Fundamentumok: Az engesztelés

A jelen írás szerzője a rendkívül sok talentummal megáldott Franklin Johnson (1836-1916). Johnson 1860-ban tagja volt annak a Republikánus Nemzetgyűlésnek, ami elnöknek jelölte Abraham Lincolnt. Számos könyvet írt az evolúció, a női lét, a romantika, a fizika és a misszió tárgykörében. Miután a Colgate Teológiai Szemináriumon megszerezte teológiai képesítését 1861-ben, baptista lelkészként szentelték fel. Lelkészi szolgálatát a Michigan állambeli Bay City-ben kezdte meg. 1862 és 1889 között New Jersey-ben, Massachusetts-ben és Görögországban, Athénban vezetett gyülekezeteket. Doktorátusát Németországban, a Jénai Egyetemen szerezte meg. Később az Ottawai és Chicagói Egyetemen tanított. Több enciklopédia társszerzője, valamint számos latin himnuszt lefordított angolra.

1. Bevezetés

A keresztyén világ egésze vallja a helyettes engesztelést. Alapvető hittétel a keresztyénség létezése óta. Magát a tant már Athanáziusz is legalább olyan világosan és részletesen kifejtette, mint a későbbi írók. Minden meghatározó történelmi hitvallás, amely említést tesz az engesztelésről, helyettes engesztelésről beszél. Minden meghatározó történelmi teológiai rendszer úgy foglalja magában e tantételt, mint ahogy magát a frigyládát (a szövetség ládáját/ A ford.), a szentek szentjének központi tárgyát őrizték egykoron.

Habár a keresztyén világ alapvetően még hisz a helyettes engesztelésben, a régi időkhöz képest ma már kevésbé tekinti kizárólagosnak a többi, a helyettesítést valamilyen formában is tartalmazó elképzeléshez képest. Ugyan tényként kezeli Krisztus helyettesítő munkáját, de hajlik arra, hogy az azzal kapcsolatos különféle elméleteket csak az igazság újabb és újabb, egyre nagyobb fénnyel való felvillanásaként értékelje. Egyszerűen konstatálja, hogy egy korai elmélet az engesztelés szükségességét az isteni igazságosságban, egy későbbi Isten szentségében, és egy még későbbi pedig az isteni kormányzásban vélte felfedezni, és ugyan mindezeket hasznosnak tartja, további világosságra vágyik.

2. A helyettesítéssel kapcsolatos hittétel alapja

Ha megkérdeznénk azokat, akik ezt a tant vallják, hogy milyen alapon hiszik, hogy Krisztus a bűnösöket helyettesítette, sokféle választ kapnánk, de ezek közül talán csak kettő volna, amivel mindenki egyetértene. Elsőként azokat az ismétlődő szentírási kijelentéseket említhetnénk, amelyek olyan világosak, pontosak, változatosak, és olyan nagy számban fordulnak elő, hogy kétség sem férhet a jelentésükhöz. Másodikként az emberi szív bizonyságtételére utalhatnánk, ami mindannyiszor megszomorodik a bűn miatt, vagy felüdül a véghezvitt szabadítás láttán. Az Írás kijelentése, nevezetesen hogy Krisztus elhordozta helyettünk bűneinket a kereszten, szükséges ahhoz, hogy lelkünk legelemibb szükséglete betöltessék. A keresztyén világ általánosan így fejezné ki magát: azért hiszünk a gravitációban, a fényben, az elektromosságban, a mindent betöltő éterben, mert kénytelen vagyunk hinni e jelenségekben, és nem azért, mert tökéletes magyarázatot tudunk adni rájuk. Ugyanígy hisszük azt is, hogy Krisztus meghalt a bűnösök helyett – nem azért, mert ismerjük az összes okot, amely Istent az Ő áldozatának elrendelésére és annak elfogadására késztette, hanem azért, mert nem tehetünk mást.

3. Az erkölcsi befolyás elmélete

Miközben a keresztyén világ egésze hiszi a helyettes engesztelést, az erről szóló tanítást értelmes, hívő emberek egy kisebb csoportja elutasítja, és helyette azt képviseli, amit gyakran az ún. „erkölcsi befolyásról” szóló elméletnek neveznek. Eszerint Krisztus küldetése kizárólag abban állt, hogy Isten szeretetét oly megindító módon tárja fel, hogy az az emberi szíveket megolvassza és az embereket arra késztesse, hogy elhagyják a bűnt. Ezt az elképzelést néha olyan ékesszólóan és gyöngéden tálalják, hogy bárki könnyedén elfogadná olyan magyarázat gyanánt, mint amit a Szentírás is alátámaszt és az emberi lélek vágyait is kielégíti. Nos, az égvilágon senki sem kérdőjelezi meg Krisztus hatalmas szellemi hatását, amikor úgy prédikálnak róla, mint aki Istent kiengesztelte, és azok, akik hisznek a helyettes engesztelés tanában, a keresztre úgy tekintenek, mint ami az elveszettek elérésének és megmentésének Isten által elrendelt (kijelölt?), kizárólagos eszköze. Csak akkor emelnek kifogást, amikor az „erkölcsi befolyás” elméletét az engesztelés kielégítő magyarázataként ábrázolják (kizárólag az „erkölcsi befolyás” elméletére próbálván azt leszűkíteni/ A ford.), és tagadják, hogy Krisztus munkája engesztelőlég hatott az Istenre, minekutána jóindulattal fordult az ember felé. Az ember értékelheti a holdat anélkül, hogy azt kívánná, hogy az oltsa ki a napot és a csillagokat.

4. Érvek a helyettesítéssel szemben

E nézet képviselőinek muszáj a helyettesítésről szóló tant kiiktatni. Ezt számos érvvel próbálják elérni, amelyek közül itt most csak kettővel kell foglalkoznunk, mivel ezek elhárításával a többi, kevésbé fontos kifogás is el fog tűnni az útból.

A helyettesítés lehetetlen

Állításuk szerint a helyettesítés tantétele lehetetlen feltételezésre épül. A bűnt ugyanis nem lehet az egyik emberről a másikra áthelyezni. A büntetést és a bűnhődést nem ruházhatod át a bűnös személyről az ártatlanra. Persze megvádolhatunk egy ártatlan embert is, de attól még ártatlan marad, nem válik sohasem bűnössé. Lehetséges, hogy az ártatlan szenved, de szenvedése nem tekinthető bűnhődésnek, és nem értelmezhető büntetésként. Az ellenvetés tehát a következő: a keresztyén világ azzal, hogy hiszi, Krisztus által helyettes engesztelés történt, olyan dolgot vall, ami teljesen ellentmond a gondolkodás szükségszerű törvényeinek.

Az olvasó számára talán már egyértelmű, hogy ez az ellenvetés teljes egészében a bűn, bűnhődés és büntetés szavak meghatározásához kapcsolódik. Talán érdemes azon teológusok figyelmére, akik szeretnék ezeket a szavakat tisztán megőrizni, de a megfogalmazott kritika mögött nincs valódi tartalom. Az igaz, hogy a bűn a személyes felelősséget tekintve nem ruházható át a bűnösről az ártatlanra. Az is helytálló, hogy a büntetés a személyes bűn megbüntetésének értelmében nem helyezhető át a bűnösről az ártatlanra. De ez nem valami nagy felfedezés. Ezt ugyanúgy elismerik azok is, akik vallják a helyettes engesztelést.

Ha az eddigiek nem lettek volna elég világosak, fogalmazzuk meg mindezt másképpen, de ugyanahhoz az igazsághoz ragaszkodva, amit már kifejtettünk egyszer. A világunk olyannyira megtervezett, hogy a helyettesítés eszméje bele van vésve a „szívébe.” Sem férfi, sem nő, sem gyermek nem mentesítheti magát a szenvedéstől, amin mások hibájából kell átmennie. Ezernyi olyan eset van, amikor ezek a helyettesítő szenvedések nem csak önkéntesek, de hasznosak is. A férjek azért szenvednek, hogy megszabadítsák feleségeiket a megérdemelt szenvedéseiktől. A feleségek azért szenvednek, hogy megóvják férjeiket a rájuk váró fájdalmaktól. A gyermekek azért szenvednek, hogy mentesítsék szüleiket a rájuk váró szenvedésektől. A szülők azért szenvednek, hogy megszabadítsák gyermekeiket a sok esetben megérdemelt szenvedéseiktől. Pásztorok is gyakran védelmezik bűnös gyülekezeteiket ezen a módon, és néha bizony az életükbe kerül. Államférfiak is gyakran védelmezik bűnös nemzetüket, és néha bizony rámegy az életük. Tehát ha azt tanítjuk, hogy Krisztus azért szenvedett, hogy megszabadítson bennünket azoktól a szenvedésektől, amelyeket jogosan érdemeltünk volna, akkor muszáj elkerülnünk mindenfajta szópárbajt. Ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy Krisztus úgy érkezett a világba, mint közülünk egy. Az emberi faj tagjaként, és hogy végsőkig szenvedett – mint ahogy más hősies lelkek is, akik sokkal kisebb ügyért szenvedtek -, alávetve magát a szenvedés általános szabályának, melyet Isten kódolt bele az emberi társadalom intézményébe, és amelyet a szimpátia és a szeretet tart egyben, és amely az emberi történelem hajnalától kezdve mind a mai napig, nap mint nap működik.

A helyettes szenvedést, mely szerint az ártatlan megszabadítja a bűnöst az őt jogosan megillető szenvedéseitől, gyakran azért tartják elfogadhatónak, mert félnek attól, hogy az elhordozhatatlan büntetés és nyomor megkeményíti majd a vádlottat, vagy pedig azért, mert azt remélik, hogy az ítélet fenntartása – ami a másikat éri -, és az idő gyógyító ereje megenyhíti majd a bűnöst és jóra fogja sarkallni. Miért ne feltételezhetnénk hát, hogy Krisztust is hasonló motivációk vezették, feltartóztatva az isteni igazságosságot, ami minden gondolkodó embert csodálattal tölt el?

Azonban annak a helyettesítő szenvedésnek, amit a világban látunk és tapasztalunk, nyomósabb okai vannak: reméljük, hogy a tettes már régóta az együttérzés jeleit mutatja, és bizonyosak vagyunk afelől, hogy a türelmes várakozás jutalma – még ha ez nagy árat is követel, – egy lassan kibontakozó, megváltozott élet kezdete, amelyet a kíméletlen igazság mennydörgő vihara csak gyökerestül kitépne. Így jövendölték meg Krisztus eljövetele előtt, hogy „lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik.”

Így, amikor Krisztus – megszabadítva bennünket a jogosan megérdemelt szenvedéseinktől – szenvedett, azért szenvedett, hogy megszabadítson minket azoktól a bűnöktől, amelyekért megérdemeltük volna a büntetést.

A helyettesítés erkölcstelen

A második érv, amellyel az „erkölcsi befolyás” elmélet szószólói igyekeznek a helyettes engesztelés doktrínáját cáfolni, ugyanolyan gyenge lábakon áll, mint az első ellenvetés. Az előzőhöz hasonlóan inkább a szavakat kritizálja, mintsem a mögöttük lévő gondolatokat, amelyeket ezek a szavak ki akarnak fejezni. Szerintük a helyettes engesztelésről szóló tantétel erkölcstelen. Nézzük hát meg, vajon mi az erkölcstelen benne. A válasz: az, hogy átruházzuk Krisztusra a bűneinket, és ő a bűneink miatt lett megbüntetve. Nem szeretnénk a szavakon lovagolni. Tegyük fel, hogy a teológus más kifejezésekkel is élhet – olyanokkal, amelyek jelentésével szemben nincsenek előítéleteink. Még ha változtat is a szóhasználaton, akkor is meg kellene őriznie mindazt, amit ezek a szavak ki akarnak fejezni. Elmondaná, hogy Krisztus azért szenvedett, hogy a bűnös embert a megérdemelt szenvedéseitől megszabadítsa. Ez erkölcstelen? Mert ha igen, akkor az emberi nem Isten által felállított rendje is erkölcstelen, mivel ennek kötelékei, az együttérzés és a szeretet révén folytonosan szenvedünk azért, hogy mások elkerülhessék esetlegesen a megérdemelt, jogos szenvedésüket. Mivel ezt nevezzük együttérzésnek, ezek szerint az együttérzés is erkölcstelen. És mivel a szeretet is erről szól, erkölcstelen a szeretet is. Ilyen alapon a legjobb emberek valójában a legerkölcstelenebbek, mivel többször tesznek így, mint mások. Azok, akik tiltakoznak a helyettes engesztelés ellen, természetesen nem állítják, hogy a helyettes engesztelésről szóló tanítás egyenlő mértékű erkölcstelenséghez vezetett volna mindenhol, ahol csak hirdették. Nem vállalkoznak arra, hogy ezt a vádat a történelem mérlegére helyezzék. Az eredmény végzetes volna számukra. Majdnem kétezer éven keresztül az emberiség erkölcsi téren való előrehaladását kizárólag az engesztelés hirdetése alapozta meg. „Gyümölcseiről ismeritek meg a fát.4” Lehetetlen, hogy egy lényegénél fogva erkölcstelen tantétel legyen az emberek közötti erkölcsi mérce alapja.

5. Az erkölcsi befolyásról szóló nézet helytelen

Most forduljunk az „erkölcsi befolyás” elmélethez, és nézzük meg, hogy miért elfogadhatatlan.

Túlontúl behatárolt

Ha az erkölcsi befolyás elméletre az engesztelés átfogó nézeteként tekintünk, túl szűknek és túl felszínesnek fog mutatkozni. Ha egyetemesen elfogadták volna, e magasztos témáról való gondolkozásnak bizonyára rögtön vége szakad. Ezzel szemben a helyettes engesztelésről szóló nézet folyamatos előrehaladást ígér, ami a téma tanulmányozását illeti. Egyszerűen kimeríthetetlen. Minden kidolgozott nézet értékes, amely valamelyik oldalról megvilágítja ezt az igazságot, de tisztában kell lennünk azzal, hogy egy egész univerzum vár még felfedezésre, és remélhetjük, hogy a felfedezésre váró terület bármikor bővülhet.

Ha megfosztjuk magunkat a lehetőségek e tárházától, és az erkölcsi befolyás elmélet jelentéktelenül szűk kereteire korlátozzuk magunkat, olyan, mintha az óceánt egy tó méretére csökkentenénk, és azt parancsolnánk a tengernagynak, hogy a flottájával ezen hajózzon, vagy mintha a naprendszer kivételével minden mást eltörölnénk, csak azért, hogy a naprendszer megmaradjon, és felszólítanánk az asztronautákat, hogy így próbálják meg szélesíteni a tudásukat. Mivel ennek a leszűkített nézetnek az elfogadása a gondolkodás végét is jelentené, ebből következően az érzelmek végét is. A szívünket mindig az az igehirdetés lobbantja fel, ami azt a Krisztus állítja elénk, aki a kereszten elhordozta Isten előtt a vétkeinket. Ez az igazság a megkeményedett bűnöst leigázza, a bűnbánatot tanúsító vétkes számára pedig az öröm forrása. Végtelen szeretetből fakadó végtelen értékű elégtétel és végtelen elveszettségből való szabadulás, ami felolvasztja a leghidegebb szívet és lángra lobbantja a legmelegebbet.

Ha csekélyebb értékű áldozatról prédikálunk, az nem megmelengeti, hanem megkeményíti a szíveket. Csakhogy az akaratra az értelem és az érzelem által együtt lehet hatni. Ez tehát meggátolná az elmélyült gondolkodást, az érzelmek lángját pedig kioltaná, így semmiképp sem hatna az akaratra, és nem volna életváltoztató hatása. E nézet Krisztus halálát túlontúl színpadiassá és látványossá teszi, és Isten szeretetét törekszik megjeleníteni, ahelyett, hogy az Istennek felajánlott áldozatot állítaná a középpontba, ami – lényegénél fogva – elengedhetetlen része a megváltásnak. Képviselői hiábavaló módon próbálkoznak, hogy méltó okot találjanak e szörnyű áldozatra. Éppen ezért ezt a nézetet lehet azzal vádolni, hogy lényegét tekintve erkölcstelen. Akárhogy is, ha Krisztus váltságművét ezen a módon értelmezzük, nem lesz „Isten ereje az üdvösségre”. Csak puszta spekuláció. Ezt hívják „erkölcsi befolyásról” szóló elméletnek, de ha az engesztelés egyetlen és kizárólagos nézeteként hirdetik, semmilyen erkölcsi befolyást, vagy hatást nem fog eredményezni. Az emberről, aki meghal azért, hogy szerettét megmentse a haláltól, megemlékezhetünk a nagyrabecsülés és a hála könnyeivel. Azt az embert viszont, aki halálra adta magát azért, hogy megmutassa, mennyire szeret, inkább elborzadva, rettegéssel idézzük emlékezetünkbe.

Nem biblikus

E nézet pártfogóinak továbbá a legnagyobb baklövése az exegézis területén mutatkozik meg. A Szentírást oly sűrűn át és átszövi a helyettes engesztelés, hogy a bibliaolvasó ember mindenütt belebotlik. Azok a szövegek, melyek tanítanak róla, nem izolált és ritkán előforduló hivatkozások: sereget alkotnak, és csapatokra rendeződve letarolnak mindent, az összes hegyet és völgyet elfoglalva. Óriási zavart okoznak azoknak, akik tagadják, hogy Isten és a világ kapcsolatát a kereszt határozza meg. Különféle írók különféle módszereket vetnek be, csak hogy csökkentsék ezeknek az igéknek a számát és erejét. Mivel leginkább Pál apostol leveleiben fordulnak elő ilyenek, ezért némelyek az apostolnak, mint a keresztyénség tanítójának tekintélyét próbálják leértékelni. Urunk utolsó vacsorán elhangzó szavai is a helyettes engesztelésre utalnak, de ezek hitelességét többen is kétségbe vonják. Krisztus úgy utal magára újra és újra, mint engesztelő áldozatra.

• „Kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul, hit által, az ő vérében” (Róm 3,25).
• „És ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is” (1Jn 2,2).
• „Elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért” (1Jn 4,10).
• „Annakokáért mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért” (Zsid 2,17). 

Számos ellenvetést hoznak fel e kijelentések egyszerű értelmezésével szemben. Pedig nem nehéz megérteni őket. Az engesztelésnek/bűnhődésnek muszáj, hogy engesztelő hatása legyen valakire. Az a személy, akit ki kell engesztelni, ugyanaz, mint akit megsértettek. Azonban vannak, akik nem haboznak kijelenteni, hogy ezek a szövegek az embert tekintik az egyetlennek, akit a kereszt által ki kellett engesztelni. Kreativitásuk határtalan, amikor erőszakot kell elkövetni a szövegen, csak hogy kikerüljék a helyettes engesztelést.

• „Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1,29)
• „Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért” (Mt 20,28; Mk 10,45).
• „Mert azt, a ki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2Kor 5,2).

Néhány példa csak azok közül a helyettes engesztelésről szóló igeszakaszok közül, amelyek a Szentírásban találhatók, és amelyekkel hiába küzdenek azok, akik elutasítják ezt a tant. Minden okoskodást, amit e tannal szemben emelnek, lerombol az a Bibliából fakadó, mindent elsöprő áradat, amit ezek az igék alkotnak.

De menjünk tovább! Egy teológiai elképzelést ugyanúgy kell megítélni, mint egy embert: meg kell nézni, hogy kikkel veszi körbe magát. Ha egy elképzelés csökönyösen ragaszkodik olyan nézetekhez, melyek teljesen átlátszóak, melyeknek nincs semmiféle mélységük, felszínesek, nem nyújtanak megoldást semmilyen problémára, és amelyek ellentmondanak a legalapvetőbb keresztyén tapasztalatnak, magától értetődő, hogy ugyanolyan, mint ezek az elképzelések, melyekkel házasságot köt.

Az elképzelés, amellyel szemben állunk, általában kéz a kézben jár az inspiráció helytelen felfogásával. Néhány képviselője még a hit és az élet dolgait érintően is megkérdőjelezi a Szentírás tévedhetetlenségét. Hasonlóképpen, gyakran párosul az Istennel kapcsolatos helytelen nézettel is. Bizonyos képviselői, miközben Isten szeretetéről áradoznak, megfeledkeznek Isten szentségéről és szörnyű haragjáról is, amelyet a makacs, javíthatatlan bűnösökkel szemben táplál. Jellemző módon a bűnnel kapcsolatos felfogásuk is téves. Bizonyos képviselői szerint az ember Istentől való eltávolodásának oka pusztán csak az ember cselekedeteiben, és nem az alapvető állapotában keresendő, amelyekből ezek a cselekedetek fakadnak.

Végezetül az ember felelősségével és a bűnnel kapcsolatosan is tendenciózusan téves állásponton vannak, hiszen számos képviselőjük azt tanítja, hogy ezek, mihelyst a bűnös megtér, egyszerűen megszűnnek, így nincs is szükség engesztelésre, csak bűnbánatra. Az egyik megbecsült képviselőjük a következőt írja: „minden jogos elvárás ki lett elégítve, amikor a bűnt eltávolították.5” Vagy: „Az isteni törvény a bűn ellen irányul, és ha nincs többé bűn, úgy a törvény is betöltetett.” „Ha a kegyelem véget vet a bűnnek, akkor a törvény elérte célját. Ezért aztán lehetetlen, hogy Isten részéről már azelőtt elvárás volt, hogy törvényét betöltsék, mielőtt a kegyelem megmenthette volna a bűnöst.” Ezek a szavak egy egyszerű kis dalocska bódító hangjaira emlékeztetnek. Csakhogy inkább elbizonytalanítják és megterhelik azt a sok-sok bűnös embert, akik már bocsánatot nyertek. Elképzelhető, hogy valaki egyik napról a másikra úgy határoz, hogy nem követ el több bűnt, anélkül azonban, hogy megtérítené a másoknak korábban okozott károkat. Tegyük fel, hogy az az ember eddigi élete során árvákat és özvegyeket vert át és csapott be, de ők már halottak. Esetleg, emberi kapcsolataiban fiatalokat juttatott hitetlenségre és vezetett bűnre, azokat, akik most gúnyos kacajjal nyugtázzák arra irányuló próbálkozásait, hogy jóvá tegye egykori gonoszságait. De az is lehet, hogy az üdvösség elfogadása nélkül átléptek már az örökkévalóságba. Bizonyos értelemben vége szakadt bűnnel terhelt életének, de annak káros hatásai továbbra is rombolnak. Lelkiismerete megsúgja neki, hogy nem csak a bűnei elkövetéséért felelős, hanem azért a pusztításért is, amit bűnei okoztak másoknak. Más szóval, egy sor gonoszságot indított útjára és hozott működésbe. Felelősségének mértéke jóval nagyobb, mint amit megváltozott életével ellensúlyozni tudna. Ez csak néhány azon okok közül, amelyek a keresztyén a világ egészét, hívők sokaságát arra vezették, hogy tévesnek ítéljék az engeszteléssel kapcsolatban az „erkölcsi befolyásról” szóló elméletet.

6. Krisztus, aki elhordozta bűneinket

Még csak nem is vállalkozom arra, hogy kifejtsek egy, az engeszteléssel kapcsolatos elképzelést. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy legyen valamilyen elméletünk. Elegendő számunkra bőven a tan teóriák nélkül is. Az Újszövetség írói ugyanazt tették, ahogy a legkorábbi egyházatyák is. A világra már akkor óriási hatással volt e doktrína hirdetése, mielőtt az egyház későbbi vezetői elkezdtek volna teóriákat alkotni. Amit az első században képesek voltak megtenni, azt a huszadik században is lehetséges. Hirdethetjük Krisztust úgy, mint aki elhordozta a bűneinket, és teóriák nélkül is sokakat fogunk megnyerni. Az ember úgy fogadják majd ezt a tényt, mint szomjúhozók az üdítő, friss vizet, de anélkül, hogy annak kémiai összetétele felől érdeklődnének. Ugyanakkor a keresztyén gondolkodó soha nem mondhat le arról, hogy az engesztelés adekvát nézetét kutassa és keresse. Talán érdemes lenne nekünk is megvizsgálni azokat a szempontokat, amelyeket kutakodása során feltétlenül szem előtt kell tartania ahhoz, hogy sikerüljön újra megvilágítania ezt az isteni misztériumot.

A helyettes engesztelés érvényessége

1.) Bármilyen engeszteléssel kapcsolatos nézetről is legyen szó, csak akkor tekinthető helyesnek, ha az összes, témával kapcsolatos bibliai kijelentés korrekt és egyszerű vizsgálatára épül. Nem szabad finnyásan szemezgetni közülük. Nem szabad „belefojtani a szót” egyikbe sem.

2.) Azokat a gondolatokat, amelyeket már a korábbi generációk is hasznosnak találtak, használnunk kell. Nem szabad ezeket a „régi építőanyagokat” kihajítanunk. Bár önmagukban nem egyenlők a befejezett épülettel, mégis olyan alapot képeznek, amelyet vétek lenne lerombolnunk. Lehetséges, hogy sok pontatlan és alkalmatlannak tűnő kifejezés rakódott rájuk. Ezektől meg kell tisztítani őket.

De azokra a gondolatokra igenis lehet építeni, amelyek elmélyítik és kibővítik a Krisztus által számunkra megszerzett békével kapcsolatos ismereteinket.

3.) Nem feledkezhetünk meg Isten erkölcsi attribútumainak egyikéről sem, mivel mindegyik fontos szerepet tölt be megváltásunkban. Az engesztelés legfőbb indítékára Isten szeretetében lelünk rá – annak szeretetében, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (Jn 3,16). Arra a kérdésre pedig, hogy az engesztelés miért volt szükséges, Isten igazságában találjuk meg a választ, aki „Krisztust eleve elrendelte engesztelő áldozatul, hit által, az ő vérében, hogy megmutassa az ő igazságát az előbb elkövetett bűnöknek elnézése miatt, Az Isten hosszútűrésénél fogva, az ő igazságának megbizonyítására, a mostani időben, hogy igaz legyen Ő és megigazítsa azt, a ki a Jézus hitéből való.” (Róm 3,25-26)

Az engesztelés következménye az is, hogy Isten az Ő haragját – ami egyrészt szeretetéből fakad, másrészt abból, hogy igazságos, és gyűlöli a bűnt, – elfordítja az emberről: „mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt. Minekutána azért most megigazultunk az ő vére által, sokkal inkább megtartatunk a harag ellen ő általa.” (Róm 5,8-9)

4.) A helyes nézetnek mindig összhangban kell lennie az alapvető keresztyén tapasztalattal. Ebből fakadóan a helyes nézettel szimpatizálók nem fognak az istenséggel kapcsolatos szociniánus értelmezésekkel kacérkodni, hiszen a Szentháromsággal kapcsolatos tan nem csak a helyes exegézis és az igaz filozófia, hanem az autentikus keresztyén tapasztalat gyümölcse is. Aki a helyes nézetet követi, az nem fogja olyan Atyaként ábrázolni Istent, amivel megtagadná királyi rangját: határozatlan apaként, aki ugyan bánkódik gyermekei lázadása miatt, de nincs bátorsága megfenyíteni őket, vagy akinek a szemébe semmitmondó könnyek szöknek, az arcára pedig egy halvány félmosoly ül ki, leplezve, hogy igazából haragjában a homlokát ráncolja. Nem így beszélnek majd róla, hiszen a valódi mélységet tükröző keresztyén tapasztalat szerint az ilyen és ehhez hasonló ábrázolások tévesek.

A helyes nézethez nem fognak azok a „kiváló” keresztyének csatlakozni, akik a bűnre csak átmeneti kihágásként tekintenek, valamiféle felszíni betegségként, ami pusztán csak a körülmények összjátékának az eredménye, és ami valószínűleg csak egy szükséges köztes lépcsőfok ahhoz, hogy az ember még magasabbra tudjon törni. Akik komolyan felvették a harcot bűnös természetükkel és már arattak erkölcsi diadalokat, azok jól tudják, hogy ezek a negédes szólamok megtévesztők. Azok, akik ismerik bűnös természetüket, nem fogják kisebbíteni a vétkes bűnét, hiszen csak az ismeri fel igazán, hogy cselekedetei mennyire borzalmasak és érdemtelenek, aki már megtapasztalta a bűnbocsánatot. Csak ez ismeri fel cselekedetei okát – azt, hogy az Istentől való elidegenedés állapotában él. Röviden, akik a helyes nézetet követik, azok figyelembe veszik majd azoknak a bölcs lelkeknek az ítéletét, akik „Isten mélységeit” szellemi harcok során már megismerték, és elfogadható következtetéseket vontak le belőle.

5.) A helyes nézet Krisztus keresztáldozatára szükségszerűen öröktől fogva eltervezett eseményként tekint, sőt úgy, mint ami Isten szemében öröktől fogva hatékony: Ő a Bárány, aki megöletett, e világ megalapítása óta” (Jel 13,8). Ő az, „aki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek” (1Pt 1,20). A bűn nem érte Istent váratlanul. Előre látta, és gondoskodott egy megváltóról már azelőtt, mielőtt az hatalmába kerített volna minket.

6.) Krisztus értünk hozott áldozata jóval többet jelent egy egyszeri eseménynél. Áldozata halálában csúcsosodott ki, és – egyébként nagyon helyesen – úgy beszélünk róla, mint engesztelésről. Azonban áldozatának vannak egyéb aspektusai is.

Halálának két fő momentuma közül az egyik az örökkévalósághoz, a másik pedig az időhöz kapcsolódik. Az első, hogy bizonyos isteni attribútumait félretette egy időre, csakhogy emberi természetünket felvehesse. A második pedig, hogy elhordozott az emberi élethez és halálhoz köthető minden bűnt és gonoszságot, melyeket nem akart csodákkal eltávolítani saját sorsából. Mindkettőt tartalmazza a következő kijelentés:

„Aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig” (Fil 2,6-8).

És ez az egész megindító történet az önfeláldozásról még megindítóbb lesz számunkra, ha belegondolunk, hogy Krisztus már az örökkévalóságtól fogva szenvedéseire készült, és hogy már a világegyetem megteremtésében és kormányzásában is eljövendő szenvedéseinek közvetlen látványa motiválta.

Elképzelhetetlen számunkra, hogy mibe került neki félretenni isteni tulajdonságait, azért, hogy testet öltsön. Még kevésbé lehet fogalmunk arról, mibe került neki, hogy meghalt a világért. Soha senki – egyetlen ember sem – adta másokért az életét abban az értelemben, ahogy Krisztus adta a világért.

Egyszer mindenkinek meg kell halnia: „az ütközetben senkit el nem bocsátanak.” Ha valaki – egy ember, – feláldozza az életét, akkor maximum csak pár napját, vagy évét áldozza fel. Ahelyett, hogy később halna meg, korábban fog meghalni. Krisztus azonban nem aközött választott, hogy ekkor, vagy akkor haljon meg. Krisztus aközött választott, hogy meghaljon, vagy ne haljon meg. Bárhonnan nézzük is, önként vállalt szenvedései minden képzeletet felülmúlnak és nem illeszthetők be gondolkozásunk hagyományos kategóriáiba. Végtelenül túlmutatnak minden emberi tapasztalaton.

7.) A Krisztus váltsághalálával kapcsolatos helyes nézetnek hangsúlyoznia kell, hogy Krisztus világért hozott, értékében végtelen, önkéntes és önzetlen áldozata hatással volt az Istenre. Itt sajnos elérjük az emberi nyelv határait, hiszen furcsán hangzik, hogy az Atya Isten a legnagyobb lelkesedéssel fogadja Krisztus szenvedéseinek szent és hősies útját, melynek célja az emberi nem megváltása. Kegyetlennek tűnnek e szavak, mégsem mondhatunk le használatukról. A Szentírás elmondja, hogy hogyan viszonyult Isten a Fiához: határtalan elismeréssel és megbecsüléssel tekint rá. Az Írás szerint többször is hallani lehetett, amint Isten így szól a mennyből: „Ez az én szeretett Fiam, benne gyönyörködöm.” Amikor azt mondjuk, hogy Isten számára elismerésre méltó Krisztus áldozata, arra gondolunk, hogy kiváltja Isten legfőbb csodálatát. Isten öröktől fogva így tekint Krisztus áldozatára, hiszen öröktől fogva látta előre. Ugyanezt érezte akkor is, amikor látta, hogy Krisztus hogyan viszi véghez, és most is így érez, amikor elismeréssel visszatekint áldozatára, magasztalva őt ezért.

8.) Mindazoknak, akik az engeszteléssel kapcsolatos helyes nézet mellett kötelezik el magukat, muszáj felismerniük, hogy Krisztus munkája milyen hatalmas változást hozott Isten és a világ kapcsolatában. Végtelen szeretetből fakadt, és határtalan önfeláldozással járt, ezért végtelen az erkölcsi értéke is. Nem beszélhetünk róla egyéb módon, csakis úgy, mint ami biztosította, hogy Isten kegyelemmel tekintsen a világra. Öröktől fogva hatékony és örökre érvényes Isten előtt, és már attól a ponttól fogva, amikor az első bűnt elkövettük, szavatolja számunkra Isten kegyelmes bánásmódját.

Kétségtelen, hogy ez az oka annak, hogy Isten a világot lázadó történelmének minden korszakában el tudta szenvedni. Kezdettől fogva Krisztuson keresztül tekintett ránk. Ezért bánt velünk türelemmel, szeretettel és irgalommal. A világ nem akkor került először kegyelem alá, amikor Krisztust keresztre feszítették, mindig is kegyelem alatt állt, hiszen Krisztus Isten örök terve és célja szerint ajánlotta fel áldozatát, így mindig is engesztelő hatást gyakorolt Istenre. Isten kegyelme az ember iránt ugyan nem került a maga teljességében kijelentésre és nem is volt részletesen elmagyarázva mindaddig, amíg nem lett teljesen nyilvánvalóvá Krisztus személye és munkája által, de mindig is az isteni kormányzás uralkodó elvének számított.

Krisztus halála miatt, kegyelemből van üdvösség. Ha valaki a történelem során üdvösséget nyert, az kegyelemből üdvözült. Pál apostol a Rómaiakhoz és Galatákhoz írt levelében végig amellett érvel, hogy Isten az embert mindig is hit által igazította meg, és az üdvösségnek soha nem léteztek egyéb módjai. Pál azért írta meg e leveleket, hogy ezt bizonyítsa. Isten úgy irányítja az emberi történelmet – az elejétől a végéig -, hogy tekintete előtt ott van a Bárány, aki „megöletett, a világ alapítása óta.” Ez az Ő végtelen jóságának, kedvességének és irgalmának a jele, még szigorának ellenére is, ami a bűnnel szembeni gyűlöletéről tanúskodik.

De ha Krisztus azzal, hogy feláldozta önmagát, megváltoztatta Isten világhoz való viszonyulását, akkor változás történt Isten hozzáállásában az érzelmeit tekintve is. Egy az Isten. Isten nincs ellentmondásban önmagával. Ő nem képmutató. Cselekedetei és érzései összhangban vannak egymással. Ha bűnös fajunkkal türelemmel és kegyelemmel bánik, azért teszi, mert az érzéseit tekintve is türelmes és kegyelmes. Ha Fia üdvtette miatt kegyelmesen és türelmesen kormányoz, akkor érzelmeit tekintve is kegyelmes és türelmes.

Erre a megváltozott kormányzásra – és annak alapjára, Isten megváltozott érzéseire – utal a Szentírás, amikor úgy állítja elénk Krisztust, mint aki „engesztelő áldozat a mi vétkeinkért: de nem csak a mienkért, hanem az egész világért is.

Fordította: Márkus Tamás András