John Gresham Machenre emlékezünk – Gondolatok Machen Keresztyénség és liberalizmus című műve kapcsán, VI. rész (a helyettes bűnhődés jelentősége)

– Az I, II., III., IV. és V. rész –

John Gresham Machenre emlékezve nem tudjuk nem megemlíteni az ezen az oldalon már oly sokat tárgyalt dogmatikai tételt, a bibliai-reformátori-evangéliumi teológia alapvetését, hitünk gerincét, Krisztus halálának nélkülözhetetlen és központi nézetét, a helyettes bűnhődést. Nem pusztán azért említjük, mert keresztyén oldalként mindig aktuális számunkra Krisztus váltsághalála, hanem azért is, mert – ahogy erről a történelem, a régmúlt és közelmúlt tapasztalatai egyértelműen tanúskodnak – újra és újra ugyanazokat az ellenvetéseket fogalmazzák meg e váltsághalál – szerintünk biblikus – reformátori értelmezésével szemben.

Márpedig a tét óriási. François Turrettini (1623-1687), a református skolasztika egyik legnagyobbja a következőképpen nyilatkozott e tantétel jelentőségéről: „üdvösségünk legfőbb része, a hit horgonya, a remény menedéke, a szeretet szabálya, a keresztyén vallás biztos alapja és a keresztyén egyház legdrágább kincse. Amíg ez a tanítás sértetlen marad, addig maga a keresztyénség sincs veszélyben, és vele együtt azok békéje és üdvössége sem, akik Jézus Krisztusban hisznek. De ha elvetik vagy bármiyen módon csorbítják, romlásba és pusztulásba döntik a keresztyén hit egész építményét.”

Azoknak, akik nem igazán járatosak a teológiatörténetben, illetve nem követték figyelemmel az elmúlt évtizedek nemzetközi folyamatait és az elmúlt pár év hazai teológiai csatározásait, érdemes elolvasniuk a következő rövid és tömör összefoglalást, már csak azért is, hogy lássák, nem elvont „szőrszálhasogatásról” (a Haarspalterei Luther szóalkotása), nem mellékes vagy másod- és harmadrangú teológiai peremtémák körüli nézeteltérésekről, hanem valódi, az apostoli tanítást és az üdvözítő hitet fenyegető konzekvens, sémaszerű határfeszegetésekről és támadásokról van szó. Külön is érdemes kiemelni a sémaszerű kifejezést.

Többször és több helyen is írtak már arról, hogy az apostoli atyáktól, majd az egyházatyáktól kezdve bizonyíthatóan a helyettes bűnhődés volt Krisztus váltsághalálának központi és legdominánsabb értelmezése. Erről nem kívánok most többet írni – az elmúlt években számtalan publikáció jelent meg a témában az Evangelikálcsoport.hu oldalon is. Nemrég egyébként épp egy római katolikus portálon foglalták össze – rendkívül korrekt módon – az „angyali doktor”, Aquinói Tamás Krisztus keresztáldozatával kapcsolatos nézetét, amely lényegét tekintve Anselmus satisfactioelméletét és a reformátorok helyettes bűnhődéssel kapcsolatos gondolatait tükrözi. Tamás értekezésére evangéliumi keresztyénként nem mondhatunk mást, csakis áment.

Nos, a helyettes bűnhődés elleni támadások eredőjének – szűkebb értelemben – különösen is a 16–17. században Lengyelország területén elterjedt és az itáliai szentháromság-tagadó „reformátor” Fausto Sozzini személyére visszavezethető szocinianizmust tekinthetjük, amelynek forrását pedig végső soron különféle antitrinitárius eszmék képezik – kissé leegyszerűsítve: az unitarizmus –, amely – ugyancsak kissé leegyszerűsítve – az ókori eretnekség, az arianizmus továbbfejlesztett és aktualizált változata. Maga Sozzini egyébként közvetítőként lépett fel az unitárius Giorgio Biandrata és az ugyancsak unitárius Dávid Ferenc között kirobbant vitában. Ők ketten voltak Erdélyben az antitrinitárius eszmék fő hirdetői, jóllehet Dávid – korábbi evangélikus, majd református püspök – sokkal szélsőségesebb volt.

Ismeretes, hogy a szocinianizmus (és a vele szinte teljes átfedésben levő unitarizmus) tagadta az ortodox keresztyén doktrínák jó részét, úgymint Isten mindenhatóságát (és ebből fakadóan a mindentudását), a Szentháromságot, Krisztus istenségét és a hagyományos keresztyén szótériológiát. Kicsit részletesebben: elutasította a Krisztus preegzisztenciájával és szűztől születésével, a predestinációval, az eredendő bűnnel és a helyettes bűnhődéssel kapcsolatos keresztyén tanokat. Ha valaki ma, 2023-ban ellátogat a Magyar Unitárius Egyház Magyarországi Egyházkerületének honlapjára, és megnézi az Unitárius káté 66. kérdés-feleletét, ezt találja: „Miképpen szabadít meg Jézus a bűntől? Jézus a bűntől úgy szabadít meg, hogy megmutatja, mi a bűn, és miképpen lehet azt elkerülni. Életében pedig olyan példát állít előnkbe, melyet ha követni igyekszünk, a bűntől mind-inkább szabadok leszünk.” Ez a válasz teljes mértékben rímel a klasszikus liberális teológia Krisztus halálával kapcsolatos tézisére. Egy 16. század végi, 17. század eleji szociniánus hitvallás, pontosabban katekizmus, az úgynevezett Rakowi káté a Krisztus bűneinkért való elégtételéről szóló vulgáris tanítás cáfolata cím alatt így fogalmaz: „Én pedig állítom, hogy [Krisztus] nem szolgáltatott elégtételt bűneinkért az isteni igazságosságnak […], és nem is volt arra szükség, hogy elégtételt szolgáltasson.” (De Servatore, 1. fejezet)

Ismerve ezen előzményeket, nem tűnik túlzó állításnak, hogy – ahogy arra sok ortodox (hitvalló) protestáns is rámutatott már korábban – az egykori liberális teológia (és annak leágazása, pontosabban vadhajtása, a mai progresszív „keresztyénség”) nem más, mint színtiszta szocinianizmus, illetve unitarizmus. Emellett szól az is, hogy az unitarizmus a 19. század végétől már a névleges keresztyénségtől is eltérő vallási és filozófiai irányzatokat is integrált, úgymint panteista, deista, agnosztikus vagy nyíltan ateista tanokat. Arról már ne is beszéljünk, hogy a mai (rettentően fogyatkozó) unitáriusok között már közhelynek számít a nyílt teizmus pártolása és a dogmaellenesség. Sokatmondó az is, hogy 1961-ben az amerikai unitáriusok egyesültek az univerzalistákkal, megalakítva az Unitárius Univerzalista Szövetséget (Unitarian Universalist Association), sőt ma már a legtöbb unitárius univerzalista nem is tekinti magát klasszikus értelemben keresztyénnek.

Látva ezen előzményeket, nem véletlen, hogy az amerikai presbiteriánus egyház (Presbyterian Church, USA) 1910-ben elfogadott Doctrinal Deliverance (Doktrinális határozat) című dokumentumában megfogalmazott öt pont közül az egyik éppen a helyettes bűnhődés volt. Ez az irat a „klérus” soraiban egyre inkább terjedő liberális, modernista tendenciákra reakcióként kimondta, hogy öt tan szükséges és nélkülözhetetlen a keresztyén hittel kapcsolatban. Ez természetesen a keresztyén üzenetnek csak a redukciója volt, de szükség volt rá, hiszen épp ezen öt pontot kikezdve, módosítva vagy egyenesen tagadva próbálták dekonstruálni a történelmi keresztyénség üzenetét.

Szorosan ide, az előbb említett doktrinális nyilatkozathoz kapcsolódik az úgynevezett The Fundamentals (Fundamentumok) címen elhíresült tizenkét kötetes kiadvány is – erről is számtalanszor írtunk már oldalunkon. Az ebben szereplő írásműveket – összesen kilencvenet – 1910 és 1915 között jelentették meg. Az kötetekbe foglalt cikkekben a keresztyénség központi igazságait, doktrínáit mutatták be különféle protestáns felekezetekhez tartozó brit és amerikai konzervatív teológusok, egyértelműsítve a konzervatív protestáns keresztyénségnek a liberális teológiával és a modernista mozgalommal való szembenállását. A The Fundamentals sorozat különféle teológiai-ideológiai és szektariánus áramlatokra reagált, például a szocializmusra, a modern filozófiákra, az előbb említett szocinianizmusra-unitarizmusra, az ateizmusra, a mormonizmusra vagy éppen a Mary Baker Eddy-féle keresztyén tudományra. Dyson Hague egykori kanadai anglikán lelkész a The Fundamentalsban szereplő Atonement by Propitiation (Engesztelés bűnhődés által) című esszéjében a következőket írja: „Az az elképzelés, mely szerint Krisztusnak azért kellett meghalnia, mert Istent megsértették, és valakit meg kellett ezért büntetnie, vagy az, hogy az engesztelés egy monarcha Isten dühének a lecsillapítása volt, aki csak azért engedte el a gazembert, mert helyette megkínozta az ártatlant, illetve az igazság ehhez hasonló paródiái egyszerűen annak a felújított szocinianizmusnak a félremagyarázásai, amely megfertőzte a mai német, brit és amerikai teológia számos kimagasló vezető tanítójának a gondolkodását.”

Nagyot ugorva a történelemben, érdemes szót ejtenünk John Goldingay anglikán episzkopális teológusról, Ószövetség-tudósról, aki kilencvenes és kétezres években megjelent cikkeiben és önálló köteteiben elevenítette fel az egykori szociniánusok, majd a teológiai liberalizmus képviselői által vallott nézeteket. Goldingay azt állítja, hogy egyrészt az ószövetségi áldozatok (amelyek Krisztus áldozatának előképei) nem a bűn problémáját hivatottak rendezni (tehát a Zsidókhoz írt levél szerzője, valamint a történelmi keresztyénség mindeddig félreértette a szerepüket), másrészt – ebből fakadóan – szó sincs arról, hogy ezek lecsillapítanák vagy eltérítenék Isten bűn feletti haragját. Ebből fakadóan – mondja Goldingay – Krisztus áldozatának helyettes bűnhődésként való értelmezése téves, helytelen az ószövetségi áldozatok kontextusában, az áldozat célja inkább a rituális „tisztulás” vagy másképpen fogalmazva a bűn – tulajdonképpen személytelen, automatikus – kompenzációja.

Ezek után, a kétezres évek közepén egy ismertebb evangelikál szerző, Steve Chalke brit baptista lelkész, társadalmi aktivista (nem mellesleg azóta az LMBTQ-jogok élharcosa, aki nyíltan támogatja az azonosneműek közötti monogám kapcsolatokat, valamint többedmagával kidolgozott egy transzidentitást ünneplő liturgiát) „kozmikus gyermekbántalmazásnak” nevezte a Krisztus halálával kapcsolatos hagyományos evangéliumi nézetet (többek között a 2003-ban megjelentetett, Alan Mann-nal közösen jegyzett, The Lost Message of Jesus című művében támadta a helyettes bűnhődést).

Erre reakcióként a Brit Evangéliumi Szövetség (British Evangelical Alliance) kiadott egy nyilatkozatot, amelyben elhatárolódott Chalke nézeteitől, továbbá három konzervatív evangéliumi teológus is – közösen írt, Pierced for Our Transgressions – Rediscovering the Glory of Penal Substitution című könyvükben – erősen bírálta Chalke álláspontját, mondván, szembemegy a protestáns-evangéliumi hitvallásokkal.

A következő említésre méltó pont – amelyről itthon nem igazán értesültek, vagy ha egyesek igen, azt nem tematizálták – az a 2014-ben lezajlott nyilvános (és a YouTube-on megtekinthető) vita, amely Brian Zahnd és Michael Brown lelkész között zajlott le a helyettes bűnhődés kapcsán. Zahnd volt ellene, Brown mellette. Bár Zahnd eleve a helyettes bűnhődés karikatúrája („Isten gyermekáldozatot kíván”, „haragvó Atya, aki vérre szomjazik” és a szokásos túlzások), torz ábrázolása (amelyet szerinte először Kálvin János, genfi reformátor képviselt) ellen fogalmazta meg érveit, maga a vita lefolyása, módja jó hangulatú és magas szintű volt. Ugyanakkor kettejük példája tökéletesen kifejezi, hogy a dogmatika és az etika a legszorosabb módon összefügg. Zahnd sajnos egyre csak távolodik az evangéliumi szexuáletika partjaitól (bár 2018-ban még bizonygatta, hogy nem hajlandó „melegesküvőket” celebrálni gyülekezetében, kapott is érte hideget-meleget), szemben a minden szempontból hitvalló Brownnal, akinek Jézabel harca Amerika ellen – Hogyan akarja Jézabel tönkretenni Amerikát? Megfordítható ez a folyamat? című könyve nemrég magyar nyelven is megjelent a Patmos Records gondozásában.

Ugorva megint az időben – immár hazai vizekre evezve –, érdemes megemlíteni, hogy 2018 szeptemberétől – érdekes módon egy magát „teljesevangéliumiként” azonosító – pünkösdi-karizmatikus típusú independens közösség vezetői kezdték el „Baal-hitnek” és „kozmikus gyermekbántalmazásnak” nevezni Krisztus váltsághalálának reformátori-evangéliumi nézetét. E közösség vezetői ugyan személyes kijelentésekre, a Szentlélek egyéni vezetésére hivatkoztak „új” látásmódjuk forrásaként, valójában minimális teológiatörténeti ismerettel is teljesen világossá válik, hogy itt jól ismert, újra és újra felbukkanó, mindenféle „újdonságot” nélkülöző, sémaszerű dogmatikai kilengésekről volt szó – pontosan ugyanolyanokról, amilyeneket kicsivel fentebb említettünk. Ezek a spirituális vezetők egyrészt expressis verbis tagadták Isten haragját mint olyat, másrészt – szellemi elődeiket követve – a helyettes bűnhődés torz, téves értelmezése ellen küzdöttek, azt állítva, hogy a történelmi keresztyénség szerint (ahogy arról többek között a reformáció korabeli hitvallások tanúskodnak) Krisztus áldozata arról szól, hogy – szó szerint idézve őket – „egy elmebeteg istenség halálra veri egyik gyermekét, azért, hogy a másiknak meg tudjon bocsátani”. Ez – szerintük – „az evangélium totális, démonikus és sátáni meghamisítása”. (Nem kevesebbet állítottak ezzel, mint hogy például a reformátusok, a baptisták, az evangélikusok és a Hit Gyülekezete normatív hitvallásaikat követve az evangélium „démonikus”, „meghamisított” verzióját követik és hirdetik.) Pál – mondták – jogosan mondott átkot erre a hamis evangéliumra, valamint hogy aki szerint az Atyát Jézus szenvedése engesztelte ki, az Istent vérszomjas kannibálnak állítja be. Nézetük szerint Jézus nem engesztelő áldozat volt, halála semmiképp sem tekinthető bűnhődésnek, Jézus nem az Isten bűneink feletti jogos haragját hordozta el helyettünk (ezt a terminust – hogy helyettünk – szerintük törölni kellene a szótárunkból). Bár történt valamiféle engesztelés, de annak tárgya Jézusnak az Atyja iránti „hite”, valamint „hűsége” volt – mondták. Mindezen kijelentésekre 2018. november 10-én részletes nyilatkozattal reagált a Szent Pál Akadémia Teológiai Bizottsága, továbbá e doktrinális vesszőfutásra válaszul 2019-ben a magyar evangéliumi szcéna széles felekezeti és kegyességi spektrumot megjelenítő képviselői és tagjai közzétettek egy nyilatkozatot a helyettes bűnhődés védelmében (Nyilatkozat a helyettes bűnhődésről).

E nyilatkozat közzétételét megelőzően (2019. február 20-án Budakeszin, a metodista templomban) sor került még egy a Magyar Evangéliumi Szövetség – Aliansz teológiai műhelye által szervezett konferenciára is, ahol az egyik meghívott előadó az az – egyébként evangélikus – Véghelyi Antal volt, aki egy 2010-ben megjelent írásában szintén a jól ismert érveket felsorakoztatva minimum megkérdőjelezte a helyettes bűnhődés evangéliumi igazságát. Véghelyi az Aliansz-találkozón elhangzó rövid előadásában világosan fogalmazott: „Zsákutcába vezet, ha a megváltásról úgy kezdünk gondolkodni, mintha Jézus kereszthalála Isten haragjától és bűneink miatt irántunk táplált ellenséges indulatától szerzett volna szabadulást.” Érdekesség, hogy ezzel szemben Luther Márton – többek között – a következőképpen nyilatkozatott Krisztus keresztjéről: „Mivel a bűn felett elhangzott a kárhoztatás örök, megmásíthatatlan ítélete – Isten ugyanis soha nem békülhet meg a bűnnel, s így vele szemben való haragja is visszavonhatatlan –, ezért a megváltás nem történhetett meg másképp, csak úgy, hogy valaki megfizetett és eleget tett a bűnért úgy, hogy a haragot magára véve kiegyenlíti a nagy tartozást. Teremtmény erre képtelen volt. Nem maradt más megoldás, Isten egyszülött Fiának kellett érettünk helytállni, hogy emberré lévén, Isten félelmetes, örök haragját magára vegye, és érte tulajdon testét és vérét áldozatul adja.” (Jer, örvendjünk keresztyének, Luther Kiadó – Magyarországi Luther Szövetség, 2011 )

Ezt követően, 2019 március 30-án Béri Renátó karmelita szerzetes (azóta kivonult a rendből) a „Pálferis közösség” lelkinapján Isten nem szadista, aki megölte a fiát című előadásában intézett retorikai támadást a helyettes bűnhődés ellen, konkrétan kitérve Canterburyi Anzelmre. Tegyük hozzá, hogy az atya itt téved, mert az általa „helyettesítő elégtételnek” nevezett értelmezés inkább a reformátorokhoz köthető, bár az tény, hogy Anselmus, Aquinói és például Kálvin keresztértelmezése egy vonalon halad, és nagy átfedést mutat. A reformátorok nem annyira Isten megrabolt méltóságát, illetve a neki törlesztendő adósságot, mint inkább a megsértett igazságosságát hangsúlyozták, és azt, hogy ezt az igazságosságot ki kell elégíteni. Sajnos előadásában Béri is a jól ismert utat követi: felskiccel egy rettentően elnagyolt, erősen kikarikírozott képet, hogy aztán azt utólag – felszabadítva a hallgatóság „félelem alatt sínylődő és rettegő” lelkiismeretét – megcáfolja vagy korrigálja. Egészen konkrétan Béri a következőt érti helyettes elégtétel alatt: „Isten minden haragját ráönti Jézusra, hogy »fotelből végignézze« Fia szenvedését, és utána, hogy jól kitöltötte haragját, megengesztelődik.” Béri persze elmondja, hogy az egyház ilyet soha nem tanított, illetve hogy ezt a nézetet az ateisták vallják magukénak. Kicsit furcsán hangzik mindez a szerzetes szájából, tekintve, hogy előadásában – mint említettük – konkrétan kitér Canterburyi Anzelm (akit nem mellesleg a római katolikus egyház szentként és egyháztanítóként tart számon) értelmezésére (satisfactioelmélet), sőt korrekt módon össze is foglalja: „Eszerint a megváltás Isten és ember közti jogviszony helyreállítása, amit a bűn követel meg. Ahhoz, hogy ez a rend helyreálljon, elégtételt kell nyújtani, azaz nekünk, embereknek bűnhődnünk kell. Jézus kifizette helyettünk a büntetést, és ezzel kiengesztelte a mennyi Atyát. A megközelítésmód tehát a megváltást adósságtól való megszabadulásként értelmezi.” (Béri nem tér ki arra, hogy ennek a gondolatnak világos szentírási referenciái vannak, lásd Kol 2,13–14). Tehát míg előadása első részében arról beszél, hogy a helyettes elégtétel elméletét soha nem tanította az egyház, később egyszerűen Anselmus nézetét kezdi ki, amikor ironizálva kijelenti: „A helyettesítő elégtétel elméletének rendszerében a bűn felségsértés, Isten megharagszik, Zeuszként villámokat vet, az ember pedig az istenség befolyásolására a régóta ismert jó módszert, az áldozatot használja.” Az ugyancsak egyháztanítóként és szentként tisztelt Aquinóit sem kíméli Béri, amikor afelett sajnálkozik, hogy „Szent Anzelm teológiáját kapta fel Aquinói Szent Tamás és az ő hatására mindenki, sőt még a reformáció is ezt vette át”.

De még messzebbre megy előadásában, és egy egészen kusza gondolatmenetben a testté lételt, illetve annak célját is átértelmezi: „…a megtestesülés nem a bűn miatt következett be, hanem azért, mert Isten tudja, hogy egy testetlen szellemi iránt nem tudunk szerelembe esni.” Kísérteties, hogy mennyire igaz Béri érvelésére a már említett anglikán-evangéliumi teológus, Dyson Hague gondolatmenete a teológiai liberalizmus kapcsán: a teológiai liberalizmus képviselői „mindannyian hajlanak arra, hogy Krisztus szenvedéseit úgy ábrázolják, mint amelyeknek oka az együttérzés és nem a helyettesítés. Továbbá (…) az elégtétel lényegét nem abban látják, amit Krisztus tett vagy felajánlott azáltal, hogy meghalt helyettünk, hanem abban, amit véghez vitt értünk békességet szerző szeretete által. Az elégtétel a testté létel volt – mondják. Ez volt az isteni szeretet kinyilatkoztatása. Ezért szerintük Krisztus szenvedéseire nem úgy kell tekinteni, mint a bűnökért járó büntetések elhordozására, hanem úgy, mint ami az emberiség bűnének engesztelő-vezeklő megvallása.” Béri – végső soron – egyáltalán az engesztelés fogalmát mint olyat, illetve annak az értelmét tagadja, feleslegesnek és károsnak tartva, mondván, hamis istenképet tükröz. Végül a jól ismert földi, emberi analógiákhoz nyúl, hogy azokat rávetítve az istenségre, bizonyítsa, hogy a helyettes bűnhődés tarthatatlan: „…ezzel a gondolkodásmóddal horrort feltételezünk Istenről, annak is a legdurvább változatát, rosszabbnak feltételezzük, mint egy szadista földi apát. Jézus ebből a gondolkodásmódból még jól jönne ki, hiszen lehetne sajnálni, szeretni, de az Atyával való kapcsolatunkra nagyon rossz hatással lenne. Ez így valóban szentháromság-tagadás volna, mintha Jézus lenne a jó, az Atya pedig a rossz rendőr.” Ezen a ponton az atya egészen furcsa kanyarokat vesz: a helyettes elégtételt (azaz a bűnhődést) épp azért értelmezi félre, mert nem számol Isten szentháromságos természetével, majd az így keletkezett karikatúra alapján próbálja a helyettes bűnhődésről kimutatni, hogy tagadja a Szentháromság doktrínáját. Nos, ha a megváltás egész folyamata az egyszerre igazságos és irgalmas Isten egyes személyei (Atya – Fiú – Szentlélek) közötti legteljesebb összhangban ment végbe, akkor lehetetlenség és illegitim a Szentháromság egyes személyeit, illetve azok szándékát kijátszani egymás ellen. Válaszként idézzünk a magyar protestánsok összefogásából született, korábban már említett, helyettes bűnhődéssel kapcsolatos nyilatkozatból: „…megváltásunk a Szentháromság Isten műve: amikor az Atyának engedelmes Fiú magára vette bűneinket, és helyettünk bűnhődve kiengesztelte az Atyát, ez Isten lényén belül történt, Isten tehát nem egy harmadik felet büntetett.” Mindezekhez képest már tényleg csak csekélység, hogy Béri a hazai progresszívek egyik kedvenc szerzőjére, a nyíltan univerzalista ferences szerzetesre, Richard Rohrra hivatkozik referenciaként.

Két évvel később aztán, 2021-ben a Harmat Kiadó gondozásában jelent meg egy rövid esszékötet, amelyben az egyik írás az előbb említett érveket sorakoztatja fel a helyettes bűnhődés ellen.

Ez a hosszabb bevezető pusztán azt a célt szolgálta, hogy megértsük: ezen jelenségek esetében nem másról van szó, mint a velünk élő, máig kísértő – hol leplezett, hol leplezetlen formában megjelenő – unitarizmusról, illetve szocinianizmusról. Ezzel nem állítjuk persze, hogy a fentebbi szerzők tudatosan a szocinianizmust képviselnék, vagy hogy teljes mértékben azonosulnának az unitarizmus minden „tételével”, de – ki kell mondanunk – ezek a jelenségek egytől egyig mind ebbe az irányba mutatnak. Az egyetlen különbség a liberális-progresszív irányvonal és az unitarizmus között, hogy az előbbi leplezni próbálja magát, míg az utóbbi teljesen őszintén felvállalja, hogy mit képvisel. Ezt maga Machen is megfogalmazta Keresztyénség és liberalizmus című művében:

„…az »evangéliumi« gyülekezetekben létező liberalizmus is alulmarad az unitarianizmus mellett, éppen az őszinteség felvállalásában. Más szavakkal: ahhoz, hogy megmaradhassanak az evangéliumi gyülekezetekben, és hogy konzervatív társaikat megnyugtassák, a liberálisok folyamatosan kettős nyelvet használnak. […]

Ez a magatartás teljességgel helytelen, de ugyanakkor létezik más lehetőség is, amely teljesen nyitott azok számára, akik »liberális keresztyénségüket« szeretnék hirdetni. […] Természetesen ennek megvannak a maga hátrányai: el kell hagyniuk a templomot, amelyhez mégiscsak kötődtek, családi hagyományokat kell felbontaniuk, és még sok más érzelmi sérelem is éri őket. Van azonban egy előny, amely mindezeket felülmúlja: a becsületesség. A becsületességnek ilyen kérdésekben igen nagy ára van, de mégiscsak egy lépést jelent előre, és ezt igazolja az unitárius egyház példája is. Őszintén szólva az unitárius egyház éppen az a közeg, ahová a liberális igehirdető a leginkább vágyakozik, hiszen nincs autoritással bíró Bibliája, nincsenek doktrinális elvárásai, és nincsenek hitvallása sem.” (134., 179. o.)

Sőt Machen továbbmegy, amikor azt mondja, hogy a liberalizmus (és rögtön tegyük hozzá, a progresszív „keresztyénség”) gondolkozásmódja sokkal távolabb áll a keresztyénségtől, mint az unitarianizmus vagy legalábbis annak korai változatai. „A korai unitarianizmus ugyanis kétségtelenül hitt Istenben, a modern liberalizmus azonban nem azért hívja Jézust Istennek, mert fennkölt módon gondolkodik róla, hanem azért, mert reménytelenül kicsinyes módon gondolkodik Isten felől.” (134. o.)

A következőkben tekintsük át Machen helyettes bűnhődéssel kapcsolatos gondolatait – azt, hogy a presbiteriánus teológus miért tartja nélkülözhetetlennek a megváltás ilyetén értelmezését, illetve hogy milyen válaszokat ad az előbb sorolt tendenciózus kifogásokra. Érdemes Machen fejtegetéseit a nagy evangélista, Dwight L. Moody sorait magunk előtt tartva olvasni: „Aki eltakarja a keresztet, lehet bár szellemi ember, és vonzhat nagy tömegeket, nem marad senkije, temploma pedig csak egy arannyal bevont sírkamra lesz.”

 

***

„Az üdvösség módjáról vallott felfogásbeli különbség elsősorban az üdvösség alapját érinti, amely nem más, mint Krisztus megváltó munkája. A keresztyén szemléletnek megfelelően Jézust nem az általa elmondottak alapján, nem is személyének megítélése által, hanem elsősorban az Ő megváltó cselekedete alapján nevezzük Megváltónknak. Nem azért, mert példájával arra ihletett, hogy Övéhez hasonló életet éljünk, hanem azért, mert magára vette bűneink szörnyű ítéletét, és vállalta helyettünk a keresztet. Ez tehát a keresztyén tanítás Krisztus keresztjéről, amelyet egyesek „a kiengesztelődés csalárd elméleteként” gúnyolnak. Valójában azonban Isten szavának világos tanítása ez, hiszen nem ismerhetünk másfajta megváltást a helyettes engesztelésen kívül, mert az Újszövetség is csak ilyenről beszél. Ez a bibliai tanítás egyáltalán nem bonyolult vagy csalárd, hanem ellenkezőleg, annak ellenére, hogy titokzatos dolgokról beszél, még egy gyermek számára is érthető. „Örök kárhozatot érdemelnénk, de az Úr Krisztus szeretett minket, és életét adta helyettünk a kereszten” – nincs ebben semmi bonyolult. Nem a megváltásról szóló bibliai tanítás érthető nehezen, hanem éppen azok a körülményes modern kísérletek, amelyek próbálnak megszabadulni a bibliai tanítástól az emberi büszkeség javára.

A modern liberális igehirdetők néha mégis beszélnek a „kiengesztelődésről”, de ezt csak nagyon ritkán teszik meg, és nyilvánvaló, hogy olyankor szívük nem a kereszt lábainál van, hanem valahol egészen máshol. Az az érzésünk, hogy a modern liberalizmus ez esetben is, mint máskor is gyakran elferdíti a hagyományos nyelvezetet a biblikus tanítástól teljességgel idegen gondolatok kifejezésére. De ha betekintés nyerünk a hagyományos frazeológia mögé, akkor a Krisztus haláláról vallott liberális felfogás, bár több formában is megjelenik, nyilvánvalóvá lesz: Krisztus halála Istent egyáltalán nem érintette, csakis az embert. Krisztus áldozatát gyakorta nagyon egyszerű értelemben, az önfeláldozás ama példájának tekintik, amelyet nekünk felül kell múlnunk. Ennek a példának az egyedülálló volta abban keresendő, hogy a hozzáfűződő keresztyén érzelmek miatt mindenféle önfeláldozás jelölésére alkalmas szimbólummá lett, és konkrét módon fogalmazza meg azt, amit egyébként csak ridegebb, általános fogalmakkal tudnánk meghatározni. Néha Krisztus érettünk történő halálát még ennél is csalárdabb módon értelmezi a liberalizmus, mert szerinte ez arról tesz bizonyságot, hogy Isten mennyire gyűlöli a bűnt, ha az még a Szentet is a szörnyű keresztre juttatta, és ezért nekünk is Istenhez hasonlóan gyűlölnünk kell a bűnt, és bűnbánatot kell tartanunk. Máskor pedig a liberalizmus úgy beszél Krisztus haláláról mint Isten szeretetének megnyilvánulásáról és bemutatásáról, aki feladta az Ő egyetlen Fiát érettünk. A kiengesztelés eme „modern elméleteit” nem emlegethetjük egy lapon, hiszen különösen az utóbbi például Jézus személyét igen nagyra becsüli. A bűn szörnyű valóságát azonban mégis mindegyik figyelmen kívül hagyja, és mindazt, ami a megváltáshoz szükséges, csupán az emberi akarat meggyőzésében látja. Valóban, mindegyik tartalmaz valami igazságot, hiszen igaz, hogy Krisztus önfeláldozó halála olyan példa, amelynek másokat is önfeláldozásra kell ösztönöznie, és igaz az is, hogy Krisztus halálában Istennek a bűn iránt való rettenetes gyűlölete lesz nyilvánvalóvá, mint ahogy az is, hogy Krisztus halála Isten szeretetéről tesz tanúbizonyságot. Ezeket az igazságokat mind megtaláljuk az Újszövetségben, ahol azonban mindegyik egy még nagyobb igazság kontextusában nyeri el értelmét, mégpedig abban, hogy Krisztus helyettünk vállalta a halált, hogy mi Isten trónja előtt bűntelenül állhassunk meg. Enélkül a központi igazság nélkül az összes többi elveszti igazi értelmét: az önfeláldozás példája értelmetlen ugyanis azok számára, akiket leterhel a bűn és vétek ítélete, annak az ismerete pedig, hogy Isten mennyire gyűlöli a bűnt, önmagában csak csüggedéshez vezethet, es Isten szeretetének megnyilvánulása nem más, mint haszontalan kiállítás, hacsak nincsen valamilyen ok, ami megindokolná ezt az áldozatot. Ha tehát vissza szeretnénk állítani a kereszthalálnak a keresztyén hit által vallott jelentőségét, akkor sokkal mélyebben be kell tekintenünk a modern elméletek mögé, hogy megismerhessük Őt, aki szeretett minket, és életét adta értünk.

A modern liberálisok soha nem tétováznak akkor, ha gyűlölettel és megvetéssel illethetik a keresztről szóló keresztyén tanítást. De gyakran még ilyenkor sem adják fel azt az igyekezetüket, hogy elkerüljék a lehetséges nézeteltéréseket. Továbbra is használják a „helyettesítő áldozat” és ehhez hasonló kifejezéseket, természetesen keresztyén értelmüktől teljesen eltérő jelentésben, de a tradicionális nyelvezet használatának dacára is teljesen nyilvánvalóvá válik liberális felfogásuk. Megvetéssel emlegetik azokat, akik hisznek abban, hogy „Urunk vére, amelyet a helyettünk vállalt halálban kiontatott, kiengeszteli az elidegenedett Istent, és lehetővé teszi a megtérő bűnösök újra elfogadását.” A gúny és becsmérlés minden fegyverzetét felhasználják a keresztről szóló tanítás ellen. Ily módon egy olyan szent és értékes dolgot illetnek megvetésükkel, amely előtt a keresztyén lélek kimondhatatlanul nagy hálával áll meg. A modern liberálisoknak egyáltalán nem tűnik fel, hogy amikor a kereszt tanítását kigúnyolják, akkor tulajdonképpen emberi szívekben taposnak. […]

A modern liberalizmus […] újabb ellenvetéssel érvel a kereszt keresztyén tanítása ellen. Hogyan szenvedhet valaki – kérdezi – mások elkövetett bűneiért? Hiszen ez abszurdum. A vétek mindenképp személyes – mondja –, és ha meg is engedem, hogy valaki más fizessen meg a hibáimért, ezáltal a vétkem még nem lesz kisebb.

Az egyik választ erre a kérdésre néha a mindennapi életben is megtalálhatjuk, valahányszor valakinek szenvednie kell a más bűnéért. A háborúban is például sokan önként életüket adták mások boldogulásáért. Ebben egyesek Krisztus áldozatának analógiáját látják.

Be kell látnunk azonban, hogy ez az analógia nem állja meg a helyét, hiszen éppen a lényeget nem érinti egyáltalán. Egy önkéntes katona halála a háborúban csak annyiban hasonlít Krisztus halálához, hogy ugyanúgy az önfeláldozás nagyszerű példáját állítja elénk. A cél azonban, amelyért életét adta, teljességgel különbözik attól, ami a Kálvárián teljesedett be. Azoknak a halála, akik feláldozták magukat a háborúban, békét és védettséget biztosított otthon maradt szeretteik számára, de nem törölhette el a bűnt.

Az igazi választ tehát az előbbi ellenvetésre nem a Krisztus halála és az önfeláldozás más példái közötti hasonlóságban kell keresnünk, hanem éppen a kettő közötti mélységes különbségben. Vajon miért van az, hogy az emberek saját szabadulásukra és a világ reménységére nézve többé már nem akarnak bízni abban, amit egykor régen már egyetlen Ember megtett? Miért bíznak inkább a századok hosszú során át és még napjainkban is sok millió ember által végrehajtott sok millió önfeláldozásban? A válasz nyilvánvaló: azért, mert nem vesznek tudomást Jézus fenséges személyéről. Úgy gondolkodnak felőle, mint egy hozzájuk hasonló emberről, és ha ez igaz, akkor az Ő halála valóban az önfeláldozás egyszerű példájává lenne. Ilyen példákból azonban már több milliót ismerünk. Miért kellene tehát éppen ezt a réges-régi palesztinai esetet különleges figyelmünkkel kitüntetnünk? Az emberek régebben azt mondták Jézusról, hogy »nála nem volt senki jobb, aki megfizethetett volna a bűnért«. Ma már nem így beszélnek, hanem éppen ellenkezőleg: minden embert elég jónak tartanak ahhoz, hogy megfizessen a bűnért, csak éppen a legkiválóbb módon kell megmutatnia a bátorságát valamely nemes ügy érdekében, legyen az békés vagy háborús időben.

Valóban igaz, hogy egyetlen ember sem fizethet meg valaki másnak a bűnéért, de ebből még nem következik, hogy Jézus sem teheti ezt meg. Jézus ugyanis nem egyszerű ember volt, hanem Isten örökkévaló Fia. Jézus az erkölcsi világ legbensőbb titkainak is Ura. Senki más nem teheti azt meg, amit Ő tett: magára vette a mi bűneinket.

A kiengesztelés keresztyén tana teljességgel Jézus istenségének tanításában gyökerezik. A bűntől való megváltásunk valósága teljességgel Krisztus személyének újszövetségi bemutatásától függ. […]

Ezért a Krisztus helyettes engesztelő áldozatát támadó ellenvetések nem állhatnak meg az Ő fenséges személyének keresztyén szemlélete előtt. Valóban igaz, hogy a modern naturalista rekonstrukció Krisztusa soha nem szenvedhetett volna mások bűneiért, de a dicsőség Ura igen. Ha pedig a helyettes engesztelés fogalma olyannyira abszurd lenne, mint ahogy azt a modern liberalizmus sejteti, akkor mit mondjunk arról a keresztyén tapasztalatról, amelyen ez a tanítás nyugszik? A modern liberális egyház előszeretettel hivatkozik a tapasztalatra. De hogyan ismerhetnénk meg az igazi keresztyén tapasztalatot, ha nem a Kálváriáról áradó áldott békességben? Ez a békesség azonban csak úgy lehet a mienk, ha belátjuk, hogy szükségtelen tovább küzdenünk az Isten előtti megigazulásunkért, és szükségtelen, hogy megváltásunk érdekében lázasan törekedjünk a törvény betartására, hiszen az Úr Jézus kitörölte az ellenünk szóló írást azáltal, hogy meghalt helyettünk a kereszten. Valóban felfoghatatlanul nagy az a békesség és öröm, amely ebből az ismeretből származik! A »kiengesztelés elmélete« csupán csalóka emberi képzelgés lenne? Vagy mégis így nyilvánult meg Isten igazsága?

Beszélnünk kell azonban még egy ellenvetésről, amely ugyancsak a keresztről szóló tanítást kérdőjelezi meg, és amely Isten jellemére vonatkozik. Mennyire hamis szemlélet az – mondja a liberális –, amely úgy beszél Istenről, mint aki »ellenségévé« vált az embernek, és aki hideg közönnyel arra vár, hogy váltságdíjat fizessenek ki, mielőtt üdvösséget adna! Isten – mondják – valójában sokkal inkább hajlandó megbocsátani bűneinket, mint amennyire mi hajlandók vagyunk elfogadni a megbocsátást. A megbékélés tehát csakis az embertől függ, hiszen Isten bármikor visszafogad bennünket, ha mi úgy döntünk.

Ez az elképzelés természetesen a bűn liberális szemléletében gyökerezik. Ha a bűn valóban olyan jelentéktelen probléma lenne, ahogyan azt a liberális egyház feltünteti, akkor könnyedén élhetnénk Isten törvényének átka alatt, és Ő könnyedén eltekintene régmúlt dolgainktól.

Utóbbi különösen kellemesen hangzik a fülnek, de valójában mégis a lehető legszívtelenebb kijelentés, amely még embertársaink ellen elkövetett bűneink esetén sem működik. Mert mivel tehetnénk jóvá a kárt, amelyet szomszédunknak okoztunk, hogy Isten elleni vétkeinket ne is említsük? Kétségtelen, hogy néha jóvátehető a kár, és ha a szomszédunkat megrövidítettük egy bizonyos összeggel, akkor azt kamatosan visszafizethetjük. Komolyabb károk esetén azonban az ilyen visszafizetés lehetetlen. Ezeket a komolyabb károkat nem a test ellen, hanem az emberek lelke ellen követik el. Ki lehetne nyugodt, ha ilyen bűnt követett el? Ki tudná elviselni például azt a gondolatot, hogy rossz példát mutatva súlyosan ártott a nála fiatalabbaknak? És mi van azokkal a szavakkal, amelyekkel szeretteinknek sebeket okoztunk, és amelyeknek a nyomát soha nem törölheti el az idő keze? Az ilyen rossz emlékekre azt fogja tanácsolni a modern igehirdető, hogy egyszerűen bánjuk meg bűneinket, és hagyjuk a múltra, ami elmúlt. De mennyire szívtelen az ilyen bűnbánat! Mi ugyan megszabadultunk a terhünktől, és boldogabb, tiszteletreméltóbb életbe kezdhetünk, de mi lesz azokkal, akiket példamutatásunkkal és szavainkkal a pokol szélére segítettünk? Megfeledkezünk róluk, és a múltra hagyjuk, ami a múlté?

Az ilyen bűnbánat soha nem törölheti el a bűnt, még azt sem, amelyet felebarátunk ellen követtünk el, hát még azt, amelyet Isten ellen! Aki igaz bűnbánatot tart, az vágyakozik arra, hogy ne csak bűnéről feledkezhessen meg, hanem hogy annak nyomait is eltörölhesse. De ki az, aki eltörölheti a bűn nyomait? Vannak, akik egykor elkövetett bűneik miatt szenvednek, és nekünk sem lehet igazi békességünk mindaddig, amíg helyettük is nem szenvedhetünk. Vágyakozunk arra, hogy bárcsak visszatérhetnénk életünknek azokhoz a bizonyos szakaszaihoz, hogy jóvátegyük bűneinket, vagy hogy legalábbis szenvedjünk azokért, akiknek fájdalmat okozunk. Krisztus is valami ehhez hasonlót tett, amikor meghalt értünk a kereszten. Jóvátette a mi bűneinket.

A keserűség, amelyet mások ellen elkövetett bűnei okoznak, valóban ott marad a keresztyén ember szívében, és ő mindenáron arra fog törekedni, hogy valamilyen módon helyrehozza a kárt. A kiengesztelés azonban megtörtént, olyannyira igaz módon, mintha a bűnös maga szenvedett volna azokkal és azokért, akiknek fájdalmat okozott. A bűnös pedig a titokzatos kegyelem által megigazult Isten előtt. Végtére is minden bűnt Isten ellen követünk el. »Ellened, egyedül ellened vétkeztem!« – kiált fel az igaz bűnbánó. Milyen szörnyű az Isten ellen elkövetett bűn! Ki tudná visszahozni az elvesztegetett pillanatokat, az elvesztegetett éveket? Elmúltak, és többé nem térnek vissza. Elmúlik életünk arasznyi ideje, és elmúlik a nap, amelyen az embernek dolgoznia kell. Felfoghatatlanul nagy a mi elvesztegetett életünk visszavonhatatlan bűne! De Isten ezt a bűnt is elmosta Krisztus drága megtisztító vérével. Isten felövezett minket Krisztus igazságosságával, és mi Őbenne makulátlanul állhatunk meg az ítélet trónja előtt.

Ha tagadjuk a kiengesztelés szükségességét, akkor egyszersmind egy létező morális rendet tagadunk meg. Ezért igen furcsa, hogy akik ezt a véleményt hangoztatják, Jézus tanítványainak nevezik magukat, annak ellenére, hogy az evangéliumok világosan utalnak arra, hogy Jézus elismerte az igazságosságot és megkülönböztette Isten szeretetétől. Isten szeretet – mondta Jézus –, de nem csak szeretet. Jézus rettenetes szavakkal beszélt a bűnről, amely soha nem bocsáttatik meg, sem ebben, sem pedig az eljövendő világban. Nyilvánvaló tehát, hogy elismerte a megtorló igazságszolgáltatást, és távol áll tőle a modern szemlélet könnyed felfogása a bűnről.

De mit mondjuk akkor Isten szeretetéről? – hangzana az ellenvetés. Mert ha el is fogadjuk, hogy a bűn ítéletet von maga után, mivé válik a keresztyén tanítás – mondja a modern liberális –, miszerint az igazságosságot elnyeli a kegyelem? Ha pedig úgy ábrázoljuk Istent, mint aki várja, hogy megfizessék az árat, mielőtt megbocsát, akkor nyilvánvalóvá lesz ugyan az Ő igazságossága, de mit mondjunk az Ő szeretetéről?

A modern liberális tanítók soha nem fáradnak bele abba, hogy ezt a kérdést minduntalan felvessék. Szörnyülködve beszélnek az »ellenséges« és »haragvó« Istent ábrázoló tanításról. Ennek a tanításnak a megindoklása azonban nem elég, ha az Újszövetségre mutatunk, amely világosan beszél Isten haragjáról, sőt Jézus haragjáról is, hiszen Jézusnak minden tanítása feltételezi a bűn ellen megnyilvánuló isteni felindulást. Milyen jogon nevezhetik tehát magukat az Ő tanítványainak azok, akik elutasítják tanításának és példamutatásának ezt az életbevágóan fontos részét? Az Isten haragját elutasító modern gesztus természetesen a bűnnel könnyedén elszámoló magatartásból fakad, amely a teljes újszövetségi tanításnak és magának Jézusnak is gyökeresen ellentmond. Ha valaki valóban meggyőződött bűnösségéről, akkor a keresztről szóló tanítás elfogadása sem fog számára nehézséget jelenteni.

A modern szemlélet, amely éppen Isten szeretetére hivatkozva próbál rácáfolni a kiengesztelés tanára, tulajdonképpen az utóbbi teljes félreértésének tudható be. A modern liberális tanítók úgy emlegetik Krisztus áldozatát, mintha nem Isten cselekedete lett volna, és mintha valóban azt jelentené, hogy Isten a megbocsátás előtt ridegen várta, míg megfizetik a bűn árát. Valójában azonban ez egyáltalán nem így van, és az ellenvetés a keresztről szóló keresztyén tanítás egyik alapvető kérdését hagyja figyelmen kívül. A keresztyén tanítás szerint Isten maga jelent meg a Fiúban, hogy felöltve emberi természetünket, önmagát adja érettünk, és Ő hozott áldozatot az Atya személyében is, amikor nem kímélve egyetlen Fiát, felajánlotta Őt érettünk. Ezért az üdvösség nekünk nem kerül többe, mint a levegő, amelyet belélegzünk, Istené a szörnyű ár, miénk a nyereség. »Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte…« (Jn 3,16) Ez a szeretet merőben más, mint a modern igehirdetés Istenének önelégültsége. Olyan szeretet, amely nem törődött a megfizetett árral. Igaz szeretet ez.

Ez és csakis ez a szeretet adhat örömöt az embereknek. A modern liberális egyház is keresi az örömöt, de hamis utakon. Hogyan tehetnénk örvendetessé Istennel való közösségünket? Természetesen úgy – fogják mondani –, hogy kihangsúlyozzuk az Ő vigasztaló jellemvonásait: hosszútűrését és szeretetét. Ahelyett, hogy szeszélyes kényúrnak vagy szigorúan igazságos bírónak tartanánk, tekintsük inkább egyszerűen szerető Atyánknak. Félre hát a régi teológia reménységeivel! Hadd dicsőítsük azt az Istent, akiben örülni lehet!

Ezzel a vallásos örömmel kapcsolatban azonban fel kell tennünk a kérdést. Először: működik egyáltalán? Másodszor pedig: valóban hiteles-e?

Működik-e egyáltalán? Természetesen működnie kellene, mert ne örülne annak, hogy a világ Ura az emberek szerető Atyjaként jelenti ki magát, és hogy ez az Atya többé soha nem fog tartóst büntetést kiróni az Ő fiaira? Miért is beszélnénk tehát a bűntudat fullánkjáról, ha úgy minden bűn feltétel nélkül megbocsáttatik? A dolog azonban különös módon mégsem működik, és az emberek egyáltalán nem hálásak ezért a szeretetért. Annak ellenére, hogy a modern igehirdető minden telhetőt megtett, és minden kellemetlen vonást óvatosan lehámozott Isten jelleméről, majd illő módon, kellő ékesszólással adózott az Ő szeretetének, a gyülekezet valahogy mégsem tör ki üdvrivalgásban. Be kell látnunk, hogy a modern igehirdetés Istene bár nagyon jó, mégsem ébreszt semmiféle érdeklődést. Semmi sem olyan unalmas, mint a mérték nélküli humor. Valóban szeretet az, aminek ilyen jelentéktelen ára van? Ha Isten úgyis bármit megbocsát nekünk, akkor egyáltalán miért törődnénk vele? Ez az Isten megszabadíthat ugyan a pokol félelmétől, de mennyországa, ha egyáltalán van neki, biztos, hogy bűnöktől hemzseg.

Másodszor: a modern liberalizmus biztató istenképe egyáltalán nem hiteles. Mert honnan ismered meg, hogy Isten csupa jóság és szeretet? Nyilván nem a természetből, hiszen az tele van rémségekkel. Az emberi szenvedés kellemetlen ugyan, de mégis valóságos, és Istennek is kell, hogy köze legyen hozzá. A Bibliából sem ismerheted meg Isten csupa jóságát, hiszen az egykori teológusok onnan vezették le azt az istenfogalmat, amelyet te oly hevesen elutasítasz komorságára hivatkozva. »Az Úr, a te Istened emésztő tűz…« (5Móz 4,24) – mondja a Biblia. Vagy azt mondod, hogy Jézus az egyetlen tekintély, akire felnézel? Akkor sincs igazad. Mert Jézus maga beszélt külső sötétségről és örökké tartó tűzről, a bűnről, amely soha meg nem bocsáttatik, sem ebben a világban, sem pedig az elkövetkezőkben. Vagy Istenről alkotott megnyugtató meggyőződésed végett egy huszadik századi kinyilatkoztatáshoz folyamodsz, amely közvetlenül téged szólít majd meg? Félő, hogy ezzel a véleménnyel egyedül maradsz.

Vallásos életünk nem lesz örömteli pusztán attól, hogy Isten énjének kellemesebb oldalára tekintünk. Mert egy egyoldalú Isten nem lehet valódi, és lelkünk vágyakozásait csak a valóságos Isten töltheti be. Isten szeretet, de vajon csak szeretet? Isten szeretet, de vajon isten-e a szeretet? Örömöt akarunk, örömöt mindenáron, de nem találjuk meg. Mit kell hát tennünk, hogy elnyerjük? […]

Mégis, örömünk félelemmel vegyül. Mert rettenetes dolog az élő Isten kezébe jutni! Nem lett volna tehát mégis biztonságosabb megmaradni az általunk kigondolt Istennél, aki csak tiszta szeretet, aki Atya és semmi más, és aki előtt saját érdemeink szerint félelem nélkül nem állhatunk meg? Van, aki megelégszik ennyivel. Mi azonban Isten segítségével és bűnös természetünk ellenére is, Jehova elé szeretnénk állni. Csüggedten, reménykedve, remegve, félig kétkedőn és félig hittel, egyedül Jézusban bízva, de oda szeretnénk állni az egyedül igaz Isten elé. Az Ő jelenlétében pedig élni fogunk.

Egyedül Krisztus engesztelő halála tehette igazakká a bűnös embereket Isten előtt. Teljes árat fizetett bűneinkért, és felöltöztette őket az Ő igazságosságába, hogy megállhassanak Isten ítélőszéke előtt. Sőt még ennél is többet tett. Nemcsak kapcsolatot teremtett Isten és az emberek között, amely új és egyszersmind igaz is, hanem lehetővé tette, hogy Isten jelenlétében új életet kezdhessenek. Megszabadította őket mind a bűn hatalmától, mind pedig annak ítéletétől. Az Újszövetség nem a Krisztus halálával ér véget, hanem a megfeszített Jézus szavaival: »Elvégeztetett!« Miután meghalt, fel is támadott, és mindezt csakis értünk tette. Új életre támadt győzedelmesen és hatalmasan, és ebben az életben mindenki, akiért életét adta, vele lehet. Krisztus érdeméért tehát a keresztyén ember nemcsak meghal a bűnnek, hanem egyszersmind él is, Istennek.

Így töltötte be Krisztus a küldetést, amelyért erre a világra jött, és amelyről minket az »evangélium«, a »jó hír«, tudósít. Senki sem számított rá, hiszen a bűn csakis örök halált érdemelt, Isten azonban győzedelmeskedett a bűn felett a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme által.” (139–155. o.)