Az evangelikál hittartalom meghatározása / „triage” modell

 

– Az alábbi eőadás 2017 október 7-én, az Evangelikál Csoport Egyesület szervezésében megrendezésre került „Teológusok párbeszédben” konferencián hangzott el a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának székházában –

 

A jelen dolgozatban arra vállalkozunk, hogy a következő kérdésekre próbáljuk választ adni: mit jelent az evangelikalizmus, hogyan definiálhatjuk? Kit nevezhetünk a protestantizmuson belül “evangelikálnak”? Mi az a dogmatikai, hitvallási “keret”, amely jól láthatóan körülhatárolja azokat a hit – és tantételeket, amelyeket az evangelikalizmus magában foglal, és melyek azok a teológiai meggyőződések, amelyek már nem férnek be ebbe a keretbe? Mindebben a jól ismert amerikai történész-teológus, Albert Mohler Jr.-nak, a Kentucky államban található déli baptista teológiai szeminárium elnökének az írására fogunk támaszkodni (lásd: “Confessional Evangelicalism”, in.: The Spectrum of Evangelicalism, Four Views). Mohlert, aki teológiáját tekintve kálvinista, sokan úgy emlegetik, mint az USA egyik legbefolyásosabb evangelikál személyiségét. Gondolatai több szempontból is hasznosak számunkra: egyrészt azért, mert az evangelikál mozgalom történetének rövid és tömör összefoglalását nyújtja, másrészt azért, mert az evangelikalizmus normatív meghatározására törekszik. Jelen írás szerzője Mohler vonalvezetése mentén halad, ugyanakkor értekezését saját gondolataival és megjegyzéseivel egészíti ki.

 

Az evangelikalizmus történeti aspektusai

Az angolnyelvű / angolszász világban az „evangelikál” kifejezés egészen a korai 19. századig vezethető vissza. David Bebbington skót történész George Whitefield,  illetve Charles és John Wesley nevével fémjelzett korai ébredési mozgalomból  (1730-1755 / lásd: Első Nagy Ébredés) eredezteti. Az első evangelikálok bizonyos értelemben brit metodisták voltak, és az ő szellemi örökségükkel rokonszenvezők.

Mi jellemezte ezt a szellemi közeget? Az evangélium szeretete, a szociális igazságtalanságok elleni fellépés, a megszentelt élet hangsúlyozása és annak gyakorlati megvalósítása. A mozgalom kezdete tehát a Brit szigetekre és Észak-Amerikára koncentrálódott.

Később a fogalmat az anglikán „low church”-höz tartozókra és a nonkonformistákra alkalmazták, akik a Church of England berkeiben feléledő anglo-katolicizmussal és az egyre inkább terjedő teológiai liberalizmussal szemben határozták meg magukat. Ebben az értelemben Mohler szerint Charles Spurgeon, a 19. századi Anglia (London) méltán híres baptista igehirdetője egyfajta paradigmaként szolgálhat az „evangelikál embertípusra”.

Volt idő, amikor az USA-ban az “evangelical” jelzőt a “protestáns” szinonímájaként használták. Később, a 20. század elején gyakran olyan mozgalmakkal kapcsolatban került elő a fogalom, amelyek számára rendkívül lényeges volt az evangelizáció. Később, amikor a modernista-fudamentalista vita kirobbant (még mindig a 20. század első negyedénél tartunk), sokan az evangelikált/evangelikalizmust elkezdték olyan fogalomként, vagy megjelölésként használni, ami egyfajta elhatárolásra  is alkalmas – egyrészt a teológiai liberalizmustól és a modernista törekvésektől, másrészt a fundamentalizmustól való elhatárolásra.

A 20. század elején különféle felekezetekben egymással szembenálló erők viaskodtak egymással. Kétfajta keresztyénség versengett életre-halálra, a keresztyén hit két különböző értelmezése. A modernisták alkalmazkodtak teológiájukban az antisupernaturalizmushoz. Az értelmiségi rétegek gondolkodását szinte teljesen meghódította ez az új gondolkozás. Adoptálták a Biblia magas-kritikai értelmezését és magyarázatát, és újradefiniálták a keresztyénség központi doktrínáit. Ez hatással volt minden felekezet, egyházi intézmény és gyülekezet életére. Relativizálták a történelmi hitvallásokat is. A legnagyobb protestáns felekezetekben, népegyházakban átvették a teológiai oktatás és különféle intézmények feletti kontrolt.

A fundamentalisták támadásba lendültek. Elvetették e „teológiai forradalmat”, és ragaszkodtak a hit fundamentumaihoz, így próbálva szembe menni a liberális tendenciákkal. A fundamentalizmus erőteljes mozgalommá fejlődött. Rendszeresen megtartott bibliai konferenciák kapcsolódtak hozzá, neves igehirdetők, evangelizátorok és különféle keresztyén vezető személyiségek rendkívül szoros hálózata. Csata csatát követett, de végül a harcot – egy időre legalábbis – elvesztették a konzervatívok.

A két világháború közötti időszakban aztán a fundamentalisták a saját útjukat kezdték járni. Elhatárolódtak a történelmi felekezetektől, és megalapították saját bibliai kollégiumaikat, teológiai szemináriumaikat, kiadójukat, sőt, felekezeteiket. Az USA-ban a Scope ügy (más néven: majom per) után azonban fokozatosan kiszorultak – részben önként – az értelmiségi párbeszédből.

A „fundamentalizmus”, mint negatív konnotációjú fogalom, amely ekkor már viszonylag homogén mozgalmat jelöl, ekkor született meg. Ezzel együtt a fundamentalizmus és a liberalizmus/modernizmus közötti csata hevessége némileg alábbhagyott. A fundamentalizmus megteremtette saját, elszeparálódott szubkultúráját és közegét. Immár saját nyomtatott sajtóorgánumaival, rádióállomásokkal – kihasználva a technológia fejlődését – széles tömegeket tudott elérni.

A II. Világháború után fiatal keresztyén vezetők, lelkipásztorok, teológusok, evangelizátorok találtak egymásra, és a fundamentalizmus alternatívájaként a konzervatív keresztyénség új szárnyát teremtették meg. A modern evangelikalizmus alapító atyjairól beszélünk – gondoljunk Billy Grahamre, Carl Henry-re, Harold John Ockengara, Gleason Archerre, akik komoly presztizzsel rendelkező egyetemek fakultásain szereztek doktori címet, és az értelmiségi közbeszéd aktív résztvevői és formálói voltak. Ezek az „új evangelikálok” – ahogy magukat nevezték -, teljes elkötelezettséget mutattak a teológiai ortodoxia iránt, és hasonlóképpen, mint a fundamentalisták, szemben álltak a teológiai liberalizmussal. Ugyanakkor elhatárolták magukat a fundamentalista mozgalomtól is, legfőképp annak anti-intellektualizmusától, párbeszédtől való elzárkózásuktól és a szociális felelősségvállalás hiányától.

Nem sokkal később ezek a vezetők is megalapították saját egyházaikat, evangelizációs egyesületeiket, bibliai kollégiumaikat, teológiai szemináriumaikat, kiadóikat és missziós képviseletüket. A fő célkitűzésük az volt, hogy felekezettől függetlenül egy hiteles mozgalom keretein belül fogják össze a konzervatív protestánsokat. A legfontosabb periodika, amelyet megjelentettek, a Christianity Today nevű folyóirat 1956-ban indult a Christian Century liberális szellemiségű keresztyén lap alternatívájaként. Alapító kiadója Carl F. Henry volt, aki világossá tette, hogy a lap célja az “intellektuális hitelesség”.

A század utolsó negyedére az evangelikalizmusra úgy tekinthetünk, mint homogén mozgalomra, amelynek sikerült a nyilvánosság figyelmét magára irányítani, habár a hagyományos népegyházakat nem sikerült igazán visszahódítaniuk. Kollégiumaikkal, teológiai szemináriumaikkal, kiadóikkal, periodikájukkal, médiabirodalmukkal, online felületeikkel az evangelikálok Amerika „harmadik meghatározó erejévé” váltak az újra életre kelő, öntudatos katolicizmus és a – számában jelentősen hanyatló – fősodratú protestantizmus mellett. Az 1970-es években Amerika vallásosságáról már nem lehetett úgy beszélni, hogy figyelmen kívül hagyták volna az evangelikalizmus létét és befolyását.

 

Evangelikalizmus fenomenológiai értelemben

Ha az evangelikalizmust megróbáljuk körülírni, némelyek szerint annak csak inkább deskriptív leírására vállalkozhatunk, mintsem normatív meghatározására. A már említett David Bebbington meghatározása éppen ilyen deskriptív jellegű, külső megfigyelésen alapuló leírása az evangelikalizmusnak. Ő négy pontot sorol fel: 1.) biblicizmus (az evangelikalizmus különös hangsúlyt helyez a Szentírásra, Isten írott igéjére, feltétlen tekintélyt tulajdonítva neki), 2.) kereszt-centrikusság, azaz a fókusz Krisztusnak kereszten elvégzett áldozatára, és annak engesztelő hatására helyeződik; 3.) konvertizmus, vagy  megtérés-központúság (a keresztyénség evangelikál értelmezésében minden embernek feltétlenül szüksége van egy benső változásra, átalakulásra, amelyet megtérésnek nevezünk; 4.) aktivizmus az evangelizáció és a misszió terén. Bebbington szerint e négy pont az „evangelikál-hit” négy meghatározó jellemzője. A pontokat “Bebbington Quadrilaterál”-nak is nevezik, amely mára az evangelikalizmus általánosan elfogadott definíciójává vált.

E meghatározás azonban túl széles, hiszen ezek a kritériumok elképesztően nagyvonalúak. Nyilvánvalóan lefed olyan keresztyén csoportosulásokat, egyházi közösségeket is, akik messze nem tekinthetők – a szó klasszikus értelmében -evangelikálnak. Így arra a következtetésre kell jutnunk, hogy bár Bebbington deskriptív jellegű pontjai hasznosak lehetnek, mégsem lehet kielégítő számunkra akkor, amikor az evangelikalizmus “normatív” meghatározására törekszünk. Vajon e pontokkal a keresztyének hány százaléka ellenkezne? Valószínűleg a keresztyének nagyobb hányada egyetértene ezekkel, talán a római katolikusok és a sokszor szélsőségesen liberális protestánsok is, de vajon a felsoroltak közül melyik tudna azonosulni az „evangelikál” elnevezéssel? A válasz egyértelmű: egyik sem.

A pontos definíció hiánya jellemzi a közéletet is. Az USA-ban a nemzeti média azokra a csoportokra utal evangelikálként, akik nem liberálisok (tehát nem nevezhetők teológiailag liberálisnak), sem nem római katolikusok. Erre a megnevezésbeli zavarra jó példa a Times 2005-ös címlapstory-ja is. Egy olyan írásról van szó, amiben felsorolták amerika húszonöt legbefolyásosabb evangelikál vezetőjét, és a lista két katolikust is tartalmazott.

 

Evangelikalizmus normatív értelemben

Az evangelikalizmus fenomenológiai definíciója egyrészt nélkülözhetetlen, másrészt csak rendkívül korlátozott céljai lehetnek. Egyszerűen túl általános, és inkább az evangelikál hívő attitűdjeit jellemzi (ha úgy tetszik, kegyességét), mintsem az evangelikalizmust magát. Abban pedig végképp nem lehet segítség számunkra, hogy meg tudjuk mondani, hogy ki az, aki NEM számít evangelikálnak. Például az evangelikalizmusnak léteznek olyan új oldalágai, amelyek – tekintetbe véve az evangelikalizmus „alapító atyáinak” hitét és teológiáját – bajosan azonosíthatók ezzel a fogalommal, vagyis ezek teológiai meggyőződésétől, ethoszától rendkívül messze állnak.

Mohler szerint a probléma oka jelentős részben az, hogy hiányzik egy olyan „hitelesítő hatóság”, vagy tekintély, amely meghatározhatná ezen irányzat nélkülözhetetlen jellemzőit, sajátosságait. A római katolicizmusban ez a magisztérium – általánosabb értelemben a Vatikán, szűkebb értelemben a tanítói hivatal. Ez az, amely definiálja a „katolikus identitást”, azaz hogy mit jelent katolikusnak lenni. Az evangelikalizmusban azonban nincs pápa, nincs magisztérium. Az evangelikalizmust azon folyamatos viták és dialógusok mentén lehet definiálni, amelyek az evangelikalizmus egyes képviselői, egyes egyházak és csoportosulások, vagy intézmények között folynak. Legfeljebb ezek alapján lehet az evangelikalizmust tovább desztillálni központi hittételekre. De még ez sem elegendő. A csak deskriptív, leíró jellemzése nem segít nekünk, hogy következetesen tudjuk képviselni e mozgalmat és annak hittartalmát. Az evangelikalizmus épsége  megkívánja az evangelikál identitás normatív definícióját. Ennek a definíciónak magában kellene foglalnia az evangelikalizmus történelmi értelmezését (honnan indult stb.), illetve jelenlegi formájának deskriptív leírását, és ezen túl még valamit!

Mit nevezhetünk hát evangelikalizmusnak? Az evangelikalizmus azoknak a keresztyén hívőknek a mozgalmára utal, akik tudatosan és meggyőződéssel kontinuitást keresnek (illetve abban vannak) a protestáns reformáció teológiai örökségével és annak formuláival, a solákkal. És mint ilyen, egészen a legkorábbi időkre nyúlik vissza, hiszen azért a „hitért küzdenek, amely egyszer és mindenkorra a szentekre bízatott”, és amelyet századokon át hűen megőriztek. A reformátorokkal azonosulva tudatosan és meggyőződéssel keresik az apostolokkal, az apostoli tanítással való közösséget. Hitükben az evangelikálok magukénak vallják az egyetemes hitvallásokat és a reformáció egyházainak történelmi hitvallásait. Albert Mohler szavai szerint: „az evangelikalizmus olyan, különféle felekezetekhez tartozó hívők mozgalma, akik Isten kegyelmétől vezérelve eltökélten próbálják megőrizni és megvédeni a hitet a gyengüléstől és elfajzástól.”

 

Evangelikalizmus: elhatárolás vagy a centrum felé haladás / exkluzív vagy inkluzív modell

Mohler az evangelikalizmus meghatározására vonatkozó próbálkozásokat a halmazelméletből vett kifejezésekkel érzékelteti: egyrészt beszélhetünk ún. „korlátos halmazról”, másrészt nyitott halmazról. Mi  ehelyett, de ugyanezt a gondolatot kifejezendő két különböző szemléletmódról, megközelítésről beszélünk: az egyik arra a határra helyezi a hangsúlyt, ami elválasztja az evangelikál meggyőződésű embereket azoktók, akik meggyőződéseikben nem osztoznak velük, a másik szemléletmód pedig azokra a közös pontokra helyezi a hangsúlyt, amiben mindazok osztoznak, akik ilyen vagy olyan oldalról az evangelikalizmushoz sorolják magukat. Ez utóbbitban azok a közösen vallott hit-tartalmak, meggyőződések vannak fókuszban, amely felé mindannyian tendálnak, mozognak.

Ha az első modellt vesszük alapul, amely a „belül lévőket” a „kívül lévőktől” elválasztó vonalra, határra helyezi a hangsúlyt, akkor a fundamentalizmus strukturális felépítésénél találjuk magunkat. Ne felejtsük el, hogy a fundamentalizmus azokra a hittételekre helyezi a hangsúlyt, amelyek világos határt képeznek a „kívülállók” és a „bent lévők” között. Azaz egyfajta „doktrínális karámot”, vagy „kerítést” hozunk létre, elkülönítve a kerítésen belül lévőket a kint lévőktől. Kétségtelen, hogy a doktrínális tisztaságot szavatolhatja e modell, ugyanakkor hajlamos megcsontosodott ortodoxiába hajlani, és a „mi és az ők” mentalitást erősíti (tegyük hozzá, az apostol is él ezzel a szókészlettel: „közülünk jöttek, de nem voltak közülünk valók”). Azok, akik kívül vannak, azoknak meg kell felelniük bizonyos kritériumoknak, követelményeknek ahhoz, hogy be tudjanak lépni,  hogy a “kerítésen belülre” tudjanak kerülni. Itt a lelkipásztorok, presbiterek vagy teológiai bizottságok “kapuőrként”, vagy “portásként” funkcionálnak. Konkrét példát említve: ilyen lehet egy teológiai állásfoglalás, vagy nyilatkozat, például a Biblia inneranciájáról szóló Chicacói Nyilatkozat. Aki egyetért a nyilatkozatban foglaltakkal, evangelikálnak tekinthető, aki nem, az nem tekinthető annak. Hasonló szerepet tulajdoníthatunk az idén augusztusban közzétett Nashville-i Nyilatkozatnak is, amely a nemekkel és az emberi szexualitással kapcsolatos magatartásformák történelmi keresztyén nézetét rögzítette.  Sokan épp ezeknek a nyilatkozatoknak tulajdonított szerep miatt nem fogadják el ezeket a dokumentumokat, mondván „nem hitvallások”. John Stott , a nagy evangelikál tanító ennek szellemében illette kritikával a Chicagói Nyilatkozat kapcsán a „tévedhetetlenség” fogalmát: „nem bölcs és nem tisztességes dolog a „tévedhetetlenséget” sibbolethként használni, amelynek révén eldönthetjük, ki az evangelikál keresztyén, és ki nem. A hiteles evangéliumi hívő ismertetőjele nem az aláírás, hanem az alárendelés. Tehát nem az, hogy elfogadunk –e egy feddhetetlen formulát a Bibliáról, hanem az, hogy a gyakorlatban engedelmeskedünk-e annak, amit a Biblia tanít…”. Tegyük hozzá, hogy Stott nem tagadta a bibliai tévedhetlenséget, csak a fogalmat tartotta szerencsétlennek. Ezzel szemben a Szentírás tekintélyével kapcsolatban inkább az „igaz és a megbízható” kifejezéseket tartotta helyesnek. Ez a modell – ahogy látjuk – inkább az „aláírást”, a konkrétt hit-tartalmak iránt kifejezett egyetértést részesíti előnyben.

 

A központra / a közös pontokra fókuszáló modell

Itt nem beszélhertünk fix határokról, nincsenek falak, nem létezik “kerítés”. Nincs elválasztóvonal, amelynek az egyik oldalán „mi”, másik oldalán pedig „ők” helyezkedhetnének el. Nincsenek szabályok, vagy útmutatások annak meghatározására, hogy ki számít “bentlévőnek”, és ki nem. Ez a modell mindenkit szívesen vár. Inkluzív, befogadó.

De miben különbözik e modell véletlenszerűen összesereglett emberek csoportjától? A centrum, a középpont miatt. A központtal rendelkező halmaznak nincsenek határai, hogy az embereket külső segítséggel bent tartsa a körben, de – elvileg – olyan lenyűgöző a középpont, hogy bevonzza a tőle kisebb vagy nagyobb távolságban lévőket.  Nincsenek „portások”, akik beengednék vagy visszafordítanák az embereket, ezért ebben a rendszerben mindenki egyenrangú és mozgásban van – a központ irányába. Valaki gyorsabban közeledik a középponthoz, valaki lassabban. Sokszor ezt az afrikai szavannával kapcsolatos képpel szokták érzékeltetni: a száraz évszakban, időszakban az ivóvíz limitált, a patakok és a folyók kiszáradnak vagy összezsugorodnak. A ragadozó és növényevő állatok is „feladják” egy idő után az ösztöneiket, hogy a még alapvetőbb igényüket kielégítsék. Így kerülhet sor arra, hogy az oroszlán és a zebra egy itatónál iszik, egymástól pár méterre.

Úgy tűnik, hogy ez a modell inkább az evangelikál kegyességre helyezi a hangsúlyt; ahogy Sott mondja: a hiteles evangéliumi hívő ismertetőjele az „alárendelés”.

 

A harmadik modell / a két modell ötvözete

Itt a tan és a kegyesség megfelelő egyensúlyba kerül egymással. Megvan mind az „aláírás”, mind az „alárendelés.” Az evangelikálok szeretik Krisztust és lelkesednek az evangéliumért, miközben teljesen egyértelmű, hogy bizonyos hitelvek elhatárolják őket másoktól. Ha csak az egyiket hangsúlyozzuk, korlátok nélküli enthusiazmusba süppedünk, ha pedig csak a „kerítésre”, a tantételekre helyezünk hangsúlyt, akkor száraz ortodoxiához juthatunk.

Az evangélium lényegét a következő állításra redukálhatjuk: „Jézus Krisztus Úr és Megváltó.” Ez a hitvallás a bibliai kijelentés centrumát testesíti meg. Azonban látnunk kell, hogy ez a kétségtelenül igaz, de nagyon rövid, kettős-állítás is egy teológiai állásfoglalás, amely bővebb meghatározást és tisztázást igényel, különben trópussá, képes beszéddé vagy emocionális vallomássá silányul.

A harmadik modell tehát hasznosabb, ha az evangelikál identitást próbáljuk meghatározni. John Stott például emellett érvelt: „…amikor megpróbáljuk meghatározni evangéliumi hitünk és azonosságtudatunk lényegét, számomra fontosnak tűnik, hogy különbséget tegyünk az isteni és az emberi tevékenység között: az elsődleges és a másodlagos között, aközött, ami a középponthoz tartozik, és aközött, ami valahol a középpont és a periféria között helyezkedik el.” Stott J. I. Packer hat pontból álló definícióját követte, és ezt bontotta két részre: elsődlegesre és másodlagosra. Első három elemként a következő pontokat említi: az „Istennek a Szentírásban és a Szentírás által megjelenő tekintélye, Jézus Krisztusnak a keresztben és a kereszt által megjelenő fenséges volta és a Szentlélek különféle szolgálatokban és szolgálatok által megjelenő uralma.” A következő három pontként (nem véletlen a sorrend) a következőket említi: megtérés, evangelizáció és közösség. E három pont szerinte nem is annyira kiegészíti, mintsem kifejti az első hármat. Feltehetjük a kérdést: elegendő ez ma? Véleményünk szerint nem.

E modell nagy hiányossága az, hogy nem vesz tudomást arról, hogy komoly eltérések és különbségek lehetnek bizonyos csoportok között már abban is, hogy mely doktrínákat, teológiai tételeket tekintenek központinak, vagy periférikusnak. Például korábbi hitvallásaink nem tematizálták bővebben a házasság intézményét, vagy a nemek egymáshoz fűződő viszonyát, míg mostanra ez rendkívül aktuálissá vált. Vajon az ezzel kapcsolatos teológiai állásfoglalásaink periférikusnak tekinthetők, vagy nem?

Mohler, ha már választania kell, egyértelműen a két modell ötvözete, azaz a harmadik elképzelés mellett érvel, mondván mind a középppontot, mind a határt, az elválasztó vonalat hangsúlyoznunk kell, és ez talán elvezet az evangelikál identitás megfelelő meghatározásához. Ő maga azonban egy kifejezőbb, adekvátabb rendszer bevezetését javasolja, amely alkalmas lehet arra, hogy megértsük teológiai felelősségünket, és segít definiálni, hogy mely doktrínáknak van központi és esszenciális jelentősége hitünkben.

 

Hármas osztályozási rendszer (triage)

Mohler egy ún. hármas osztályozási rendszert javasol, három kategóriát. Egy, az egészségügyből kölcsönvett képet használ ennek ábrázolására. Gondoljunk egy korház sürgősségi osztályára, ahol a korházi dolgozóknak, mentősöknek, orvosoknak és nővéreknek hasonló döntést kell hozniuk, mint nekünk, teológusoknak. El kell dönteniük, hogy a betegek közül ki szorul azonnal sürgősségi ellátásra, és mely páciensek azok, akiknek az esete nem olyan sürgős, és emiatt várakozhatnak. Meg kell hozniuk a felelősségteljes döntést, éspedig azon képességük alapján, mely alapján különbséget tudnak tenni eltérő prioritások között. A fogalom, amelyet Mohler használ, az ún. „triage” is egy olyan szakszó, amely a betegek katasztrófa esetén való szortírozását hivatott jelölni. A lényeg ebben a rendszerben  a fontossági sorrend. Ez a modell egy zavarodott helyzetet hivatott rendezni, és talán alkalmas lehet arra, hogy jelenkorunk keresztyénei képesek legyenek hitüket definiálni, és annak elsődleges prioritásait felismerni.

Ez alapján beszél Mohler elsőrendű, másodrendű és harmadrendű tantételekről, doktrínákról.

Az elsőrendű doktrinák: az elsőrendű doktrínák közé tartoznak keresztyén hitünk központját jelentő tantételek: a Szentháromságra vonatkozók, Jézus Krisztus kettős természete (teljes istensége és embersége), az egyedül hit által való megigazulás és a Szentírás tekintélye.

Az első századok eretnekei, heretikusai leginkább az apostoli egyház Krisztus személyével kapcsolatos felfogását támadták, illetve Jézus istenfiúságának mibenlétét feszegették. A másik központi jelentőségű vita akörül zajlott, hogy a Fiú milyen kapcsolatban áll a Szentlélekkel és az Atyával. Az első egyetemes zsinatok (Nicea, Konstantinápoly, Efézus, Kalkedon) ezeket, a keresztyénség központi doktrináit tisztázták és védték meg. E zsinatok határozatai jelentik doktrinális értelemben az ortodox keresztyén hit alapját. Aki ezeket az igazságokat tagadja, hitvallásos értelemben nem is tekinthető keresztyénnek. A krisztológiai és trinitariánus tantételek mellé illeszthetjük a hit általi megigazulás doktrínáját. Enélkül magát az evangéliumot tagadnánk, és az üdvösséget egy, az emberi érdemekre  alapuló rendszerré változtatnák. A hit általi megigazulás doktrinája tehát ugyancsak elsőrendűnek tekinthető, ahogy a Szentírás feltétlen tekintélye is, hiszen ez utóbbi nélkül nem maradna számunkra semmiféle adekvát tekintély, melynek segítségével különbséget tehetnénk igaz és hamis tanítás között. Ez utóbbi kettő – a megigazulás és a Szentírás tekintélye – ugyan nem az egyetemes zsinatok által deklarált doktrinák közé tartoznak, és a teológiai viták kereszttüzébe később kerültek, ugyanakkor protestánsokként nem tagadhatjuk, hogy az elsődlegesek közé kell sorolnunk őket. Ez még akkor is így van, ha tudjuk, a megigazulás kérdése jóval később, a reformáció korában vált igazán égetővé, a Szentírás tekintélye pedig a felvilágosodás, a racionalizmus, illetve a modern és az azt követő posztmodern által kérdőjeleződött meg.

Az elsődleges doktrínák közé sorolhatjuk még a 20 század második felében, vagy inkább harmadik harmadában aktuálissá váló kérdést is: az ember nemiségének kérdését, az ember férfinek és nőnek való teremtettségét, Istennek az ember nemiségével kapcsolatos célját, és az ebből fakadó intézményt, a házasságot. Ugyan e három téma nem másod, vagy harmadrangú doktrínából vált elsőrangúvá, hiszen korábban nem is tematizálták őket doktrínális szinten (hiszen annyira evidens volt az ezekhez való viszonyulás), mégis ma elsőrendűnek kell őket tartanunk.

Ebbők fakad, hogy minden olyan helyzetet, ahol ezekkel az igazságokkal kapcsolatos történelmi, keresztyén nézetet támadják, automatikusan “status confessionisnak” kell tekintenünk, azaz hitvallás-kényszernek, hiszen a keresztyén hit alapelemei forognak kockán. Így talán jobban értjük, miért furcsa (egy kisebb kitekintéssel élve a magyar helyzetre), amikor a hitvalláskényszer szülte modernkori nyilatkozatokat, illetve azok tartalmát arra hivatkozva kritizálják, hogy azok nem képezték egykor a keresztyén hit centrumát, hiszen az egyetemes zsinatok határozataiból, vagy a reformáció korabeli hitvallásokból hiányoznak: „Mivel” – érvelnek – „az egyetemes zsinatok határozatai, vagy a reformáció korabeli történelmi hitvallások e modern nyilatkozatok kijelentéseit explicit módon nem tartalmazzák, ezért ezek nem is annyira lényegesek, a meglévőkön túl pedig további  „kerítésekre”, határokra nincs már szükség”. „Ezek” – mondják – „a keresztyénség megosztottságához és kirekesztő mentalitáshoz vezetnek”.

Az ilyen érvelés alószínűsíthető oka az, hogy nem ismerik fel a keresztyénség történelmi és időbeli létezésének velejáróját, nevezetesen hogy hitünk újabb és újabb kihívásokkal szembesül, ahogy azt sem ismerik fel, hogy az apostoli hit védelmére világos utasítást kaptunk, és így magától értetődően folyamatosan hitvalláskényszerben élünk. Ez azt jelenti, hogy az apostoli hittartalom “határvonalát” mindig ott erősítjük meg, ahol szükséges – ahol hitünk centrumát támadják. Amikor tehát e modernkori nyilatkozatokat (Chicago Statement, Nashville Statement) hitvallásként kezeljük, vagy olyan dokumentumokként, amelyekre az evangelikál identitás kritériumaiként tekinthetünk, akkor nem új „kerítéseket” építünk, hanem eleve meglévő „implicit” határokra fordítjuk a reflektorainkat. Ami eddig kimondatlanul is elfogadott volt, arról most nyíltan beszélünk.

A már korábban említésre került Nashville-i Nyilatkozat nem új dogmákat gyárt, árkot ásva a keresztyének között, hanem az apostoli hit alaptételét deklarálja nyíltan. Anakronisztikus és hajánál fogva előráncigált érv, hogy, mivel ez a kérdés az első négy évszázad dogmafejlődésében, majd a reformáció korában nem került tematizálásra, ezért nem tehetjük azt hitünk centrumának részévé. Ezzel szemben mi úgy véljük, hogy ezek az igazságok MINDIG is az apostoli tanítás, és az egyház hitének szerves részét képezték.

Másodrangú doktrinák: amiben a másodrangú doktrínák különböznek az elsőrangúaktól, az az, hogy az ezekkel kapcsolatos felfogásbéli különbségnek nem mennek szembe a keresztyén identitással, pontosabban annak evangelikál értelmezésével. E különbségek mentén különféle keresztyén csoportosulások, felekezetek alakulnak, amelyek keresztyén identitását nem kérdőjelezhetjük meg. Ide tartozik például a keresztség módjának kérdése (felnőtt/hitvalló keresztség vs. csecsemőkeresztség), amelyről a baptisták és a reformátusok eltérőképpen gondolkodnak: a baptisták számára az első tekinthető biblikusnak, míg az utóbbi a reformátusok szövetségteológiájának egyik sarkalatos eleme. Ugyanakkor – lévén közös a hitük az elsődleges doktrinákat illetően – a baptisták és a reformátusok elismerik egymás valódi és hiteles keresztyén identitását, és azt is, hogy autentikus evangelikálok. Emellett természetesen realizálják a különbségeket is, amelyek megakadályozzák, hogy egyetlen felekezeten belül alkossanak egymással közösséget.

Számtalan ilyen dogmatikai (és egyházi-gyakorlati) különbség létezik, amely nem jelenti az evangélium tagadását, vagy annak aláaknázását.

Harmadrangú doktrinák: ezek azok a dogmatikai kérdések, amelyekben az evangelikálok között lehetnek nézeteltérések, úgy, hogy közben szoros közösséget alkothatnak egy felekezeten, de még a helyi gyülekezeten belül is. Ide sorolhatjuk például a különféle eszkatológiai elképzeléseket (az ezeréves királysággal, vagy az elragadtatással kapcsolatos hipotéziseket). Ennek ellenére a lényegesebb, a „sürgősebb” kérdéseket illetően teljes egység lehet ezen evangelikálok között.

 

A “triage” modell előnyei

Milyen hasznunk lehet az imént ismertetett hármas osztályozási, vagy más megfogalmazásban az eltérő „sürgősségi fokokat” szem előtt tartó rendszerből? Az elsőrendű doktrínákkal kapcsolatban jobban felismerjük – és ha felismertük, jobban elkerüljük – az eretnekségeket, amelyekkel  keresztyénként nem vállalhatunk közösséget, másrészt elkerülhetjük a harmadrendű tanításbéli eltérések miatti skizmát, szakadást. Ugyanakkor, legfőképp a másodrendű doktrínákat illetően építő vitára, teológiai disputára ösztönözzük a gazdag diverzitást felmutató evangelikál tábort. Ez hozzájárul egyrészt dogmatikai álláspontunk folyamatos felülvizsgálatához, másrészt – az előzőből adódóan – álláspontunk tudatosabbá válásához és az identitásunk megerősödéshez. Itt azonban vigyáznunk kell, hogy a teológiai és a felekezeti különbségek ne a keresztyén, azon belül is az evangelikál identitás tekintetében váljanak válaszfalakká. Ha a halmazelmélet által használt képekre szeretnék ezt a modellt átültetni, akkor a korlátos halmaz és a középpont felé orientáló szabadhalmaz fúzióját látjuk ismét magunk előtt. Ebben a rendszerben felismerjük azt, ami összeköt minket. A középpont egyértelmű, efelé haladunk folyamatosan, de bizonyos teológiai nézetkülönbségeknek és vitáknak is teret ad az evangelikál identitás körén belül. Bzonyos nézeteket viszont egyértelműen a körön kívül rekeszt.

 

Konklúzió

Az evangelikalizmus jövője nem pusztán teoretikus kérdés, hiszen a közelmúlt és a jelenkor kulturális és intellektuális nyomása kihívás elé állít mindannyiunkat, felekezettől függetlenül. Ahogy John Smith és kutató csapata kimutatta, a mai evangéliumi/evangelikál ifjúság és fiatal felnőttek hitét/kegyességét egyfajta „moralizáló terapeutisztikus deizmusként” lehetne leginkább jellemezni, amely egy kontúrjait vesztett, homályos, érzelmi keresztyén vallásosság. Az, ami leginkább lényeges, nem más, mint az evangéliumi hit centruma: a Krisztus iránti elkötelezettség és a benne való örömteli bizalom. Egyes evangelikál hívők és gyülekezetek számára ez a serkentő energia, de az egész evangéliumi mozgalom számára is. Azonban az evangelikalizmus, mint mozgalom, csak akkor lesz konzisztens, ha meg tudjuk mondani, hogy MI NEM evangelikalizmus. Meg kell értenünk, hogy a központ iránti elkötelezettség megköveteli a határok definiálását, és azt, hogy folyamatosan figyelemmel kísérjük, hogy hol probálják e lefektetett határokat feszegetni. A centrum – helyesen értelmezve – meghatározza a határokat. A határok nem önmagukért vannak, hanem a centrummal kapcsolatos helyes viszonyulást biztosítják. Minden koherens csoportosulásnak vagy mozgalomnak tudatában kell lennie azzal, hogy tagjai mit nem képviselnek és mivel nem azonosíthatók.