten. A teológus nevezheti Őt a szeretet Istenének, de a valóságban gonosz és ostoba!) Az evolúció tana kilúgozta a Bibliából az Ádám nevű embert, a biológia pedig azt tanította, hogy a halál nem a bűnnek köszönhető. Emberünk ezután valószínűleg azt hallaná a professzortól, hogy így folytatja: manapság senki sem gondol már úgy a bűnre, mint Pál, illetve az evolúció tanításával és a bibliatudományi kutatások eredményeivel tisztában levő ember számára többé lehetetlen a bűnre olyan adósságként gondolni, mint ami Istennek jár, és hogy a Biblia Istene végül is csak a hagyományos teológia Istene. Egyszóval, hallaná, hogy amit e mostani kor elvár, sőt, megkövetel, az egy újraszerkesztett Szentírás, egy újraértelmezett bibliai teológia és az apostolok tanításának a modern gondolkodáshoz igazított kifejtése.

De az a teológia, amely Isten igéjének egyéni ízlés alapján történő szeszélyes kiválogatásával – elfogadásával vagy elutasításával – kezdődik, és amelyik az Újszövetség bűnnel, vétekkel, haraggal és halállal, illetve büntetéssel kapcsolatos nézetét saját elképzeléseivel helyettesíti, értelemszerűen végül abba torkoll majd, hogy Megváltónk istenségét és az ihletett apostolok tanítását elutasítja. A pelagiánus hamartológia mindig szociniánius krisztológiához vezet, a szociniánus krisztológia pedig mindig kéz a kézben jár a racionalista szótériológiával. Ha nincs objektív istenség, bűnről sem beszélhetünk. Ha az ember Isten, akkor eleve nem lehet bűnös; és ha nem volt bűneset, ha az ember felemelkedése, és nem bukása az, ami a történelmet tanulmányozva elénk tárul, akkor természetesen nincs szükség megváltásra sem. És ha nincs szükség megváltásra, akkor természetesen nincs váltságdíj és Megváltó sem, az engesztelés gondolata pedig teológiailag és filozófiailag abszurd. Ha nincs speciális teremtés, és az ember pusztán az evolúció terméke, aki valamilyen békából, lóból, vagy valamilyen anthropoidból fejlődőtt ki, akkor természetesen nem lehet szó engesztelésről? Ha nincs vihar, és senki sem fuldokol, mi a csodának kellene bárkinek is vízre bocsájtania a mentőcsónakot? Ha a bűn zsoldja nem a halál, akkor mi az evangélium Krisztus bűnökért és bűnösökért való halálában?

Miután a legnagyobb jóindulattal elolvastuk brit és az amerikai modern teológiai gondolkodók műveit, valóban arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a modernizmus lényegénél fogva az a szofizmus, amelyről Pál beszél az 1Kor 1,19-22-ben, a Róm 1,22-ben, a Kol 2,8-ban és az 1Tim 6,20-ban.

4. Az evangelikál-felekezeti nézőpont

Az egyházak konszenzusos nézete

Ha megvizsgáljuk, hogy a vezető protestáns egyházak hitvallásai hogyan beszélnek a témáról, örömmel konstatálhatjuk, hogy a lényeget illetően egység van közöttük. Minden krédó és felekezeti hitvallás a keresztyénség központi elemként ábrázolja Krisztus halálát: emlékeznünk kell arra, hogy a református egyházak és római egyház egyaránt a három nagy egyetemes hitvallás közös történelmi platformján állnak, és arra is, hogy ezekben a hitvallásokban ez a téma elsődleges. Az Apostoli Hitvallásban például a legcsekélyebb említés sincs Krisztus dicsőséges emberi példájáról, vagy csodálatos életének tetteiről és szavairól. Mindezeket kihagyja, azért, hogy az egyház hite minden történelmi korszakban elsősorban Krisztus szenvedéseire és halálára fókuszáljon. Ami pedig a különféle hitvallási szövegeket illeti, a Church of England hitcikkelyei, a Westminsteri Hitvallás, vagy a metodista és baptista hitvallási formulák (hitformák) mind rámutatnak arra, hogy az engesztelésre hitünk fundamentumaként kell tekinteni. Valószínűleg ezek kifejezésmódját a modern teológusnak nehezére esik elfogadni és örömmel kimagyarázná, azonban kétségtelen, hogy ezek a szövegek nem ritschliánus értelemben beszélnek engesztelésről, hanem valódi helyettes áldozatként, megváltó halálként, engesztelést szerző halálként, az emberek bűnei és vétkei miatt hozott áldozati halálként. Az ő halála az isteni áldozat halála volt. Az ember bűnéért való elégtétel volt. Kiengesztelte Istent. Kielégítette az Atya igazságosságát. A modern nézet az engesztelésnek csak az egyik oldalát látja. Nem veszi figyelembe Isten haragjának tényét, és azt, hogy az 1Jn 2,1 és Róm 3,25 tanítása szerint Krisztus halálát és annak jelentőségét csakis az engesztelés fogalmával lehet leírni. A modern nézet figyelmen kívül hagyja az igazság egyik oldalát, és szembeállítja annak két, egymást kiegészítő aspektusát, ezért nem lehet benne megbízni. Az egyházi hitvallások egyszerűen, de magától értetődően tökéletlen nyelvezettel fogalmazzák meg ezt az igazságot, úgy, ahogy az a Szentírásban is szerepel. Tanításuk legszebb összefoglalását talán az anglikán úrvacsorai liturgia szövegében találjuk: „Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia, a mi megváltásunkért szenvedte el a halált a kereszten, és az ott egyszer felajánlott egyetlen áldozatával teljes, tökéletes és elégséges engesztelést és elégtételt adott az egész világ bűneiért.”

5. A gyakorlat

Halálának ereje

Végül megvizsgáljuk az engesztelés tényleges erejét. Ha végig tekintünk a történelem horizontján, számtalan ember életét látjuk magunk előtt példaként. Pál, Ágoston, Assisi Ferenc, Luther, Latimer – sokmillió bűnössel, elcsigázott, megkísértett, csüggedt és vétkétől szenvedő emberrel együtt, akik a bűn súlyával megterhelve, a bűntudat félelmétől kísértve, a bűn hatalmával küszködve, a bűn fájdalmától gyötörtetve mind Őbenne leltek békére – Benne, aki meghalt helyettük.

„Az engesztelés,” – mondta a nagy tudós, Sir David Brewster –, „Óh, ez a mindenem! Gyönyörködteti az értelmem, megelégíti a lelkiismeretemet és betölti a szívemet.”

Vagy vegyük csak a himnuszainkat. Ne akarjunk jobb teológiát és jobb vallást, mint amit ezek a énekek kifejeznek – mondja egy nagy teológus (Hodge, Syst. Theol., ii: 591) –, amelyek a lélek diadalát, bizalmát, háláját és hűségét zengedezik, mint pl.:

  • „Aki értem megnyíltál, Rejts el, ó örök köszál!” (Református énekeskönyv, 458.ének)
  • „Rád tekint már hitem, Megváltóm, Istenem, A Golgotán.” (Református énekeskönyv, 466.ének)
  • „A keresztet, ha nézem én, Hol meghalt Ő, a nagy király.”

Vagy vegyük a prédikátor erejét. Ez az erő olyan valóságon alapszik, ami legalább annyira valódi, mint az élet maga – azon, amit Isten Fia tett érte. A tizenkilencedik század egyik legnagyobb prédikátora mondta: „Ha visszatekintek a kacskaringós életutamra, azt kell mondanom, hogy kizárólag az az igehirdetés tett jót a lelkemnek, az, ami a Megváltómról szól, aki saját testében hordozta el minden bűnömet a keresztfán; amely által Isten képessé tett arra, hogy jót tegyek másokkal, az, amelyben felmutatom az Üdvözítőmet: Nem nagyszerű példaként, hanem úgy, mint Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűneit!” És Krisztus munkája nem ért véget kereszthalálával. Mint feltámadt és mennybement Úr, folytatja azt. A megfeszített még mindig magához vonja a lelkeket. Még mindig az ő vérével gyógyítja a megsebzett lelkiismeretet. Mi nem egy olyan Krisztust hirdetünk, aki élt és meghalt. Mi azt a Krisztust hirdetjük, aki meghalt és él. Ez nem pusztán a megtestesülés kiterjesztése: ez a keresztre feszítés folyamatos megőrzése, ami a keresztyénség ütőere.

Az ortodoxiát azonban nem lehet elválasztani az ortopraxistól. A manchesteri MacLaren (Alexander Maclaren/ A ford.) az egyik kiváló kötetében elmeséli, hogy hallott egyszer egy rendkívül kétes jellemű emberről, aki azonban az engesztelésről helyes nézeteket vallott. De az ég tudja, mi értelme az engesztelésnek, ha az nem változtat meg minket? Mindenki számára egyértelműnek kell lennie, aki olvassa az Újszövetséget és megérti az apostoli tanítás lényegét, hogy az engesztelés teoretikus elfogadása önmagában semmit sem ér, hacsak nem párosul Jézus Krisztus tanításának életváltoztató és természetünket átalakító hatásával. Az engesztelés nem puszta formula, amit elég egyetértően elhadarni. Az engesztelés életelv, amelyet meg kell valósítani. Ebben egyetértünk Goldwin Smith-el. Ne volna magától értetődő, hogy akinek az életében az engesztelés valósággá válik, ott felfakad az Isten és az embertársak iránti szeretet, ott megjelenik a bűn gyűlölete és a bűntől való irtózás; hogy mindez nem csak a legnagyobb ösztönzést nyújtja az önfeláldozásra, hanem az igaz élet lendületét is biztosítja majd?

Az Isten Bárányát szemlélő és a kereszt vére által békére lelt lélek számára életvalóság lesz az örömteli megkönnyebbülés érzése, a mély megelégedettség tudata, azaz az élet megújulása.

Igen, az olyan keresztyénség, amely pusztán csak erkölcsi rendszer, még ha a vallások közül a legkiemelkedőbb is, valójában nem érdemes arra, hogy megőrizzék. A Krisztus istenségét, az engesztelést és az ihletett Szentírást nélkülöző keresztyénség soha nem lesz képes ara, hogy hatással legyen másokra. Egy élettelen, felvizezett, erőtlenné vált evangélium nem fog nagyívű, magasztos célokat kitűzni maga elé, és senkit sem fog nagyszerű erőfeszítésekre sarkallni. Az ilyen keresztyénség nem szül mártírokat, és soha nem is fog. Soha nem inspirált senkit reformációra, és soha nem is fog. Napjaink vallásosságának két nagy nyomorúsága – a hiányzó bűnismeret és istenismeret, – ennek a nagyon elterjedt, felhígult szocinianizmusnak a következménye. Krisztus egyetlen szolgájának sincs joga ahhoz, hogy a kereszt sarkait lekerekítse. Ugyanakkor a puszta ortodoxia, vagy egy haldokló keresztyénség karjaiba zárt ortodoxia az egyik legnagyobb átok. Az az egyház, amely csak a múlt nagy hagyományainak őrzője, és nem a vibráló lelki élet megtestesítője, az a keresztyén, aki csak külsőleg ragaszkodik a történelmi hitvallásokhoz, de nem példázza életével az élő Isten életét, az „hiába foglalja a földet.” (Lk 13,7) Egy halott egyház soha nem képviselheti az élő Istent, a szellemileg halott egyháztag soha nem képviselheti az élő egyházat, hiszen minden vallási, politikai, vagy oktatási rendszer végső próbája az – ahogy Amid mondja -, hogy milyen emberré formál minket.

Fordította: Márkus Tamás András

Hozzászólás írása