A helyettes bűnhődés védelmében – reakció Tóth Sára „Jóvá lehet-e tenni a jóvátehetetlent” című esszéjére (I. rész)

Bevezetés

Mindjárt az elején szeretném leszögezni, hogy a részletesebb reflexióm tárgyául szolgáló rövid dolgozat szerzője, Tóth Sára esetében egy rendkívül intelligens személyről és jó tollú szerzőről, sőt egy kiváló tanárról van szó. Tehát a következőkben nem a tehetségét, a szakértelmét vagy a jóindulatát vitatom, hanem a látásmódjával vitatkozom, ugyanis a helyettes bűnhődés tantételét illeti kritikával – véleményem szerint jogtalan kritikával. (Ezenkívül egyéb kérdésekben is komoly nézetkülönbség van köztünk, például ő opcionálisnak tartja a melegházasságok vagy az azonosneműek közötti kapcsolatok megáldását egyházi közösségben – szerinte ez a kérdés nem vízválasztó –, én viszont hitehagyásnak tekintem, de erre most nem fogok kitérni.)

Tóth Sára azt írja ugyan, hogy nem „hivatalos” teológiai eszmefuttatást ad közre Minden itt van – Tűnődések hitről, spiritualitásról című kötetében (2021), de mégiscsak a magyar evangéliumi világnak egy jól ismert, sőt egy része által referenciaszemélynek tekintett tagjáról van szó, így aztán még ha csak „tűnődik” vagy „hangosan gondolkodik” is, véleménye sokakra hatással lehet.

Mivel egy jól ismert evangéliumi kiadó publikálta a Tóth Sára önálló írásait csokorba gyűjtő kötetet, az ebben szereplő (bizonyos) írások kapcsán én is eltűnődtem azon, hogy vajon a kiadó alkalmaz-e olyan jellegű teológiai szaklektort, akinek tiszte eldönteni, hogy egy adott írás belefér-e a felvállaltan evangéliumi irányvonalat népszerűsítő kiadó profiljába, vagy sem. A gendertudományok kritikátlan dicsérete (a kiadvány egyik fejezete) és a helyettes bűnhődés tagadása szerény véleményem szerint nem fér bele. Különösképpen azok után furcsa (vagy meghökkentő?) egy ilyen esszét, illetve esszéket is magában foglaló kötet megjelentetése egy evangéliumi kiadó részéről (ne áruljunk zsákbamacskát, a Harmat Kiadóról van szó), hogy a magyar evangéliumi világ elképesztően széles felekezeti és kegyességi spektrumot megjelenítő képviselői és tagjai 2019-ben közzétettek egy nyilatkozatot a helyettes bűnhődés védelmében (Nyilatkozat a helyettes bűnhődésről). A nyilatkozat apropója az volt, hogy egy, a Hit Gyülekezetéből kivált, mindenféle normatív hitvallást nélkülöző independens gyülekezet vezetői „Baal-hitnek” és „kozmikus gyermekbántalmazásnak” csúfolva elkezdték minősíthetetlen stílusban támadni a helyettes bűnhődés bibliai-reformátori tantételét. Természetesen ez csak amolyan „költői töprengés” részemről – tisztában vagyok vele, hogy a keresztyén szcénában is sokszor a személyes barátságok, ismeretségek dominálnak inkább, mintsem az ethosz, az evangélium tiszta hirdetésére irányuló törekvés.

Szeretném azt is leszögezni, hogy Tóth Sára esetében egy, a Magyarországi Református Egyház (MRE) kötelékébe tartozó személyről, tehát egyháztagról van szó. Egy konfirmált egyháztag esetében elvárható – sőt, igazából minimumnak tekinthető –, hogy ismerje, elfogadja és meggyőződéssel képviselje az MRE hivatalos és normatív hitvallási iratainak tartalmát. Márpedig mind a Második helvét hitvallás (II. HH), mind a Heidelbergi káté (HK) félreérthetetlenül helyettes bűnhődésként értelmezi és magyarázza Krisztus engesztelő halálát (lásd HK, 37., 40., 44. kérdés-felelet; II. HH, XI. fejezet), ahogy egyéb reformátori hitvallások is: református részről a Genfi káté, a Belga hitvallás, a Skót hitvallás, a Westminsteri hitvallás, valamint a Westminsteri kis- és nagykáté, evangélikus részről pedig többek között az Ágostai hitvallás.

 

Tóth Sára rövid esszéje: Jóvá lehet-e tenni a jóvátehetetlent?

Tóth Sára a helyettes bűnhődés kapcsán (amelyet ő konzekvensen a „jóvátétel büntetőjogi szemléleteként” említ, egyébként nem alaptalanul) a következő megállapításokat teszi. (Ezeket most részben parafrazeálva közlöm.)

• A helyettes jóvátétel Canterburyi Szent Anzelmre vezethető vissza.
• Legelterjedtebb változata szerint arról szó ez a tanítás, hogy az ember bűnös, Isten szent, aki nem engedhet az igazságosság követelményéből. Valakinek meg kell halnia, vérnek kell hullani azért, hogy Isten megbocsáthasson.
• A helyettes bűnhődés tantétele levezethető (valahogy) Anzelm és a reformátorok tanításaiból.
• A jóvátétel büntetőjogi elmélete sok kívánnivalót hagy maga után.
• A protestáns kegyességben mai napig dominál ez a szemlélet, amely a következő: Krisztus megfizetett a haragvó Istennek helyettem, ezért nekem tulajdonképpen nem kell csinálnom semmit. Ott sem kellett lennem, amikor ez megtörtént.
• Az adósság vagy büntetés helyettes kifizetésének elmélete ott bicsaklik meg, hogy épp a személyesség marad ki belőle.
• A megbocsátás nem jogi vagy pénzügyi tranzakció.
• A helyettes bűnhődésnél hiányzik a feltétel nélküli megbocsátás, amelyet szavaival és tetteivel tanít Jézus az evangéliumokban.
• Akik kényelmetlenül érzik magukat e tanítás miatt, azt mondják (Tóth Sára szerint elgondolkodtató az érvük, tehát egyetért az érveléssel), hogy Jézus és az Atya (a Szentháromság két személye) nincsenek egységben egymással. Már-már azt mondhatjuk, hogy Jézus az Atyától szabadítja meg a bűnösöket.
• Ez az elmélet „termelte ki” a következő hasonlatot: a büntető Atya meghúzza a ravaszt, Jézus pedig odaveti magát a golyó elé. De – ez már Tóth Sára álláspontja – ha van is golyó, az nem büntetés, amelyet az ítélő Isten kimér, hogy helyreálljon az igazságosság. A bűnös felé repülő golyó valójában saját bűne pokla és iszonyata.

Tóth Sára esszéje (153-158. o.) ugyan nem tér ki a helyettes bűnhődést érintő összes kritikai megjegyzésre, némelyikkel pedig csak rövid utalás szintjén, érintőlegesen foglalkozik, írása mégis megfelelő apropót szolgáltat ahhoz, hogy részletesebben reagáljunk a leggyakrabban felmerülő ellenvetésekre.

 

Reflexiók a helyettes bűnhődéssel és az azt érintő kritikai megjegyzésekkel kapcsolatban

Definíció

 A helyettes bűnhődésről szóló említett nyilatkozat szerzői a következő meghatározással élnek: „…Krisztus a kereszten Isten bűneink feletti jogos haragját és ítéletét szenvedte el helyettünk.”

John Piper reformált baptista lelkész-teológus a következő magyarázatot adja a helyettes bűnhődés jelentőségére: „Ha Isten nem büntette meg helyettem Fiát, akkor nincs menekvés számomra a legnagyobb veszedelem elől, Isten haragjától.” Egyetlen reménységünk, hogy „Isten végtelen bölcsességében utat talál ahhoz, hogy szeretete kielégítse saját haragját”. (Jeffery, Steve: Pierced for Our Transgressions. Rediscovering the Glory of Penal Substitution. Crossway, Wheaton, 2007. 14. o. John Piper előszava.)

Isten haragja

Itt meg kell állnunk, és muszáj részletesen is szólnunk Isten haragjáról, ugyanis a helyettes bűnhődés ellenzői számára Isten haragja vörös posztó – ez az a szegmens, amely a leginkább szúrja a kritikusok szemét, és amelyet a legszívesebben eltagadnának vagy átértelmeznének. Úgy gondolom, ez a kulcsa az egész kérdéskörnek. James I. Packer, az evangéliumi teológia egyik óriása a következőképpen vezeti be a témát: „Manapság az egész keresztyén egyházban az a divat, hogy ehhez a témához hangtompítót használunk. Akik még egyáltalán hisznek Isten haragjában, azok keveset mondanak róla – talán azért, mert nem sokra becsülik.” (Packer, James I.: Megismerni Istent. Harmat Kiadó, Budapest, 2019. 157. o.)

Természetesen nemcsak a helyettes bűnhődés konkrét tagadói számára nehéz befogadni az isteni haragról szóló tanítást, hanem a mainstream keresztyénség általánosan is ágál ellene – a legtöbb keresztyén legszívesebben csak Isten kegyelméről és szeretetéről hallana. „Tény, hogy a modern társadalomban nem szalonképes dolog Isten haragját emlegetni, s ez ellen keresztyének sem berzenkednek túlságosan…” – állítja Packer (uo. 157. o.). Csakhogy az isteni harag valósága nélkül sem a szeretetnek, sem a kegyelemnek nincs értelme.

Nézzük meg először, milyen módon magyarázzák félre egyes teológusok az isteni haragot. Szerintük az isteni harag fogalma archaikus, és a hozzákapcsolódó bibliai terminológia nem utal többre (pl. Charles H. Dodd walesi újszövetségi tudós The Epistle of Paul to the Romans – The Moffat New Testament Commentary című kötetében így magyarázza), mint az ok és az okozat elkerülhetetlen folyamatára egy erkölcsi világegyetemben. Más szóval ezen értelmezés szerint az isteni harag az erkölcsi világban munkálkodó személytelen erő, nem pedig Isten jellemének személyes tulajdonsága. A haragot Isten elrendelheti és irányíthatja, de nyilvánvalóan nem része személyiségének úgy, ahogyan a szeretet, az irgalom és a jóság stb.

Sokan egyszerűen azért ódzkodnak az isteni haragról szóló beszédtől, mert nem értik, mi is az – pontosabban félreértik. A harag itt nem az önuralom elvesztése vagy a düh irracionális és szeszélyes kitörése. Nem arról van szó, hogy Istennek „rosszkedve” van, és elkezd dühöngeni. Ha megfelelő definíciót keresünk, a következőt mondhatjuk: az isteni harag igazságos ellenkezés, szembenállás, tiltakozás vagy indulat mindazzal szemben, ami szentségtelen. Isten jelleméből fakadó ellenállás (de használhatnánk a viszolygás vagy az undor szavakat is) mindazzal szemben, ami sérti Isten akaratát.

Fontos látnunk, hogy az isteni harag nem az isteni szeretet ellentéte, hanem annak szerves része. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy isteni haragról csakis az isteni szeretet függvényében beszélhetünk. Ugyanis Isten haragja Istennek a szentség, az igazság és az igazságosság iránti szeretete. Mivel Isten szenvedélyesen szereti az igazságot és az erkölcsi tisztaságot, ezért haraggal reagál minden olyan dologra, amely háttérbe szorítja, csorbítja vagy beszennyezi ezeket. Említett művében Packer így világítja ezt meg: „Vajon jónak nevezhetnénk-e Istent, ha a gonosz éppúgy tetszésére válna, mint a jó? Vajon erkölcsi értelemben tökéletesnek tekinthetnénk-e őt, ha a világában megtűrné a gonoszt, ha nem lépne föl ellene? Aligha. Márpedig a Biblia szerint Isten haragja pontosan azt jelenti, hogy Isten szembeszáll a gonosszal, s ez része erkölcsi tökéletességének.” (2019, 160. o.)

Súlyos teológiai és kegyességi következményei lehetnek annak, ha tagadjuk az isteni harag azon valóságát, amelyről most beszélünk. Leon Morris egykori ausztrál anglikán Újszövetség-tudós szerint, ha az isteni haragot megfosztjuk tartalmától, és nem gondoljuk azt, hogy az emberek valóban „megérdemlik”, hogy Isten szembesítse őket gonosz cselekedeteik fájdalmas következményeivel, akkor kiüresítjük az isteni megbocsátás értelmét is. Morris szerint eleve csak akkor beszélhetünk valódi bűnbocsánatról, ha elfogadjuk, hogy a bűn olyan helyzetbe hoz bennünket, amelyben igenis jogos, hogy Isten a legsúlyosabb következményekkel sújtson. Csakis ilyen kontextusban van értelme irgalomról beszélni, mert itt van min „felülkerekednie” az isteni kegyelemnek. Amikor a helyzet logikája azt követeli – folytatja Morris –, hogy Isten fellépjen a bűnös ellen, és mégis érte cselekszik, akkor beszélhetünk (és csak akkor) kegyelemről. De szó sem lehet kegyelemről, ha nem számolunk a bűn által „kiérdemelt” szörnyű következményekkel. (Lásd Morris, Leon: The Apostolic Preaching of the Cross. Eerdmans, Grand Rapids, 1955. 185. o.)

Az újszövetségi referenciák elsöprő erejűek. A haragnak fordított eredeti egyrészt a thumosz, másrészt az orgḗ. Az első hirtelen feltörő, indulatos és szenvedélyes dühöt jelent – gyorsan lángra lobban, de hirtelen le is csillapodik. Isten tökéletes, szent haragjára használatos a Jelenések könyvében (Jel 14,10.19.; 15,1 stb.). Az utóbbi a bűn elleni szilárd, irányított, szenvedélyes érzésre utal, egyfajta állandósult felháborodásra. Kifejezetten isteni haragról olvasunk a következő passzusokban: Jn 3,36; Róm 1,18; Ef 5,6; Kol 3,6; 1Thessz 1,10; Jel 19,15 stb. Az újszövetségi referenciák közül elsősorban a Jel 19,15-öt érdemes megemlíteni, mert itt egyszerre fordul elő mindkét szó, amikor János a „mindenható Isten haragja (orgḗ) hevének (thumos) borsajtóját” említi.

Összefoglalásképp azt mondhatjuk, hogy amikor Istenről úgy beszélünk, mint aki telve van haraggal, és haraggal reagál minden bűnre és gonoszra, azt úgy kell értenünk, mint igazságosságának kifejeződését. Amikor Isten igazságosságáról beszélünk, arra kell gondolnunk, hogy Isten mindig saját jellemével összhangban és harmóniában cselekszik.

Isten megtorló igazságossága

Az isteni harag témájához szervesen hozzátartozik ez a pont is, de külön érdemes kiemelnünk egy gyakori félreértés tisztázása miatt. Amikor az isteni haragról mint az isteni igazságosság egyik aspektusáról beszélünk, akkor elsősorban Isten retributív, megtorló, büntető igazságosságára kell gondolnunk. Nem más ez – a megtorló igazságosság –, mint hogy Isten mindenkinek azt adja, ami jár. Nevezhetjük igazságszolgáltatásnak is, amely alapján érdemeink szerint bánik velünk, ilyen értelemben a megtorló igazságosság a büntetés szinonimája. Vagy másképp fogalmazva: a bűnre és a gonoszságra adott isteni reakció megnyilvánulása. Miért fontos ez most számunkra? Azért, mert Tóth Sára azt a dilemmát pedzegeti rövid írásában, hogy ha mi anélkül tudunk egymásnak megbocsájtani, hogy levernénk a port egy harmadik személyen, miért nem tud Isten? Miért kell Istennek mindenképpen valakivel kifizettetnie az adósságot – jelen esetben saját Fiával, még ha nem is az adóssal? Hol van itt a feltétel nélküli szeretet? – teszi fel a kérdéseket Tóth Sára.

Úgy hiszem, Tóth Sára dilemmái egy, az Isten természetét érintő félreértésből adódnak. Fontos látnunk, hogy a megtorló igazságosság nem olyasmi, amit Isten gyakorolhat vagy nem gyakorolhat, mint az irgalom, a szeretet és a kegyelem esetében. A megtorló igazságosság, azaz a bűnért való büntetés az adósság kérdése. Olyasvalami, amitől nem tartózkodhat Isten, nehogy megsértse természetének és akaratának egyenességét és igazságosságát. A bűnt meg kell büntetni. A keresztyénség és a bűnbocsánat természetének súlyos félreértése azt állítani, hogy a hívők azok, akiknek visszavonják bűntudatát, és akiknek a bűnei nem bűnhődnek. Bűnösségünk és bűneink teljes mértékben helyettesünkre, Jézusra hárultak, aki helyettünk szenvedte el a megtorló igazságszolgáltatást.

A helyettes bűnhődés bibliai referenciái

Számos passzust lehetne említeni, amely alátámasztja a helyettes bűnhődésről szóló tanítást. Ezt már sokan sok helyen megtették, így most csak párat emelnék ki közülük, olyan igehelyeket, amelyeknek az üzenetéhez kétség sem férhet: gondoljunk a 2Móz-ben megjelenő páskabárányra vagy a 3Móz 16-ban szereplő nagy engesztelésnapra és a bűnbakra (ahol a héber kipper szó 16-szor fordul elő, és legtöbbször Isten haragjának a helyettesítő áldozat által való kiengesztelésére utal, amely megtisztítja népét bűneitől). Vagy a következők: Ézs 53; Mk 10,45; 15,33–34 (vö. Mt 20,28); Jn 3,14–18; 3,36; 10,11.15; 11,47–52. Muszáj megemlítenünk a Róm 3,21–26-ot (a Róm 3,25–26-ban a hilasterion főnév és a hilaskomai igealak egyértelmű jelentése: ’engesztelés’, illetve ’kiengesztelni’ – e cselekvés középpontjában maga Isten és az ő bűnnel szembeni haragjának megnyilvánulása áll) vagy a Római levél teljes 8., 9. és 10. fejezetét, különösen is a Róm 8,1–3-at. De a következő igehelyek is lényegesek: 2Kor 5,18–21; Gal 3,10–13; Kol 2,13–15; 1Pt 1,18–19; 2,21–25; 3,18; Zsid 2,17; 9,11–14; 1Jn 2,2; 4,10.

Miután ilyen nagyszámú, ennyire egyértelmű bibliai referencia áll rendelkezésünkre, a kérdés nem az, hogy melyik engeszteléssel kapcsolatos „elmélet” szimpatikus számunkra (vagy Tóth Sára számára), hanem az, hogy hiszünk-e a Biblia tanúságtételének – az, hogy hajlandóak vagyunk-e elfogadni az engeszteléssel kapcsolatos bibliai kijelentést, vagy elutasítjuk azt.

Egyháztörténeti referenciák a helyettes bűnhődésre

Egyes híresztelésekkel szemben a helyettes bűnhődés tantétele megtalálható mind a korai egyházatyáknál, mind az egyháztörténelem más teológusainak írásaiban. Az apostoli atyák és egyházatyák korából említhetnénk Jusztinosz mártírt (100–165), Caesareai Euszébioszt (275–339), Poitiers-i Hilariust (300–368), Athanaszioszt (300–373), Nazianszoszi Gergelyt (330–390), Milánói Ambrust (339–397), Augustinust (354–430), Alexandriai Kürilloszt (375–444), Nagy Gergelyt (540–604) – ők többé-kevésbé mind vallották a helyettes bűnhődést. Az egyháztörténet későbbi időszakából több jelentős személyiség is így értelmezte Krisztus áldozatát, például Aquinói Tamás (1225–1274), Kálvin János (1509–1564), François Turrettini (1623–1687), John Bunyan (1628–1688), John Owen (1616–1683), George Whitefield (1714–1770), Charles Spurgeon (1834–1892), Martyn Lloyd-Jones (1899–1981), valamint Billy Graham, John Stott és J. I. Packer, de ide sorolhatjuk a neo-ortodox Karl Barth-ot is. És most csak az igazán reprezentatív gondolkodókat soroltuk, akik csak egy kis töredékét képviselik azoknak, akik elfogadták a helyettes bűnhődés tantételét. (Akit bővebben érdeklik az egyháztörténeti referenciák, annak javaslom Szabados Ádám részletes, a maga nemében páratlan és bizonyító erejű sorozatát a Divinity című blogon.)

Az engeszteléssel kapcsolatos modellek és a helyettes bűnhődés

Tény és való, hogy a helyettes bűnhődés nem az egyetlen „modell” az engeszteléssel kapcsolatban, de egyedül ez szolgál a többi elmélet alapjául. Bizonyos értelemben a többi elmélet is hasznos és igaz, például, hogy a Sátán legyőzetett (a Kol 2,14–15 isteni győzelemről beszél), hogy helyreállt az imago Dei, az ember istenképűsége, hogy Ádám bukásának következményei hatályon kívül lettek helyezve (bár ezek egy része még nem látható és beteljesedésre vár a maga valóságában), hogy a kereszt a bűntől való megtisztulás (1Jn 1,7) és sokakért váltság (Mk 10,45). Hasonlóképp igaz, hogy a kereszt egyszersmind az önfeláldozó szeretet inspiráló példáját jelenti számunkra (1Pt 2,21). A keresztnek ezek az aspektusai azonban csak azért lehetnek igazak, mert Jézus – bizonyítva az Atya irántunk, bűnösök iránt való szeretetét (Róm 5,8) – önként, büntetésképp szenvedte el Isten törvényének átkát, „az Igaz a nem igazakért”(1Pt 3,18), „bűneinket maga vitte fel testében a fára” (1Pt 2,24). Amíg ragaszkodunk Krisztus helyettes bűnhődéséhez a Golgotán történtek fundamentumaként, addig természetesen örömmel és hálával kell nyugtáznunk minden más hasonlatot és képet, amely kifejezi számunkra, hogy mi ment végbe a kereszten.

John Stott The Cross of Christ (InterVarsity Press, Downers Grove, 1986) című művében, amelyet joggal tekinthetünk a 20. századi protestáns teológia, sőt talán a teológiatörténet egyik legfontosabb írásának, a következőt írja: „A helyettesítés […] nem pusztán »az engesztelés egyik elmélete«. Még csak nem is kiegészítő kép, mintha a különféle opciók közül csak az egyik értelmezési lehetőség volna. Sokkal inkább a különféle képek lényege és magának az engesztelésnek a szíve. […] Egyik kép sem érvényes enélkül. Természetesen nem azt mondom, hogy csak az üdvözül, aki pontosan érti vagy pontosan képes artikulálni a helyettes bűnhődés tantételét. A keresztyén tanítók, prédikátorok és más tanúságtevők felelőssége azonban az, hogy keressék a kegyelmet, hogy világosan és meggyőzően tudják magyarázni. Ugyanis minél jobban értjük az isteni helyettesítés dicsőségét, annál könnyebben fogunk bízni a helyettesítő személyében.”

A helyettes bűnhődés mint kozmikus gyermekbántalmazás?

A helyettes bűnhődéssel kapcsolatos egyik legrosszindulatúbb és/vagy a legnagyobb félreértésről tanúskodó vád, hogy tulajdonképpen egyfajta „kozmikus gyermekbántalmazásról” szól. Eszerint Isten csak úgy menti meg az embereket, hogy haragját ártatlan Fiára szabadítja, változatos módon bántalmazva és kínozva őt. Ennek a kritikának van egy szándékosan rosszindulatú artikulációja is, amelynek lényege, hogy a helyettes bűnhődésnek szándékosan olyan torz és szélsőséges karikatúrája kerül bemutatásra, amelyet lehetetlen nem elutasítani, lásd: „…a kegyetlen, vérszomjas Atyának a sértettsége miatti bosszúszomját és tomboló haragját muszáj valakin kiélnie – muszáj valakinek szenvednie –, ezért az ember helyett saját Fiát üti és veri szét, döngöli a földbe és alázza meg.”

Tisztázzuk akkor: a helyettes bűnhődés legalább két alapvető dologban eltér a „gyermekbántalmazás” nézetétől (már ha van ilyen). Először is, Jézus önként és készségesen ment a halálba, tehát jól tudta, ez mivel jár (lásd Tit 2,14: „…önmagát adta értünk…”). A gyermekbántalmazás viszont feltételezi, hogy akarata ellenére fájdalmat okozunk egy ártatlan áldozatnak, vagy kihasználunk egy olyan személyt, aki nem képes teljes mértékben felfogni vagy átlátni, hogy mi történik vele. Másodszor, Jézus azért halt meg, hogy ezzel megdicsőítse önmagát és az Atyát is, valamint hogy megmentse népét bűneiből. Bármilyen jellegű gyermekbántalmazásról legyen is szó, az kizárólag a bántalmazó perverz kielégülése céljából történik.

Később érintjük majd még a témát, de az engeszteléssel kapcsolatos ortodox tanítással szembeni hasonlóan pejoratív kritikát a megváltás háromságos természetének felismerésével lehet elhárítani. A haragvó Atya nem azért bántalmazza Fiát, hogy csillapítsa bűnnel szembeni haragját. Inkább az Atya átadja a Fiút, a Fiú pedig a Szentlélek által önként megy a keresztre, hogy engesztelést végezzen a választottak bűneiért.

Túlságosan erőszakos a helyettes bűnhődés tantétele?

A helyettes bűnhődés kritikusainak egy másik, újra és újra előkerülő kifogása, hogy ez a nézet „túl erőszakos”. Ennek a vádnak egy másik, épp az előbb említett vád a forrása, hiszen minden emberi erőszak az isteni erőszaknak eme tettével kezdődik – sőt ez az ihletője az emberek közötti erőszaknak: a megváltás erőszakos, véres eseménye, „a kozmikus gyermekbántalmazás”. De – mondják – az erőszak soha nem vezet eredményre, az erőszakot semmi sem legitimálja. Sőt az erőszak erőszakot szül.

Ne felejtsük el azonban, hogy Jézus abszolút tisztában volt azzal, hogy Jeruzsálemben erőszakos halál vár rá – szándékosan lépett erre az útra (Mk 10,33–34). Ha e kritika hangoztatóinak igaza lenne, akkor Jézus kolosszális hibát követett volna el.

Ne felejtsük el azt sem, hogy az egész ószövetségi áldozati rendszer „erőszakos” volt a maga nemében, egyúttal azonban – tetszik, nem tetszik – ez volt a bűn ideiglenes elfedezésének Isten által elrendelt eszköze.

Végül arról sem szabad megfeledkezni, hogy akármennyire is erőszakos volt e halál, Jézus önként, önzetlen tettként vállalta (Jn 10,17), amelyet az motivált, hogy megdicsőítse az Atyját, valamint az azok üdvösségére irányuló szeretet, akikért szenvedett. Jézus halála továbbá – az erőszak más megnyilvánulásaival szemben – az igazságosság követelményeinek beteljesítése és nem azok áthágása volt.

Igazságtalan a helyettes bűnhődés tantétele?

A helyettes bűnhődés, amelyben egy ártatlan ember bűnhődik mások bűnéért, tökéletes összhangban van az igazságosság elvével. De a bűn, illetve a bűnösség mint olyan – mondják a kritikusok – nem ruházható át. Csakhogy itt is a Szentírás tanúságtétele a mérvadó, nem a mi emberi logikánk. A bibliai szerzők egyszerűen nem értenek egyet ezzel a kritikával! Nem szabad elfelejtenünk, hogy a helyettes bűnhődés nem egymástól független személyek közötti bűnátruházásról szól, hanem arról, hogy a bűn (illetve a bűnös állapot, a „bűnösség”) azokról van Krisztusra átruházva, akik vele egyesültek (Pierced for Our Transgressions, 243. o.). Más szavakkal: a Krisztussal való egyesüléssel magyarázatható, hogy miként lehet az ártatlant igazságosan megbüntetni – mások bűneiért ítélik el, amelyek a vele való egyesülés révén az övéivé, sajátjaivá válnak. Másrészt ez arra is magyarázatot ad, hogy miként lehet a bűnösöket igazságosan felmenteni – a hívők hitben eggyé váltak, egyek – az ártatlan Úr Jézus Krisztussal, és így az ő tökéletes élete joggal tulajdonítható nekik (uo. 244. o.).

Olykor-olykor előkerül az a kifogás is – és ez némiképp kapcsolódik az előző ponthoz is –, hogy a helyettes bűnhődés azért nem működhet, mert Krisztus valójában nem szenvedte el a büntetésnek azt a mértékét, amely nekünk járna. Pontosabban hogyan lehetne végtelen büntetést véges idő alatt elhordozni? Ezt a kérdést többek között már Augustinus is tisztázta: ahogyan egy bűn förtelmességét részben a vétkes személy méltósága határozza meg, úgy a büntetés mértékét is (részben) a megbüntetett méltósága. Jóllehet Krisztus szenvedése csak véges ideig tartott, mégis végtelen értékűnek tekinthető, mert méltósága végtelenül nagy.

 

Folytatjuk!