John Gresham Machenre emlékezünk – Gondolatok Machen Keresztyénség és liberalizmus című műve kapcsán, IV. rész (inkorrekt a nem doktrinális vallást a doktrinális egyházak nevében tanítani)

– Az I, II., III. rész –

Folytatva a John Gresham Machen (1881–1937) evangéliumi hitvalló presbiteriánus lelkész-teológusról, illetve Újszövetség-tudósról, teológiai tanárról szóló megemlékezésünket, idézzük fel, mit is mondtunk korábban: Machen „próféta” volt. Ez alatt nem mást értünk, mint amit Szabados Ádám evangéliumi teológus írt Machen épp száz éve megjelent Keresztyénség és liberalizmus című műve kapcsán: „Maga a könyv egyébként sem nem monumentális, se nem forradalmi, inkább lényegre törő és időszerű volt.” Machen vitathatatlan érdeme, hogy mélyen zajló folyamatokat elképesztően élesen képes meglátni, lokalizálni, majd jól érthetően, egyszerűen és tömören fogalmazva nevesíteni, azaz napvilágra hozni. Nemcsak helyzetjelentést ad, hanem képes „továbbhorgolni a terítőt” és megláttatni olvasóközönségével, hova vezetnek a leleplezett destruktív folyamatok, és milyen katasztrofális következményekkel járnak. Jelenünk egyértelműen őt igazolja, egyszersmind minden teológiai-egyházi harcát (lásd itt, itt és itt) illetően teljes mértékben rehabilitálja személyét.

Egy korábbi írásomban így írtam a progresszívek történelmi egyházakon belüli inkonzekvens, ámbár tudatos, de véleményem szerint mérhetetlenül etikátlan magatartásáról:

„…nem az a problémája [értsd: az evangéliumiaknak – a szerk.], hogy progresszív eszmék léteznek, vagy hogy valaki progresszív eszméket hirdet a saját közösségén belül, mondjuk egy olyan szervezetben, amelyet saját maga alapított a saját elvárásai és elvei szerint, vagy amelyhez később csatlakozott, mivel annak kitűzött céljai, »dogmái« és » etikája« egyeznek a saját meggyőződéseivel. […] Megtehetnék [értsd: a progresszívek – a szerk.], hogy bejegyeztetnek maguknak egy vallási egyesületet, olyan nagy anyagi áldozatot nem kíván. Bérelhetnének egy ingatlant, vagy összegyülekezhetnének magánlakáson is. Bármilyen hitelvek, bármilyen etika és bármilyen liturgia mentén megszervezhetnék »egyházi életüket« és személyes spiritualitásukat. Csakhogy ezt nem fogják megtenni. […] A probléma tehát az, hogy ezek a progresszív »teológiát« képviselő személyek egy már meglévő közösséget – melynek adott az igeértelmezése, normatív hitvallásai, etikai állásfoglalásai, és amelynek valamiért foggal-körömmel a részének tekintik magukat – belülről szeretnének átalakítani. Úgy érzik, ehhez joguk van. Csakhogy a keresztyén gyülekezet (minden történelmi keresztyén felekezet) a tagok közös hitvallásán nyugszik (a homologia és confessio fogalma arra utal, hogy a hitvallás az egyház közösségében, konszenzusában zajlik). Egyetlen olyan közösség sem életképes, melynek tagjai a legalapvetőbb kérdésekben homlokegyenest ellentétes nézetet képviselnek.”

Machen a liberálisok egyházi ténykedésével kapcsolatban Keresztyénség és liberalizmus című művében lényegében ugyanerről beszél – természetesen egzaktabban és részletesebben. Alább az ezzel kapcsolatos gondolatai olvashatók. Mielőtt azonban rátérnénk a Machentől származó idézetre, szeretném leszögezni: semmiképp sem tennék egyenlőségjelet az egykori – teológiai értelemben vett – liberálisok és a mai – etikai értelemben liberális – progresszívek közé, hiszen a liberális teológia nagyjai – lelkészek és igehirdetők – amellett, hogy doktrinális értelemben nagyobbrészt hitvallásellenes nézeteket képviseltek, nagyszerű koponyák voltak (gondoljunk a német Troeltschre, Wredére vagy az amerikai Fosdickra), nagyrészt komoly és elismert tudós emberek, akiknek voltak becsülendő meglátásaik és gondolataik. Ugyanakkor ami az egykori liberálisoknak a történelmi protestáns egyházakban való fokozatos térnyerését (majd pedig hegemóniáját) és a mai progresszívek zavaros nézeteinek terjesztését és erőszakos érvényesítését illeti, azt kell mondanunk, a párhuzam megáll.

***

„A látható egyház pedig, amely a megváltottak közössége, azokban a keresztyén közösségekben lesz nyilvánvalóvá, amelyek a mostani látható egyházat képviselik. De mi az, ami mégis kifogásolható ebben a látható egyházban? Mi okozza nyilvánvaló gyengélkedését? Bizonyára sok ilyen gyengeségről beszélhetnénk, egy azonban különösen világos: a mai egyház hűtlenné lett az Úrhoz, azáltal, hogy nemcsak tagjai sorába fogadott be tömegesen nem keresztyén személyeket, hanem tanítói (lelkészei) közé is. Valóban elkerülhetetlen, hogy olyan személyek is utat találjanak a látható egyházba, akik nem igazi keresztyének, hiszen az esendő ember nem tudja megkülönböztetni a szíveket, és sokak bizonyságtétele igaznak tűnhet, noha valójában hamis. Mi azonban nem ezt a tévedhetőséget szeretnénk megvizsgálni, hiszen nem az a baj, hogy az egyház befogad olyan egyéneket is, akiknek bizonyságtevésük esetleg nem őszinte, hanem az, hogy ugyanakkor olyanokat is tömegesen befogad, akik valójában soha nem is tettek semmilyen bizonyságot a hitükről, és akiknek magatartása az evangéliummal szemben homlokegyenest ellenkezik a keresztyén magatartással. Mi több, ezek az emberek nemcsak a közösségnek lehetnek tagjai, hanem a lelkészi körnek is, sőt egyre nagyobb mértékben befolyásolhatják mind az egyház vezető testületeit, mind pedig az egyházi tanítást. A mai egyház számára a legnagyobb veszélyt nem a külső ellenségei jelentik, hanem a belső ellenségek, egy olyan, egyházban jelen levő hit és gyakorlat, amely velejéig keresztyénellenes.

Nekünk most nem az a feladatunk, hogy kényes személyes kérdésekkel foglalkozzunk, hogy eldöntsük, hogy ez és ez a személy keresztyén-e, vagy sem, hiszen efelől egyedül Isten dönthet, és egyetlen ember sem mondhatja meg bizonyosan, hogy egy »liberális« egyén Krisztus iránt tanúsított magatartása üdvözítő hit-e, vagy sem. Egy dolog azonban mégis egyértelmű: akár keresztyének a liberálisok, akár nem, a liberalizmus semmiképp sem azonos a keresztyénséggel. Éppen ezért egyáltalán nem kívánatos, hogy a kettőt ugyanazon a szervezeten belül hirdessék. A jelen legsürgetőbb kiáltása, hogy ezt a két tábort különválasszuk. Sokan mégis megpróbálják elkerülni a különválást, és azt kérdezik, hogy miért kellene megbontanunk az atyafiak együttlakását. Az egyházban – mondják – egyaránt van hely a liberálisok és a konzervatívok számára. A konzervatívok is megmaradhatnak az egyházban, ha ahelyett, hogy az amúgy is jelentéktelen problémákat helyeznék előtérbe, inkább a »törvény lényegesebb kérdéseivel« foglalkoznának. E »jelentéktelen« kérdések közé tartozik például a Krisztus keresztje mint a bűntől való megváltás valóságos helyettes áldozata. […]

A presbiteriánus egyház (PCUSA) példája most jó illusztrációként szolgálhat. A presbiteriánus egyházban mindenkinek, aki valamilyen egyházi tisztséget szeretne betölteni, beleértve a lelkipásztort is, beiktatásakor »világosan« kell válaszolnia néhány kérdésre, amelyek közül az első kettő a következőképpen hangzik:

»Hiszed-e azt, hogy mind az új-, mind pedig az ószövetségi Írás Isten szava, s mint ilyen a hit és hitgyakorlat egyetlen tévedhetetlen szabálya?«

»Őszintén elfogadod-e és magadévá teszed-e ennek az egyháznak a hitvallását, amely tartalmazza azt az igazságrendszert, amelyet a Szentírás tanít?«

Ha ezek az »egyházalkotmányi kérdések« nem adják meg világos módon a presbiteriánus egyház hitvallási alapját, nehéz elképzelnünk, hogy hogyan fejezhetné ki ezt bárki ennél világosabban. Mégis a presbiteriánus (PCUSA) egyház sok lelkipásztora rögtön, miután ünnepélyesen vallást tett arról, hogy a Westminsteri hitvallás a tévedhetetlen Szentírás igazságrendszerét tartalmazza, máris megtagadja ugyanezt a hitvallást és a Szentírás tévedhetetlenségéről szóló tanítást.

Mi most nem az egyháztagokról beszélünk, hanem a lelkészekről; nem arról az atyafiról, aki súlyos kétségek között azon gondolkodik, hogy becsületes dolog-e kétkedőn is az egyházban maradnia, mert az egyház szeretettel ajánlja fel közösségét és segítségét a zaklatott lelkek számára is, és valóban nagy bűn lenne kiközösítenünk őket. Napjainkban sok a kicsinyhitű ember, de mi most nem róluk beszélünk, és adja Isten, hogy békességre és segítségre találjanak az egyház szolgálata által!

Azok, akikre mi gondolunk, igen különböznek az igazságot őszintén kereső hithű atyafiaktól, hiszen ők nem az egyház tagjai, hanem az igehirdetői szolgálatban szeretnének elhelyezkedni, és nem tanulni szeretnének, hanem tanítani. Nem azt mondják, hogy »Hiszek, légy segítségül az én hitetlenségemnek!«, hanem e világi tudásukkal büszkélkedve lelkészek kívánnak lenni, hogy azt taníthassák, ami homlokegyenest ellentmond a hitvallásnak, amely mellett elkötelezték magukat. Erre a magatartásra pedig különböző mentségeket találnak: a hitvallásos igazságokat egyre inkább pusztán halott betűknek tartják, amelyeket bizonyos észszerű fenntartásokra hivatkozva többféleképpen lehet »értelmezni« (és ezek az értelmezések természetesen mind teljességgel ellentmondanak az eredeti jelentésnek). Ezek a mentegetőzések azonban nem változtatnak a tényeken, és akár kívánatos számunkra, akár nem, a beiktatáskor tett lelkészi fogadalom mindenképpen az egyház alkotmányához tartozik. Ha valaki meg tud állni ebben a hitben, akkor szolgálhat a presbiteriánus egyházban, ha pedig nem, akkor semmiféle tisztség betöltésére nincs feljogosítva, és ez más evangéliumi egyházakra is érvényes. Akár tetszik, akár nem, az egyházak mind valamely hitvalláson nyugszanak, és mindenképpen egy üzenet hirdetése köré szerveződnek. Ha tehát valaki nem az üzenet hirdetésére törekszik, hanem annak megcáfolására, akkor sincs joga – még ha az üzenet valóban hamis is –, hogy hazug bizonyságtétellel szerezzen magának előnyt e harcban.

Ez a magatartás tehát teljességgel helytelen, de ugyanakkor létezik más lehetőség is, amely teljesen nyitott azok számára, akik »liberális keresztyénségüket« szeretnék hirdetni. Lévén, hogy az »evangéliumi« egyházak mind valamely olyan hitvalláshoz kötődnek, amelyet ők nem fogadhatnak el, ezért vagy egy már létező »egyházhoz« fognak csatlakozni, vagy egy teljesen új, számukra megfelelő közösséget hoznak létre. Természetesen ennek megvannak a maga hátrányai: el kell hagyniuk a templomot, amelyhez mégiscsak kötődnek, családi hagyományokat kell fölbontaniuk, és még sok már érzelmi sérelem is éri őket. Van azonban egy előny, amely mindezeket felülmúlja: a becsületesség. A becsületességnek ilyen kérdésekben igen nagy ára van, de mégiscsak egy lépést jelent előre, és ezt igazolja az unitárius egyház példája is. Őszintén szólva az unitárius egyház éppen az a közeg, ahová a liberális igehirdető a leginkább vágyakozik, hiszen nincs autoritással bíró Bibliája, nincsenek doktrinális elvárásai, és nincsen hitvallása sem.

A becsületesség tehát, bármit tegyünk vagy mondjunk, semmiképpen sem jelentéktelen probléma, hanem éppen a törvény lényegesebb kérdései közé tartozik, és nyilván az egyes következményektől függetlenül is megvan a maga saját értéke. A fent említett kérdésben azonban ezek a következmények mindenképpen pozitívak, és az egyenesség ez esetben is, mint oly gyakran, a legjobb stratégiának bizonyul. Azáltal, hogy kivonul a hitvalló egyházakból – amelyek mind a Szentírásból levezethető hitvallásokra támaszkodnak –, a liberális igehirdetőnek kétségtelenül szinte a markából siklik ki a lehetőség, hogy ellenőrzése alá vonva ezeket az egyházakat, alapvetően változtassa meg őket. Ennek a lehetőségnek a feladása egyszersmind azt is jelentené, hogy a liberális igehirdető az evangéliumi egyházak tartalékait többé nem használhatná arra, hogy általuk saját liberális elveit hirdesse. Végül azonban mindez mégiscsak nyereséggel járna a modern liberalizmus számára, hiszen nem kellene például többé kétértelmű nyelvezetet használnia, és nem kellene többé kerülgetnie az esetlegesen sértő, kényes kijelentéseket sem. Ily módon a liberális igehirdető még ellenfeli előtt is teljes tiszteletnek örvendene, és a vita is más, magasabb szinten folyna. Minden tökéletesen egyenes módon és nyíltan történne, és ha a liberalizmusnak igaza van, akkor pusztán fizikai erőforrásainak elvesztése sem akadályozhatja meg abban, hogy diadalmaskodjék.

Ezen a ponton azonban egy újabb kérdés vetődik fel: ha a liberálisoknak és konzervatívoknak valóban külön kell válniuk az egyházban, akkor miért nem a konzervatívok vonulnak ki? Természetesen ez könnyen megtörténhet, hiszen ha a liberális tábornak sikerül teljesen ellenőrzése alá vonnia az egyház vezető testületeit, akkor egyetlen evangéliumi keresztyén sem támogathatja többé ennek az egyháznak a munkáját. […]

De hogyan vethetnénk véget ennek a rendellenes állapotnak? A legjobb megoldás kétségtelenül az lenne, ha a liberális igehirdetők önként kivonulnának a hitvalló egyházakból, amelyeknek hitvallását történelmi értelmükben nem fogadják el. Erről a megoldásról még most sem mondhatunk le teljesen, és bár valóban igen nagy különbség választ el bennünket az egyház liberális csoportosulásától, mégis úgy véljük, hogy a beszédben való egyenesség egyszerű követelménye felől egyetértünk. A liberális lelkészek visszavonulása a hitvalló egyházakból minden bizonnyal nagyon elősegítené a harmónia és az együttműködés megvalósulását. Semmi sem idézhet elő több viszályt, mint ha ugyanazon a szervezeten belül erőltetett egységben kell együtt lenniük azoknak, akik tulajdonképpen alapvetően eltérő célokkal rendelkeznek.

Gyakran azonban azzal az ellenvetéssel kell számolnunk, mely szerint a különválás támogatása valójában botrányos intoleranciára vall. Ez az ellenvetés azonban nem számol a nem önkéntes, illetve az önkéntes szervezetek sajátosságaival. A nem önkéntes szervezeteknek toleránsaknak kell lenniük, míg az önkéntes szervezeteknek intoleránsaknak kell lenniük – legalábbis létezésük alapvető céljaira való tekintettel –, hiszen egyébként megszűnnének létezni. […]

Az önkéntes szervezetek közé tartoznak az evangéliumi egyházak. Az evangéliumi egyház bizonyos számú egyénekből áll, akik valamely Krisztusra vonatkozó üzenet szempontjából egyetértenek, és akik egyesülni szeretnének ennek az üzenetnek a hirdetésében, ahogy azt hitvallásuk a Biblia alapján előírja. Senki sincs kényszerítve arra, hogy az így kialakult testülethez csatlakozzék, és éppen ezért egy bizonyos legfőbb cél érvényesítése ebben a szervezetben – amely ez esetben az üzenet továbbadása – nem összeférhetetlen a szabadság elvével. Ha vannak, akik más céllal szeretnének vallásos közösséget alapítani – például egyszerű intések vagy a Jézus példájának egy bizonyos követendő életvitelként való felmutatása által próbálják meg előbbre vinni a világot –, teljesen szabadságukban áll ezt megtenni. Ha azonban az a szervezet, amely egy bizonyos hír továbbadását tűzte ki céljául, megengedné, hogy tartalékait és nevét azok is használják, akik ennek az üzenetnek a megcáfolására törekednek, akkor az nem tolerancia lenne, hanem egyszerű tisztességtelenség. Azok, akik megengedik, hogy a nem doktrinális vallást a doktrinális egyházak nevében tanítsák, amelyek alkotmányukra nézve és lelkészeik beiktatásában is doktrinálisak, ezek az emberek mégis az előbb említett tisztességtelen magatartást hangoztatják.

Ezt a kérdést talán egy világi példával tudnánk a leginkább megvilágítani. Tegyük fel, hogy Amerikában egy politikai kampány idején megalakulna egy demokrata klub annak érdekében, hogy a demokrata párt ügyét előbbre vigye. És tegyük fel, hogy vannak olyan polgárok, akik nem értenek egyet a demokrata klub elveivel, és ezért a republikánus pártot szeretnék támogatni. Hogyan tehetnék ezt meg ahhoz, hogy egyenes módon járjanak el céljuk elérése érdekében? Nyilván egyszerűen meg kellene alapítaniuk egy republikánus klubot, amely a republikánus elveknek kedvező propagandát folytatna. De tegyük fel, hogy e helyett az egyszerű megoldás helyett a republikánus elvek támogatói aláírnának egy, a demokratikus elvekkel megegyező nyilatkozatot, amely által bebocsátást nyernének a demokrata klubba, hogy végül annak tartalékait egy éppen ellene irányuló antidemokrata propagandában használják fel. Ez a terv valóban nagyszerű lenne, de vajon becsületes is? A nem doktrinális vallás hirdetői mégis pontosan ehhez a tervhez folyamodnak, amikor aláírva valamely hitvallást, bebocsátást nyernek a doktrinális vagy evangéliumi egyházak tanítóinak sorába. Senki se vegye rossz néven az előbb említett mindennapi életből vett példát, hiszen nem azt akartuk sugallni, hogy az egyház nem több politikai klubnál. Utóbbi azonban nem jelenti azt, hogy az egyházi ügyekben megfeledkezhetünk a becsületesség egyszerű elvéről. Az egyház lehet sokkal becsületesebb, mint egy politikai klub, de semmiképpen sem fordítva.

Az evangéliumi egyházak hitvalló jellege igen szilárd. Lehet, hogy valaki nem ért egyet például a Westminsteri hitvallással, de annak megértése aligha okozhat gondot számára, és legalábbis a hitvallás által feltárt »tanítás rendszere« könnyen megragadható számára. A hitvallás hibái ellenére is nagyon határozottan, pontosan fogalmaz, és az, aki ezt a rendszert ünnepélyesen sajátjának ismeri el, ugyanakkor nem lehet egy nem doktrinális vallás védelmezője is, egy olyan vallásé, amely éppen a hitvallás és az alapját képező Biblia lényegét tekinti jelentéktelennek. Más evangéliumi egyházakban is hasonló a helyzet.” (John Gresham Machen: Keresztyénség és liberalizmus. Presbiteriánus Kiadó, Miskolc, 2002. 175–184. o.)