15
szept
2022

A progresszív érvelés és a hazai egyházak „elEKD-sodásának” veszélye, I. rész

Parti Benedek: Egyes, markánsan progresszív „teológiát” képviselő hazai személyiségek Isten akaratának, gondolatainak és szándékainak 3 fő megjelenési formáját említik: a Szentírást, a természet- és társadalomtudományokat, valamint a történelem (Isten) pecsétjét. Mi a véleményed erről a felosztásról?

Márkus Tamás András: Jó kérdés, mert a progresszívek és hitvallók közötti összes felfogásbeli különbség e sajátos felosztásra vezethető vissza. Látható, hogy teljesen más az alapozás a progresszív „teológia” és a hagyományos, apostoli, keresztyén tanítás között. Mi a „kijelentés” fogalmát használjuk, amikor Isten akaratának, gondolatainak és szándékainak megismeréséről beszélünk. Két típusú kijelentést különböztetünk meg hagyományosan, az általános és a különleges kijelentést. A különleges kijelentés a Szentírás, Isten ihletett igéje, az általános kijelentés pedig az egész teremtett világ, mondhatni, a természet (beleértve magát az embert is), amelyet látunk, csodálunk és amelynek különféle építőelemeit, szegmenseit vizsgálat tárgyává tehetjük, tudományosan kutathatjuk. Az egyik legfontosabb történelmi református hitvallási irat, a Belga Hitvallás 2. cikkelye (lásd „Isten megismerésének módjai”) így fogalmaz: „Kétféle módon lehet Őt (értsd Istent) megismerni. Először a világegyetem teremtése, fenntartása és kormányzása által, mivel az gyönyörűséges könyvként tárul a szemünk elé, amelyben valamennyi teremtmény, kicsik és nagyok egyaránt olyanok, mint a betűk, melyek feltárják előttünk Isten láthatatlan dolgait: az Ő örökkévaló hatalmát és istenségét, amint Pál apostol mondja a Róm 1,20-ban. Mindezek a dolgok elégségesek ahhoz, hogy az embereket meggyőzzék, és menthetetlenné tegyék. Másodszor, Isten sokkal nyíltabban tárja fel magát az Ő szent és isteni Ígéje által, éppen amennyire szükséges a számunkra ebben az életben a saját dicsőségére és a mi üdvösségünkre.” (Belga Hitvallás, Koinónia, 1998) A Hitvallás tehát a teremtés és a Szentírás általi kijelentésről beszél, de vannak egyéb módok is: Isten valóban kijelenti magát a történelemben, amit szuverén Úrként nyilvánvalóan Ő alakít. Ide szokták még sorolni Istennek az ember lelkiismeretébe plántált kijelentését is. A Szentírás szerint Isten minden igazság forrása és eredete, ezért magától értetődő, hogy nem csak a vallásra vonatkozó igazságok, hanem minden tudományos igazság és jelenség Isten kijelentésétől függ, illetve annak részét képezi.

Az azonban nem igaz, hogy az emberiség jelenlegi állapotában egyenrangú kijelentésforrásként lehetne kezelni a Szentírást, az írott igét és vele szemben a természetet (egyelőre még nem is a természetet vizsgáló tudományokról beszélünk!), a világot, vagy akár a történelmet – pontosabban azt, amit mi ismeretként kinyerünk mindezekből. Ne feledjük, Isten engedetlenég alá rekesztett mindent. Az ember Isten elleni lázadásának nem csak erkölcsi, hanem fizikai implikációi is voltak/vannak, ráadásul nem is csak az emberre vonatkozóan. Az ember magára vonva Isten ítéletét erkölcsileg és fizikailag is megromlott, de Isten magát a Földet is átokkal sújtotta. Ez azt jelenti, hogy a bűneset következtében a természet, sőt az egész világ is megromlott. Már nem ugyanolyan, mint amilyennek Isten kezdetben megteremtette. A természettudományok egy ilyen, a bűnesetből fakadó súlyos következményekkel terhelt természetet–világot kutatnak. Ugyanez igaz a történelemre is, hiszen a bűnös ember inherens módon csak bűnnel terhelt történelmet tud produkálni, akkor is, ha Isten gondviselése és örök elhatározása kordában tartja a történelem folyását és célirányosan vezeti a beteljesedése felé. Ugyanez fokozottan igaz a lelkiismeretünkre – azt sem használhatjuk tökéletesen működő iránytűként a döntéseinkben, ítéletalkotásunkban. Ráadásul a Róm 1 szerint az általános kijelentés, amely az előbbi területeket mind magába foglalja, épp azt a célt szolgálja, hogy Isten haragját kijelentse és az istenteleneket mentség nélkül hagyja (18. és 20. v.) Ebből két dolog következik: egyrészt az általános kijelentés semmiképp sem lehet egy másik, üdvösségre vezető út, másrészt azt nem lehet az Isten akaratára, szándékára vonatkozó tévedhetetlen ismeretek forrásaként kezelni. És nem csak azért nem, mert Isten mindent bűn alá rekesztett, hanem azért is, mert a megromlott világot és történelmet vizsgáló és azokból ismereteket kinyerni szándékozó ember maga is bűnös. Mindezekből az következik, hogy bár az általános kijelentés sok hasznos információval szolgálhat számunkra – olyanokkal is, amelyeket a tudomány az emberi életminőség javítására, a világban való életünk komfortosabbá tételére használ –, azt semmiképp sem helyezhetjük a Szentírás tekintélyével egy szintre. Isten ugyanis elsősorban és üdvösségre vezető módon a Szentírásban, Jézus Krisztus által jelenti ki magát az ő népének. Sőt, csak azután válhat igazán hasznossá számunkra az az ismeret, amelyet a természet és a történelem által nyújt számunkra, miután megismertük Őt a Szentíráson keresztül.

Mindez fokozottan igaz a társadalomtudományokra. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a bűn megfertőzte az embert – a pszichéjét, a lelkét, fizikai-biológiai felépítését. Nyilvánvaló, hogy egy bűnös egyénekből álló társulás, csoport, társadalom ugyanúgy magán hordozza a bűn jegyeit. Ugyanez igaz az emberi kultúrára, művészetre és minden egyébre, ami az emberrel kapcsolatos. Magától értetődő, hogy a társadalomtudományok is csak egy, a bűnre visszavezethető „entrópia” által sújtott tárgyat tudnak vizsgálni – egy bukott világot és benne a bukott embert. Ezért kell minimum óvatosan kezelni a „lágy”, vagy „puha” tudományok megállapításait, legfőképp akkor, amikor egyesek ezekre hivatkozva szeretnének bebetonozott keresztyén tantételeket korrigálni.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a tudomány természetéhez tartoznak a paradigmaváltások, míg Isten kijelentése mellőzi ezeket.

PB.: Ezen a ponton jogosan hozhatná fel valaki, hogy a Szentírás értelmezésében, vizsgálatában igenis vannak szemléletváltások, fejlődés stb., lásd reformáció. 

MTA.: Ez egy közkeletű értelmezése a reformációnak, de helytelen. Isten ihletett igéje adott, amit a Szentlélek újra és újra megelevenít számunkra, a Szentírás olvasói számára, de nem azért, hogy újabb és újabb, a korábbiaknak teljesen ellentmondó értelmezésekhez jussunk, hanem azért, hogy a Biblia szerzői – és a valódi szerző, a Szentlélek – eredeti intencióját megértsük és azt az életünkre vonatkoztassuk. A reformáció nem progresszió volt, hanem re-formálás, visszaformálás, az apostoli tanítás megtisztítása a rárakódott emberi hagyományoktól, tanbéli salakanyagoktól. Reformálni azt jelenti, hogy újra és újra megpróbálunk visszatérni az eredeti állapothoz.

PB.: Az előbb említett, kijelentésforrásokkal kapcsolatos felosztásban külön ki vannak emelve a társadalomtudományok. Miért van az, hogy a progresszívek a „tudományra” hivatkozva elsősorban a társadalomtudományok jelentőségét hangsúlyozzák?

MTA.: Nyilván ez nem véletlen. Itt érkezünk el egy komoly ellentéthez. Mindazon túl, amit előbb elmondtunk, a legnagyobb probléma a „tudományokra” való hivatkozással az – ahogy mondod is ­–, hogy elsősorban a társadalomtudományokra utalnak vele, nem a természettudományokra. A jól ismert publicista, Dr. Szilvay Gergely az Evangelikál Csoport Egyesület korábbi, családvédelemről szóló konferenciáján épp a társadalomtudományok (szociológia, pszichológia stb.) ideológiai meghatározottságáról értekezett, tehát arról, hogy ezen tudományok kutatási irányai eleve milyen mértékben ideológia-vezéreltek. Nem ritka, hogy egy adott téma kapcsán teljesen más eredményre jutnak konzervatív és liberális/progresszív szociológusok vagy pszichológusok. Ez világosan látszik a Magyar Pszichológiai Társaság és a Magyar Pszichiátriai Társaság közös, az lmbtq kérdésben kiadott állásfoglalása kapcsán is, amellyel e két társaság a magyar gyermekvédelmi törvényre szándékozott reagálni. A kommünikével szemben olyan elismert pszichiáterek és pszichológusok léptek fel – MTA doktorok, tanszékvezető egyetemi tanárok –, akik egyébként maguk is a Társaság tagjai. Világosan megmutatkozott, hogy még a szakmabeliek között sincs konszenzusos vélemény, bár egyesek a saját nézőpontjukat megpróbálták úgy feltüntetni.

Óriási probléma, ha nem vagyunk tisztában teológusokként, tehát olyan személyekként, akik az örök és változhatatlan isteni igazságot hirdetik és tanítják, a társadalomtudományoknak ezzel a változó szándék-, illetve ideológia-vezérelt természetével, amely sokszor egy politikai akarat eszközeként nyilvánul meg, mert különben az ún. „tudományra” hivatkozva és azelőtt meghajolva fogjuk átalakítani, átértelmezni, vagy felülbírálni a bibliai alapokon nyugvó teológiánkat. Ez zsákutca.

PB.: Tudsz erre konkrét példát mondani?

MTA.: Az egyik, direkt lelkészek számára szervezett továbbképzési alkalmon részt vett egy kolléga, aki hivatásos lelkigondozóként, mentálhigiénés szakemberként dolgozik, kiterjedt praxisa van. Ő felvetette az egyik előadás után, hogy lelkészként, teológusként nem célszerű a gender kérdésben – beleértve természetesen a homoszexualitást is – sommás véleményt megfogalmaznunk, hiszen a tudomány még nem értékelte ki teljesen ezt a témát, még nem jutott nyugvópontra ebben a kérdésben. Nos, az, amit mond, egy teljesen naiv hozzáállást tükröz, illetve egy teológiai-etikai téren megnyilvánuló bizonytalanságot. Mondja ezt úgy, hogy a keresztyén egyház szexuáletikája az Írás alapján világos, így az értékítélete is az. Az említett személy nem annak adott hangot, hogy van az egyháznak egy világos és mozdíthatatlan álláspontja, teológiai látásmódja és erkölcsi ítélete, de a kérdés lelkigondozói megközelítésének konkrét módozatait illetően legyünk körültekintők, hanem egyértelműem arra utalt, hogy várjunk egyelőre azzal is, hogy kimondjuk a verdiktet, mi mit tartunk elfogadható kapcsolati formának, és egyáltalán, mit nevezünk bűnnek.

A másik példa: a Teremtési rendről szóló zsinati vitanapon az egyik felszólalónak a szájából is elhangzott az a mondat, hogy a „tudományok” eredményeit – értve ez alatt a társadalomtudományokat – mindenképp tekintetbe kell vennünk a teológiai reflexió során, és azoknak árnyalnia kell a teológiai ítéletalkotásunkat. Ez még igaz is lehet, de ilyenkor muszáj mindig rákérdezni, hogy mely tudományos eredményekre gondol az előadó. Hiszen, mint láttuk, a legmagasabb tudományos képzettséggel és fokozattal rendelkező kutatók is teljesen eltérő eredményekre juthatnak pusztán az eltérő benső, ideológiai, erkölcsi, felfogásbeli előfeltevéseik alapján. Tehát nem, nem szabad a teológiai ítéletalkotásunkat a változékony, sokszor egymásnak is ellentmondó eredményeket kitermelő társadalomtudományok pórázára kötni – ennek a fordítottja lenne a megoldás. A Szentírásra épülő teológiának kellene kiértékelnie a kijelentés szűrőjén keresztül, hogy mely társadalomtudományoknak mely eredményeit tartja hasznosnak és elfogadhatónak. Félre ne értsük: a társadalomtudományoknak nagy szerepe van, a velük való párbeszéd is fontos, de természetük miatt az eredményeiket megfelelő szkepszissel kell kezelnünk.

PB.: Ráadásul maga a teológiatudomány sem egységes, nem igaz?

MTA.: Így van, polarizált, és nem egy olyan törésvonal mentén, mintha a fakultás teológia állna szemben valamiféle pietista, bibliaiskolás, „fundamentalista” teológiával, és ezek aztán konkrét kérdésekben eltérő eredményre jutnak. Persze ez a polarizáltság nem új, megvan régóta a liberális és konzervatív-hitvalló teológia között, de eleddig a törésvonal nem volt olyan mély, mert e szembenállás korai szakaszában a szexuáletika nem képezte vita tárgyát – a Szentírás tekintélye és ihletettsége, és ebből fakadóan a szűztől születés, a csodák, Krisztus testi feltámadása, a menny és pokol valósága, a megtérés-újjászületés realitása, angyalok-démonok létezése igen, de az erkölcsi kérdések nem.  A liberális teológia friss hajtása, a progresszív teológia – a kettő között szerves egység van, és itt látható, hogy hosszútávon hova vezet a konzekvensen alkalmazott liberális teológia – már a keresztyén etika területén is szemben áll a hitvalló iránnyal, és hozzáteszem, a korábbi liberálissal is, amely teológiailag ugyan nem volt ortodox, de etikailag konzervatív maradt.

Ha ma valaki tehát kijelenti – és ez a már említett zsinati napon ugyancsak elhangzott –, hogy „a teológia tudománya”, illetve annak „mai álláspontja” szerint ezt az igét így és így kell értelmezni (konkrétan az hangzott el, hogy az 1Móz 2,24-ban szereplő, korábban a házasság intézményére vonatkoztatott igeszakasz nem a házasságra vonatkozik, hanem a férfi és nő egymás iránti elementáris vonzalmára, a két nem közötti szexuális polaritásra), akkor rá kell kérdezni, hogy az adott teológus mely művek alapján jutott el erre az álláspontra. Egyébként sincs ilyen, hogy a teológiatudomány „mai álláspontja”, legfeljebb csak olyan filológiai, szövegtani kérdésekben, amelyek a dogmatikát és az etikát abszolút nem érintik.  Magasan képzett, sőt, a legmagasabb tudományos fokozatokkal rendelkező teológusok között ugyanúgy van konzervatív, evangéliumi, és van liberális és progresszív. D. A. Carson világhírű evangéliumi Újszövetség-tudós, a Trinity Evangelical Divinity School emeritus professzora nyilvánvalóan más „tudományos” álláspontot képvisel a Biblia szexuáletikai tanításával kapcsolatban, mint mondjuk Walter Brueggemann, hazánkban is ismert és kedvelt ószövetséges, a progresszív keresztyénség egyik legismertebb képviselője, utóbbi években szélsőbaloldali gondolatok szócsöve.

PB.: Mit kezdhetünk ezzel az információval? Miért fontos ezt tudnunk, mármint azt, hogy ideológiai tekintetben maga a teológia is rettentően polarizált?

MTA.: Hazai környezetben igencsak jellemző a rangkórság és a paternalizmus, illetve az a jelenség – most a biológia területéről véve szemléltető példát –, hogy valaki, mivel a leveli békák nemi életéről írt egyszer egy doktori dolgozatot, mindjárt úgy gondolja, hogy ő egyszersmind a fogságban nevelkedett fehérfejű rétisasok repatriálásának is a szakértője. Ezért, ha olyan kijelentésekkel találkozunk teológusok részéről, hogy „ez és ez a teológia tudományának mai álláspontja”, semmiképp se vegyük készpénznek és ne fogadjuk el bemondásra, hanem menjünk utána, ellenőrizzük le a hivatkozott vagy idézett irodalmat, annak forrásait és szerzőit, illetve – ez különösen fontos – az idézett szerzők hátterét is. A teológusok is emberek, nekik is megvan a saját ideológiai elkötelezettségük, szimpátiájuk és antipátiájuk, egzisztenciálisan is kiszolgáltatottak egy-egy intézmény, szervezet irányában stb., tehát nem vákuumban művelik a teológiát.

Ráadásul hagyományosan a magyar egyetemi szintű teológia leginkább a német teológiából merít – az angolszász evangéliumi teológiát csak nagyon kevés teológus ismeri behatóan –, a Németországi Protestáns Egyházzal vannak a magyar népegyházaknak szorosabb intézményi és eszmei kapcsolatai, tehát az EKD (Evangelische Kirche in Deutschland) hatása eleve erős. Cserediákokat küldünk ki ottani, nívósabb teológiai fakultásokra, például Tübingenbe, Heidelbergbe, Erlangenbe, akik olyan miliőben tanulnak és olyan eszmeiséget szívnak magukba, amelyet visszatérve és szolgálatba állva esetlegesen itthon is képviselnek majd. Gyakorlatilag önként engedjük ki saját teológusainkat, hogy aztán visszatérve trójai falóként funkcionáljanak a saját egyházi közösségeikben. Persze vannak kivételek, egyesek szörnyülködve térnek vissza, és legalább látják azt az alternatív jövőt, amelyet jó lenne mindenképpen elkerülni.

PB.: Ennyire kiszolgáltatott lenne a Németországi Protestáns Egyház a politikának, és ilyen szintű hatással lehet egyes magyarországi népegyházakra? Végső soron egy, a taglétszámát tekintve rohamosan fogyó, egyre inkább elerőtlenedő egyházi közösségről beszélünk.

MTA.: A Németországi Protestáns Egyház immunrendszere még gyengébb, mint a hazai egyházaké. Bár felróják a hazai népegyházaknak, hogy óriási állami támogatásokat fogadnak el, kiszolgáltatva ezzel magukat az államnak, az EKD lelkészei a német államtól kapják a fizetésüket. Ismerjük a mondást, „az diktál, aki a pénzt adja.” Ez akkor is így van, ha ez konkrétan úgy néz ki, hogy a lelkészek fizetését az egyházi adóból finanszírozzák, amelynek pontos összege az adott tartomány és az egyház közötti szerződésben van lefektetve. Az EKD kötelékébe tartozó lelkészi személyek fizetése viszonylag magas összeg, 3400 euró és 4800 euró között mozog. Ez mai árfolyamon 1,3 és 1,8 millió Ft. közötti összeg. Egy lelkésznek az évi bruttó jövedelme 48000-62000 euró között mozog. Ez a német fizetések viszonylatában is szép summa, aminek következtében a lelkész nyilván sokkal kevésbé fog renitenskedni doktrinális és etikai kérdésekben, mint egy anyagi szempontból független szabadegyház, vagy egy kisegyház lelkésze. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy egyes hazai népegyházakat anyagilag támogat a velük partneri viszonyban levő német tartományi egyház. Ez azért valamiféle – enyhébb vagy intenzívebb – ideológiai nyomásgyakorlást is eredményezhet, és informális szinten eredményez is. Több olyan konkrét történetet hallottam, amikor is külföldi, svájci vagy német lelkészek számonkérték a hazai lelkészkollégákat, hogy politikailag miért olyan irányt követnek, amilyet, és hogy a szexualitás és házasság kérdésében miért nem nyitnak és miért nem indulnak el azon az úton, amire ők már évtizedekkel ezelőtt ráléptek. Tulajdonképpen valamiféle erkölcsi piedesztálról okítanak minket, ami nonszensz. Még ha konkrét intézményi összefonódás nincs is egyes hazai egyházak és az EKD között, a hazai liberális-progresszív teológiai tanárok közül néhányan azért merték átlépni a történelmi keresztyénség házassággal kapcsolatos tanításának „vörösvonalát”, mert legalább eszmei szinten maguk mögött tudhatják a Németországi Protestáns Egyház támogatását. Emiatt aztán a következő évek sürgető feladati közé tartozik, hogy az ezekkel az egyházakkal való szoros kapcsolataikat az adott népegyházak felülvizsgálják, és ha kell, megszakítsák.

De visszatérve az eredeti kérdésre: a teológusoknak ugyanúgy megvannak a maguk preferenciái, ideológiai elkötelezettségei, kedvelt teológiai-kegyességi irányai, és ezek szerint fognak eleve kutatni és eredményeket felmutatni.

PB.: Nyilván ez kihat az egész egyházi közösség teológiai-etikai útkeresésére is…  

MTA.: Egyértelműen igen, ráadásul hazai környezetben ezt a folyamatot még fel is gyorsítják egyes tényezők.

PB.: Milyen tényezők?

MTA.: Egyes teológiai tanárok úgy gondolják, hogy „tanítóhivatalként” működhetnek, hogy az általuk mondottakat valamiféle megfellebbezhetetlen katekézisként kellene követnie az „egyszerű” lelkészeknek, akár az érvényben lévő normatív hitvallással szemben is. Jellemző egyébként itt is a kétkulacsosság, mert azt nem mernék bevállalni, hogy a zsinat elé vigyék az érvényben lévő hitvallás felülvizsgálatát, átalakítását, de adott esetben úgy tanítanak és olyan eszméket hirdetnek, amelyek homlokegyeneset szembemennek a hitvallásban foglaltakkal. Ez egyértelműen téves irány. Egyrészt protestánsként nincs tanítóhivatalunk, hanem a zsinat-presbiteri rendszerben a gyülekezetek, illetve azok képviselői, a lelkészek és presbiterek dolga dönteni az adott egyház által követett doktrinális és etikai irányvonalról. Másrészt mind a teológiai tanárokat, mind a gyülekezeti lelkészeket köti a Szentírás (norma normans) és az érvényben lévő normatív hitvallás (norma normata), és persze az ezek alapján megfogalmazott egyházi nyilatkozatok tekintélye.

PB.: Úgy gondolod, hogy a gyülekezeti lelkészek is birtokában vannak annak a tudásnak, ami szükséges ahhoz, hogy ilyen dogmatikai kérdésekben, etikai dilemmákban eligazodjanak?

MTA.: Nem szabad megfeledkezni arról, hogy maguk a gyülekezeti lelkészek is teológusok. Egy református vagy evangélikus lelkész minimum 5 év teológiai stúdiumon van túl, számtalan vizsgát letett, szigorlatokat abszolvált, teológiai téren olvasott, tehát megvan az előismerete, bázistudása, ha úgy tetszik a kapacitása arra, hogy felül tudjon bírálni ilyen „tudományosnak” álcázott kurrens tanításokat és hogy utána menjen a megbízható forrásból származó evangéliumi irodalmaknak. Nem szabad hagyni, hogy sokszor a konkrét gyülekezeti élettől és gyakorlattól eltávolodott, burokban élő teológiai tanárok „tanítóhivatala” szabja meg, hogy az egyház tanításbéli kérdésekben merre menjen – ez elsősorban a gyülekezeti lelkészek és presbiterek feladata. Nem szabad a lelkészi karnak kiengedni a kezéből az irányítást teológiai értelemben, mert különben – ez történt Skóciában és egyéb helyeken is –, amennyiben a teológiai fakultásokon többségbe kerülnek a progresszívek, a lelkészképzés ideológiai irányát is ők fogják meghatározni, és egy-két évtizeden belül doktrinális-etikai értelemben felhígítják magát a lelkészi kart is, amely ennek következtében az ő ízlésük szerint fog majd szavazni és dönteni teológiai kérdésekben a különféle zsinatokon.

PB.: Nézzük meg a háttér felskiccelése után azt a konkrét irányt, amit a liberálisok-progresszívek propagálnak!

MTA.: Rendben, de itt muszáj megkülönböztetni két szintet. Hazai környezetben elég egyszerűen, vagy mondjuk úgy, propaganda-szerűen realizálódnak a progresszív teológiai gondolatok, főleg szexuáletikai téren, legalábbis a blogoszférában. Ezért én nem ezt venném most górcső alá, mert ez sokszor annyira direkt, hogy kevésbé konzervatív, vagy moderáltan liberális személyeket is megbotránkoztat.

Sokkal izgalmasabb a már említett Németországi Protestáns Egyház által követett és propagált irányt megnézni, valamint az e mögötti óvatos és körmönfont érvelést. A Németországi Protestáns Egyházban jelenleg a liberális-progresszív irány a mainstream, és az evangéliumi gondolatok számítanak szélsőségesnek, vagy – ahogy ma szeretik mondani – fundamentalistának. Említhetnék konkrét szexuáletikai tematikájú műveket is, de én most konkrét monográfiát vagy tanulmánykötetet szándékosan nem szeretnék kiemelni, inkább egy általános képet nyújtanék, ami bemutatja mindezen kötetekben szereplő érvelések fő csapásirányát. Ehhez ajánlom az olvasók figyelmébe az evangelisch.de internetes oldalt (link: https://www.evangelisch.de/themen/sexualethik).

PB.: Hogyan építkezik tehát ez az érvelés? Mi – ahogy te fogalmaztál – a „fő csapásirány”?

MTA.: Az alapvető üzenet jelenleg e kérdéssel kapcsolatban az EKD-én belül az, hogy a szexualitás nem üdvösség kérdése. Magyarul felesleges ölre menni a témában. Kortárs liberális szerzők szeretnek azon sajnálkozni, hogy a protestáns egyházban még mindig ilyen heves vita folyik erről, ami szerintük annak köszönhető, hogy az egyház az igehirdetésében évszázadok óta túlhangsúlyozta a szexualitást. De – mondják – a téma állandó problematizálása nincs arányban a bibliai szövegek jelentőségével. Persze ez megint csak szómágia, hiszen senki sem rugózna a szexualitással kapcsolatos kérdéseken annyit, ha nem ezen a ponton feszegetnék a keresztyén tanítást.

Technikailag pedig szinte mindig a különféle „tudományok” felől közelítenek a kérdéshez. Megvizsgálják az antropológiai-, szexuálpszichológiai-, pszichológiai-, pedagógiai szempontokat, majd pedig – csak ezek után – megnézik a teológiai-etikai kritériumokat is.

Jól látszik, hogy a progresszív gyakorlathoz vezető érvelés nem direkt, hanem közvetett, retorikusan építkező, inkább „elvekre” épülő, semmint konkrét bibliai passzusokra, illetve a „hermeneutikai középpontja” Jézus, vagy a jézusi szeretet, amely alá mindent be lehet zsuppolni. Az egész érvelési lánc a beszélgetés elején felvázolt hármas felosztású „kijelentésre” épül, amelyben a Szentírás tanítása csak egy szegmens, de a Szentírás tanítását is egy csalóka hermeneutikai szűrőn passzírozzák át, ami mellett, legalábbis látszólag protestánsként, különösen is lutheránusként nagyon könnyű érvelni: „Was Christum treibet”, tehát az a lényeg, „ami Krisztusra mutat”. Ezen elv mentén aztán tendenciákat, irányokat, elveket jelölnek ki, ráadásul úgy, hogy ezek alapján közvetlen, direkt állításokat nem feltétlenül artikulálnak. Akik így érvelnek, ritkán fogalmaznak úgy, hogy „mi ilyen és ilyen elveket vallunk, és ezekből konkrétan ezek és ezek a dolgok erednek.” Inkább lebegtetik a végső konzekvenciákat, de ezt ügyesen úgy teszik, hogy a végső következtetésre maga az olvasó jusson el.

Tartsuk szem előtt, hogy itt most egy magasabb színtű érverésről beszélek, és nem a vulgár progresszív magyarázatokról, amelyek leplezetlenül építnek kifacsart bibliai passzusokra. Az EKD ideológusai ezzel szemben úgy érvelnek, mintha egy tervező asztalon elkezdenénk egyeneseket húzni, de ezeket nem vezetnénk végig, inkább ráhagynánk az olvasóra, hogy ők húzzák tovább a vonalakat, és ők maguk rajzolják be a piramis csúcsát. A szexualitás kapcsán különféle ún. „kritériumokat” fogalmaznak meg – ezek az előbb említett egyenesek –, amelyek csak hellyel-közel támaszthatók alá a Szentírással. Ha a gyanútlan, teológiában járatlan olvasó ezeket megnézi, igazából még elfogadhatónak is tűnnek.

PB.: Melyek ezek az ún. kritériumok?

MTA.: Irodalma válogatja, de általában az önkéntességet és/vagy önrendelkezést, a másik ember, vagy a másság tiszteletét, az önmegvalósítással kapcsolatos egyenlő esélyeket, illetve a hűségre, vagyis az elköteleződésre való vágyat szokták emlegetni a szűkebb teológiai-bibliai ismeretanyagon túl.

Ezek a szempontok ilyen általános formában megfogalmazva még le is vezethetők a protestáns etikából. Az önkéntesség nyilvánvalóan szembeállítható a bántalmazó, egyoldalú, fizikailag és érzelmileg romboló kapcsolatokkal. Hangsúlyos itt, hogy az önkéntesség egy kapcsolatban megköveteli a másik fél tiszteletben tartását, tehát hogy ne erőltessük rá saját magunkat, saját igényeinket és elvárásainkat a másikra – hogy az egyediségét ne elimináljuk.
A másik ember, vagy a másság tisztelete azt jelenti, hogy úgy fogadjuk el a másikat, amilyen, azaz ne akarjuk a saját vágyainkat ráerőltetni, hanem legyünk nyitottak a másik személyére, egyedi vágyaira és igényeire is. Az önmegvalósításra vonatkozó egyenlő esély ebben a kontextusban azt jelenti, hogy a felek ne legyenek aszimmetrikus hatalmi-kapcsolati viszonyban egymással, hanem mindketten ugyanúgy ki tudják a maguk személyiségét bontakoztatni. A hűségre való hajlandóság pedig arról szól, hogy merjünk elköteleződni a másik mellett.

E négy kritérium alapján meg lehet fogalmazni egy általános etikai orientációt az intimitás és a megélt szexualitás terén. Az érvelés szerint, ha e négy teológiai-etikai kritérium megvalósul, akkor az intim viszony etikai értelemben nem csak megtűrhető, hanem egyszersmind támogatandó is. A négy kritérium alapján megfogalmazott orientációs tételmondat pedig valahogy így hangozna: felelősségteljes szexuális viselkedés az, ami magában foglalja az önkéntesség, a másik tiszteletben tartása, az önmegvalósítás terén az egyenlő esélyek és a hűség/elköteleződés szempontjait.

Ezen kívül egyes irodalmak a szexuális érintkezésekkel kapcsolatban további három kritériumot is megneveznek, ezeknek kell segíteni abban, hogy etikailag helyes irányba tudjunk továbbmenni.

PB.: Mi ez a további három szempont?

MTA.: A következőkről van szó: a szexuális érintkezési formák akkor tekinthetők pozitívnak, ha az életet szolgálják, biztosítják minden érintett védelmét és hozzájárulnak az életelégedettséghez. Amint mondtam, ezek inkább már a konkrét szexuális együttlétre vonatkozó szempontok.

PB.: Pontosan mire vonatkoznak, vagy mit jelentenek ezek?

Az első – az, hogy a szexuális együttlét az életet szolgálja, vagy életadó – nem azt jelenti, amire elsőre gondolnánk, tehát nem a szexuális együttlét során adott esetben megfogant új életre utal, hanem arra, hogy a felelősségvállalásnak és az élvezetnek nem muszáj ellentmondásba kerülnie egymással, a kettő inkább kiegészíti egymást. Ez a szempont arról szól, hogy a szexualitás szükséges a legtágabb értelemben vett „termékeny élethez”. Ez azt jelenti, hogy a szexuális kapcsolatok életadóak, függetlenül attól, hogy az új élet lehetőségével számolnak-e. Sőt, ez a szempont még a nem elkötelezett párkapcsolatban élőkre is alkalmazható. Sőt, még az alkalmi szexuális együttlétek során is érvényesülhetnek a korábban említett elvek, mégpedig úgy, hogy az élvezeti faktor is lényeges szempont marad. A második, a szexuális interakcióban résztvevő felek védelme nem egyszerűen a „ne árts” parancs visszhangozása, hanem inkább az aranyszabályra való rámutatás (Mt 7,12). Azt tegyük a másikkal a szexualitás terén is, amit mi magunk is meg akarunk tapasztalni. Az ártás tilalma mindig együtt jár azzal, hogy jót tegyünk és jót akarjunk tenni a másiknak, még a szexuális örömök terén is. A megélt intimitás következményeinek a kiemelése pedig arra utal, hogy etikai szempontból azok a szexuális aktusok, vagy intim tapasztalatok támogatandók, amelyek hozzájárulnak az egyén és a párkapcsolatok „jólétéhez.” Tulajdonképpen ezzel azt szeretnék kifejezni, hogy lényeges, hogy a felek a szexualitás terén is elégedettek legyenek az életükkel – hogy megtalálják a szexualitásuk megélésének azon élvezetes formáit és módozatait, amelyek megelégedettséghez vezetnek.

PB.: Ezek a kritériumok és előfeltevések elég ködösek, túlzottan általánosak. Mire lehet őket kifuttatni? Tudnál mondani konkrét példát?

MTA.: Igen. Például e kritériumrendszer alapján változtatott az EKD a lelkészeire vonatkozó szolgálati törvény szabályzatán. Úgy fogalmaztak az indoklásban, hogy a jelenlegi protestáns-evangélikus felfogás szerint a nemi irányultságot és a szexuális együttlét konkrét formáit nem aszerint kell megítélni, hogy megfelelnek-e bizonyos intézményi elvárásoknak, vagy valamilyen tanhagyománynak, hanem hogy megfelelnek-e a fentebb vázolt kritériumrendszernek. Habár a házasság pozitív voltát kiemelik, de nem azért, mert az az idők során preferált intézménnyé és életformává vált, és nem is csak azért, mert mint jogi intézmény megfelelő keretet tud nyújtani a szexualitásnak, hanem mert a benne élők kapcsolata megfelelhet az előbb vázolt kritériumoknak. Mivel azonban ezek a kritériumok nem csak a házasságban lévőkre lehetnek igazak, a bejegyzett élettársi kapcsolat jogi intézménye, vagy az azonos nemű párok áldásban részesítése is indokolt lehet.

Ez az érvelés oda vezet, hogy jogos elvárás a Németországi Protestáns Egyház szerint, ha a homoszexuális emberek is a házassághoz hasonló, támogató keretet kívánnak biztosítani a kapcsolatuknak. És így jutottunk el oda – szépen lassan, alulról építkezve –, hogy mára az EKD összes tagegyházában átértelmezték, illetve kitágították a házasság definícióját, valamint a Biblia Istene számára elfogadható szexualitás kategóriáját.

PB.: Ez a típusú érvelés már megjelent a hazai teológiai közéletben is? Ha igen, és ez itthon is elterjed, hová fog vezetni? Melyek lesznek a következő lépések a konkrétumokat tekintve?

MTA.: Egyértelműen és kimutathatóan igen, ez az érvelés megjelent itthon is és legitimnek számít egyes körökben. Vannak olyan fakultások, ahol a tanárok többsége már elmozdult ilyen irányba, csak egyelőre, tartva a gyülekezeti lelkészek és gyülekezeti tagok reakcióitól, nem artikulálják az álláspontjukat ország-világ előtt, vagy legalábbis nem markánsan teszik ezt.

Hogy hova fog vezetni? Pontosan látható, szinte lépésről lépésre megjövendölhető ez a folyamat, egyszerűen azért, mert már most is, szinte kopírozva ugyanaz az eseménylánc indult el, amely az EKD-ban már a végpontjához ért.

Megjelennek először is olyan teológiai dolgozatok, tanulmányok, amelyek a társadalomtudományokra hivatkozva és annak eredményei közül ideologikusan és szelektálva válogatva amellett próbálnak majd érvelni, hogy a házasság és szexualitás kérdése komplex, nem olyan egyszerű stb. A kérdés újbóli megvitatását szorgalmazzák majd ilyen-olyan teológiai műhelyekben, konferenciákat tartanak majd a témáról. Új teológiai felismerésekre hivatkoznak, amelyek egyértelműen az EKD ideológusainak és egyéb, liberális és progresszív irányba elmozdult felekezetek teológiai műhelyeinek az álláspontját tükrözik. Megindul a teológiai alap löszösödése és eróziója. Ezt az elmozdulást gyakorlati teológiai, liturgikai és lelkigondozói tanulmányok fogják igazolni, illetve preferálni. Azt a látszatot igyekeznek majd kelteni, hogy népegyházi keretek között legitim álláspont lehet a házassággal, szexualitással kapcsolatos progresszív álláspont is.

Ez természetesen nem igaz, mert a hazai népegyházak jelenlegi álláspontja szerint nem elfogadható a házasság definíciójának kiterjesztése, sem az élettársi kapcsolatok, és sem egyéb alternatív kapcsolati forma isteni áldásban részesítése. A népegyházak „sokszínűsége” kegyességi és teológiai szempontból nem terjed ki a házassággal kapcsolatos felfogásunkra, tehát hamis azt sugallani, hogy a fundamentalisták és az evangéliumiak ki akarják szorítani a liberálisokat vagy a progresszíveket, amikor nem akarják megnyitni a házassággal kapcsolatos egyházi álláspont felülvizsgálatának kérdését. Ennek ellenére folyamatosan ezt fogják hangoztatni – azt, hogy ők csak status quo-ra törekednek az egyházon belül, pedig ez a status quo eleve térfoglalás lenne, agresszív hódítás, mert olyan álláspontnak biztosítana legitimitást, amelynek korábban soha nem is volt legitimitása.

Ugyanazt akarják ezzel elérni – valószínűleg sajnos egy idő után sikerülni is fog nekik –, ami most jelenleg az EKD-ban és más, európai népegyházakban a gyakorlat: opcionálissá tenni egy és ugyanazon egyháztesten belül a házassággal, szexualitással kapcsolatos eltérő álláspontokat, hogy következmények és retorzió nélkül szabadon lehessen ezt vagy azt hirdetni és tanítani, ilyen vagy olyan liturgiai gyakorlatot követni. Persze ezt nálunk, mondjuk az MRE-ben sokkal nehezebb lesz átverni, mert ugyan léteznek egyházkerületek, ezek doktrinális értelemben nem függetlenek egymástól. A német tartományi egyházak, vagy regionális egyháztestek autonómabbak. Az EKD-ban például volt olyan tartományi egyház, ami ugyan valamilyen áldást biztosított az azonos neműek kapcsolatára, de ragaszkodott ahhoz, hogy az ne hasonlítson túlságosan a hagyományos esküvői szertartásra. De a regionális egyházak eltérő szabályozása ellenére azt kijelenthetjük, hogy a házasságot kötni kívánó melegeknek az egész EKD-ban szinte mindenhol van lehetőségük arra, hogy áldásban részesüljenek. A legtöbb esetben az adott lelkipásztorra és gyülekezetre bízzák a szertartás konkrét formájának meghatározását. Ugyanakkor szinte minden regionális egyház hangsúlyozza, hogy egyetlen lelkipásztor sem kényszeríthető arra, hogy azonos nemű párokat megáldjon. Ha a lelkiismereti okokból valaki nem hajlandó megtartani egy ilyen jellegű liturgikus alkalmat, felmentést kaphat, és kijelölnek helyette valaki mást. Lehet, hogy nem oktrojálnak rá „izomból” az egész lelkészi karra egy bizonyos gyakorlatot, de ez a kérdés az EKD-én belül egyszer és mindenkorra eldőlt.

Nálunk a következő lépés az lesz – már van is egy olyan, református és evangélikus teológusok által közösen írt Etika, amelyben egy tanulmány említést tesz erről –, hogy az istentiszteleten kívüli, „zártkörű” áldás lehetősége merül fel, majd nem sok időn belül ezt el is kezdik bizonyos lelkészek gyakorolni. Innen már nem kell sok, hogy az azonos nemű párok házasságkötését jogi és liturgikus szinten is egyenlővé tegyék a hagyományos házasságkötésekkel.

A végső állomás minden esetben az, hogy ez a kérdés az opcionális státusból átkerül a normatív státusba, a választhatóból a kötelezően követendő kategóriába. Az opcionalitást eleve csak egy átmeneti útként értelmezik. Az új irány azért opcionális, mert egyelőre ezt nem lehet teljes erővel ráerőltetni a nem ehhez szokott, más világban szocializálódott lelkészi személyekre és gyülekezeti tagokra – ez konfliktusokhoz vezetne. Szükség van tehát egy „szocializációs” időszakra, amíg vagy megtörténik egy generációváltás, vagy az egyházban lévők lassan hozzászoknak az új etikai megfontolásokhoz.

A jelenlegi állás szerint már nem az a kérdés, hogy ez meg fog-e történni nálunk – biztos, hogy előbb-utóbb meg fog –, hanem az, hogy mely felekezet lelkészei lesznek ebben az úttörők.

Ez is érdekelhet

Konzervatív-evangelikál társbérletbe kerestetik – Helyzetértékelés és válasz a progresszív vádaskodásra
Dogmatika nélkül nincs evangéliumi etika, avagy szabadulás a progresszív moralizmus béklyójából – reakció Pecsuk Ottó szavaira
Az Evangelikál Csoport Egyesület korrekciója Bolba Márta evangélikus lelkésznő kijelentései kapcsán
A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” és annak kritikája – X. parancsolat

Hozzászólás írása