27
jan
2023

John Gresham Machenre emlékezünk – Gondolatok Machen Keresztyénség és liberalizmus című műve kapcsán, I. rész (a keresztyénség és a liberalizmus két külön „vallás”)

Épp száz évvel ezelőtt írta meg John Gresham Machen ma már egyértelműen klasszikusnak számító, Keresztyénség és liberalizmus című művét. Az egyházban és a világban tapasztalható, egyre inkább növekvő kihívásokra adott válaszai manapság talán még aktuálisabbak, mint a könyv 1923-as megjelenésekor. A mai keresztyéneknek meg kell hallaniuk Machen sürgető felhívását, hogy elkerüljék a megalkuvást, és küzdjenek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott (Júd 3). E gondolat jegyében szervezték meg neves evangéliumi református teológusok és lelkipásztorok (pl. Sinclair Ferguson, Stephen Nichols és Keith Mathison) részvételével e mű megjelenésének százéves évfordulója alkalmából azt a konferenciát, amelyre idén január 16-án került sor Machen Keresztyénség és liberalizmusa – 100 évvel később címmel. A találkozón különféle előadások és panelbeszélgetések keretében tekintettek vissza Machen életére és munkásságára.

Habár hazai környezetben nemigen ismert Machen neve (bár 2002-ben a Presbiteriánus Kiadó megjelentette az említett művet), ezen azonban mindenképp változtatni kell, hiszen, olvasva Machen előrejelzéseit, óvó figyelmeztetéseit, és látva, tapasztalva a világegyházban, azon belül is a protestáns keresztyénség körében – mind doktrinális, mind kegyességi szinten – zajló, enyhén szólva is sajnálatos folyamatokat, kijelenthetjük: Machen prófétának bizonyult.

Mielőtt kitérnénk az említett műre, érdemes Machen életét pár szóban összefoglalni. 1881-ben született a Maryland állambeli Baltimore-ban. Kiváló tudományos háttérrel rendelkezett: a baltimore-i Johns Hopkins Egyetemen, majd a Princetoni Teológiai Szemináriumon – itt tanára volt a nagy B. B. Warfield –, ezek után pedig Németországban (Marburgban és Göttingenben is) végezte tanulmányait, ahol a zseniális tudós-teológus, Wilhelm Hermann szenvedélyes liberalizmusa volt rá nagy hatással. (Machen mellett Karl Barth is a tanítványa volt, utóbb mindkettő határozottan elutasította Hermann teológiai látásmódját.) Machen az 1920-as és ’30-as években Princetonban, immár Újszövetség-professzorként és a presbiteriánus egyház tisztségviselőjeként a keresztyén ortodoxia elkötelezett szószólója lett. Emiatt számtalan konfliktusa volt, amely végül oda vezetett, hogy 1929-ben többedmagával megalapította Princeton hitvalló alternatívájaként a Westminsteri Teológiai Szemináriumot, kicsivel később pedig, 1936-ban – mivel egyházfegyelmi eljárást kezdeményeztek ellene, így „honorálva” az igéhez és a történelmi református hitvallásokhoz való hűségét – Az Ortodox Presbiteriánus Egyházat. Jól jellemzi Machen személyiségét és munkásságát következő ikonikus mondata: „Nem lehet úgy bemutatni az igazságot, hogy közben ne támadjuk meg a hamisságot.”

Wilhelm Hermann

Carl Trueman, a Westminsteri Teológiai Szeminárium egyháztörténész-professzora írja, hogy Machen rendelkezett egy olyan kulcsfontosságú tulajdonsággal, amely általában megfigyelhető a történelem kiemelkedő egyházi vezetőinél, mégpedig azzal, hogy mind tudományosan magas szinten (például a szűztől való születésről szóló könyvében), mind pedig a templompadokban ülő, hétköznapi hívők szintjén tudott írni és kommunikálni (utóbbit ráadásul közben kicsit sem leereszkedő vagy lekezelő hangnemben). Machen művei közül ennek az egyik legnagyszerűbb példája a Keresztyénség és liberalizmus című kis könyvecskéje. A kötet központi gondolata egy nagyon egyszerű igazság: a keresztyénség, amely az isteni ihletettségű, igaz és tévedhetetlen szentírási kinyilatkoztatáson alapszik, valamint oly nagy hangsúlyt helyez a természetfelettire, és a Krisztus személyében és váltságművében rejlő üdvösség kizárólagosságára összpontosít, más „vallás”, mint az a (teológiai) liberalizmus és vallásos modernizmus, amely relatívnak tekinti vagy egyenesen elutasítja mindezeket. A közöttük lévő különbség nem mennyiségi, azaz nem egy 100%-osan igaz rendszer áll szemben egy csak 75%-ban igaz rendszerrel; itt sokkal inkább az igazság és a hamisság, az istenimádat és a bálványimádás, az áldásos és az átkos közötti lényegi eltérésről van szó. A hiteles és isteni ihletettségű Szentírásra épülő, tehát a természetfeletti forrásból táplálkozó keresztyénség radikális módon szemben áll minden más vallási rendszerrel, még azokkal is, amelyek keresztyén zsargont használnak ugyan, de tagadják a hitbéli alapvetéseket.

Machen számára nem az volt a fontos, hogy a tanítást átadó személy szimpatikus vagy antipatikus. Vannak liberális professzorok is, akik egyébként „rendes” emberek, társaságuk érdekes és kellemes is, szeretik a feleségüket és a gyermekeiket – lehet, hogy kedvesebbek, mint ortodox kollegáik, ezért aztán lehet, hogy nagyobb megbecsülésnek örvendenek a diákok körében is. De Machen szerint az igazság nem személyes. Az igazság és az annak való megfelelés önmagában fontos, függetlenül attól, hogy elnyerik-e a tetszésünket az azt hirdető emberek, vagy sem. Az, hogy Krisztus meghalt, történelmi tény. Az, hogy a bűneimért halt meg, tanítás. Az, hogy az a személy, aki ezt közli velem, talán kevésbé szimpatikus számomra, mint az a professzor, aki bár nagyon rendes, de tagadja a feltámadást, lényegtelen ebből a szempontól.

E tézise miatt kortársai közül egyesek túl erőszakosnak és intoleránsnak bélyegezték. „Warfield palástja J. Gresham Machenre került, és vele együtt a polemikus lélekből kétszeres rész” – írja William Baird Machen munkásságáról a History of New Testament Research című művének második kötetében.

Machent divat lett fundamentalistának bélyegezni a bibliai tévedhetetlenségről vallott szigorú nézetei miatt – megelégedve a személyével kapcsolatos téves és túlzó karikatúrákkal –, lebecsülve ezzel tudományos munkásságát, valamint figyelmen kívül hagyva a küzdelmeiből levont tanulságokat. Egyfajta reakciónak és egyben műve summájának is tekinthetjük azt, amit Machen a Keresztyénség és liberalizmus bevezetőjében ír: „A fény néha pimasz betolakodónak tűnhet, de végül is mindig hasznunkra van. Az a vallásosság, amely úgy gyönyörködik a hagyományos frázisok kegyes hangzásában, hogy közben nem veszi figyelembe jelentésüket, és visszariad a »vitás« kérdésektől, nem állhat meg az élet megrázkódtatásaiban. A vallás területén, mint egyébként más területeken is, azok a kérdések bizonyulnak a legkevésbé értékesnek, amelyekben mindenki egyetért, a legfontosabbnak pedig azok, amelyeket az emberek hevesen vitatnak. Korunk, különösen a vallásos közeget tekintve, a konfliktusok ideje. A nagy üdvözítő vallásnak, amelyet mindenkor a keresztyénség névvel emlegettek, egy olyan más vallási meggyőződéssel kell felvennie a harcot, amely annál is inkább rombolóan hat a keresztyén hitre, mivel használja a hagyományos keresztyén terminológiát. Ezt a modern, nem üdvözítő vallásosságot nevezik »modernizmusnak« vagy »liberalizmusnak«. Mindkét elnevezés alkalmatlan; az utóbbi időben különösen megkérdőjelezhető, hiszen a »liberalizmusnak« keresztelt mozgalmat egyedül hívei tekintik »liberális«-nak, míg ellenfelei úgy találják, hogy sok fontos tényről szűklátókörűen nem vesz tudomást. Valóban, ez az irányzat sokszor olyan változatos módokon nyilvánul meg, hogy reménytelen vállalkozás bármilyen közös névvel behatárolni összes megjelenési formáját. Mégis – megjelenései sokfélesége ellenére – egyetlen közös gyökérből táplálkozik. A modern liberális vallás sokféle változatai a naturalizmusból fakadnak, azaz tagadják Isten beavatkozó teremtő erejének (ellentétben a természet közönséges folyamataival) bármilyen kapcsolatát a keresztyénség eredetével.” (41–42. o.)

Mielőtt megsajnálnánk vagy elmarasztalnánk Machent, érdemes önvizsgálatot tartanunk és – látva a nyugat-európai mainstream protestantizmus állapotát – feltennünk a kérdést: mi miért nem küzdünk már bizonyos hitigazságokért? Machen idejében még azokat nevezték „intoleránsnak”, akik nem voltak hajlandók kompromisszumot kötni olyan biblikus alapozású doktrínákat illetően, mint hogy Krisztus egyszerre Isten és ember, hogy szűztől született, hogy csodái valóságosan végbementek, hogy halála helyettesítő, engesztelő halál volt, és hogy a halálból való feltámadása, a feltámadását követő megjelenései és mennybemenetele történelmi esemény, mint ahogy az lesz második eljövetele is. Furcsa, de ezeket a kérdéseket egyesek már meghaladottnak tekintik. Manapság azok tűnnek intoleránsnak – hogy mást ne mondjunk –, akik a történelmi keresztyénség házassággal kapcsolatos definíciójához ragaszkodnak. Honnan ez a világkeresztyénséget nagymértékben jellemző passzivitás és enerváltság? Az eredője – mondaná Machen – az, hogy elhanyagolhatóvá vált a hitbéli igazság értéke, ebből fakadóan pedig a körülötte kialakuló konfliktusok is elszürkültek, szenvedélymentessé váltak, sőt szinte eltűntek. Az, hogy nem harcolunk az igazságért, Machen szerint nem erény, inkább érdektelenségünk szimptómája, és arra vezethető vissza, hogy a Szentírás mint olyan leértékelődött a szemünkben. Ennek fényében értelmezhető az is, amikor Machen arról értekezik, hogy milyen nagy tragédia, hogy Luther és Zwingli olyan csúnyán összekaptak Krisztus úrvacsorai jelenlétének természete kapcsán, de – mondja – még nagyobb tragédia lett volna, ha egyszerűen csak konstatálják, hogy nem értenek egyet, mondván, ez a kérdés nem is olyan fontos.

Ha valamit megtanulhatunk Machentől, az az, hogy – még ha a világ pont az ellenkezőjét erőltetné is ránk – a hit alapjai, a hitbéli igazságok az elsődlegesek számunkra mint egyház számára, a társadalmi vagy ügyrendi kérdések csak utánuk következnek. Az előbbiek hatnak az utóbbiakra, és nem fordítva. Az egyház mindenkori nagy kísértése a pragmatizmus, tehát hogy az válik elsődlegessé, hogy mit teszünk, és milyen eredményeket érünk el vele. Machen könyve egyértelmű felhívás, mégpedig arra vonatkozóan, hogy a keresztyéneknek ismét fel kell ismerniük hitük tanbéli magját, és megalkuvás nélkül ki kell állniuk mellette. Carl Trueman szerint a teológushallgatóknak évente kezükbe kellene venniük Machennek e kis könyvecskéjét, emlékeztetve magukat, hogy bár az ortodoxia nem egyenlő az obskurantizmussal, ennek ellenére az ortodox, azaz természetfeletti keresztyénség és a minden más között zajló küzdelemben óriási a tét. Trueman odáig megy – szerintünk jogosan –, hogy kijelenti: Machen Keresztyénség és liberalizmusa a második legfontosabb könyv, amelyet a teológusok valaha olvashatnak. (Hogy melyik az első, talán nem nehéz kitalálni.) Kétség sem férhet hozzá, a Machenről alkotott és olyannyira elterjedt negatív töltetű kép átértékelésére van szükség.

De mit is képviselt Machen? A következőkben – részben a Keresztyénség és liberalizmus című művét figyelembe véve – ezt fogjuk részletekbe menően áttekinteni.

Machen számára a Biblia olyan isteni ihletettségű mű, amely az igazságok tárháza, és ilyen értelemben elsődlegesen tanító jellegű. Keresztyénség és liberalizmus című műve is ezt emeli ki: azt, hogy a tanítás létfontosságú, és a keresztyén egyház szolgálatának abszolút központi eleme. A tanítás mint olyan a keresztyén tanúságtétel szíve. Ha valaki azt állítja, hogy tiszteli a Bibliát, de ezt anélkül teszi, hogy „tanítássá”, tehát szisztematikus teológiává szintetizálná a Biblia igazságait, az valójában egyáltalán nem becsüli a Szentírást. Ugyanis Machen szerint a Szentírás igazságai koherensek és világosan kifejezhetők. E tekintetben közömbösnek tekinteni azokat a dolgokat, amelyeket a Szentírás egyértelműen lényegesnek tart, bizonyos értelemben minden bűn közül a legnagyobb.

Machen – épp az előzőek, a bibliai igazságok hangsúlyozása miatt és abszolút pozitív éllel – a történelmi tények „megszállottja” volt. The Origin of Paul’s Religion című kötete alapvető jelentőségű mindazok számára, akik a keresztyénség történeti eredetével kívánnak foglalkozni. De a történelem iránti elkötelezettsége megmutatkozik The Virgin Birth of Christ című művében is. Mit állít ebben Machen? Azt, hogy a szűztől való születés a feltámadással és más kritika alá vont keresztyén tanításokkal egyetemben nem egyszerűen hitkérdés (ellentétben Barthtal, aki ezt képviselte), hanem történelmi tény. Ebből fakadóan Machen Újszövetséggel kapcsolatos munkája ízig-vérig történeti jellegű.

A liberalizmus elsődleges tévedése abban állt, hogy feladta a keresztyénség történelmi szükségszerűségét, és a tudományt, a vallást és a tudást külön kategóriákba sorolta. Machen szerint a hit és a történelem szétválasztása minden esetben katasztrofális következményekkel jár. Következésképp a Bibliát egyszersmind történelmi dokumentumként is kell értelmezni és olvasni, hiszen elsősorban történelmi irat. Emiatt illette kritikával Machen Karl Barth dialektikáját annak történelemmel kapcsolatos ismeretelméleti szkepticizmusa miatt, mondván, ezzel Barth csak „elegánsan” megkerüli a problémát, és nézete csak szubjektivizmust szül. Joshua W. Jipp szerint – habár első hallásra talán megdöbbentő e megállapítás, de mégiscsak igaznak tűnik – Machen Újszövetséggel kapcsolatos módszertana meglehetősen közel állt Adolf von Harnackéhoz: mindketten arra törekedtek, hogy a keresztyénséget történelmi tényekre alapozzák. A kettejük közötti nagy különbség abban állt, hogy míg Machen nyitott volt a természetfelettire, addig Harnack elzárkózott tőle.

Machen munkásságának legfontosabb része a történelemről, az igazságról és a hitről – illetve ezek viszonyáról – alkotott felfogása. Sajnos még az evangéliumi frakcióhoz sorolt teológusok között is voltak, akik gondolkodásának épp ezen aspektusát becsmérelték. Tették ezt nagyrészt azért, mert nem ismerték Machen gondolkodásának filozófiai alapjait. Charles Hodge írta, hogy „bármely teológiai rendszer megértéséhez fontos az annak alapjául szolgáló és annak sajátos formát adó filozófiát is érteni”. Nos, Machen és kollegái az ismeretelmélet azon változatát képviselték, amelyet csak a „józan ész filozófiájának” vagy skót realizmusnak neveztek. A skót realizmus gyökerei a 18. század elejére nyúlnak vissza. David Hume episztemológiája ellen Thomas Reid erkölcsfilozófus (aki nem mellesleges lelkész is volt) azt az episztemológiát képviselte, amely végső soron Francis Bacon induktivizmusából és a newtoni világképből táplálkozott, és amelynek alapvetően három alkotóeleme van. Először is a tudás ismeretelméleti alapjainak az egyetemességét hangsúlyozta, azaz azt, hogy a megismerés, illetve a tudás minden ember számára közös. A második alapelv a nyelv mint az igazság és a rajtunk kívüli világ kifejezésére szolgáló médium alapvető megbízhatósága; harmadszor pedig, hogy az emlékeken alapuló tanúvallomások megbízhatósága révén igenis lehetséges a múlt, illetve múltbéli események bizonyos fokú megismerése. Machen e filozófia talapzatán állva hangsúlyozta újra és újra, hogy gyökerét tekintve a keresztyénség történelmi hit, tehát nem lehet a vizsgálatát filozófiai eszmékkel kezdeni (Hegel, F. C. Baur), Jézus személyiségének vizsgálatával (Ritschl, avagy heideggeri egzisztencialista elvekkel: Bultmann). Machen számára Pál hite nem azon alapult, ami mindig is igaz volt (mintha itt valamely egyetemes elvről vagy létfilozófiáról lenne szó), hanem azon, ami megtörtént, tehát ami a történelemben végbement. Nem az Istenről és az Istennek a világhoz fűződő viszonyáról alkotott helyes elképzeléseken, hanem Isten tettein. Még csak nem is Isten valamiféle egyetemes „atyai” mivoltának örök igazságán, hanem azon, hogy Isten úgy döntött, hogy azoknak az Atyjává lesz, akik elfogadják a Krisztus által felajánlott megváltást.

Thomas Reid

Machen számára tehát a hit szervesen kapcsolódott a történelemhez. Emiatt vallotta, hogy az Újszövetséggel foglalkozó teológusnak, kutatónak el kell köteleznie magát a történelem alapos vizsgálata és értelmezése mellett. Ha Pálra valamiféle második „vallásalapítóként” tekintünk – olyasvalakiként, aki elferdítette az egyszerű, tiszta jézusi tanítást –, akkor a történelmi keresztyénségről nyugodtan lemondhatunk. A teológiai liberalizmus ezt tette: hogy megmentse a keresztyénséget (annak egy erősen torzított, „korszerűsített” és a modern ember számára is eladható verzióját), elválasztotta a teológiát a történelemtől és a tudománytól. E kontextust figyelembe véve érthető meg igazán Machen célkitűzése: Keresztyénség és liberalizmus című könyvében Machen elsődlegesen amellett érvel, hogy a liberalizmus – bármi legyen is az – ahistorikus tendenciái és tudománytalan módszertana következtében egészen biztosan nem feleltethető meg a történelmi keresztyénséggel.

 

Forrás:

Hozzászólás írása