John Gresham Machenre emlékezünk – Gondolatok Machen Keresztyénség és liberalizmus című műve kapcsán, VII. rész (kulcs a keresztyén egységhez)

– Az I, II., III., IV., V., és VI. rész –

John Gresham Machen Keresztyénség és liberalizmus című műve megjelenésének századik évfordulója alkalmából indított sorozatunkat, mely reményeink szerint megmutatta Machen profetikus „vénáját” – ebből fakadóan pedig e mű megdöbbentő relevanciáját és aktualitását –, a mostani utolsó, 7. résszel zárjuk.

Mi mással is tehetnénk így, mint Machen azon gondolataival, melyek a jelenkori keresztyénség nagy fokú diverzitása ellenére is hangsúlyozzák a felekezetek, teológiai tradíciók és egyházi frakciók között megvalósítható különféle típusú és intenzitású közösséget. Ez utóbbira legalább olyan nagy szükség van – ha nem nagyobb –, mint Machen idejében. Ha Machen alaptézise igaz – mi úgy gondoljuk, hogy igen –, tehát hogy a teológiai liberalizmus és annak mai vadhajtása és destruktív túlburjánzása, a dogmatikai és etikai káoszt büszkén képviselő progresszív keresztyénség nem tekinthető keresztyénségnek, akkor – minden közöttük feszülő jogos teológiai ellentét és vita dacára is – egyszerűen nélkülözhetetlen a különféle teológiai hagyományt képviselő keresztyén csoportok közötti bölcs együtt munkálkodás. Másképp megfogalmazva: ha a teológiai liberalizmus már nem keresztyénség, akkor fel kell ismernünk, hogy mi az, ami még igen. Hogy el tudjuk határolni a „keresztyénségeket” attól, ami már nem keresztyénség – és itt az eltérő fokozatokat is tekintetbe vesszük –, az valóban bölcsességet igényel, hiszen fel kell ismernünk, hogy mely doktrínák tekinthetők elsődlegesnek, másodlagosnak és harmadlagosnak (lásd itt).

Azon csoportokkal, amelyekkel az elsődleges tantételeket illetően közös örökséggel rendelkezünk, de esetlegesen a másodlagos vagy harmadlagos doktrínákat illetően különbözünk, kéz a kézben, szorosan együttműködve kell nekifeszülnünk a magát keresztyénségnek álcázó, keresztyénellenes ideológiákkal szemben – már csak azért is, mert a liberális, progresszív eszmék felekezeti határokon átívelően jelentkeznek mindenféle keresztyén csoportosuláson belül. E közös harc jegyében természetesen nem szabad feloldódni valamiféle kontúr nélküli ökumenizmusban, de az ettől való félelem nem indíthat arra, hogy erőinket a kelleténél jobban szétforgácsoljuk.

Ha ez így van, akkor a történelmi keresztyénségre nemcsak az azon kívül eső liberálisok (és progresszívek), hanem azok a széthúzást generáló, nyughatatlan, izgága, a teológiai különbségeket helytelenül tematizáló, a meglévő teológiai ellentéteket a kelleténél jobban felerősítő „evangéliumiak” is veszélyt jelentenek, akik képtelenek megfelelően súlyozni a különböző típusú doktrínákat: akik nem tudnak különbséget tenni elsődleges, másodlagos és harmadlagos tantételek között, ezért olyan vehemenciával kardoskodnak másodlagos és harmadlagos tételek mellett, mintha azok elsődlegesek volnának.

Ezek a típusú személyek arról ismerhetők fel, hogy a külső veszéllyel szinte soha nem veszik fel a kesztyűt – kerülgetik, mint macska a forró kását –, ezzel szemben gátlás nélkül, megvadult elefántként trappolnak be az evangéliumi keresztyénség törékeny egységének porcelánboltjába, hírből sem ismerik a fentebb említett „fokozatosságot”, és egyedül magukat reprezentálva igaz hívőként mindenki mást megalkuvónak és elhajlónak bélyegeznek.

Lényegében a nagy múlttal rendelkező és eredetét tekintve pozitív tartalmat közvetítő fundamentalizmus kifejezés legnegatívabb jelentésárnyalatát képviselő személyekről van tehát szó. Azért különösen veszélyesek, mert a valódi motivációjuk nem a történelmi keresztyénség megőrzése a külső veszéllyel szemben – és a különféle evangéliumi frakciók közötti, ezt elősegítő érzékeny egyensúly fenntartása –, hanem az öndicsőítésből táplálkozó pusztítás.

A Keresztyénség és liberalizmus című műből vett alábbi idézet Machennek a témát illető józanságát és kiegyensúlyozottságát tükrözi. Mindez annak tekintetében különösen érdekes, hogy kortársai épp Machent bélyegezték intoleránsnak és széthúzást keltőnek. Munkássága és bátor kiállása azonban egyértelműen kifejezi, hogy mi a különbség az igazsághoz való megalkuvás nélküli ragaszkodás és az igazságra hivatkozó, ámbár józanságot mellőző, önérdekből táplálkozó rombolás között. Aki józan, az tisztában van azzal, hogy kivel milyen szinten és milyen módon lehet és kivel nem szabad együttműködni, illetve hogy mikor jön el a szakítás ideje. Aki mellőzi a józanságot, az senkivel semmilyen módon nem tud közösséget vállalni, aki nem pontosan – minden ízében és porcikájában – olyan, mint ő maga. Ez nem „ortodoxia” – a hit szabálya iránti elkötelezettség –, pláne nem ortopraxis, hanem önmagunk istenítése.

***

„…fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy amikor a keresztyénség dogmatikai alapjainak elhanyagolhatatlanságáról értekezünk, mégsem állítjuk, hogy a tanítás minden pontja ugyanolyan mértékben fontos. Kétségkívül lehetségesnek tartjuk a keresztyén közösséget az esetleges véleménybeli különbségek ellenére is.

Jó példa erre az a véleménykülönbség, amely az utóbbi években különösen kihangsúlyozódott, és amely az Úr visszajövetelének körülményeihez kapcsolódó események sorrendjére vonatkozik. Sokan a keresztyének közül azt vallják, hogy az Úr Jézus akkor fog visszatérni testi jelenlétében a földre, amikor a bűn már eléri tetőpontját a világban, s akkor majd egy ezer évig tartó igazságos uralom veszi kezdetét, amelyet aztán valóban a világ vége követ. Eme könyv írója szerint e meggyőződés teljességgel helytelen, és Isten szavának hamis értelmezéséből fakad, mert véleményünk szerint a Szentírás próféciái nem teszik lehetővé a jövő eseményeinek ilyen pontos feltérképezését. Az Úr vissza fog jönni, és világos, hogy visszajövetele modern értelemben nem csupán »lelki« jellegű lesz, de hogy ebben a folyamatban oly kevés szerepe lenne a Szentléleknek, és oly sok az Úrnak az ő testi megjelenésében, azt a Szentírás szavai egyáltalán nem igazolják. Mi legyen tehát a mi álláspontunk ebben a vitában, mert az bizonyos, hogy nem maradhatunk közömbösek? A »chiliazmus« vagy »premillenarizmus« fellángolása a modern egyházban komoly aggodalmat jelent számunkra, és véleményünk szerint a Szentírás helytelen értelmezésének tudható be, és hosszú távon igen rossz hatást gyakorolhat. Ennek ellenére mégis egyek vagyunk azokkal, akik a premillenarista álláspontot vallják, mert ők velünk együtt tiszteletben tartják a Biblia autoritását, és csak az értelmezésében különböznek tőlünk. Velünk együtt elfogadják az Úr Jézus isteni voltát és ugyanúgy Krisztus testté lételének, illetve visszajövetelének természetfeletti jellegét. Ezért tévedésük a mi szempontunkból, bár komoly, mégsem végzetes, s mi közösségben maradhatunk velük a Biblia, illetve az egyház nagy hitvallásaihoz való hűségben. Így tehát nagyon megtévesztő lehet, amikor a modern liberálisok úgy beszélnek a vitatott aktuális kérdésekről – úgy otthon, mint missziós területeken –, mint a premillenaristák, illetve az ellenkező oldal közötti különbségről. A probléma tulajdonképpen egyrészt a premillenarista vagy nem premillenarista keresztyénség, másrészt pedig a keresztyénség teljes naturalisztikus tagadása között feszül.

Egy másik véleménykülönbség, amely ugyancsak gyakran felmerül a keresztyén közösségekben, a sákramentumok hatékonyságára vonatkozik. Ez egy nagyon fontos véleménykülönbség, és ha tagadnánk a kérdés komolyságát, az nagyobb hiba lenne, mintha egyenesen átállnánk a vitában a helytelen álláspontra. Gyakran hangoztatják, hogy a keresztyének megosztottsága gonosz dolog, s ez kétségkívül így is van. A gonoszság azonban magukban a megosztást okozó tévedésekben keresendő, nem pedig azoknak felismerésében. Valóban nagy csapás volt, amikor a »marburgi konferencián« Luther a közte és a reformáció svájci képviselői között kialakult vita során az úrvacsorára utalva felírta a táblára: »Ez az én testem«, majd odafordult Zwinglihez és Oecolampadiushoz, és azt mondta: »Bennetek más lélek lakik.« Ez a nézeteltérés meghasonláshoz vezetett az egyház lutheránus és református ága között, s ezzel a protestantizmus sokat veszített abból, amit egyébként elnyerhetett volna. Igen nagy csapás volt ez, amely azonban annak tulajdonítható, hogy Luther (hitünk szerint) tévedett az úrvacsorát illetően, s amely még sokkal nagyobb csapás is lehetett volna, ha Luther ezt mint jelentéktelen kérdést tárgyalta volna. Luther tévedett, de mégsem tévedett olyan nagyot, mintha ugyanakkor ellenfeleinek azt mondta volna: »Atyámfiai, csekélyke kérdés ez, s aligha számít, hogy ki-ki mit gondol az Úr asztaláról.« Az ilyen közömbösség végzetesebb lehetett volna bármely szakadásnál az egyház ágai között. Egy Luther, aki kompromisszumot köt az úrvacsorát illetően, soha nem mondhatta volna ki a wormsi zsinaton, hogy »Itt állok, másként nem tehetek. Isten engem úgy segéljen. Ámen.« A tanítással szemben tanúsított közömbösség senkit sem tehet a hit hősévé.

Egy másik különbség az igehirdetői szolgálatra vonatkozik, annak természetét és az azzal járó kiváltságokat érinti. Az anglikán tanításnak megfelelően a püspök olyan autoritással bír, amelyet az Úr apostolaitól származó, egymást követő felszentelések során nyerhetett el, s e nélkül a felszentelés nélkül nincs érvényes papság. Más egyházak tagadják az »apostoli szukcesszió« elvét, s eltérő nézeteket vallanak az igehirdetői szolgálatról. A különbség itt sem elenyésző, és a legkevésbé sem rokonszenvezünk azokkal, akik az egyház hatékonysága érdekében megpróbálják rávenni az anglikánokat arra, hogy engedjék lejjebb a mércét, amelyet hitelveik alapján felállítottak. E különbség fontossága ellenére sem hat a közös gyökerekig. Még egy a más egyházak tagjait szakadárnak tekintő, lelkiismeretes anglikán számára is lehetséges a közösség más egyházakhoz tartozó egyénekkel, és kétségkívül még, akik elutasítják az igehirdetői hivatás anglikán szemléletét, azok is elismerik, hogy az anglikán egyház Krisztus testének tagja lehet.

Beszélnünk kell a kálvinista vagy református teológia, illetve a metodista egyház arminiánus teológiája közötti különbségekről is. Nehéz elhinnünk, hogy bárki, aki valaha is figyelmesen tanulmányozta ezt a kérdést, jelentéktelennek tekintené az eltérést – éppen ellenkezőleg: a keresztyén hit legmélyebb kérdéseit érintő problémával van dolgunk. Egy kálvinista arra kényszerül, hogy az arminiánus teológiát a Szentírás isteni kegyelemről szóló tanításának komoly megcsonkításaként értelmezze, míg egy arminiánusnak hasonló módon komoly problémát kell, hogy jelentsen a református egyházak tanítása. A rendkívüli fontossággal bíró kérdésekben élesen ellentmondó vélemények ellenére azonban itt is lehetséges az igaz evangéliumi közösség.

Sokkal számottevőbb a különbség a római egyház, illetve az evangéliumi protestantizmus minden formája között. Ennek ellenére van egy közös örökség, amely mégis összeköti a római egyházat a ma élő protestánsokkal, amely tiszteli a Szentírás tekintélyét, és elfogadja a korai nagyszerű hitvallásokat. Természetesen nem akarjuk kisebbíteni a különbséget, amely elválaszt minket Rómától, hiszen a szakadás kétségkívül óriási, de még így is majdnem elenyésző ahhoz a mélységhez képest, amely sokszor protestáns egyházaink lelkészei és közöttünk feszül. A római egyház a keresztyén egyház megrontását példázza, de az is bizonyos, hogy a naturalisztikus liberalizmusnak sincs semmi köze a keresztyénséghez.”