John Gresham Machenre emlékezünk – Gondolatok Machen Keresztyénség és liberalizmus című műve kapcsán, III. rész (evangelikál vagy ortodox protestáns?)

2023. jan. 31.

John Gresham Machen presbiteriánus teológusra emlékezve érdemes röviden áttekintenünk, hogy milyen megfontolások alapján hárította Machen az evangéliumi vagy evangelikál címkét önmagára értve. Az előzményeket tekintve fontos, hogy a Princetoni Teológiai Szeminárium ikonikus vezetője, a Biblia ihletettségének és tekintélyének jól ismert védelmezője, B. B. Warfield maga is kétségeinek adott hangot az evangelikál kifejezés jelentését illetően.

Oldalunkon többször is írtunk már arról, hogy ki tekinthető evangelikál keresztyénnek, vagy mi az a hitbéli, illetve kegyességi konstruktum, amellyel kapcsolatban – sokszínűsége ellenére is – jogosan beszélhetünk evangelikalizmusról (pl. itt, itt, és itt) vagy evangelikál identitásról. Valójában – a teológiai, kulturális és társadalmi változásoknak köszönhetően – nem is olyan könnyű e fogalmi tisztázásra törekvő kísérlet, de látnunk kell, hogy az ezzel kapcsolatos vitának („ki evangelikál?”) mély történelmi gyökerei vannak.

A philadelphiai Princetoni Teológiai Szeminárium hallgatóihoz intézett beszédében Benjamin Warfield olyan lényeges teológiai fogalmak halálát siratta 1915 szeptemberében, mint a megváltás, a keresztyénség vagy az előbb említett evangelikál. Az első világháború csatatereit alapul véve kijelentette: „A vallási terep telis-tele van nagy múltú kifejezések síremlékeivel, amelyek azért múltak ki, mert nem gondozták őket – ezek olyan közel fekszenek egymáshoz, mint ma a sírgödrök Flandria síkságain vagy Észak-Franciaország lankái között. És ezek a kifejezések még mindig »haldokolnak« körülöttünk. Ott van például az a nagyszerű kifejezés, hogy »evangelikál«. Minden bizonnyal elhalófélben van, ha éppen ki nem múlt már. Úgy tűnik, senki sem tudja már, hogy mit jelent. A szótáraink sem tudják már.”

Benjamin Warfield

A Standard Dictionary (1893) például így határozta meg az evangelikál kifejezés tartalmát: aki „azt vallja, amit a protestánsok többsége az evangélium alapvető tanításainak tekint”, avagy „lelki beállítottságú és a gyakorlati keresztyén életért buzgó egyén”. Warfield azt állította, hogy „soha nem történt még ennél szerencsétlenebb, ügyetlenebb kísérlet egy szó meghatározására”. Továbbá a német protestantizmus evangéliumi (az evangelisch fogalmának eredeti jelentése) egyházként való azonosítása „mocsárba rántotta” ezt az elnevezést, megfosztva minden jelentésétől – panaszolta Warfield.

Hasonlóképpen, Amerikát vizsgálva a következő kérdést tette fel: „Tudja-e valaki a világon, hogy mit jelent az »evangélikál« a mai vallásos közbeszédben? A minap egy magát evangelikálnak valló lelkész – aki egy olyan egyház szolgálatában állt, amely szabályzata alapján minden bizonnyal evangéliumi hitet követ, és akinek az egyik újságunkban alkalma volt beszámolni egy vallási gyűlésről, amely gyakorlatilag kizárólag unitáriusokból és zsidókból állt – lelkesen megjegyezte, hogy a gyűlés hangulata és megnyilatkozásai mélyen evangéliumi szellemiségűek voltak. […] De nem a szavak kimúlása a legszomorúbb dolog, amit itt látunk – zárta Warfield. – A legszomorúbb dolog az, hogy kihunynak az emberek szívéből azok a dolgok, amelyeket a szavak képviselnek.”

Nos, Warfield egykori princetoni kollégája (és amint már mondtuk, a Westminsteri Teológiai Szeminárium egyik alapítója), Machen is szembesült azzal a kérdéssel, hogyan nevezzék magukat a történelmi hitvallásaikhoz hű presbiteriánusok. What Is Orthodoxy? (1935) című lenyűgöző kis esszéjében biblikus, ámbár felekezetközpontú választ adott e kérdésre. Ezt írja:

„…amikor azt kérdezik tőlem, hogy fundamentalista vagy modernista vagyok-e, csak annyit mondok: fundamentalista vagyok a kezdetektől fogva! Az viszont már más kérdés, hogy mi magunk milyen terminológiát kezdünk használni önmagunk azonosítására. Úgy gondolom, hogy – amennyire csak lehet – óvatosan kell eljárnunk. Olybá tűnik, mintha a fundamentalizmus mint kifejezés úgy képviselné a keresztyén vallást, mintha az hirtelen valamiféle »izmussá« változott volna, amelyet valamilyen új és furcsa névvel kellene illetni. Nem értem, miért kellene így tennünk. E kifejezés különösen alkalmatlannak tűnik számomra, ha ránk, konzervatív presbiteriánusokra alkalmazzuk. Nagyszerű örökséggel rendelkezünk. Az egyház életének nagy, központi áramlatában állunk – abban a nagy hagyományban, amely Augustinuson és Kálvinon keresztül a Westminsteri hitvallásig vezet. Ezt tartjuk az igazság hiteles útjának az egyik vagy a másik oldalról jövő tévelygésekkel szemben. Miért kellene tehát most okvetlenül valamiféle új és furcsa kifejezést elfogadnunk? Nos, ha nekünk nem igazán tetszik a fundamentalizmus kifejezés – bár szoros közösséget ápolunk azokkal, akiknek tetszik –, akkor milyen kifejezést válasszunk? A konzervatív túlságosan ridegnek tűnik. Azt a benyomást keltheti, hogy kétségbeesetten ragaszkodunk valami régihez csak azért, mert régi, és hogy nem vágyunk Isten Lelkének új és dicsőséges megnyilvánulásaira. Másrészt az evangelikál bár szép kifejezés, úgy tűnik, nem elég világosan jelöli azoknak az álláspontját, akik kifejezetten a Westminsteri hitvallásban rögzített tanrendszerhez ragaszkodnak, megkülönböztetve azt más rendszerektől, amelyek bár elég közel állhatnak az igazsághoz ahhoz, hogy »evangelikálnak« nevezzük őket, ugyanakkor mégsem felelnek meg teljesen a Szentírás által képviselt rendszernek. Ezért, tekintettel azokra az ellenvetésekre, amelyek más terminológia használatával szemben felmerülnek, úgy gondolom, még mindig akkor járunk a legjobban, ha újra felelevenítjük a jó öreg ortodoxia szót álláspontunk megjelöléseként. Az ortodoxia, mint láttuk, »egyenes doxiát« [hiteles vagy igaz tant, illetve tanítást] jelent. Nos, hogyan döntsük el valamiről, hogy egyenes, vagy sem? Egyértelmű a válasz: úgy, hogy mellé teszünk egy vonalzót, vagy hozzámérjük egy függőleges vonalhoz. A mi vonalzónk vagy egyenes vonalunk maga a Szentírás. Akkor nevezhető ortodoxnak valami, ha összhangban van a Bibliával. Azt hiszem, jól tennénk, ha felelevenítenénk ezt a szót, de akár ezt tesszük, akár nem, ragaszkodnunk kell ahhoz, amit maga a szó jelöl.”

A fentebbi idézet kapcsán írja Thomas Kidd, a Közép-nyugati Baptista Teológiai Szeminárium egyháztörténet-professzora, hogy ha és amennyiben el kellene hagynunk az evangelikál kifejezést a mai politikai és etnikai konnotációi miatt, az egyik alternatíva az lehetne, ha „ortodoxnak” vagy „ortodox protestánsoknak” neveznénk magunkat. Az utóbbi azért lenne hasznosabb, hogy elkerüljük a keleti ortodox egyházakkal való összemosást.

De miért volt ez fontos Machennek? Ez a terminológia segített neki távolságot tartani egyrészt a militáns fundamentalista mozgalomtól, amely az 1915-ös Scopes-perben (más néven „majomperben”) öltött testet (valamint abban, hogy hevesen ellenezte az evolúcióelmélet állami iskolákban való tanítását, terjesztését), másrészt hasznos volt számára az azoktól a modernista presbiteriánusoktól való elhatárolódásban is, akik miatt el kellett hagynia egyházát, megalapítva egy új, hitvallásos keresztyén felekezetet, az Ortodox Presbiteriánus Egyházat.

Kidd szerint számunkra ma az jelent kihívást, hogy miként határoljuk el magunkat az evangelikál azon átpolitizált és etnikai szempontból terhelt képétől, amely a médiában megjelenő híradásokat uralja. Úgy tűnik ugyanis, hogy a közvélemény szemében az evangelikál egyenlővé vált a fehér, jobboldali médiumokat követő, magát vallásosnak tartó, politikai tekintetben jobbos törzsbázissal. Nem mintha ez önmagában probléma lenne (nem bűn fehérnek és jobboldalinak lenni), de ez akkor is a szó jelentésének rettentően szűk értelmezési kerete, amely épp a lényeget, a sajátos és megkülönböztető teológiai látásmódot nélkülözi (amelyet feketék és latinók is képviselnek).

Forrás: