27
okt
2022

Hogyan beszéljünk a bűnről a posztmodern világban? I. rész

– Márkus Tamás András református lelkipásztorral, az Evangelikál Csoport Egyesület elnökével Parti Benedek pszichológus, az Evangelikál Csoport Egyesület tagja beszélget –

Parti Benedek: Közhely, de igaz: az egyházak tagsága és társadalmi támogatottsága is apad – ehhez több tényező is hozzájárult persze, például a Covid és bizonyos egyházi botrányok, amelyek igencsak megtépázták az egyházak hírnevét. De mindezeken túl is érzékelhető valamiféle lelki-spirituális akadály vagy valamilyen tényező, ami miatt egyre kevésbé nyitottak az emberek az egyházak üzenetére, az evangéliumra. Bár az evangéliumi keresztyénség nem apad olyan nagy mértékben, mint a nyugati, teológiailag liberalizálódott egyházak, mégsem képes kiugró, de még exponenciális növekedést sem felmutatni. Mi lehet ennek az oka, mi állhat ennek a tendenciának a hátterében? Mi az, amit rosszul csinálunk, vagy mi az, ami rosszul működik? Magyarázható egyszerűen a korszellemmel?

Márkus Tamás András: – Tény, hogy a jelenlegi kulturális helyzet (elsősorban persze a „nyugati világra” gondolok, Európára és Észak-Amerikára) válság az evangéliumi keresztyének számára is. Az, amit körülbelül visszamenőleg százötven éve evangelizáció alatt értünk, úgy tűnik, ilyen formában nem működik többé. Ez valóban arra késztet minket, hogy újra megfogalmazzunk olyan alapvető kérdéseket, mint hogy hogyan érdemes evangelizálni, vagy hogy hogyan lehet közvetíteni az evangéliumot a posztmodern világban.

P. B.: Ilyen nagy kihívást jelentene a posztmodern világ a keresztyénség számára? Miért jelentene a misszió szempontjából nagyobb problémát ez a kor, mint a korábbi korok?

M. T. A.: – 1959-ben dr. Martyn Lloyd-Jones – azt hiszem, ezen a platformon nem kell őt különösebben bemutatni, a nagy brit evangéliumi igehirdetőről, lelkipásztorról és teológusról beszélünk, aki az evangéliumi mozgalomnak egyértelműen az egyik legikonikusabb személyisége volt – egy igehirdetés-sorozatát az ébredés témájának szentelte. Egyik prédikációja – elsőre talán furcsának tűnő módon – a Mk 9-ben ábrázolt eseményről szólt: Jézus a megdicsőülés hegyéről lejőve azt látja, hogy tanítványai sikertelenül próbáltak megszabadítani egy fiút az őt megszálló démontól, mivel az egy különleges, úgynevezett „néma” démon volt. A tanítványok megkérdezik Jézust: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?”, mire Jézus azt válaszolja: „Ezt a fajtát semmivel sem lehet kiűzni, csak imádsággal.” (Mk 9,28–29) Jézus ezzel azt mondja, hogy ebben a konkrét esetben a szokványos módszerek nem működnek, és ezt a helyzetértékelést Lloyd-Jones az egész egyházra alkalmazza. Lloyd-Jones úgy fogalmaz, hogy ebben a fiúban a modern világ tárul a szemünk elé, a felsülő tanítványokban pedig Isten egyháza. Lloyd-Jones szerint óriási a különbség a mai és a kétszáz évvel ezelőtti vagy akár csak a száz évvel ezelőtti világ között. Korábban az evangelizációt illető kihívás az volt, hogy az emberek apátiában voltak, vagy másképp kifejezve: többé-kevésbé „aludtak”. Általánosan viszont nem tagadták a keresztyén igazságot, csak épp nem törekedtek arra, hogy megéljék a gyakorlatban. Az evangelizáció célja az volt, hogy „felébresszék” ezeket az embereket.

P. B.: Ma más a helyzet?

M. T. A.: – Lloyd-Jones is úgy érezte az ötvenes években, hogy radikális fordulat ment végbe – nyilván ez még inkább érzékelhető ma. Szerinte ez a probléma jóval kétségbeejtőbb és mélyebb, mintsem azt elsőre gondolnánk. Azt mondja, hogy gyakorlatilag az Istenbe vetett hit kezd megszűnni, sőt az istenhitre ellenségként kezdenek tekinteni. Lloyd-Jones úgy véli, hogy az átlagember ma egyre inkább azt gondolja, hogy az Istenről, vallásról és üdvösségről szóló hit egy, az embert évszázadokon keresztül gúzsba kötő eszme, valóságos lidércnyomás volt.

P. B.: Értsük ez alatt azt, hogy megrendült a hagyományos értékekbe vetett hit is?

M. T. A.: – Nem, szerinte ennél többről van szó: ahogy ő fogalmaz, nem pusztán az erkölcstelenség elterjedését látjuk, hanem azt, hogy eleve már az erkölcsnek mint olyannak a kategóriáját is megkérdőjelezik.

P. B.: És ez mit jelent az evangelizáció szempontjából? Hajítsuk ki az ablakon az eddigi bevált módszereinket ?

M. T. A.: – Nem erről van szó – ezek a maguk idejében működtek, hasznosak voltak. Kapcsolódva a bibliai történethez: az erő, amellyel a tanítványok rendelkeztek, valódi erő volt, amivel el lehetett végezni a rájuk bízott munkát, ugyanakkor bizonyos esetekben mégsem volt elég, másra volt szükség.[1] Fogalmazzunk úgy, hogy ez a démon túl mélyen bevackolta magát ahhoz, hogy a szokásos módon lehessen elvégezni a szabadító szolgálatot. Egyébiránt érdekes, hogy Lloyd-Jones mindezt jóval azelőtt megfogalmazta, hogy Leslie Newbigin elkezdte volna hirdetni azt a tézist, hogy a nyugati társadalom ismét missziós területté vált.[2]

P. B.: Mit szűrhetünk le ebből az evangelizációra, a misszióra nézve?

M. T. A.: – Azt, hogy a mai nyugati társadalom talán az eddigi legnagyobb kihívást jelentő missziós mező a keresztyénség számára, mert még soha senkinek nem kellett ilyen nagyszabású evangelizációt végeznie olyan társadalomban, amely korábban keresztyénnek számított. Persze a múltban sokszor voltak olyan időszakok, amikor az egyház komoly hanyatlásnak indult tanbéli, hitéleti és erkölcsi szempontból. Aztán jöttek az ébredések, amelyek újjáélesztették az egyházat és az egyházon keresztül többé-kevésbé a társadalmat is. Mégis egészen más helyzet volt, hiszen ezekben az időkben a társadalom névlegesen még mindig keresztyén volt. Nem tagadták Isten létét vagy az igazság fogalmát, a Bibliát alapvetően megbízhatónak tartották, és úgy tekintettek rá, mint ami közli az igazságot. Ma egészen más a helyzet. A mai társadalom – Timothy Keller presbiteriánus lelkész fogalmaz így – immunissá vált a keresztyén üzenetre.

P. B.: – Egészen pontosan mit ért ezalatt Keller?

M. T. A.: – Azt, hogy tulajdonképpen a mai nyugati ember be van oltva a keresztyénség ellen: az oltás ugye annak a betegségnek az enyhe változatát juttatja a szervezetbe, amely ellen védelmet próbál nyújtani, így tesz immunissá a betegség annak kifejlett, veszélyes változatával szemben. A vakcina arra készteti az emberi szervezetet, hogy célzott módon antitesteket termeljen. Nos, ugyanígy a posztkeresztyén társadalom is olyan antitesteket termel, amelyek egyedülálló ellenállást alakítanak ki az evangéliummal szemben. Erre a típusú ellenanyag-termelésre sajnos maga a keresztyénség is rásegített ellentmondásos történelmével. Az emberekben ott él még annak az emléke, hogy a keresztyénség nem vagy csak jelentős fáziskéséssel lépett fel bizonyos társadalmi igazságtalanágok ellen – gondoljunk például a szegregációra. Más esetekben az egyházak nemtelen eszközökhöz nyúltak a misszióban vagy a felekezeti háborúskodásokban, de arra is voltak jócskán példák, hogy megtűrték a maguk köreiben a legvadabb erkölcstelenségeket (gondoljunk a pedofilbotrányokra). Tehát a mai nyugati ember úgy van vele, hogy egyszer már kipróbáltuk a keresztyénséget – azt, hogy hogyan működik a társadalom a keresztyénség égisze alatt –, és az nem volt olyan jó. Miért lenne rá szükség megint?

P. B.: Ez igaz, de ezeket a negatívumokat a szekuláris világ előszeretettel emlegeti, sőt fel is erősíti, egyértelműen destruktív szándékkal. Olyan emberek is, akiknek semmiféle reális tapasztalatuk nincs a keresztyénséggel kapcsolatban – negatív semmiképp sem –, előszeretettel nyúlnak az ilyen jól ismert vádak után, hiszen ezzel könnyebb kibújni a döntés felelőssége alól, és könnyű magunkat az evangélium fölé pozicionálni.

M. T. A.: – Ez kétségkívül igaz, de egy olyan társadalomban, mint a miénk, a legtöbb ember vagy csak valamiféle felületes, névleges keresztyénséget ismer, vagy a szeparatista, törvényeskedő keresztyénséget. Egy dolog, hogy erre még rá is erősít a szekuláris sajtó, és egy másik, hogy ez a társadalom részéről sokszor reális tapasztalat. Természetesen egyikre sem mondhatjuk, hogy ez volna az igazi keresztyénség, de ezt egy kívülálló nem tudja, és a velük való találkozás lelki antitesteket kezd termelni, ami az egyházon kívülieket rendkívül ellenállóvá teszi az evangéliummal szemben. Ezek az antitestek ma már mindenütt jelen vannak társadalmunkban.

P. B.: – Mindebből mi következik az evangelizációra nézve?

M. T. A.: – Visszatérve Lloyd-Jonesra: ő arra a következtetésre jut, hogy az elmúlt néhány évszázad evangelizációs és gyülekezetnövekedési módszerei, bár a maguk idejében tökéletesen megfeleltek a kihívásoknak, ma már nem működnek. De ez nem egyszerűen módszertani kérdés. Valami sokkal átfogóbb és mélyrehatóbb dologra lenne szükség, semmint újszerű evangelizációs modellekre.

P. B.: Mielőtt új technikákban vagy modellekben gondolkodnánk, hátrébb kell lépnünk, ha jól értem.

M. T. A.: – Így. Az első lépés a diagnózis felállítása és elfogadása. Csak ezután lehet azon gondolkodni, hogy akkor hogyan tovább. Ehhez viszont jóval messzebbre – nem száz vagy kétszáz évet – kell visszamennünk a történelemben, egy olyan korba, amely hasonlít a mi helyzetünkre.

P. B.: Mi jellemezte a keresztyénség előtti kort, és mi változott meg a keresztyénség megjelenésével?

M. T. A.: – Richard Fletcher The Barbarian Conversion – From Paganism to Christianity című művében[3] nyomon követi, hogyan evangelizáltak a keresztyének pogány környezetben Kr. u. 500–1500 között. Ebben az időszakban Európa nagy része – különösen a „vidéki”, nem városias térség a keresztyénség előtti pogányságban maradt. Ebben az időszakban a még nem misszionált területeken nem volt még jelen a világnézeti berendezkedése. Nem rendelkeztek az itt élők az Istennel, az igazsággal és a bűnnel kapcsolatos keresztyén felfogással, sem az ezekből fakadó sajátos keresztyén etikával. Az evangelizáció tehát hosszú és átfogó folyamat volt. Végül aztán Európában, majd jóval később Észak-Amerikában olyannyira gyökeret vert a keresztyén világnézet, hogy mindenki „beleszületett”, és kulturális értelemben mindenki keresztyén volt. Mindenkit a keresztyén gondolkodási keretben neveltek, emiatt tudtak Istenről, a lélekről, a testről, a pokolról és a mennyről, a jutalomról és a büntetésről, a Tízparancsolatról és a Hegyi beszédről. Ezek a fogalmak és az, amit képviselnek, ismertek voltak számukra. Ez az oka annak, hogy az egyház egyszerre tudta egyszerűbbé és szubjektívebbé tenni az evangelizációt. Az emberek tehát tudták, mi a bűn, csak legfeljebb nem jutottak el arra a mély meggyőződésre, hogy ők maguk is tehetetlen bűnösök. Hitték, hogy Jézus létezett, hogy Isten Fia volt, aki meghalt a bűnösökért, de nem jutottak el odáig, hogy személyesen is belé vessék hitüket, és kövessék őt életükben. Az evangelizáció célja az volt, hogy ezeket az embereket eljuttassa a saját bűnösségük felől való belátásra és Isten Krisztusban elérhető kegyelmének megtapasztalására. Fogalmazzunk úgy, hogy értelmük és lelkiismeretük „keresztyén” volt, de a szívük még nem. Ehhez tehát szükség volt valamiféle kampányra, programra, amely felrázta az embereket – ami azt, amit intellektuálisan, kulturálisan, a társadalmi erkölcs tekintetében alapvetően már ismertek, élővé és személyessé teszi számukra, és a bűnbánat és a hit aktusához vezet.

P. B.: – Ezzel szemben – az eddigiek alapján ez a következtetés – egészen más kulturális és világnézeti kontextusban élünk manapság. Ugyanakkor ezzel kapcsolatban fel lehet hozni ellenvetésként, hogy az evangéliumi keresztyénség nem apad, sőt kissé növekszik is, illetve a mai napig Nyugaton is vannak élő és prosperáló evangéliumi közösségek – nem is kevés. Nem túlzó ez a megállapítás, nevezetesen, hogy a mi posztkeresztyén társadalmunk egyedülálló ellenállást tanúsít az igaz keresztyénséggel szemben?

M. T. A.: – Való igaz, hogy Lloyd-Jones prognózisa borúlátónak tűnhet, főleg, ha azt látjuk, hogy vannak evangéliumi gyülekezetek, amelyek mindenféle evangelizációs kampány nélkül is nagyra nőnek, legalábbis gyarapodnak. Nos, ha egy gyülekezetben viszonylag tisztán és szemléletesen, azaz „jól” hirdetik az igét, vannak rétegalkalmak, különösen is a családosok számára, stb., akkor egy ilyen közösség könnyen magához vonzza a hagyományos embereket, illetve elszívhatja a gyülekezet húsz–negyven kilométeres környezetében található kevésbé prosperáló közösségek híveit. Ez viszonylag könnyen megy, mert az emberek mobilisak, kevésbé kötődnek a helyi gyülekezethez (ez világosan látható hazánkban a nagyvárosokban is), illetve kevésbé hűségesek az intézményekhez, ha ezek nem elégítik ki közvetlen szükségleteiket. Az USA-ban a megagyülekezetek például ezért szárnyalnak még mindig, ugyanakkor a gyülekezetbe járók száma nem növekszik jelentősen (az USA-ban sem). Ha a magyar viszonyokat nézzük, világosan látszik, hogy az újabbnak tekinthető gyülekezetnövekedési modellek és evangelizációs stratégiák-programok sem mutatnak már átütő sikereket – gondoljunk az Alpha kurzusra. Tim Keller már az Alpha kurzust is azon hagyományos, régebbi evangelizációs programok közé sorolja, amelyek ma már kevésbé hatékonyak. A lényeg az, hogy teljesen mindegy, hány jól működő, prosperáló gyülekezetet látunk magunk körül, és az is, hogy milyen új gyülekezetnövekedési stratégiával rukkolnak elő, a keresztyének száma apad (az evangéliumi keresztyénségé pedig inkább stagnál, mintsem növekszik), és ez az apadás megállíthatatlannak tűnik.

P. B.: – Ha helyes Lloyd-Jones diagnózisa, akkor mindezt, amit elmondtál, fél évszázada tudjuk, tapasztaljuk. Változott valami azóta?

M. T. A.: – Igen, nekünk sokkal nehezebb dolgunk van, mint Lloyd-Jonesnak és kortársainak. Ő azzal szembesült még, amit „modern” kultúrának neveztek, mi pedig a „posztmodern” kultúrával állunk szemben, melynek kontextusában még elavultabbnak tűnnek a hagyományos evangelizációs módszereink.

P. B.: – Mi ennek az oka vagy eredője?

M. T. A.: – Tim Keller szerint – és sokan osztják a nézetét – a posztmodern gondolkozásmód legalább három problémát rejt magában. Először is van itt egy igazságprobléma. Eleve nem tekintenek úgy egyetlen igazságigénnyel fellépő állításra sem, mint amely megfelelhetne a valóságnak – elsősorban korlátnak tekintik őket, amelyek mögött egyszerűen az a motiváció húzódik meg, hogy az ilyen állításokat hangoztatók magukhoz ragadják a hatalmat. Másodszor, ott van a bűntudat problémája. A bűntudatot már a modernben is – elsősorban Freudnak köszönhetően – neurózisnak kezdték tekinteni. Probléma volt, de nem erkölcsi, hanem pszichológiai jellegű probléma. Ezzel még lehetett valamit kezdeni: szinte minden régebbi evangéliumi traktátus vagy előadás feltételezi a hallgatóban a bűntudat és az erkölcsi hiányosság érzését. Ez azonban egyre inkább hiányzik. Harmadszor, most már beszélhetünk jelentésproblémáról is. Ma óriási a szkepticizmus azzal kapcsolatban, hogy a szövegek és a szavak képesek pontosan közvetíteni a jelentést. Ha azt mondjuk: „Itt van egy bibliai szöveg, és az ezt mondja”, a válasz az lesz: „Ki vagy te, hogy azt mondd, ez a helyes értelmezés? A szövegek jelentése változékony, az értelmezőtől függ.” Ennek eklatáns példájaként említhető, hogy nemrég egy hazai teológusprofesszor kifejtette, hogy szerinte a bibliai szöveg nem, csak annak olvasója ihletett.

P. B.: – Látva a szellemi-kulturális kontextust, hogyan közvetítsük az evangéliumot a posztmodern világban? Hol, illetve hogyan kezdjük el az evangélium közvetítését egy olyan embercsoportnak, akik nem tudják, hogy ki az Isten, mi a bűn, ki Krisztus, és mire való a Biblia? A konkrétumokat tekintve miben tér majd el az evangelizáció új módja a hagyományos evangelizációtól?

M. T. A.: – A múltban a hatékony evangelizálás nagy részét a bűnről, a kegyelemről és az üdvösségről szóló kulcsfontosságú szentírási igeversek tanításával végezték. A keresztyén prédikátorok eleve feltételezhették a hallgatóság részéről az alapvető keresztyén világnézet építőköveinek meglétét, ismeretét. Még akkor is, amikor az emberek úgy döntöttek, hogy nem hisznek Istenben, a „keresztyén Isten” volt az, akiben nem hittek! Az evangelizálás inkább olyan volt, mintha egy már kifeszített ruhaszárító kötélre akasztanánk ki az egyes ruhadarabokat. Olyan szövegeket, mint a Jn 3,16, a Róm 5,8 vagy az Ézs 53,4–6, fel lehetett akasztani a zsidó-keresztyén világnézet zsinórjára. A probléma a posztmodern emberek elérésével az, hogy nincs ruhaszárító kötél. Így amikor megpróbáljuk felakasztani a szövegeinket, azok egy kupacban a földre hullanak. A prédikátor előtt álló nagy kihívás úgymond a ruhaszárító kötél kifeszítése.

P. B.: – Mit jelent az allegóriában a ruhaszárító kötél?

M. T. A.: – A „nagy történetet” vagy hagyományosabb kifejezéssel élve az üdvtörténetet a teremtéstől kezdve egészen az új ég és új föld korszakáig. A mi feladatunk az, hogy bemutassuk a nagy történetet, és meggyőzzük a posztmodern embereket arról, hogy ez igaz. Ez a keresztyén világnézet alapja, aminek része természetesen az is, hogy a keresztyénség mit tanít a házasságra, a családi életre, a baráti kapcsolatokra, a munkára vagy a szórakozásra vonatkozóan – de nem ezekkel kell kezdenünk, mert akkor csak lógnak majd a levegőben. A keresztyén világnézeti alapozás azért elengedhetetlen, mert az életünk egyes részterületeivel kapcsolatos keresztyén tanítást össze kell kapcsolnunk Jézus Krisztus személyével és üdvtettével. Egyébként egy ilyen ruhaszárító kötél kifeszítése nem új kihívás. A Szentírásban is találkozunk hasonlóval. A Bír 2,10 szerint Józsué halála után „egy másik nemzedék nőtt fel, amely nem ismerte sem az Urat, sem azt, amit Izráelért tett”. Nem ismerték a nagy történetet! Riasztó, milyen gyorsan háttérbe szorulhat egy kultúrában az igaz istenismeret. Izraelben csak egy nemzedékváltás kellett hozzá. A Bírák könyve elbeszéli ezt a szomorú történetet, nevezetesen, hogy Isten ismeretének hiányában az emberek saját vallást és saját erkölcsöt alakítottak ki. Isten igéjének ismerete kiveszni látszott az országból mindaddig, amíg Isten el nem hívta Sámuel prófétát, és rajta keresztül Isten igéje el nem jutott újra az egész néphez (1Sám 3). Egy nemzedéken belül sikerült helyreállítani az istenhitet, ebből fakadóan pedig a nemzetet is. Tulajdonképpen ezzel a kihívással kell szembenéznünk ma is. Fel kell fedeznünk újra a Krisztus-központú bibliai igehirdetés erejét.

P. B.: – Mindez érthető, de konkretizáljuk a témát: hogyan beszéljünk ilyen helyzetben a bűnről? Ez a kérdés azért fontos, mert beszélnünk kell a megváltásról, de a bűn fogalmának hiányában, illetve bűnismeret nélkül erre nincs is lehetőségünk. Hogyan is érthetné meg valaki, miért hatalmas dolog Jézus szabadítása – a bűnökből való szabadítása –, ha a bűnök csak csekély érdeklődésre tartanak számot, vagy ha egyáltalán maga a fogalom nem is értelmezhető?

M. T. A.: – Igen, ha valakit nem rémiszt meg Isten ítéletének sötét fellege, és nem tapasztalja a bűnben való lét tehetetlenségét – azt, hogy kényszerhelyzetben van –, miért értékelné Krisztus üdvtettét? A kérdés jogos. Ez evidencia, mégis hangsúlyoznunk kell. És igen, soha senkit sem fogunk a kereszt megbecsülésére bírni, ha előtte nem győzzük meg arról, hogy igaz a Bibliának az emberiség jelenlegi állapotáról, az emberi „kondícióról” szóló tanítása. James Denney skót teológus egykor találóan összefoglalta ezt: „…az engesztelés a bűn érzéséhez szól. Feltételezi a rossz lelkiismeretet. Ahol ilyen nincs, az olyan, mint egy forgáspont nélküli emelő.”[4] A mindenkori igehirdetőnek azzal a problémával kell szembenéznie, hogy azt a Krisztust mutatja be az embereknek, akihez nem akarnak odamenni. A mai embereknek különböző szükségleteik vannak, de a bűnből való szabadulás nem tartozik ezek közé. Ez persze nem meglepő, mert a bűn vakká tesz saját állapotunkkal kapcsolatban. Nem véletlen, hogy vonakodunk hallani róla. A posztmodern ember olyan, mint az a kórházi beteg, akinek az elméje zárva van egy nemkívánatos diagnózis előtt. A lehetséges műtétről folytatott vita mindaddig eredménytelen, amíg a rossz hír meg nem érkezik. Ugyanígy – ahogy mondod is – addig nincs sok értelme Krisztusról beszélni, amíg meg nem értjük, hogy szükségünk van megváltóra. Valódi önismeret nélkül az evangéliumot úgy rázzuk majd le magunkról, mint kutya a vizet. Mire van ehhez szükség? Isten igéjére és az azt megelevenítő Szentlélekre. Végső soron a Szentlélek az, aki meggyőz a bűnről, az igazságról és az eljövendő ítéletről.

P. B.: – Világos, de mégiscsak arról beszélgetünk, hogy mindezen túl a hozzáállásunkon is változtatni kell, amikor az evangéliumról beszélünk. Hogyan érvényesül ez a paradigmaváltás a bűnről való beszéd terén?

M.T. A.: – Hasznosnak tűnő modell lehet számunkra, amit a már korábban említett Tim Keller ajánl számunkra. Ő a bálványimádás felől közelítve szól a bűnről.

P. B.: – Hogyan érvel?

M. T. A.: – A Tízparancsolattal kezdi az értekezését. A Tízparancsolat első és legalapvetőbb törvénye a bálványimádás ellen szól (de idevehetjük a második parancsolatot is). A 2Móz nem tár elénk harmadik lehetőséget az igaz hit és a bálványimádás között vagy ezeken túl. Vagy a teremtetlen Istent imádjuk, vagy valamilyen teremtett dolgot, tehát egy bálványt.

P. B.: – Nincs arra lehetőség, hogy semmit se imádjunk?

M. T. A.: – Nincs, mégpedig azért nincs, mert istenimádatra teremtett lények vagyunk, és alaptartozékunk az „imádatfunkció”. Nincs olyan lehetőség, hogy semmit se imádjunk. Ennek az elgondolásnak az alapja egy klasszikus újszövetségi szöveg, a Róm 1,18–25. Gyakran úgy tekintenek erre a bálványimádásról szóló terjedelmes szakaszra, mintha csak a pogányokra vonatkozna, ehelyett azonban – mondja Keller – úgy kellene olvasni e szakaszt, mint annak elemzését, amely általánosan a bűn természetét tárja fel előttünk. A 21. vers azt mondja, hogy azért fordulunk a bálványokhoz, mert irányítani akarjuk az életünket, annak ellenére, hogy tudjuk, Istennek tartozunk mindennel: bár ismerték Istent, nem dicsőítették Istent, és nem adtak neki hálát. A 25. vers aztán közli velünk az irányítás stratégiáját is: a teremtett dolgokat helyezzük Isten helyére, bizalmunkat ezekbe vetjük, és életünket ezek köré szervezzük. Teremtett mivoltunk miatt – mert ugye valamit imádnunk kell – nem tudjuk kiiktatni Istent anélkül, hogy ne keresnénk és helyeznénk a helyére istenpótlékokat. A 21. és a 25. vers a bálványimádás két eredményét közli velünk: 1) megtévesztés (gondolkodásuk hiábavalóvá vált, és szívük elsötétült); 2) rabszolgaság („imádták és szolgálták” a teremtett dolgokat). Az utóbbival kapcsolatban jegyezzük meg, hogy az imádat és a szolgálat elválaszthatatlanul összekapcsolódik, mégpedig azért, mert „szövetségi lények” vagyunk teremtettségünktől fogva. Azzal lépünk ilyen „szövetségi” kapcsolatra, ami leginkább megragadja képzeletünket és szívünket. Mondhatni, az ilyen személy vagy dolog foglyul ejt minket, rabul ejti a szívünket. Így aztán – érvel Keller – minden emberi lény, közösség, gondolkodásforma és kultúra valamilyen végső elköteleződésre fog épülni – vagy Istenhez, vagy valamilyen istenpótlékhoz leszünk hűségesek.

P. B.: – Konkretizáljuk picit ezt a gondolatot, hogy könnyebb legyen megragadni!

M. T. A.: – Egyénileg vagy Istenre, vagy például a sikerre, a romantikára, a családra, a státuszra, a népszerűségre, a szépségre vagy valami másra fogunk úgy tekinteni, mint ami személyesen szavatolja biztonságunkat, biztosítja kiteljesedésünket, és irányítja döntéseinket. Kulturális értelemben pedig vagy Istentől, vagy a szabadpiactól, az államtól, az elittől, a nép akaratától, a tudománytól és a technológiától, a katonai hatalomtól, az emberi értelemtől, a faji vagy etnikai büszkeségtől vagy valami mástól várjuk majd, hogy közösségi szinten jelentőségteljesnek érezzük magunkat – ezektől fogjuk biztonságban érezni magunkat, és ezek irányítják majd döntéseinket.

P. B.: – Mennyire újszerű ez a gondolat, illetve megközelítés a bűnnel kapcsolatban?

M. T. A.: – Igazából nem az, ha látjuk, hogy egyértelműen szentírási alapjai vannak, másrészt maga Luther is éleslátóan felfedezte ezt az összefüggést a bálványimádás és a konkrét bűnök között.

Luther a Tízparancsolat magyarázatában figyelemre méltó módon összekapcsolja az Ószövetséget és az Újszövetséget. Meglátta, hogy a bálványimádás elleni ószövetségi törvény és az egyedül hit által való megigazuláson lévő újszövetségi hangsúly alapvetően egy és ugyanaz. Rájött, nem véletlen, hogy a Tízparancsolat a bálványimádás elleni parancsolattal kezdődik. Ennek az az oka, hogy a törvényszegés – annak akármilyen konkrét típusáról legyen szó – alapvetően mindig a bálványimádásban gyökerezik. Más szóval, soha nem szegjük meg a többi parancsolatot anélkül, hogy előbb ne szegnénk meg az elsőt, a bálványimádás elleni törvényt. Luther megértette, hogy – és lehet, hogy ez elsőre erőltetettnek tűnik, de igaz – az első parancsolat valójában a hit általi megigazulásról szól, és ha nem hiszünk a hit általi megigazulásban, az bálványimádás, ami pedig minden konkrét bűn gyökere.

„Mindazok, akik nem bíznak Istenben mindenkor és minden cselekedetükben vagy szenvedésükben, életükben és halálukban nem az ő jóindulatára, kegyelmére és jóakaratára támaszkodnak, hanem ezeket másutt vagy önmagukban keresik, mindazok megszegik ezt a parancsolatot, és valósággal bálványimádók, még akkor is, ha minden más parancsolatot megtartanának is, és az összes szenteknek az imádsága, böjtölése, engedelmessége, tisztasága és bűntelensége az övék volna is. A cselekedetek feje hiányzik, enélkül pedig a többi cselekedetek csak hiú látszat, üres csillogás és kendőzgetés […]. De ha kételkedünk, és nem hisszük, hogy Isten jóindulattal van irántunk, és hogy mi az ő tetszésére vagyunk, s ezt az ő tetszését jó cselekedeteinkkel akarjuk kiérdemelni, akkor az egész tiszta csalás; külsőleg Istent tiszteljük, de bensőleg önmagunkat bálványozzuk” – tanít Luther a jó cselekedetekről.[5]

P. B.: – Hogyan lehetne mindezt, amit Luther mond, egyszerűbben összefoglalni?

M. T. A.: – Arról van szó, hogy ha nem hisszük, hogy Isten teljesen elfogad minket Krisztusban, és valami másban, nem Krisztusban keressük üdvösségünket, akkor az az első parancsolat áthágása – annak a törvénynek, hogy ne legyen más istenünk előtte. Luther azt mondja, hogy lényegében nem tudjuk megtartani a többi parancsolatot, ha nem tartjuk meg az elsőt, a bálványimádásra vonatkozót. Így minden konkrét bűn hátterében ott rejtőzik ez az ősbűn – az, hogy elutasítjuk a Krisztusban kapott megváltást, és engedünk az önmegváltásra irányuló vágyunknak. Keller mindezt tovább egyszerűsíti, amikor kijelenti, hogy lényegében minden bűn „hitetlenség”, hiszen az adott pillanatban úgy gondoljuk, hogy nagyobb megelégedettséget, gyönyört, boldogságot nyújt a bűn elkövetése, mint a Krisztusban kapott kegyelem. Akármilyen konkrét bűnről legyen is szó, bálványimádó vágy áll a hátterében.

P. B.: – Ugye azt mondtuk, hogy a Szentírás bálványimádásról szóló tanítása különösen hasznos akkor, amikor a posztmodern környezetben kell a bűnről beszélni. Miért?

M. T. A.: – A keresztyének tipikusan úgy definiálják a bűnt, mint ami Isten törvényének áthágása vagy megszegése. Megfelelően magyarázva természetesen ez egy jó és elégséges definíció Keller szerint is. De Isten törvénye magában foglalja mind a mulasztás, mind a konkrét bűnelkövetések típusait, továbbá magában foglalja a szív hozzáállását éppúgy, mint a külső viselkedést vagy magatartást, tehát a „cselekedeteket”. Amint láttuk, ezek a helytelen hozzáállások és motivációk általában a mértéktelen vágyakra vezethetők vissza, ilyen értelemben mind a bálványimádás megnyilvánulásai. A probléma az, hogy amikor azt hallják tőlünk, hogy a bűn Isten törvényének megszegése, a posztmodern hallgatóság számára a hangsúly a negatívumokra kerül – az elkövetett bűnökre, a külső magatartásra –, és nem az attitűdökre vagy a motivációkra. A hallgatóság előtt így nem tárul fel a bűn lényege, gyökere, sőt elterelődik róla a figyelme. Ez az oka annak, hogy ne a „törvényszegés” fogalmával írjuk le a bűn mibenlétét a posztmodern hallgatóság számára – legalábbis ne ezzel kezdjük.

P. B.: – Hogyan fogaljuk össze a bűn lényegét a posztmodern embernek?

M. T. A.:Posztmodern ember kitétel alatt általában a fiatalabb generációkra gondolunk – valakire, aki nem hívő, aki egyáltalán nincs tisztában a keresztyén alapfogalmakkal, még kulturális értelemben sem ismeri a keresztyén tanítást vagy erkölcsöt. Keller ilyen esetben a következő definíciót javasolja: a bűn nemcsak azt jelenti, hogy rossz dolgokat teszünk, hanem elsősorban és alapvetően azt, hogy a jó dolgokat végső örömforrássá tesszük. A bűn az, hogy másra építjük az egzisztenciánkat, másra függesztjük a gondolatainkat, nem Istenre. Ennek azonban az lesz a következménye, hogy annak a dolognak leszünk a szolgái, amire építettük az életünket.

P. B.: – Miért éri meg így definiálni a bűnt, miért hasznos ezzel kezdeni?

M. T. A.: – Például azért, mert a posztmodern ember joggal gondolja, hogy sok kárt okoztak már az önigazult vallásos emberek. Ha minden további magyarázat nélkül közöljük velük, hogy „a bűn Isten törvényének megszegése”, akkor olybá tűnik majd számukra, hogy az általuk ismert farizeusok – a képmutató, vallásos emberek – a körön belül vannak, mások pedig, így ők maguk is a körön kívül rekedtek. Mivel a farizeusok kifejezetten ügyelnek az erkölcsi parancsolatok gondos megtartására, ezért a kívülállók számára úgy tűnhet, ők képviselik a keresztyénséget, ők jelenítik meg annak lényegét. A bálványimádás hangsúlyozásával megkerüljük ezt a dilemmát. Amint Luther rámutat, bár a farizeusok az evangéliumi beszámolókban nem szó szoros értelemben vett bálványok előtt hajlongtak, mégis önmagukra és erkölcsi jóságukra tekintettek igazolásul, ezért valójában megszegték az első parancsolatot. Erkölcsiségük önigazoló motivációra vezethető vissza, ezért lelkileg kóros. Minden törvénytiszteletük mélyén valójában a legalapvetőbb törvényt szegték meg. Ezért aztán – mondja Keller –, amikor a bűnt a posztmodern embernek leírjuk, nemcsak a „prostituáltakat”, hanem a „farizeusokat” is változásra kell hívnunk.

De Keller szerint van egy másik oka is annak, hogy miért jobb ezzel a bűndefinícióval indítani a posztmodern emberrel való diskurzust. A posztmodern ember relativista, így abban a pillanatban, amikor azt mondjuk: „A bűn Isten erkölcsi normáinak megszegése”, azt fogja válaszolni: „Nos, ki mondja meg, hogy kinek az erkölcsi normái helyesek? Mindenkinek más normái vannak. Miért gondolják a keresztyének, hogy az övék az egyetlen helyes normarendszer?” Keller szerint itt aztán rendszerint elkövetünk egy újabb hibát, nevezetesen, hogy belebonyolódunk egy, a relativizmusról szóló, sehová nem vezető apologetikus vitába. Természetesen mondhatunk helytálló dolgokat, de a beszélgetőpartnert már valószínűleg elvesztettük. Természetesen a posztmodern embereknek az igazsággal mint olyannal kapcsolatos „elasztikus” felfogása megkérdőjelezhető, sőt hibás, de van mód arra, hogy a velük való diskurzusban továbblépjünk, és valóban hiteles és meggyőző módon elővezessük az evangéliumot, mielőtt apologetikus vitákba bonyolódnánk. Kellerre egyébként a dán filozófus-teológus Søren Kierkegaard A halálos betegség című műve volt nagy hatással, ugyanis Kierkegaard volt az, aki a következőképpen definiálta a bűnt: a bűn nem más, mint amikor az identitásodat, az önértékelésedet és a boldogságodat Istenen kívül valami másra építed. Kierkegaard azt mondta, hogy a bűn ilyen értelemben a hit ellentéte. Szókratésszel szemben úgy vélte, hogy a bűn lényege nem a tudatlanság, a bűn lényege nem az ismerethiányban áll, hanem az akaratban.

P. B.: – Mindez hogyan néz ki a gyakorlatban: hogyan kezdjük a bűnről szóló diskurzust?

M. T. A.: – Ahelyett, hogy egyszerűen azt mondanánk beszélgetőpartnerünknek, hogy vétkezik, amikor lefekszik a barátnőjével vagy a barátjával házasságkötés előtt, vagy gyakran váltogatja partnereit, túlhajtja magát, amivel teljesen elhanyagolja a családját, netán átgázol másokon az érvényesülés érdekében, mondjuk el neki – érvel Keller –, hogy mindezt azért teszi, mert a karriertől, az érvényesüléstől, a szerelemtől, a szextől stb. várja a „megváltást” – ezektől a dolgoktól szeretné megkapni mindazt, amit valójában csak Isten személye biztosíthat számára. Ez bálványimádás, ami túlhajtáshoz, kiégéshez, függőségekhez, súlyos szorongáshoz, megszállottsághoz, némelyeknél irigységhez és nehezteléshez vezethet.

P. B.: – Milyen várható eredményei lehetnek ennek a megközelítésnek? Hogyan reagálnak erre az emberek?

M. T. A.: – Keller azt írja, hogy amikor a másik életét a bálványimádás szempontjából írjuk le, a posztmodern nem tanúsít akkora ellenállást. Kételkednek ugyan, hogy létezne valódi alternatíva, de szégyenlősen elismerik, hogy bizony ők is ezt teszik. Másrészt Keller szerint ez a beszédmód vagy ez a megközelítés személyesebbé teszi magát a bűnt is. Ugyebár bálványt fabrikálni valamiből azt jelenti, hogy azt a szeretetet adjuk meg az illető dolognak, amivel a teremtő és megváltó Istennek tartozunk. Ezért a bűn nemcsak a törvény áthágása, hanem a szeretet pimasz, sértő visszautasítása is egyben – így ábrázolni a bűnt sokkal meggyőzőbb. Természetesen a bűn korrekt bemutatásának magában kell foglalnia azt is, hogy az egyszersmind lázadás Isten tekintélye ellen. De – mondja Keller – ha az emberek meggyőződnek saját bűnükről, úgy, hogy azt a bálványimádás kontextusában (diszfunkcionális, céltévesztett szeretetként és rajongásként) értelmezik, akkor könnyebb megmutatni nekik, hogy a bűn másik hatása az, hogy tagadni fogják eleve Isten elleni lázadásukat – azt, hogy ellenséges attitűddel viseltetnek Istennel szemben.

Talán úgy is meg lehetne fogalmazni mindezt – mondja Keller –, hogy a bálványimádás hasonló a függőséghez. Lelki bálványaink is rabul ejtenek bennünket, ahogyan az alkohol vagy a drog is függővé teszi fogyasztóit. Ugyanúgy, mint az alkohol- vagy a drogfüggők, tagadásban élünk. Nem ismerjük el, hogy lázadunk Isten személye és uralma ellen, ahogy az alkohol- vagy a drogfüggő sem ismeri el, hogy viselkedésével erodálja családi életét, fájdalmat okoz szeretteinek, stb.

Egyébként Keller szerint a bálványimádásnak mint témának sokkal messzebbre hatóbb következményei vannak a posztmodern társadalomban végzett szolgálatunkra nézve, mint a bűntéma közérthetőbb tolmácsolása. Nemcsak az evangelizáció, hanem a tanítványság és a lelkigondozás szempontjából is kulcsfontosságú.[6] A holland kálvinisták korábban kimutatták, hogy az egyes kultúrák vizsgálatának legjobb módja az, ha azonosítjuk az intézményes bálványokat.

P. B.: – Mit értsünk „intézményes bálványok” alatt?

M. T. A.: – Minden hivatásnak és tudományterületnek megvannak az uralkodó bálványai, ahogyan a politikai pártoknak és a különféle ideológiáknak is. Tömören: míg a szekuláris társadalmak az emberi észt és az emberi autonómiát tették bálvánnyá, addig más, hagyományosabb társadalmak a családot vagy az etnikai homogenitást. Ezeket muszáj feltérképezni, mert ezek a bálványok határozzák meg az adott társadalom tagjainak legbensőbb motivációit.

Hivatkozások:

[1] Lloyd-Jones, Martyn: Revival. Crossway Books, Wheaton, 1987. 9., 13–15. o.

[2] Lásd Newbigin, Lesslie: Foolishness to the Greeks. The Gospel and Western Culture. Eerdmans, London, 1986; The Gospel in a Pluralistic Society. Eerdmans, Grand Rapids, 1989.

[3] University of California Press, Berkeley, 1999.

[4] Denney, James: The Death of Christ. Tyndal, London, 1951. 168. o.

[5] Luther Márton: A jó cselekedetekről. Ford. Takács János. [K. n.,] Budapest, 1937.

[6] Utóbbihoz lásd David Powlison Idols of the Heart and Vanity Fair című esszéjét.

5 válasz

  1. Szilágyi József

    Köszönjük a beszélgetést!
    .
    Kapcsolódó gondolataim:

    Márk ev. 12:28-30 (egysz. ford. nyomán)
    „Egy törvénytanító megkérdezte Jézustól, hogy melyik a legfontosabb parancs a Törvényben.
    Jézus így felelt:
    – A legfontosabb parancs ez:
    ‘Halld meg, Izráel népe! Istenünk, az Úr az egyetlen Isten! Szeresd hát az Urat, Istenedet teljes szíveddel, egész lelkeddel, teljes értelmeddel és minden erőddel!'”
    .
    A törvény parancsai között is van fontossági sorrend.
    Az első az Úr iránti rajongó, imádó szeretetünkről szól. Ilyen szeretetre CSAK Ő méltó.
    (Aki előbb szeretett minket.)

  2. dzsaszper

    A kérdésfeltevéshez: számomra nem a hogyan, hanem a miért és a mikor kérdése ugrik elő elsősorban.
    Az nem kérdés, hogy kell beszélni róla, de nem lépten-nyomon.
    Érdekes példát mutatott Jézus a csodálatos halfogással is, a samáriai asszonnyal való beszélgetéssel is, meg a megismételt csodálatos halfogással is… (és a lista nem teljes).

  3. dzsaszper

    Az előző folytatásaként: ha a bűnről azért akarunk beszélni, mert ez az evangélizációs módszerünk, és a módszerben bízunk, akkor nem kifejezés, hogy régen rossz: esztelen Galatákká váltunk! Meg Jeremiást idézve jó úton vagyunk, hogy kiszáradt bokorrá váljunk a pusztában…

    Más az, amikor konkrét helyzetben konkrét emberrel beszélgetve konkrét tettével vagy életmódjával szembesítjük: nézd, ebben fordítasz hátat Istennek, ugye te is tudod legbelül?

    „Mit szűrhetünk le ebből az evangelizációra, a misszióra nézve?”
    Erről a kérdésről (is) szól a Revival prédikációsorozat! Ajánlom olvasásra — nagy öröm lenne magyar fordításban kézbe venni — vagy, akit Martyn Lloyd-Jones ízes angol beszéde nem riaszt vissza, meghallgatásra: https://www.mljtrust.org/free-sermons/revival/
    (Nekem szoknom kellett, és eleinte nem ártott, ha a könyv is előttem volt)

    Lloyd-Jones két válaszát hadd emeljem ki:
    Először azt. amit az idézett sorozatnyitó prédikáció majdnem legvégén ad: azt, hogy „semmi reményt nem lát, amíg az egyes egyháztagok nem imádkoznak ébredésért, talán egymás házaiban találkozva, csoportokban barátok közt találkozva, együtt találkozva a gyülekezetekben, találkozva bárhol, ha tetszik, és nem imádkoznak sürgősséggel és koncentráltsággal Isten erejének kiárasztásáért” (saját fordítás, egyes szám első személyből harmadikba áttéve, ld. [1] csak a 20. oldalon…

    Másodsorban a következő, második 1Móz 26,17-18 textusról szóló prédikációból. Amikor Izsákot Abimelek elküldte Gerárból, és az állatai, családja élete múlt azon, hogy lesz-e vize, akkor nem kezdett el víz után kutakodni, meg szakértőket hívni, hanem megkereste apja, Ábrahám kútjait és kiásta a földet és szemetet, amit a filiszteusok belehánytak…
    Szerinte a mai egyháznak is ugyanaz a gondja: a források tele vannak szórva földdel és a szeméttel, ami a „filiszteusok munkája”. (ld. bővebben [1] csak a 23-24 és 28-29 oldalakon)

    Azután ugyanezen textus alapján a következő prédikciókban sorra veszi az ébredés akadályait: a hitetlenségtől (unbeleif) a tanításbeli tisztátalanságon (doctrinal impurity) és a hibás/sérült ortodoxián (defective orthodoxy) át a halott ortodoxiág (dead orthodoxy) a lelki tehetetlenségig (spiritual inertia). A sorrend nagyon is tudatos és lényeges.

    És itt a hetediknél tartunk a huszonnégy prédikációból álló sorozatból…

Hozzászólás írása