John Gresham Machenre emlékezünk – Gondolatok Machen Keresztyénség és liberalizmus című műve kapcsán, V. rész (nem kevesebb, hanem jóval több időt kellene fordítanunk az evangélium védelmére)

– Az I, II., III. és IV. rész –

John Gresham Machenre emlékezve elérkeztünk sorozatunk következő részéhez, amelyben ismét egy aktualitásra szeretnénk felhívni az olvasók figyelmét Machen Keresztyénség és liberalizmus című műve kapcsán.

Van egy sajátos, rendkívül szomorú és roppant kínos, ámbár valamelyest érthető jelenség a magukat evangéliumi keresztyéneknek nevezők körében is, éspedig a következő: nem szükséges különösebben magyarázni, hogy az evangéliumi keresztyén hit doktrinális, de főképp etikai álláspontja (a Krisztus személye üdvösségben betöltött szerepének kizárólagosságával, az utolsó ítélettel, a bűnnel, a helyettes bűnhődéssel, illetve a szexualitással, házassággal kapcsolatos biblikus álláspontokra gondoljunk) egyre nagyobb ütközőpontot képez a mind inkább felgyorsuló szekularizmus szélsőséges tendenciáival, a társadalom közerkölcsének radikális megváltozásával. Nyilvánvaló, hogy amint a konzervatív-evangéliumi keresztyének jelentős kisebbségbe kerülnek a társadalmon belül, és minél inkább átalakul a társadalom, és amint egyre inkább stigmatizálják meggyőződéseiket, mind ­pszichikai, mind hitbéli, mind egzisztenciális téren nagyobb terhelésnek vannak kitéve. Ez személyes szinten is feszültséget generál, és hát – valljuk be – nem könnyű örökös feszültségben élni az életet. A kisebbségi lét fárasztó, kínkeserves, egyenesen felőrlő lehet.

Sajnos egyesek (még mindig az evangéliumi táborról beszélünk) – valószínűleg nem tudatosan – úgy próbálják oldani ezt a feszültséget, hogy olyan üzeneteket közvetítenek, amelyek bagatellizálják, tompítják, mellékesnek tekintik vagy – talán ez a legkellemetlenebb ­– „kultúrharcnak” bélyegzik e feszültség meglétét, illetve intenzitását. Ez természetesen inkonzekvens álláspont, hiszen ha direkt a keresztyén hitelvi és etikai kérdésekkel szemben fogalmazódnak meg társadalmi és kulturális normák, a keresztyének – akármennyire is szeretnék – nem tudnak kimaradni a „kultúrharcból”, már amennyiben lényeges számukra a missziói parancs. Ha a társadalmi és kulturális térben visszaütközést kelt a keresztyén üzenet és a belőle fakadó életgyakorlat nyílt hirdetése és demonstrálása, akkor a kultúrharc nemcsak hogy elkerülhetetlen, hanem elodázhatatlan kötelesség számunkra, evangéliumi keresztyének számára.

Mások – látva, hogy egyes keresztyének, teológusok, lelkészek, hétköznapi egyháztagok felvállalják ezt a „harcot” ­– próbálják lehűteni a kedélyeket, és kvázi „külső szemlélőként”, „elfogulatlan” ítészként olyan üzeneteket közvetítenek „teológiai” alapon, mint hogy a keresztyének nem harcosok, illetve szükségtelen megvédeni a bibliai igazságokat (közkedvelt lózung, hogy „nem szorulnak rá”), a lényeg az, hogy hirdessük az igét, törekedjünk a párbeszédre és arra, hogy megértsük a másik álláspontját, szóba kell állnunk mindenkivel, nem kell őrizni a nyájat és elkergetni az oda beférkőzni kívánó, magukat jól álcázó farkasokat. Ez az egyik érvelési irány.

A másik az, hogy eleve problémás a tévtanítókkal, illetve a tévtanokkal elkötelezett módon polemizálók mentalitása, mondván, fanatikusok, dühösek, ingerültek, fegyverként használják a teológiát, stb. Sőt közülük nemcsak egyesek, hanem mindannyian tévúton járnak – mindenki, aki hevesen vagy intenzíven reagál eretnekségekre vagy káros társadalmi folyamatokra, hiszen már önmagában a „védekezés”, a polémia mint olyan is monomániás, erőszakos személyiségről árulkodik.

Ami furcsa – igazából álságos –, hogy ezt pont olyan időszakban, illetve történelmi korban kezdik hangoztatni (és ezt egyre hangosabban teszik), amikor soha nem látott antropológiai eretnekségek ütik-verik szét szabályosan a nagy történelmi múlttal rendelkező keresztyén felekezeteket (az egyház egészét, sőt, a társadalmat is), tanbéli és hitéleti szempontból értékelhetetlen, egyre inkább elnéptelenedő, közhelyes politikai üzenetekkel operáló klubokká transzformálva őket (az utolsó lekapcsolhatja a villanyt). Azon túl, hogy a keresztyén teológia nagyjai (apostoli atyák, egyházatyák, reformátorok, evangéliumi teológusok) épp az ellenkezőjét hangsúlyozták tanításukkal és tanúsították életükkel (könnyű őket utólag fanatikusnak bélyegezni), számtalan olyan bibliai passzust lehetne idézni, amely épp az ellenkezőjéről beszél – tehát arról, hogy a tévtanítások reális veszélyt jelentenek, igenis lokalizálni kell, le kell leplezni, meg kell nevezni őket, harcolni kell ellenük, és konzekvensen, állhatatosan távol kell tartani a keresztyén gyülekezettől. Hogy ezt milyen intenzitással teszik egyesek, az nyilvánvalóan függ a tévtanítások jellegétől, elterjedtségétől, közkedveltségétől és attól, hogy milyen mélyen vertek már gyökeret az adott egyházi közösségen belül.

Zárásképp érdemes a nagy kanadai evangéliumi teológust, J. P. Packert idézni a teológusok felelősségéről, amelyről ma sajnos konformizmusból vagy egyszerű egzisztenciaféltésből fakadóan oly sokan hajlamosak megfeledkezni: „A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatornafelügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, hogy Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.”

J. I. Packer

Ez a tevékenység sajnos néha azt kívánja, hogy – nyilván képletesen értve – bepiszkítsuk a kezünket, térdig gázoljunk a szennyvízben, izomerőt fejtsünk ki, és minden kellemetlenség dacára kitartóan és türelmesen elvégezzük a ránk bízott munkát. Mivel végső soron üdvösségről és kárhozatról van szó, ránk, teológusokra alkalmazva a mondottakat, ez megköveteli tőlünk, hogy igenis felvállaljuk a szükséges harcokat, és – ha erre szükség van – keményebben fogalmazzunk. Mivel a tét nagy, nem kell és nem is lehet kizárni az érzelmeket, a hevességet, az intenzitást, hiszen ezek emberségünkből és az ügy jellegéből adódnak. A probléma éppen az, ha úgy gondolom, teológusként-lelkészként lehet három lépés távolságból, pusztán érdekes ideológiai-eszmetörténeti diskurzusként tematizálni a tévtanítások és tévtanítók ügyét.

***

„Egy dolog mindenképpen biztos, hogy a helyzeten semmit sem segíthetünk, ha elhallgatjuk a tényeket. A valóság pedig az, hogy a liberalizmus, akár igaz, akár hamis, nem csupán »eretnekség«, azaz a keresztyén vallás bizonyos pontjaitól való egyszerű eltérés, hanem épp ellenkezőleg, teljesen más gyökérből fakad, és lényegében egy egységes, sajátos rendszerbe épül fel. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden liberális ragaszkodik a rendszer minden pontjához, vagy hogy azok a keresztyének, akiket bizonyos kérdésekben befolyásolt a liberális tanítás, azok ezentúl ízig-vérig liberális lelkületűnek nevezhetők. Néha a logika üdvös hiánya őrzi meg az ember hitét a széteséstől, olyankor, amikor annak bizonyos részeit feladja. Egy lelki mozgalmat a logikai összefüggései mentén lehet a legvilágosabban feltárni, hiszen a logika nagyszerű mozgatóerő, és valamely gondolkodásmód logikus implikációi előbb vagy utóbb, de minden bizonnyal kideríthetők. Ha teljességében szemléljük, a természeti liberalizmus még mai formájában is elég egységes jelenség, és egyre inkább afelé tart, hogy kiiktassa magából a keresztyén hit utolsó logikátlan maradványait is. A keresztyénségtől alapvetően eltér mind Istenről, mind az emberről, mind a tekintélyről, mind pedig a megváltás módjáról vallott szemléletben. De nem csupán teológiájában különbözik a keresztyénségtől, hanem az élet minden területén. S bár elképzelhető, hogy érzelmi téren akkor is lehetséges a közösség, amikor szellemi téren nem, hogy megkülönböztethető a szív és a fej közössége, de erre az esetre ez mégsem érvényes. Éppen ellenkezőleg, a mostani liberális igehirdetők könyveit olvasva és igehirdetéseiket hallgatva, akiket egy pillanatra sem zavar meg a bűn problémája, amelyekben nincsen semmi szimpátia a bűnös emberiség iránt, és akik annyira hajlamosak arra, hogy a keresztyén ember szívéhez legközelebb álló dolgokat gúnyolják ki, be kell vallanunk, hogy ha a modern liberalizmus valaha is vissza akar majd térni a keresztyén közösségbe, akkor ehhez gyökeres érzelmi és értelmi változáson kell átmennie. Adja Isten, hogy ez a változás valóban bekövetkezhessen! Addig azonban szembe kell nézni a jelenlegi helyzettel: a keresztyénséget egy olyan mozgalom támadja belülről, amely velejéig keresztyénségellenes.

Mi tehát a keresztyén ember kötelessége ilyenkor? És különösen, mi a feladata azoknak, akik valamilyen egyházi tisztséget töltenek be?

Elsősorban bátorítanunk kell azokat, akik mind intellektuális, mind pedig érzelmi téren megpróbálják megharcolni kérdéseiket. Nem lenne szabad azt vallaniuk, amit néhány laikus, hogy a keresztyénség hirdetésére kell összpontosítanunk, semmint a védelmére. Valóban nem szabad leragadnunk a támadások visszaverésénél, hanem érthető és pozitív módon fel kell fednünk az ige teljes gazdagságát is, de azok, akik a kevesebb védelmet és több igehirdetést igénylik, nem erre gondolnak. Ők tulajdonképpen a hit intellektuális védelmét építik le, és szavaik valósággal arcul csapják azokat, akik a nagy harcot vívják. Valójában pedig nem kevesebb, hanem jóval több időt kellene fordítanunk az evangélium védelmére. Az igazat csakis akkor világíthatjuk meg élesen, ha szembeállítjuk a tévessel, ezért az Újszövetség is igen sok vitáról ad számot. Az evangéliumi igazságok kifejtésére éppen a gyülekezetben felbukkanó tévedések adtak alkalmat, és így lesz ez ezután is az emberi elme törvényeinek megfelelően. A jelenlegi helyzetet pedig semmiképpen nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Lehet, hogy volt olyan idő, amikor védekezés nélkül is lehetett hirdetni a keresztyén üzenetet, de ez már mindenképpen a múlthoz tartozik. Manapság, amikor az evangélium ellenfeleinek majdnem sikerül átvenniük egyházaink vezetését, a védelemről való legkisebb megfeledkezés is hűtlenséget jelent Urunkkal szemben. Az egyház történetében voltak még hasonló kritikus helyzetek, amelyek majdnem felértek a maival. A 2. században a gnosztikusok valósággal a keresztyénség fennmaradását veszélyeztették, a középkorban pedig Isten kegyelméről feledkeztek meg az emberek. Az ilyen kritikus pillanatokban Isten mindig megmentette az egyházat. Nem teológus pacifisták által mentette meg, hanem a hitükért keményen harcoló atyafiak által.” (186–187. o.)