A progresszív érvelés és a hazai egyházak „elEKD-sodásának” veszélye, II. rész

Parti Benedek: Arról beszéltünk, hogy az EKD (Németországi Protestáns Egyház) jelenlegi liberális, progresszív irányvonala abból indul ki a szexuáletikai álláspontja megfogalmazásakor, hogy meg kell nézni, mi sül ki a Szentírás, a protestáns teológia és a társadalomtudományok „dialógusából”. Láttuk, hogy milyen kritériumrendszert dolgoztak ki iránymutatás céljából. Most nézzük meg, hogyan viszonyulnak magához a bibliai szöveghez.

Márkus Tamás András: Elvileg útmutatóul használják a Szentírást továbbra is, de számunkra, konzervatív evangéliumi teológusok, illetve hívők számára egészen nyakatekertnek tűnő módon teszik ezt. Az érvelésük szerint a Biblián kívüli tudományok azért lényegesek, hogy konkrét ismereteket gyűjtsünk az emberi szexualitásról. Korábban említettük már, hogy a progresszív teológia intelligensebb verziója milyen eszmei alapozást próbál felmutatni. Elvileg a protestáns etika történelmi hangsúlyait nagy becsben tartják az EKD ideológusai – itt arra kell gondolni, hogy hagyományosan nagy hangsúlyt helyez a protestáns etika arra, hogy az ember Isten és az embertárs előtt felelősen éli az életét, tehát a „felelősség” egyfajta kulcsszó. Beszélnek a felekezeti hitvallások és hagyományok jelenetőségéről is, bár inkább csak említés szintjén, gesztusértékű módon. Majd, ezek után veszik a kortárs „tudományos” eredményeket, és az előző két szegmenst ennek a szitáján átszűrik, pontosabban erőszakkal átpréselik. Így megkapjuk azt a tudásanyagot, amin keresztül szexuáletikai értelemben tájékozódni lehet. E három tudás-, vagy ismeretcsoportnak sajátos szintézise az iránytű. Elismerik egyébként, hogy ezek a területek nem mindig mutatnak egy irányba, de ezt a tényt azzal relativizálják, hogy szerintük már eleve a Szentírás kijelentései és a felekezeti hitvallások sem koherensek teljesen.

PB.: Tehát szerintük már maga a Szentírás kijelentései sem mutatnak a szexualitás terén egy irányba?

MTA.: Igen, itt azt hangoztatják, hogy eleve nem létezik egységes „bibiai szexuáletika”, és igazából maga a protestáns etika sem ellentmondásmentes. Mivel mindenhol ennyi féle, sokszor egymásnak is ellentmondó iránnyal találkozhatunk a Szentírásban és a hitvallási hagyományban egyaránt – szól a fáma –, ezért ezeket mindig egymással harmonizálva és más tudományokkal összhangban szabad csak vizsgálni. A Biblia kapcsán az előző állítást bizonyítandó nem mulasztják el felhívni a figyelmet arra, hogy minden egyes bibliai szöveg egy adott korhoz, kultúrához és emberképhez kapcsolódik, és ezek a Szentíráson belül változékonyak, fejlődnek, lecserélődnek stb.

Ha az EKD, vagy egyéb liberális–progresszív lutheránus egyház-felekezet hermeneutikáját vizsgáljuk, azt látjuk, hogy kapóra jön nekik a Luther-féle hermeneutika, aminek ugye a lényege a következő: „Was Christum treibet”, tehát „ami Krisztusra mutat”. A probléma ezzel az elvvel, pontosabban annak mai felhasználásával az, hogy kiválóan alkalmas arra, hogy kánonon belüli kánonokat gyártsunk le vele. Eleve, mielőtt meghatároznánk, hogy mi az, ami Krisztusra mutat, ki fogja meghatározni a Biblia Krisztusát, vagy a bibliai Krisztust? És mi alapján? A Szentírás alapján? No de előbb mondtuk, hogy a Szentírást eleve már egy hermeneutikai kulccsal szabad csak olvasni – azt fogadjuk el, az lesz számunkra normatív és időtálló kijelentés, ami Krisztusra mutat. No de milyen előfeltevések alapján határozzuk meg, hogy milyen a Biblia Krisztusa, amelyet aztán hermeneutika szűrőként használva kiszelektáljuk azokat a bibliai passzusokat, amelyek nem illeszthetők be az általunk kreált Krisztus-képbe? Minden, ami nem felel meg az általunk „krisztusinak” vélt ideálnak, az nem lesz Krisztusra mutató, tehát nem is lehet normatív. A lutheri elv mai, torz használata tehát egy önmaga farkába harapó kígyó: van egy előzetes, jórészt a kultúra és divatos eszmeáramlatok által befolyásolt Krisztus-képem, ez befolyásol abban, hogyan olvasom a Szentírást, amiben persze próbálom felfedezni, megtalálni Krisztust – meg is fogom találni, de azt a Krisztust, amelyik visszaigazolja a saját Krisztus-képemet. Ez ahhoz a groteszk vállalkozáshoz is elvezethet, amire van már példa bőven, hogy bizonyos, a Szentírás által egyértelműen Krisztusnak tulajdonított kijelentésekről, állításokról, mondatokról jelentjük ki, hogy azok valójában nem is „krisztusiak” – utólagos betoldások, az egyház adta a szájába, nem is ő mondta őket, vagy ha ő is mondta, korlátozott ismeretei alapján fogalmazta meg őket, vagy korfüggők és nem kell őket tekintetbe venni.

Lényegében az történik, hogy saját liberális, progresszív előfeltevéseink szemüvegén keresztül olvassuk a Szentírást, ez alapján megfogalmazunk egy szeretet-ideált, amit Krisztussal azonosítunk, és ez alapján bizonyos szakaszok egyértelmű és normatív üzenetét és tanítását felülírjuk. Ezzel egyszersmind előre be is biztosítjuk magunkat azokkal a kritikákkal szemben, melyek szerint nem vagyunk Szentírás-szerűek. „Azok vagyunk” – mondjuk majd – „csak mi nem biblialatriát űzünk, tehát nem a Szentírást bálványozzuk, hanem Krisztust tartva a legfőbb tekintélynek, Krisztust követve olvassuk az Írást.” A Solus Christus így előzi meg a Sola Scripturát – mondják.

Itt látható csak igazán, hogy hová vezet, ha a Szentírás tévedhetetlenségéről lemondunk, ezzel együtt pedig a Szentírás ihletettségéről és primátusáról, tehát arról, hogy a Szentírás az egyedüli és legfőbb tekintély számunkra. A Szentírásra ugyan továbbra is tekinthetünk kijelentés-forrásként, de annak állításait Istennek a történelemben és a kortárs tudományokban kirajzolódó „kijelentésének” a mérlegére helyezzük majd. A progresszív-liberális teológiában igazából soha nem fordulhat elő, hogy a Szentírásra hivatkozva szembemenjünk azzal az állásponttal, amit kurrens tudományos álláspontnak kiáltanak ki egyesek – jóllehet már abban a fázisban is érvényesül valamiféle, a saját előfeltevéseinken alapuló „hermeneutikai” szűrő, amikor a kortárs társadalomtudományok sokszor egymásnak is ellentmondó eredményei közül önkényesen kiválasztjuk azt, amit mi, saját ízlésünk szerint megfellebbezhetetlen tudományos álláspontnak tartunk.

Persze az EKD ideológusai is azt mondják – érdemes az EKD tartományi egyházainak honlapjain szereplő, szexualitással kapcsolatos kommünikéket, teológiai dolgozatokat végigböngészni –, hogy ők nem kerülik meg a kánont, csak Krisztus-szerűen olvassák a Bibliát.

PB.: Most nézzük meg, a Szentírásnak ez a típusú olvasata hogyan néz ki egészen konkrétan az intimitás, illetve a szexualitás témája kapcsán! Milyen „teológiai” érvek, magyarázatok kerülnek elő az érvelés során?

MTA.: Bizonyos további hermeneutikai elvek ágaznak le a Szentírás szerintük Krisztusra mutató olvasatából. Például az – és talán ez a legjelentősebb, egyébként igaz is –, hogy Isten Krisztusban megbékéltette magával a világot, és így a benne hívőknek bizalomteljes kapcsolatot ígér. Az ebből derivált gondolat az, hogy Isten hűséges az emberhez. Kulcsfogalom tehát a hűség. Bár a Bibliában szereplő utasítások, rendelkezések, buzdítások időhöz kötöttek, Isten hűsége nem az. Az is e fő üzenet kontextusában értelmezendő, hogy az evangélium vigasztalás és jó hír. Talán látjuk már: van egy fő motívum, éspedig Isten szövetségi hűsége. Ez a vezérmotívum állandó, az ehhez kapcsolódó konkrét bibliai üzeneteket pedig úgy szabadítják ki az „időhöz kötöttség” kalitkájából, hogy felhasználják a szociológia és a pszichológia felismeréseit.

PB.: Kijelenthetjük, hogy relativizálják az evangélium igazságát?

MTA.: Ők azt mondják, nem, csak segítenek megkülönböztetni, hogy a Szentíráson belül mi az, ami örökérvényű, és mi az, ami időleges. Fontos számukra, hogy ezt a lehető legjobb tudásunk szerint kell megállapítani, ezért van szükségünk az adott kor tudományos eredményeire. Itt persze megint rögtön látható, hogy ez az eljárás mennyire változékony, koronként totálisan eltérő exegézist, bibliai teológiát és rendszeres teológiát fog eredményezni.

PB.: A „tudomány” végül felülírja a Szentírást?

MTA.: A korábbi megállapításaink fényében világos, hogy a tudomány – mivel a progresszívek mindenféle tudományt Isten írott kijelentésével egyenértékűnek tekintenek – Isten igéjét korrigálja. Ők ezt konstruktív együttműködésnek látják, illetve láttatják. Újra és újra elhangzik, hogy micsoda nagy kísértés – egyébként ebben még van is valami –, hogy bizonyos szövegeket kiszakítunk a kontextusból és önkényesen örökérvényűnek kiáltunk ki. Szerintük ezt teszik a konzervatívok. A gyakorlatban viszont az történik, hogy a társadalomtudományok egyénileg összegereblyézett eredményei válnak egyfajta hermeneutikai metszőollóvá, vagy késsé, amivel lemetszhetjük vagy kivagdoshatjuk mindazon részeket a Szentírásból – vagy radikálisan átértelmezhetjük azok jelentését –, amelyek világos üzenete nem felel meg az ízlésünknek. Azért ravasz ez a retorika, mert az elv önmagában jónak tűnik. Például igaz, hogy sokszor mi protestánsok eleve Luther és Kálvin tanításának, vagy a reformátori hitvallásoknak a szűrőjén keresztül értelmezünk bizonyos bibliai passzusokat, de ezt ők csak azért hangsúlyozzák, hogy a „szűz” bibliai szövegből kinyerjék azt, amit eleve ki szeretnének nyerni. Ez egy körmönfont taktika, mert végső soron a Sola Scriptura elvre minden protestáns szíve megdobban. Melyik protestáns ne értene egyet azzal, hogy a bibliai szöveget poroljuk le, és amennyire csak lehet, tegyük „szabaddá”, hogy azt saját beidegződéseink, felekezeti hagyományaink és teológiai meggyőződéseink se zárják be egy szűk értelmezési keretbe. Csakhogy a kortárs progresszív német iskolának nem ez a célja, ez csak eszköz arra, hogy elérje vele valódi célját – azt, hogy belegyömöszölje, belepréselje a bibliai szövegbe az éppen uralkodó „Leitkultur” elvárásait. Úgy próbálja a saját, bibliai szöveggel kapcsolatos elfogultságát legitimmé tenni, hogy arra hivatkozik – főként a hagyományos, konzervatív protestáns teológiákkal opponálva –, hogy a bibliai szöveget elfogulatlanul kell vizsgálni. Ezért hangsúlyozzák annyira az újabb németnyelvű etikák, hogy a korábban egyértelműnek tűnő igehelyek számunkra egyértelműnek tűnő üzenetét, valamint ezek „klasszikus” reformátori értelmezését is felül kell bírálni. Az EKD-és kiadványok szeretik Luther Nagy Kátéjának egyik passzusát is idecitálni, mondván ne ringassuk magunkat abba a tévhitbe, hogy az adott szöveggel többé nincs már dolgunk.

PB.: Mindez, amiről eddig beszéltünk – ezek az elvek és hermeneutikai alapvetések – hogyan öltenek testet a szexualitással kapcsolatos álláspont kialakításánál?

MTA.: Úgy, hogy a liberális-progresszív álláspont szerint a Szentírás szexualitással kapcsolatos parancsait, rendelkezéseit nem szabad egy az egyben a mára vonatkoztatni.

PB.: Miért nem?

MTA.: Az érvelés úgy hangzik, hogy az ókorban, amikor a bibliai szövegek íródtak, még nem léteztek a mai romantikus kapcsolatokra jellemző viszonyrendszerek. Nem arról van szó, hogy nem tudtak a romantikus, szenvedélyes szerelemről – csodálatos szerelmi történetek maradtak fenn az ókorból is –, hanem arról, hogy a szerelem, a romantika, illetve a kölcsönösség, amelyeket elvben ma már evidenciaként kezelünk egy párkapcsolat esetében, nem számítottak egy házasság alaptartozékának, úgy értem, még csak elvárás szintjén sem. Egyáltalán nem is létezett a polgári házasság intézménye, emberi jogok és hasonlók – érvelnek.

Szervesen ehhez kapcsolódik, hogy a bibliai korban nem létezett a fogamzásgátlás mai formája, tehát – hangsúlyozzák – a szexualitás, intimitás egyáltalán nem különült el a gyermeknemzéstől, a reprodukciótól. Ezt az elemet különösen szeretik kihangsúlyozni: a család, a klán, a törzs fennmaradása attól függött leginkább, hogy annak mekkora volt a mérete – különösen attól, hány férfit tudott felmutatni, hiszen több férfi = több katona = nagyobb hadsereg. Logikus. Ezt, a család, klán vagy törzs dinamikus növekedését viszont nyilván a magas szaporulat biztosította, tehát a szexualitás radikálisan célirányos volt. Ez szervesen illeszkedik az akkori patriarchális világképbe. A progresszív-liberális értelmezés szerint tulajdonképpen ez volt az egyetlen oka annak, hogy az ókorban olyan erősen szankcionálták a nem hagyományos, pusztán az örömszerzésre irányuló szexuális formákat – az ilyenek súlyosan vétenek a törzs érdekei ellen, elpocsékolják a „magot.” Ez volt az oka annak is – a család, a klán, a törzs minden áron való fennmaradása –, hogy a férfiak a feleségükön túl a feleségük szolgáinak is nemzettek utódokat, gondoljunk Ábrahámra, vagy Jákóbra. Tehát – mondják – nem létezett a mai értelemben vett monogámia.

Ezért emelik ki, hogy ahhoz, hogy az akkori világ szexualitással kapcsolatos felfogását megértsük, társadalomtörténeti exegézisre van szükség. Az érvelési lánc végére ugorva az fog kijönni eredményként, hogy igazából ma már minden más, mint egykor, tehát a Szentírás szexualitással kapcsolatos parancsai, utasításai semmiképp sem alkalmazhatók egy az egyben a mai intim kapcsolatokra, csak nagyon áttételesen. Körülbelül ennyi a lényeg.

PB.: Jákob és Ráchel kapcsolata nem lóg ki a sorból? Jákób hosszú évekig dolgozott Ráchelért, mivel – ahogy olvassuk – megszerette őt. 

MTA.: Erre egyszerűen azt mondják, hogy már az Ószövetségben is vannak az akkori kereteket feszegető gondolatok – ilyen Jákób és Ráchel története, ami egy lenyűgöző szerelmi történet –, az Újszövetségben meg pláne. Igazából nekünk ezek ethoszát kell tovább vinnünk – érvelnek a progresszívek –, de nem tekinthetjük őket példának vagy mára vonatkoztatható, követendő mintának.

PB.: Milyen érvekkel találkozunk még?

MTA.: Például azzal, hogy a Tízparancsolatban a 7., paráználkodásra vonatkozó tiltás igazából nem arról szól, hogy a hűtlenség, mint olyan rombolja a romantikus szerelmi kapcsolatot, hanem arról, hogy egy masszívan patriarchális társadalomban a férfi nőre irányuló tulajdonjoga sérül. Szerintük ezért nem jelentett olyan nagy gondot a prostitúció – gondoljunk Júda törzsfő kalandjára. Egyébként is erős motívum az érvelésükben a nők korlátozott helyzete és elnyomása a patriarchális társadalomban. Persze itt is arra fut ki a dolog, hogy a monogám, heteró házasságok kizárólagos és normatív jellegét feloldják.

PB.: Mire futtatják ki ezt az érvelést?

MTA.: Arra, amiről már beszéltünk: mivel az ókorban a szex és bármiféle intimitás a gyermeknemzést, a reprodukciót szolgálta, ezért a szexualitás egyéb megélési módjaihoz kapcsoló tiltások és szankciók időhöz kötöttek, érvényességük korlátozott, és nem alkalmazhatók ma. Az Újszövetség, konkrétan Pál apostol homoszexualitással kapcsolatos passzusaira is igaz ez – mondják. Állításuk szerint Pál idejében nem létezett az a típusú kölcsönös szereteten és elfogadáson alapuló, melegek közötti kapcsolat – mármint nem volt „regisztrálva” ez a kategória, még ha voltak is rá példák –, mint ami manapság látható. Pál csak és kizárólag az ún. pederasztia ellen beszél, ami az ókorban egy széles körben elterjedt, egy felnőtt férfi és egy serdülő fiú között megvalósuló kapcsolati forma volt – egy olyan bizarr viszonyrendszer, amiben az idősebb férfi bevezette az életbe és a közéletbe a rá bízott fiút, és ennek a mentorálásnak tartozéka volt/lehetett a szexualitásnak bizonyos formája is. De a melegség – hangsúlyozzák – egyáltalán nem számított valamiféle konstans életformának, inkább csak a férfivá érés egy problematikus szakaszán segítette át a serdülőket, ami a későbbi életszakasznak már nem is képezte a részét.

PB.: Mindezek érthető próbálkozások, de Jézus szavai annyira egyértelműek és radikálisan szigorúak a házasságra, illetve a házassági válásra vonatkozóan, hogy nem értem, milyen jézusi éthoszt lehet Jézus szavaiból kinyerni, amivel aztán mindent és mindennek az ellenkezőjét is legitim gyakorlattá lehet tenni a szexualitás területén?

MTA.: Például itt el lehet sütni, hogy a „jézusi tanítás” szerint nem a jogi keretek a lényegesek, hanem a valódi elköteleződés, a másik melletti döntés, a bensőséges partneri viszony. Ez valamennyire még igaz is, gondoljunk a Mt 5-re, amikor Jézus már a szívbéli elhajlást is paráznaságnak bélyegzi. Persze az nem igaz, hogy a házasság jogi keretei Jézus számára mellékesek voltak, sőt, maguk a tanítványai döbbennek le Jézus házassági válással kapcsolatos, már akkor is elképesztően szigorúnak számító álláspontját hallva. Mindenesetre, ha csak egy szegmenst választunk ki Jézus szavaiból – a bensőséges partneri viszonyt –, és a magyarázatának többi részét elegánsan elhagyjuk, akkor máris legyárthatunk egy olyan pecsétet, amin a „jézusi elv”, vagy a „krisztusi” felirat szerepel, és ezt mindenféle „bensőséges partneri” viszonyra rástemplizhetjük. Ezen túl arra is rá szoktak mutatni, hogy Jézus mindenkivel „közösséget vállalt”, bár ezt nehéz túlmagyarázni, vagy nagyon átfranszformálni valamiféle messzire vezető általános elvvé. Nyilván ezt úgy kell értenünk, hogy Jézus a bűnösökkel is közösséget vállalt.

PB .: Ez valamennyire igaz, nem?

MTA.: Ez igaz, a bűnösökkel igen, de soha nem a bűneikkel. A közösségvállalás ebben az esetben azt jelenti, hogy nem mondasz le a másikról, hanem szeretettel utána nyúlsz, mert mint Isten teremtményét, képmását értékesnek tartod, és meg szeretnéd menteni. Másrészt, a Jézust követő bűnösök mind radikális életváltozáson mentek keresztül, tehát elhagyták a bűneiket és egész életüket Jézusnak szentelték.

PB.: És a páli tanításokat, amelyek ugyancsak egyértelműek és szigorúak, milyen általános üzenetté lehet desztillálni, ami aztán segít abban, hogy tágítsuk az apostol konkrét mondadójának a kereteit?

MTA.: Például ki lehet indulni abból – ezt is teszik –, hogy Pál nagy becsben tartja a platonizáló gnosztikusokkal szemben a fizikai testet, hiszen a test feltámadását hirdeti. Ide tartozik, hogy Pál nem választja szét élesen – ugyancsak a platonizálókkal ellentétben – a testet és a lelket, hanem a kettő szerves egységét hangsúlyozza. Néha ugyan negatív értelemben használja a „test” szót, de ezekben a passzusokban az ember újjászületés előtti, régi, óemberi természetére utal. Vagy Pál jó dolognak tartja a házasságot és annak részeként a szexualitást, a cölibátust pedig csak opcionális lehetőségnek tekinti. Ne feledjük el azt sem – erre is rendre felhívják a figyelmet –, hogy Pál számára a szeretet éthosza az elsődleges, gondoljunk csak az ún. szeretet himnuszra (1Kor 13). Azt hangsúlyozza, hogy a keresztyéneknek a többi keresztyénnel és az ellenségeikkel való kapcsolatát is ennek a fajta szeretetnek kell áthatnia (Fil 2,5). És mivel a progresszív teológia azt mondja, hogy a parancsokat nem szabad „önkényesen” értelmezni, hanem az éthoszukra kell figyelni, máris kinyertük a páli szakaszokból a legfőbb irányelvet, mégpedig a szeretetet, minden mást pedig, amiről az apostol még ír, pusztán korhoz kötött toldalékként el is hagyhatunk. Végül eljutottunk oda, hogy Isten szeret mindenkit, és a szeretet mindent, de tényleg mindent felülír.

PB.: És a protestáns, reformátori hitvallásokat miként lehet úgy csűrni-csavarni, hogy a progresszívok által üdvözölt kapcsolati formákat a keresztyén egyház legitimnek tartsa?

MTA.: Itt egészen homályos érveléssel operálnak, már ha időt szánnak erre. A történelmi protestáns hitvallások túl robosztusak, sarkosak számukra, inkább csak egyfajta felekezeti identitást erősítő vagy folytonosságot biztosító dísztárgy szerepet szánnak nekik.

Nagyon röviden, történelmi protestáns hitvallások egyrészt erősen hangsúlyozzák azt, hogy az ember felelősségteljes lény, és van bizonyos autonómiája. Nevezhetjük ezt önrendelkezésnek is. Ugyanakkor erősen hangsúlyozzák az ember-ember közötti kapcsolat jelentőségét is, hiszen embertársaink között kell felelősségteljesen élnünk. Ezek az elvek valahol igazak, de olyan, mintha a történelmi hitvallásainkat valamiféle homeopátiás készítési eljárásnak vetnénk alá, a végtelenségig hígítanánk, és a végén már csak egy-két molekula maradna hátra belőlük, például a „kapcsolatiság.” Nincs mese, ha konzekvensen vagyunk liberálisok és progresszívek, egy ponton túl el kell hagyni, meg kell tagadni a történelmi protestáns hitvallásainkat. Annyira más a hermeneutikájuk, a Szentírás-képük, a kijelentéshez való hozzáállásuk és annyira egyértelműek, hogy a progresszívek számára zavaró tényezők.