Tim Keller – Az evangélium kontextualizációja (V. rész) – a kontextualizáció hiányának veszélyei
Az evangéliumnak az átadása és szolgálata már most erősen egy adott kultúrára van alkalmazva. Fontos tehát a kontextualizációt tudatos módon művelni. Ha soha nem gondoljuk végig tudatosan azt, hogy hogyan kontextualizáljuk az evangélium üzenetét egy új kultúrára, akkor öntudatlanul is egy másik kultúrával kapcsolatosan fogjuk azt megtenni. Evangéliumi szolgálatunk túlságosan is alkalmazkodni fog mind a saját kultúránkhoz, mind egy új kultúrához egyszerre, amely végső soron a keresztyén üzenet eltorzításához fog vezetni.
A kontextualizáció kérdését különösen a szociális értelemben domináns csoportok tagjainak nehéz megérteni. Mivel az etnikailag kisebbségben élőknek egyszerre két kultúra keretei között kell élniük – a domináns kultúrában és a saját kultúrájukban – gyakrabban lesz tudomásuk arról, hogy milyen erősen befolyásolja a kultúra az érzékelésünk módját. A Gran Torino című filmben, egy idős, amerikai fizikai munkás, akit Walt Kowalskinak hívnak (Clint Eastwood) egy ázsiai család szomszédságában lakik Detroit egy lecsúszott negyedében. Lehetetlen számára megérteni a Hmong család kulturális formáit, ahogy a Hmong család idősebb tagjai (akik nem beszélnek angolul és teljes etnikai elszigeteltségben élnek) is furcsának találják Waltot és képtelenek megérteni. Azonban az ázsiai család tinédzser tagja, Sue már bikulturális – egyszerre él mindkét világban. Mind Waltot, mind a saját szüleit és nagyszüleit meg tudja érteni, és mindkettőt képes méltányolni. Ennek eredményeképp mind a kettőről meggyőzően képes beszélni a másiknak. Nem éppen ez az a különös dolog, amit akkor csinálunk, amikor bemutatjuk az evangélium igazságát egy olyan kultúrában, amely maga eltávolodott tőle?
A legtöbb keresztyén úgy viszonyul saját kultúrájához, mint a hal, akit amikor megkérdeztek, hogy hogy érzi magát a vízben, visszakérdezett: “milyen vízben?” Ha még nem voltál kint a vízből, azt sem tudod, hogy benne vagy. A keresztyének sokszor felkavarónak találják a kontextualizációról való beszédet. Semelyik részét sem látják annak, hogy hogyan élik meg, vagy juttatják kifejezésre az evangéliumot “franciaként”, vagy “csehként” – pontosan aszerint, ami ők maguk. Úgy érzik, hogy ha bármit is változtatnának azon, ahogy prédikálnak, dicsőítenek, vagy szolgálnak, valamiképpen az evangélium is veszélybe kerül. Ilyen értelemben azt teszik, amitől újra és újra maga Krisztus is óv – az “emberek tradícióit” emelik a bibliai igazság szintjére (Márk 7,8). Ez történik akkor, amikor az idővel, vagy az érzelmek terén megnyilvánuló kifejezőkészséggel kapcsolatos megközelítést, vagy módszert olyan gonddal őrizzük, hogy az válik az egyedüli módjának annak, ahogy a keresztyéneknek élniük és cselekedniük kell.
A kultúránkkal kapcsolatos tudatosság hiánya eltorzított keresztyén élethez és szolgálathoz vezet.
Azok a hívők, akik egy individualista kultúrában élnek, amilyen pl. az európai, vakok meglátni hogy miért szükséges elmélyült kapcsolatban lenni egymással és miért szükséges magunkat olyan helyzetbe hozni, ahol spirituális értelemben igenis felelősségre vonhatók vagyunk és engedelmességgel tartozunk. Ezért van az, hogy számos ember, aki váltogatja a gyülekezetét, ugyan sokféle gyülekezetet látogat, de egyikhez sem csatlakozik igazán, vagy egyiknél sem vállal teljes gyülekezeti tagságot. Az individualista szemléletű keresztyének az egyháztagságot opcionális lehetőségnek tartják. Fogják a nyugati kultúra bibliátlan vonását, és beleviszik a saját keresztyén életükbe. Másrészről, azok a keresztyének, akik egy jóval autoriterebb és patriarchális kultúrából jöttek, gyakran vakok meglátni azt, hogy mit mond a Biblia a lelkiismeret szabadságáról vagy a keresztyénség kegyelmi aspektusáról. Ráadásul a vezetőik nagy hangsúlyt helyeznek a kötelességre és sokszor elnyomóan viselkednek, ahelyett hogy buzgón követnék Jézus szavait: “Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó és mindeneknek szolgája” (Márk 9,35).
Ha képtelenek vagyunk meglátni saját kultúránk határait, annak más következményei is lehetnek.
Az egyik legalapvetőbb hiba, ha a szolgálók azokat a programokat és módszereket kérődzik vissza, melyek személyesen rájuk voltak hatással. Miután a világ egy részén megtapasztalták az egyik módszer hatékonyságát a szolgálatukban, fogják ezt a metódust, vagy módszert, és gyakorlatilag változatlanul reprodukálják valahol máshol. Ha egy 45 perces, versről versre haladó, igemagyarázatos prédikáció, az éneklés egy sajátos fajtája, vagy a szolgálat speciális rendje és hosszúsága mozgatta meg őket, akkor a legkisebb részletekig ugyanezt fogják leutánozni. Anélkül, hogy végiggondolnák, valójában a program és a módszer határozza meg őket, ahelyett hogy teológiailag lennének motiváltak. Azért kontextualizálnak, hogy önmagukat fejezzék ki, ahelyett hogy a szolgálatukkal másokat akarnának elérni.
Mindig is megindított, amikor láttam, ahogy az egyes gyülekezetek és szolgálók az egész világról megnézik, hogy mit csinálunk a Redeemer Presbyterian Church-ben (Tim Keller gyülekezete/ ford.), ahogy kifejezik megbecsülésüket, illetve ahogy törekednek arra, hogy tanuljanak valamit e példából. Azonban csalódom, amikor meglátogatva bizonyos gyülekezeteket azt látom, hogy leutánozták a programunkat – még a gyülekezeti nyilatkozatunkat is -, de azokat az alapvető teológiai irányelveket nem sikerült magukévá tenniük, amelyek életre keltették a gyülekezetet. Más szóval, nem birkóztak meg azzal a kemény munkával, amit a kontextualizáció jelent, azaz nem reflektáltak saját kulturális helyzetükre és kilátásaikra, azért hogy jobban tudják saját kontextusuk keretein belül kommunikálni az evangéliumot. Hibáztak, mert nem fektettek elég időt arra, hogy mindarra reflektáljanak, amit a Redeemerben láttak; arra, hogy miként alkalmaztuk a szolgálatunkat az USA városi kultúrájára.
Mindenki kontextualizál – de csak kevesen gondolkoznak el azon, hogy hogyan csinálják. Nem csak kontextualizálnunk kellene, hanem azon is el kellene gondolkodnunk, miként tegyük ezt. Láthatóvá kell tennünk a kontextualizáció folyamatát, majd céltudatossá, magunk és mások számára is.
Forrás: Timothy Keller, Center Church Europe, Uitgeverij Van Wijnen 2014. 96-97.o
Ez is érdekelhet
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
