„A kontextualizálás nem hiba, hanem a reformátori teológia öröksége szerint kötelesség” – interjú Dr. Literáty Zoltánnal a Langham igehirdetői műhelyről, Tim Keller prédikációiról és a magyar igehirdetői gyakorlatról

/Dr. Literáty Zoltánt, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának homiletika és retorika tanárát, református lelkészt Márkus Tamás András kérdezi/

A Langham Partnership-et azért alapította John Stott, a nemzetközi evangelikalizmus meghatározó alakja 1969-ben, hogy az egyetemes egyház felkészült legyen a misszióra és növekedjen a Krisztusban való érettségben Isten Igéje által. Ezért biztosít képzéseket és felkészítő anyagokat, erőforrásokat világszerte. A Langham küldetése, hogy olyan lelkészek és vezetők szolgáljanak, akik hite Isten Igéjén nyugszik, eszerint tanítanak és élnek.

A Langham igehirdető-műhely – mint a nemzetközi evangelikál „Langham Partnership Langham Preaching” programjának magyarországi változata – képzéseket és folyamatos mentorálást kínál lelkipásztoroknak és laikus vezetőknek, hogy Isten Igéjét tanulmányozva és tanítva képesek legyenek úgy pásztorolni gyülekezeteiket, hogy azok növekedhessenek Krisztusban.

Forrás: http://www.langham.hu/igehirdeto-muhely/

Márkus Tamás András: Mi a Langham igehirdetői műhely alapvetése, célkitűzése, ahogy te láttad? Milyen személyes élményeket szereztél?

Literáty Zoltán: A Langham igehirdetői műhely célja, hogy egy jól körülhatárolható mozgalom keretében egyfajta igehirdetői kultúrát nemzetközi szinten is ismertté tegyen. Ennek az igehirdetői kultúrának három nagyon fontos alappillére van: a) az alapigéhez való hűség, b) a hatékony kommunikáció és a c) relevancia. Mindhárom elengedhetetlen, sőt mindháromnak egyszerre kívánatos a jelenléte és az érvényesülése.

„Személyes élményeim” egyrészt személyesek voltak, azaz sok értékes emberrel találkoztam, másrészt szakmailag sok mindent tudtam továbbgondolni az elhangzott előadásokból. Ami számomra nagyon felemelőek voltak, azok Mark Meynell reggeli prédikációi. Örülök, hogy őt is megismerhettem és hallhattam.

M.T.A.: Mit tanulhat ezen a műhelyen egy teológus vagy egy igehirdető? 

L. Z.: Szerintem egyrészt frissítheti a korábban megszerzett ismereteit, ahogy sok jelenlévő erről ott helyben be is számolt. Másrészt viszont ez a tanulási folyamat nem csak előadásokra alapoz, hanem közös csoportos műhelymunkákra is. Ha egy református lelkész vagy teológus megérzi, hogy az igehirdetésre lehet csoportban is készülni, illetve hogy mindez megtermékenyítő tud lenni, azzal lehet többet is tanult, mint néhány homiletikai szabály. Ez a kultúra alig lelhető fel a református igehirdetői praxisban.

M.T.A.: Mennyiben tér el attól vagy ad valami pluszt ahhoz, amit a református teológián tanítanak az igehirdetési modellekről? 

L. Z.: Én csak a budapesti tananyagról tudok beszélni. Az egyetemi curriculum magába foglalja az igehirdetés történetét is, azaz az elmúlt kétezer esztendő modelljei között ott találhatóak a közelmúlt homiletikai modelljei is. Sőt, a homiletikai gyakorlatokon igyekszünk minél több szempontból megközelíteni és megérteni a prédikálás hagyományos és mai formáit. Ennél fogva azt tudom mondani, míg a Langham egy formát és egy homiletikai-teológiai alapvetést képvisel az egyetemi képzés ettől szélesebb körű.

M.T.A.: A teológián alapvetően homíliáról és sermo-ról tanultunk. Mit kell tudni ezekről nagyon röviden, és mi ehhez képest az ún. expository preaching, az értelmező prédikáció? Talán az általunk homíliának nevezett műfajhoz áll közelebb, ha jól értem?

L. Z.: A homília a keresztyén egyház kezdetektől alkalmazott kommunikációs formája. Ennek mai értelemben vett írásmagyarázói lényege az, hogy az adott igeszakasz belső teológiai összefüggéseit alapul véve építi fel a prédikációt. Egy szóval az igehirdetés koherenciáját az alapige teológiai koherenciája biztosítja. A homíliát leginkább teológiai hűség jellemzi, amely természetesen törekszik a releváns alkalmazásra is.

Az ún. sermo Ágostontól kezdve kapott szerepet a keresztyén kommunikációban. Ez egy tipikusan retorikai felépítésű prédikációt jelent, ahol a koherenciát az adott igeszakasz alapján egy téma biztosítja. A sermo-t hatékony kommunikáció jellemzi, amely szintén az alkalmazás által tudja személyessé tenni az adott témát.

Nem véletlenül írja Ravasz László, hogy a tökéletes prédikáció a homília és a sermo művészi ötvözete. A Langham műhely elméleti részében egyrészt megtalálható ez az ötvözés. Másrészt viszont a szavak szintjén is végigvezetett értelmezés és azok jelentésének reguláris beépítése a prédikációba valóban a homíliához esik közelebb.

M.T.A.: A Langham John Stott nevéhez köthető, felekezetközi ún. evangelikál mozgalom. Hogyan egyeztethető össze a mai magyar református igehirdetői gyakorlattal?

L. Z.: A mai magyar igehirdetői gyakorlat úgy az igehirdetés történetét mind az írásértelmezés kereteit tekintve is sokszínű gyakorlat, azaz sok minden békésen megfér egymás mellett. Azt gondolom, ahogy a zongora billentyűin sokféle dallam lejátszható, úgy Isten lehetővé teszi számunkra azt is, hogy az igehirdetési kultúrák ne egymás ellenében, hanem egymás érdekében határozzák meg magukat. A Langham féle igehirdetői gyakorlat nagyon jól bele tud illeszkedni a magyar protestáns igehirdetés fél évezrede tartó gyakorlatába.

M.T.A.: A KRE Hittudományi Karán egy olyan hiánypótló szemináriumot indítottál, ahol Timothy Keller igehirdetéseivel foglalkoztok a diákokkal. Mi a véleményed Keller igehirdetéseiről, stílusáról? Számomra úgy tűnik, hogy a mi református igehirdetői gyakorlatunkhoz nagyon közel áll az ő stílusa, tehát az, hogy általában logikailag osztja fel a textus üzenetét három részre/pontra, és ez alapján halad a kifejtésben előre. 

L. Z.: Az ún. expository preaching gyakorlatára kitűnő példa Tim Keller munkássága. Rendkívül erős bibliai alapon erős kontextualizáló képességgel jól felépített prédikációk sora egy posztmodern manhattani közösségben. Hogy hiánypótló-e vagy sem, azt mindenki eldöntheti magában, minden esetre jó néhány diák érezte szükségét ennek a szemináriumnak. Néhány év múlva vsz. újra meghirdetem majd. Azt gondolom, hogy ahogy a régiektől, úgy a mai gazdagon megáldott igehirdetőktől is sokat tanulhatunk, tanulhatok én magam is (még ha éppen Amerikából is származik☺).

Keller prédikációt két dolog jellemzi leginkább. Az egyik, hogy nagyon hosszúak. Megvásároltam 1989-2015 között elmondott prédikációit szöveges formában, ahol átlagosan 10 A4-es oldalt tesz ki 1-1 prédikáció. Ez sokszor nehézzé teszi számomra az egy ültőben való végigolvasását. De kárpótol mindaz, amit tanulhatok tőle. Korábban az a kép élt bennem róla, hogy egy nagyon jó posztmodern igehirdető, aki könnyen megtalálja a hangot a manhattani közösséggel. Ez így igaz is, hiszen több ezren vesznek részt azóta is ebben a gyülekezetben az igehirdetéseken. Viszont nem volt képem arról, hogy mennyire biblikusak a prédikációi. S jó volt megtapasztalni, hogy a biblikusság, illetve a logikus és a releváns kommunikáció egyáltalán nem zárja ki egymást. Ma Magyarországon sokszor azzal a dilemmával küzd egy igehirdető, hogy „mai” legyen vagy „igei” a prédikációi? Ezek értelmezhetetlen kérdések Keller szerint (és szerintem is). Az ige igazsága – pl. az Atya szeretete, Krisztus megváltása, a Szentlélek vezetése, stb. – minden korban, így ma is személyes igazsággá akar válni. A kontextualizálás nem hiba, hanem a reformátori teológia öröksége szerint kötelesség. Így az igei tartalom mellett a kontextualizálásban is nagyon határozottnak találom Timothy Keller gyakorlatát, s ha valamit, akkor ezt bátran megtanulhatnánk tőle, református igehirdetők.

Nem ingyen reklámként írom, de szakmai szempontból szeretettel hívom fel az olvasók figyelmét T. Keller Preaching című könyvére, amely viszonylag olcsón (magyarországi átlagár alatt +/-2500 Ft) beszerezhető és nagyon jól végigkövethető benne a homiletikáról vallott teológiai és kommunikációs nézetei. (Lásd a következő linken: LINK.)

M.T.A.: Véleményed szerint mi a magyar igehirdetői gyakorlat – ha lehet ilyen általánosan fogalmazni – jelenlegi legnagyobb hiányossága? Mi az, amiben az angolszászok például jobbak? 

L. Z.: Mivel nem látom át az egész „magyar igehirdetői gyakorlatot”, az „angolszászról” nem is beszélve, nagyképű dolog lenne ennek összehasonlításáról beszélnem. Személyes benyomásom az, hogy az alkalmazás területén sokkal érzékenyebbek és eredetibbek. Az alkalmazás itt azt jelenti, hogy a teológiai igazságok mai történtek, mai kérdések, mai képek felhasználása által személyessé válnak a hallgató életében. Azt gondolom, már a kezdetektől érdemes minden igehirdetőnek alaposan megtanulnia, hogy a hallgatók az igazságot nem fogalmakba, hanem az életbe csomagolva tudják el- és befogadni. De nem csak a hallgatók szempontjából fontos erre figyelnünk, hanem teológiai örökségünk okán is. Ui. a reformátori teológia nagy felfedezése volt, hogy a teológia nem spekulatív, hanem éppen ellenkezőleg „hasznos”, és emiatt alkalmazható tudomány.

M.T.A.: Mi tanulhatunk a példaképnek tekintett nagy református igehirdetőinktől, akik maguk is (egymáshoz viszonyítva) némileg eltérő stílust képviseltek, például Joó Sándortól, Cseri Kálmántól? A hitelességen és a személyes vonzerőn túl (ami inkább megszentelődés kérdése) milyen „technikai nüanszokat” leshetünk el tőlük? 

L. Z.: Mindkét említett igehirdető kiemelkedik korának magyar prédikátorai közül, akiket jómagam is nagyon szeretek, sokszor hallgatok vagy olvasok. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nehéz őket és megszólító prédikációikat csak technikai szempontok alapján „vizsgálni”. Inkább azt tudom javasolni, amit a kommunikációelmélettel több ezer éve foglalkozók is javasoltak, azaz a mai igehirdetők minél többet hallgassák/olvassák kiemelkedő elődjeiket. Ez aztán majd egyfajta „imitációt” eredményez, ami nem az eredetiség feladását jelenti, hanem azt, hogy az evangélium tiszta és egyszerű kommunikálásának lépései szinte tudatlanul is megjelennek majd az igehirdetők gyakorlatában. Ahogy egy gyermek tanulja az anyanyelvét, úgy tanulhatjuk mi tőlük a „jól” prédikálás gyakorlatát. A teológusévek homiletika oktatásában is szoktam alkalmazni ezt a módszert.

Az igével szembeni alázatot és a hallgatók felé megélt szeretetet pedig – ami mindkét igehirdető szívének mélyéről tört fel –a Lélek tudja kiformálni minden mai igehirdetőben egyaránt, amiért pedig nekünk kell könyörögnünk minden egyes nap. Így hát igaza van Boross Géza professzornak, miszerint a prédikációírás elsősorban „térdmunka”.

M.T.A.: Köszünjük az interjút!