15
márc
2022

Társadalmi kérdések, politika és teológia – reflektálás Görbicz Tamás gondolataira és azokon túl

Amikor az alábbi reflexiót kezdtem el írni, minden szomszédos országban béke volt (lassan haladtam). Ma már ez nincs így, és úgy tűnhet, a prioritásaim alaposan le vannak maradva, amikor egy olyan írást adok közre, ami nem az aktuális nemzetközi politikai helyzetre reagál, hanem olyan témára, amelynek jelentősége mintha a háború fényében eltörpülne. Relevanciáját abban látom, hogy alapvetően nem állásfoglalásnak szánom az írásom, még ha tartalmi reflexiók vannak is benne, ilyenekből amúgy is van elég, hanem az általános társadalmi, és specifikusan a teológiai vitakultúra egy tipikus fájdalompontjára szeretnék rámutatni egy példán keresztül. Ez természetesen nem csak egy adott témán belül releváns, és remélem, hogy a kritikai hangvételű tisztázási próbálkozásom közelebb vihet Isten morális akaratának a megértéséhez mindannyiunkat, legyen szó bármilyen vitatott társadalmi, politikai, teológiai kérdésről. Talán épp erre van leginkább szükségünk, hiszen az elnyomás, a nemzetközi agresszió, a gazdasági bizonytalanságok, az újabb és újabb nemzeti, családi és személyes traumák rabságba kényszerítő hatásainak árnyékában még világosabban ragyoghat fel a reménység: „Az igazság szabaddá tesz.”

Az elmúlt években felerősödtek teológiai, lelkigondozói-pszichológiai és politikai-társadalmi téren is a különböző, nem heteronormatív szexuális és nemi orientációk megítélésével, ill. a jelenség különböző aspektusaival kapcsolatos viták és párbeszédek. A kérdés sokrétű, az interdiszciplináris véleményalkotás során pedig nem egyszerű a különböző szempontokat nem összekeverni, de akár teológusként, akár segítő szakemberként, akár társadalomtudósként, vagy egyszerűen a politika iránt érdeklődő magánemberként, a jelenség határterületeinek összemosása és az ezekkel kapcsolatos előfeltevések nem átgondolt hangoztatása csak az indulatok hergelését szolgálja, nem a téma jobb megértését. Jelen írás apropóját a Görbicz Tamás blogján megjelent, a teremtés rendje c. gondolatkísérlet adja, mint egyfajta orvosi ló a határsértések tekintetében. Azzal együtt írom ezt, hogy jogos kérdéseket is felvet épp ennek kapcsán, s talán nem túlzás azt mondani, hogy valamilyen szinten minden, a témában megjelent blogbejegyzés, nyilatkozat, megjegyzés elköveti az említett hibát – a honlapon megjelent korábbi reakció is, de bizonyára ez az esszé is. Ezzel együtt igyekszem rámutatni Görbicz Tamás írásában a különböző kategóriák felvetésére és összekavarodására, miközben a bejegyzés tartalmára is reflektálok. Köszönöm, hogy véleménycikkemnek, amely nem tükrözi az Evangelikál Csoport konszenzusos álláspontját, az Egyesület helyet szolgáltat!

Az említett blogbejegyzés úgy kezdődik, hogy „keresztény világunk öncsalására” hívja fel a figyelmet, amiért az választási témákat, melyeknek nincs is sok közük társadalmi problémákhoz, keresztény színre próbál mázolni – amilyen a genderizmus. Ebben a mondatban szépen látszik az egész üzenet komplexitása: nem kellene a teológiának („keresztény világunk”) csatlakoznia a politikai narratívához („választási témák”), hogy olyan társadalmi problémákról alkosson véleményt, melyek egyébként nem is aktuálisak számunkra. A gender tehát: Magyarországon nem releváns társadalmi probléma, amit a politika saját céljaira használ fel, és ehhez asszisztál kompetenciáját átlépve a teológia. Ez erős vád, mert azt állítja, hogy a témával foglalkozó teológusok nem Isten előtti felelősséggel, hanem a politika iránti felelősséggel írnak és szólalnak meg még akár olyan áron is, hogy írásmagyarázatukat nem legjobb teológiai tudásukhoz, hanem a politikai narratívához igazítják. Természetesen nem ismerjük senkinek az indítékait, ez akár létező jelenség is lehet, de „keresztény világunk öncsalása” egy olyan általánosítás, ami igazolhatatlan és épp arra enged következtetni, hogy a szerző teológiai ítélőképességét korlátozza a politikai narratíva – elvégre éppoly jogos lenne a folyamat olyan értelmezése, ami egy teológiai téma öncélú politikai felhasználását feltételezi, és nem fordítva. Jogos kérdés, hogy teológiai szempontok hogyan és milyen mértékben érvényesíthetők a politikai térben, van-e erre egyáltalán szükség – erre „keresztény világunknak” érdemes választ adnia, hiszen éppúgy olyan határkérdésről van szó, ahol az összemosás indulatokat, a bizonytalanság pedig zavart generál. Ugyanakkor a teológiai véleményformálás relevanciája a politikai és társadalmi kontextus nélkül is megáll, sőt, az efféle reflexió „előbb volt”, mint az aktuálpolitikai vetület, és nem szükséges hozzá még a társadalmi relevancia sem. Kétségtelen azonban, hogy ezek megléte a témával kapcsolatos teológiai állásfoglalás aktualitását növeli.

Azt átugorva, hogy a gender mint társadalomtudomány nem a későbbiekben tárgyalt szexuális orientációval kapcsolatos, vélt vagy valós lobbitevékenységgel foglalkozik, a következő fontos kérdés az, hogy egy „toleranciáért és emancipációért” küzdő mozgalmi tevékenység megítélhető-e teológiai szempontok alapján és ha igen, ez mennyire használható érvelés (ld. „teremtés rendje elleni támadás”). Itt két, fontos és jó érték feszül egymásnak, az egyik teológiai természetű („A teremtés rendje – jelentsen ez bármit – jó, tiszteletben kell tartani!”), a másik társadalmi („Több tolerancia és emancipáció jár a szóban forgó kisebbségnek!”). Jó lehetőség lett volna ez, hogy a szerző szétszálazza a teológiai bűnfogalom és a társadalmi egyenlőtlenségek, vagy akár az emberi méltóság összegabalyodott gubancát, ha már említi ezeket, de megelégszik azzal, hogy bemutat egy teológiainak szánt karikatúrát („Amihez viszont egy kicsit értek, az a Szentírás…”), ami később azonban szintén számos különböző szempontot kever össze: az óvodai és iskolai, szexuális orientációkkal ill. gender diverzitással kapcsolatos érzékenyítést a fogyatékkal élők megértésére irányuló érzékenyítő programokhoz hasonlítja. A teremtés rendje melletti érvelés abszurditását jól mutatná a szatíra, hiszen valóban, a bűneset előtt nem tudunk arról, hogy bárki bármilyen fogyatékkal élt volna, de a párhuzamok számos ponton maradnak súlytalanok.

Kezdjük rögtön az elsővel: az akadálymentesítés mint a teremtés rendje ellen támadó társadalmi mozgalmi cél. Felveti a kérdést, hogy a szexuális orientációkkal kapcsolatos esélyegyenlőségi célok milyen módon analógok pontosan az akadálymentesítéssel: a szerző által meghatározott aktuális magyarországi kontextusban van olyan szcenárió, ahol a szó szoros értelmében vett, vagy társadalmi mobilitásban a nem heteronormatív szexuális orientációval élő személyek akként lennének korlátozottak, mint a kerekesszékes emberek? Akadályozottak abban, hogy hétköznapi teendőket végezzenek, ügyet intézzenek, bizonyos munkákat vállaljanak vagy utazzanak, esetleg elegendő terük legyen egy autóból kiszállni? Hozzáférhetőségre irányuló és láthatósági céljaik megfeleltethetők lennének a diverz szexuális orientációkat képviselő csoportok céljaival és törekvéseivel? A kérdésre később visszatérek, de talán érezhető, hogy a párhuzam meglehetősen erőltetett. Teológiai aspektusból pedig, bár kétségtelenül hatékony szalmabáb érvelést látunk, gondolhatja-e bárki, hogy a teremtési rendre hivatkozó teológusok valóban élnének ilyen torz érveléssel a nem hamartiológiai relevanciájú akadálymentesítés témájában? Itt futunk bele ugyanakkor a teremtésteológiai narratíva egyik tisztázandó elemébe, ami az egész diskurzust, mint azt Görbicz Tamás bejegyzésében is láthatjuk, félreviheti: nem egyértelmű, hogy hol találkozik pontosan a hivatkozás a teremtési rend eredeti állapotára és a bűnmeghatározás kérdése. A bűneset utáni világban értelmezhetetlen állítás, hogy mindaz bűnnek, vagy természetellenesnek számít, ami a teremtési rendtől eltér – ha ezt állítjuk, akkor a karikatúra bizony a fején találja azt a bizonyos szöget, hiszen az következne belőle, hogy a náthából (feltételezve egy betegségmentes paradicsomi állapotot) éppúgy meg kell térni, mint bármilyen más, az eredetihez képest rendellenes állapotból vagy cselekvésből. Definiálhatjuk ugyanakkor a bűnt úgy is, mint a teremtés rendjével nem összhangban álló, tudatos döntést, esetleg a rendellenesség utáni vágyódást. Ez már közelebb vihet valamilyen megoldáshoz, de újabb problémákat vet fel. Jóllehet az én limitált tájékozottságom alapján ezzel a tisztázással adós a konzervatív teológiai oldal (Sytka is megpendítette a témát, leginkább itt), mégis egyértelmű, hogy testi fogyatékosság iránti vágyról, vagy az erre irányuló hajlandóságról teológiai értelemben aligha beszélhetünk (leszámítva a testkép-integrációs zavar speciális eseteit), míg a szexuális vágy és viselkedés már egyértelműen hamartiológiai kategória és nyilvánvaló, hogy a teremtési rendre irányuló érvelésnek éppen ennek hangsúlyozása a lényege, még ha adott esetben ezt a kommunikációs szándékot pontatlanul és sután is sikerül megfogalmazni. Ennek a nyilvánvaló szándéknak a figyelmen kívül hagyása jó esetben csak az érvelés megértésére való törekvés hiányát mutatja, rosszabb esetben annak szándékos félremagyarázását. Akárhogy is, bár Görbicz Tamás előrebocsátja, hogy nem kívánja a fogyatékkal élőket „pellengérre állítani”, és jóindulattal olvasva nem is ezt teszi, olvasóként felmerülhet, hogy az akadálymentesítés témájának „kölcsönvétele”, végsősoron trivializálása (elvégre a párhuzam alapján az akadálymentesítés igénye éppen olyan súlyú törekvés, mint bármilyen egyéb egyenlőségi kérdés) egy hamartiológiai szempontból irreleváns párhuzam megfogalmazása érdekében vajon nem épp némi társadalmi érzékenyítést indokolna-e esetében (az „olcsó poénról” pedig még szó sem esett).

A következő téma az óvodai/iskolai érzékenyítés: „…hogy érzékenyítsék a gyerekeket, ne viszolyogjanak vagy féljenek lábatlan honfitársaiktól, hanem lássák meg bennük az embert, aki csak szeretetre és őszinte emberi kapcsolatokra vágyik, mint minden más halandó? Ez felháborító!”. A szerző analógiája akkor esik szét, amikor belegondolunk, miről is szólnak igazán az ilyen jellegű érzékenyítések. A mondatból a következő premissza hallható ki: az óvodás és iskolás gyerekeknek szükségük van arra, hogy megtanítsák nekik, a tőlük különböző emberek is csak szeretetre és elfogadásra vágynak. Közhelyszerű anekdoták nem számítanak érvelésnek, de eszünkbe juthatnak képek gyermekekről, akik bőrszínt, társadalmi státuszt, ápoltságot és igen, szexuális orientációt nem figyelve szaladnak oda más emberekhez, mert kapcsolódni akarnak. Mi sem természetesebb ennél (általánosságban) az óvodás korosztály számára! Iskolás korban persze összetettebb a helyzet, de az analógia ott sem állja meg a helyét. Az érzékenyítés célja a fenti esetben nem elsősorban a másik emberségének, „ugyanolyanságának” az elfogadtatása, hanem a kapcsolódás módjának megtanítása és az empátia kialakítása nehézségeik iránt. A későbbiekben ugyanis az elszigetelődést a fogyatékkal élők esetében nem az okozza, hogy bárki ne tisztelné emberi méltóságukat, hanem a bátortalanság és a tudatlanság azzal kapcsolatban, hogyan is tudunk nekik segíteni, valamint általánosságban a helyzetükkel kapcsolatos informálatlanság: annak a félelme, hogy valamit elrontunk, és kényelmetlen helyzetbe hozzuk ezzel magunkat is, a másikat is, a racionalizálás azzal kapcsolatban, hogy ez amúgy sem a mi dolgunk, elkerülésre késztet. Ez nem kevésbé fájó kiszorulás a társadalomból, nem jelentéktelenebb izoláció, mint amivel más kisebbségi társadalmi csoportok szembesülnek, de nem gyűlölet, nem diszkrimináció és a legkevésbé sem az emberi méltóság elismerésének a hiánya – legalábbis ezt szívből remélem. A párhuzam hiányossága mögött persze meghúzódik a lényegi kérdés: mit tehetünk, ha társadalmi szinten egy adott kisebbség ellen, előítéletek és sztereotípiák miatt kognitív torzítások és negatív érzelmi attitűd alakul ki? Mihez kezdjünk a rasszizmussal, az ilyen-olyan fóbiákkal (a szó nem-pszichopatológiai értelmében), a gyűlölködéssel? Visszatérve a teológiai nézőpontra: Isten kiállása egyértelmű az elnyomottak mellett, Jézus példázata a samaritánus felebarátiságról nem hagy sok kérdést maga után, Pál intése arról, hogy Krisztusban nincs görög és zsidó, nem nagyon félreérthető, Jakab felhívása a személyválogatás bűnének kiirtására megkérdőjelezhetetlen: az elnyomás, a gyűlölködés, a rasszizmus elfogadhatatlan, Egyházon belül és kívül. Erre tanítani kell gyermekeinket és az egész társadalmat! Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy valóban csak ennyiről szólnak-e a genderrel vagy a szexuális orientációkkal kapcsolatos érzékenyítések. Hol van az a pont, amikor a másik elfogadásának tanítása átvált erkölcsi, világszemléleti oktatássá? Hol kell megszólalnia újra Ézsaiás figyelmeztetésének: „Jaj azoknak, akik azt mondják, hogy a rossz jó, és a jó rossz, és akik azt állítják, hogy a sötétség világosság, és a világosság sötétség; azt állítják, hogy a keserű édes, és az édes keserű!”? Mikor válik egy beszámoló az önazonosságról és személyes küzdelmekről, aminek célja a tisztelet kiváltása, a méltóság megbecsülésének biztosítása, a másik helyzete iránti empátia kialakítása morális imperatívusszá azzal kapcsolatban, hogy a „más” az egyben feltétel nélkül erkölcsi értelemben jó is, de legalábbis semleges? Érteni vélem persze, hogy demokráciában helye van annak, hogy mindenféle világnézeti és morális álláspont képviselete helyet kapjon, de ha van ilyen fókusza is az érzékenyítésnek, akkor azt mennyire etikus a másik embersége iránti tisztelet szalagjával csomagolni? Hol kezdődik és hol ér véget a lelkiismereti szabadság a közoktatásban, álljunk bármilyen világnézeti álláspont oldalán? Elválasztható-e a méltóság iránti jogos vágy vagy a megértés iránti igény a (konzervatív) bibliai világkép bűnnel szembeni értékítéletétől? Szükséges, hogy az egyik csorbuljon ahhoz, hogy a másik teret kapjon? El lehet ítélni valamit morálteológiai értelemben úgy, hogy közben ne sérüljön a másik iránti tisztelet és megbecsülés? Hogyan lehet ezt jól csinálni? Ha érzékenyítünk a szexuális kisebbségek megélt tapasztalataira nézve, akkor nem jogos-e más kisebbségeket, vagy kisebbségi álláspontokat bemutatni, a világ diverzitásának minden színét behozni az oktatásba? Elvégre empátiát és méltóságot érdemelnek nemzetiségek, végstádiumú betegek, major depressziótól, skizofréniától vagy más pszichopatológiai állapotoktól szenvedők, szexuális visszaélések túlélői, a szexipar kihasznált, hajótörött életű áldozatai, függőségek rabjai vagy akár az eutanázia jogáért küzdő emberek és szervezetek is! Nyilván fontos minden ember iránt empátiát és tiszteletet tanítani, de hol legyenek a határok az érzékenyítő programok szervezésével kapcsolatban és ki húzhatja meg ezeket, milyen kritériumok alapján? De facto egyértelmű-e egyáltalán, hogy az érzékenyítő programok hatékony eszköznek számítanak az emberi méltóság tiszteletére és az empátia készségének elsajátítására nevelésben? Nem sugalmazó, valóban őszinte kérdésem: tényleg ez-e az elsődleges céljuk? Ezek nem költői kérdések, talán válaszok is vannak rájuk, de ha informált véleményt szeretnénk egy jelenségről (mozgalomról) alkotni, ahhoz először is tisztázni kell annak céljait és következményeit, teológusként például világnézeti szempontból – még azelőtt is, hogy elhelyeznénk valamilyen politikai narratívában, hiszen ez volna elsősorban a teológia feladata. (A közoktatási lmbtqia+ érzékenyítés magyarországi relevanciájának kérdése ugyanakkor továbbra is fennáll persze.)

A „Mi lesz, ha a többi gyerek is kedvet kap…?” gondolat abszurditását talán nagyon magyarázni sem kell. Igaz, hogy a gyermekek, de később a tinédzserek és felnőttek is mintákat követnek, utánoznak, és hasonlókká válnak sok esetben a referenciacsoportjukhoz – elsődlegesen szüleikhez, nevelőikhez, de más, meghatározó emberekhez és csoportokhoz is –, de a mintakövetés viselkedési sajátosságokra vonatkozik, ezt összehasonlítani egy traumából, betegségből, esetleg más rendellenességből származó testi állapottal nonszensz. A szexuális orientáció kialakulása egy összetett folyamat, és tudomásom szerint nincs, aki teljesen értené, de elnagyoltan, jelenlegi ismeretünk szerint vannak genetikai/hormonális összetevői, pszichológiai és szociális tényezői, és ha a teológiát is figyelembe vesszük, lelki/szellemi hatások is közre játszhatnak a formálódásában (a dichotóm/trichotóm antropológia sajátosságaira most nem térek ki). Egy, az egész embert érintő, komplex, részben viselkedési sajátosságot párhuzamba állítani egy testi adottsággal (aminek természetesen vannak más területeken is következményei) nem visz közelebb a téma megértéséhez.

Az analógia végül egy szép költői túlzással illusztrálja a vélt helyzetet: láthatjuk, hogy a fogyatékkal élők nem hordozzák Isten képmását, Isten nem teremtett fogyatékkal élőket, ezért nem érdemelnek emberi méltóságot és meg kell védeni a gyermekeinket, nehogy ők is ilyenekké akarjanak válni! Hasonlóan, az Isten képmását nem hordozó, nem heteroszexuális orientációjú emberek valójában nem is érdemelnek figyelmet, nem is Isten teremtette őket és még csak a megváltás gondolatát is messze el kell vetni velük kapcsolatban! Hogy a teremtésteológiai érvelés valóban magába foglalja-e bizonyos csoportok emberségének a megkérdőjelezését, a méltósághoz való joguk, az istenképűségük elvitatását, a teremtésből való kizárást vagy a megváltás lehetőségének elvetését esetükben, azt meghagyom teológusoknak egy tényleges teológiai diskurzusra, de személyes benyomásom az, hogy itt is szalmabábbal áll szemben Görbicz Tamás; a végiggondolt hasonlat alapján sem nyilvánvalók mindenesetre a fenti következtetések. Annyit ugyanakkor látunk, hogy egy szerencsétlenül megvont párhuzam elmossa a fogyatékosság és a szexuális orientáció közötti, amúgy nem közeli vonalakat, összekever különböző érzékenyítési törekvéseket és mindezt úgy, hogy a szexualitással kapcsolatos valódi teremtésteológiai felvetésekre, melyek a hasonlat apropóját adták, egyáltalán nem, azoknak csupán egy sok szempontból rosszul sikerült karikatúrájára (amely még így is valójában igazolatlan módon hivatott sárba tiporni az emberi méltóságot) reagál azzal az epés kérdéssel, hogy „Ugye ezt nem gondoljuk komolyan?!”. Nem utolsó sorban, a fentiek egy értelmezési lehetősége, hogy a szerző egy nehéz helyzetben lévő kisebbség példáját használja fel irreleváns kontextusban ideológiai célok előmozdítására. Hogy ez az ismerős mintázat akár politikai szinten, akár a blogbejegyzés tekintetében milyen tudatossággal, milyen indítékkal, mennyire erősen rajzolódik ki, vagy hogy melyik esetben fedi a valóságot, értelemszerűen nem tudhatom, de a szálka és gerenda példázatának újbóli felelevenítése talán az utóbbi esetben sem haszontalan.

Az nem teljesen egyértelmű, hogy az ezután képbe kerülő lelkigondozás témája hogyan kapcsolódik félreértett teológiai álláspontokhoz, politikához, társadalmi szempontokhoz egy egyébként keresztény családban felnövekedő, a vonzalmával kapcsolatban kérdéseket tápláló és küzdelmeket megélő fiktív tinédzser esetében, de ha jól sejtem, itt a csúszós lejtő érvelés esetével állunk szemben. „A” ebben az esetben az a teológiai állítás, hogy valakinek a puszta léte ellentétes a teremtés rendjével. Saját ismeretem hiányosságait belátva, ötletem sincs, hogy milyen fejlődéslélektani, pszichoszexuális, antropológiai, esetleg biológiai modell az, ami alapján bárkinek a szexuális vonzalma egyenlővé tehető a puszta létezéssel, és nehéz olyan teológiai álláspontot is elképzelni, ami ezt ilyen kategorikusan ki merné jelenteni, de azt hiszem, értem a hiperbola lényegét: az identitáskeresés egy kritikus és meghatározó állomásában, annak egy krízisében hol talál segítséget valaki, ha a kiindulópont nem a teljes, feltétel nélküli elfogadás? Így hát „B” az, amikor a szóban forgó tinédzsernek rejtegetnie kell a helyzetét közösségében, hiszen nincs elfogadás, „C” pedig az, amikor az egyház megelégszik azzal, hogy amiről nem tud, az nincs is, így nem kell vele foglalkozni, miközben épp az lenne a keresztény közösség feladata, hogy felkarolja az így bujdosásra kényszerülő, az egyháztól pedig távolodó elesettet. Sok előfeltevés van ebben a gondolatsorban, ami minimum megkérdőjelezhető, de nem szeretnék abba a hibába esni, hogy ne emeljem ki: jelenleg valóban rendkívül nehéz helyzetben vannak azok, akik konzervatív egyházi berkeken belül nem heteroszexuális személyként azonosítják magukat. Nehéz nekik lelkigondozóhoz menni, mert jobban stigmatizált és szégyennel telibb terület ez, mint talán bármilyen más életvezetési kérdés az egyházon belül, és találkozni lehet olyan esetekkel, amikor egyházi vezetők igeértelmezésükhöz való ragaszkodásuk buzgalmában, de más jellegű felkészültség hiányában komoly, akár évtizedeken át gyógyuló sebeket ejtenek azokon, akik kétségbeesésükben mennek hozzájuk. Ugyanakkor ez igaz bármilyen más életvezetési kérdéssel vagy bűnnel kapcsolatban: éppúgy megtörténik heteroszexuális emberekkel, akik a vágyaikkal küzdenek, teljesen más témák kapcsán is akár, fiatalokkal és idősebbekkel egyaránt. A különböző lelkigondozói koncepciók áttekintése, azok értékelése túlmutat a jelenlegi témán, pedig rendkívül fontos terület, de ha fel is merülnek ezzel kapcsolatos nehézségek és hiányosságok, arról nem elsősorban egy rendszeres, természeti vagy teremtésteológiai, hamartiológiai alapállás tehet, amit a teremtés rendjére nézve fogalmaznak meg néhányan. Elismerve, hogy az elesettség iránti empátia hiánya valóban nem építi a bizalmat és az elfogadottság, megértettség érzését, itt könnyen belefuthatunk egy újabb összemosásba. Bármilyen szexuális bűnnel szemben a rendszeres teológiai álláspont, ha azt nem igyekszünk relativizálni (jóllehet az ezzel kapcsolatos teológiai vitáknak és diskurzusnak helye van), egyértelmű. Az alkalmanként, vagy rendszeresen ezekkel küzdők felé való odafordulás, a lelkigondozás történhet tapintatosan, együttérzőn, a szeretet és elfogadás közegében, mégis a bűn elleni küzdelem jegyében, de történhet érzéketlenül, bántóan, sebzést okozva, lelkigondozói szakszóval ekkléziogén neurózist kialakítva, és a kettő közötti, ill. azokon túlmutató végtelen árnyalatban. Ezek közül van, ami egyértelműen szakmaiatlan és káros, van olyan, ami kevésbé evangéliumi fókuszú, mint más megközelítések, de univerzálisan helyes megoldás nincs, elvégre minden pasztorációs szituáció és eset különböző. Akárhogy is, a lelkigondozottak megelőlegezett bizalmát, különösen nehéz élethelyzetek esetében a lelkigondozói felkészültség növelése és a tapintatosság tudja elsősorban előidézni, nem a hamartiológiai vagy teremtésteológiai nézőpontok megváltoztatása, a két dolog összemosása pedig csak újabb zavarokat okoz. Jézus maga mondja, hogy a bűnösök orvosaként jött (v.ö. Mt. 9:12, Lk. 5:31-32), mi más lenne hát az Egyház, mint kórház? Akik azonban egészségesnek gondolják magukat, miközben nem azok: éppen ők maradnak majd ki az orvossal való találkozásból. Az is végzetes hiba, ha az asszisztens (aki maga is gyógyulásra szorul) valahogy elijeszti a beteget az orvossal való konzultációtól, de ha van olyan erkölcsi álláspont, netán lobbitevékenység, ami elfedni igyekszik a bűn orvoslásra szoruló jellegét, evangéliumi szempontból ez nem kisebb tragédia, hiszen ugyanúgy attól távolítja el a keresőket, aki az igazi megoldást jelenthetné életüknek nem csak egy, hanem minden területén. Az evangélium lelkigondozói egyensúlya az, amikor kimondhatjuk, hogy van bűn, de emiatt nem kárhoztatunk, hanem ahhoz vezetjük az embereket, aki maga sem azért jött, hogy kárhoztasson (v.ö. Jn. 3:17, Jn. 12:47). A rendszeres teológiai igazság (és itt kifejezetten a jól, vagy akár rosszul megfogalmazott teremtésteológiai szempontokra is gondolok) az, hogy van ítélet, és van következménye a bűnnek. Ezt sem hallgathatjuk el, még akár a lelkigondozás kontextusában sem, de a pasztorációs helyzetben a bűntelenség látszatának és az ítélet gyilkos súlyának végletei között épp a kereszten megtörettető, valóban bűn nélküli, mégis ítélet alatt álló Krisztus az, aki a két szélsőséghez való ragaszkodás lehetőségének illúzióját összetöri. Természetesen ugyanakkor ez a premissza (Jézus áldozata, mint engesztelés, ill. a bűnös állapotra adott megoldás) is vitatható teológiai alapokon, és ez egy korábbi, teológiai körökben nagy port kavart, Görbicz Tamás által nagyon jól ismert disputához vezet vissza a megváltás természetével kapcsolatban.

Jézus nem karolná fel valamilyen politikai erő újraválasztási kampányának a témáját, írja Görbicz Tamás, és szívből rá is bólintanék: Jézus biztosan nem állna be „gazdag urak” hatalmi játszmájába a szenvedők, a megvetettek, a megbélyegzettek, a kisemmizettek ellen. Ahol azonban a társadalmi igazságosság melletti kiállástól megindult szép lendület az evangéliumi objektivitáson túlra lendíti őt, az az a pont, amikor úgy definiálja az igazi kereszténységet, mint ilyen jellegű szociális küzdelmet az elnyomással szemben az elnyomottak oldalán (v.ö. felszabadítás teológia). Jézus minden bizonnyal valóban sokkal hamarabb menne az elnyomottak közé, de nem azért, hogy társadalmi igazságtalanságokat tegyen helyre „kampányolással” (emlékszünk, hogy ő maga hogyan utasította vissza a politikai messiás szerepét!), hanem hogy új életre hívja azokat, akiknek erre szüksége van; a társadalom szélén állók pedig ezzel a szükséggel sokkal inkább tisztában vannak, mint a „gazdag urak”. Ez az erő képes társadalmakat is átformálni, de következményként, nem elsődleges célként: ha csak a társadalmi rend változik, de az emberi szív nem, akkor mennyiben lehet más valójában az új rend az előzőhöz képest? Hasonló módon száll ki az objektivitás az ablakon, amikor a teremtési rendre hivatkozókat azzal vádolja, hogy a „hatalom retorikáját lihegve” éppen az elnyomók oldalára állnak. Jóllehet a téma „rendkívül hiszterizált” voltával tisztában lévő embereket is elragadhatja a hév – és jól is van ez így, akkor lenne baj, ha a társadalmi igazságtalanságok iránti érzelmek semlegesek lennének –, ahogy erről korábban már írtam, a téma politikai aktualitása nem jelenti, hogy ez motiválná a teológiai reflexiók tartalmát, így hacsak az emlegetett teológusok és gondolkodók indítékairól Görbicz Tamásnak nincs prófétai kinyilatkoztatása, a fenti mondat érzelmektől vezérelt, de valójában alaptalan értelmezési lehetőség marad; ennél hasznosabb lenne a teremtésteológiai gondolatok valódi cáfolatára fordítani az energiákat. Ha azonban ez valós jelenség akár csak egy esetben is, az valóban antikrisztusi, és Görbicz Tamással együtt hiszem, hogy a kisebbségben lévők elleni és az Isten igéjével való visszaélés miatti legsúlyosabb következmények járnak érte, ha nem is itt a földön, Isten ítélőszéke előtt mindenképp.

Hogy milyen törvényre gondol a szerző, amikor azon a nem hetro (sic!) gyerekek védelmét kéri számon, az számomra nem egyértelmű, de feltételezem, hogy a közoktatási érzékenyítésről szóló népszavazásra gondol elsősorban, hiszen ezzel kezdte a gondolatmenetet, de akár a 2021-es pedofília ellenes törvény egyes passzusai is felmerülhetnek az olvasóban. A felvetett gondolat mögött talán az a benyomás lehet, hogy ha megtiltjuk az ilyen jellegű érzékenyítést a heteroszexuális irányultságú gyerekek miatt, akkor az egyéb szexuális irányultságú gyerekek nem kapnak majd megfelelő támogatást – bár önmagában a premissza, hogy az érzékenyítés jelenti a megfelelő támogatást, igazolásra szorul, ez természetesen jogos felvetés, és érdemes róla gondolkodni. Óvodáskorban, amikor a nemi identifikáció azon a szinten tart, hogy „akinek hosszú haja van és szoknyát hord, az lány”, illetve a tényleges szexuális késztetések jellemzően a test felfedezésére korlátozódnak, emiatt nem szükséges aggódni. A szexuális irányultság elfogadására irányuló segítő törekvéseknek ebben a korban még nincs nagy szerepük: a pszichoszexuális fejlődés általánosságban egyszerűen nem tart még a másik iránti szexuális érdeklődés fázisában, a saját nem elfogadásának sajátosságai (ez lenne a gender területe) és a kognitív érettség pedig ebben a korban, bár a fenti példa nyilvánvalóan leegyszerűsítő (Kohlberg nem túl friss, de még mindig nagyon is hangsúlyos modellje alapján – a szakmai diskurzus persze folyamatosan tart), nem teszik lehetővé semmilyen igazán informált döntés meghozatalát, még akár a szakértői támogatás oldaláról sem egy gyermek nemi identitásával kapcsolatban. Bonyolultabb a helyzet iskolás gyerekeknél, hiszen fejlődéslélektani szempontból mind a biológiai nemmel való azonosulás, mind az ezzel kapcsolatos társadalmi elvárások, mind a szexuális irányultság kérdései már relevánsabb módon kapnak szerepet, az ezekkel kapcsolatos kérdésekre és bizonytalanságokra pedig mindenképp választ kell adni. Ezzel kapcsolatban azt hiszem, egyetértés van, viszont a szakmai, politikai és társadalmi vita legfajsúlyosabb szempontja éppen az, hogy mik ezek a válaszok, ki adhatja meg őket, milyen keretek között és milyen szakmai legitimációval. Mindenesetre a mondat tartalmával egyetértek – tényleg úgy jó egy törvény, ha mindenki érdekeit képviseli. Hogy ezzel kapcsolatban sikerül-e jó döntéseket hozni, a gyakorlatban ez reális elképzelés-e, hogyan valósítható meg és mit jelent, aktuálisan pedig, hogy a gyermekvédelmi népszavazás ezt elősegíti-e, vagy sem, az már egy jóval összetettebb problémakör. Ezekről a törvényalkotási nehézségekről és szakmai szempontokról mindenképp érdemes beszélni, és ha itt a szerző egy ilyen új téma fedele alá kukkant bele, akkor ez rendben is van, ha azonban továbbra is a teremtésteológiai álláspontra igyekszik reflektálni, akkor ez a kitekintés nem hasznos a teológiai igazság tisztázásában: komplex törvényalkotási kérdések problematikájának a belengetése egy teológiai álláspont kritikájában semmi mellett nem érv, és újfent kategóriák összemosását jelenti – erre még később visszatérek.

Ezen a ponton felelevenedik a fogyatékkal élőkkel kapcsolatos érzékenyítés analógiája. Az újabb költői túlzásra reflektálva, senki nem mondaná a világon, hogy az ördög szolgája az, aki élményalapú tapasztalatot próbál gyerekeknek átadni a testi fogyatékosságokkal való élés kapcsán és aligha található olyan személy, aki ne osztozna ebben a véleményben. Abba inkább nem gondolok bele, hogy az élményalapú érzékenyítés hogyan állítható párhuzamba a szexuális kisebbségek felé történő érzékenyítéssel, de a bizalom hermeneutikájával élek annyira, hogy feltételezzem, Görbicz Tamás itt sem a tökéletes párhuzam megtalálására törekedett; hogy miért nem analóg a két típusú érzékenyítés, arról már írtam – így viszont továbbra sem érthető, mit is szeretne hangsúlyozni. Talán csak annyit, hogy az érzékenyítés ártatlan célja nem több, mint hogy bemutassa: „így is lehet élni”. Ez a feltevés ugyanakkor a már korábban tárgyaltak fényében lényegében igazolatlan, és a teológiai szempontú értékeléshez kevés.

A következő bekezdés belső párbeszéde ugyan némileg komikusnak tűnik, de a kérdés, amit pedzeget, nagyon is fontos: a teológiai értékrend és a kormányzás kapcsolatára kérdez rá, és jogosan veti fel, hogy ha bizonyos témákban, mint amilyen a homoszexuálisok házasságkötésének a kérdése, a politikai diskurzusban is érvként kerül elő a konzervatív keresztény álláspont, akkor az miért nem képviselteti magát a politika más területein is. A szelektivitásra vonatkozó kérdés, azt hiszem, költői, hiszen teológiai szempontok politikai felhasználására kérdez rá, így erre a kérdésre a megszólított teológustársadalom aligha felelhet. Felmerül ugyanakkor a kérdés inverze: elvárhatja-e a konzervatív (vagy éppenséggel bármilyen jelzővel ellátott) kereszténység, hogy teológiai szempontjai érvényesüljenek a politikában? Harcolhat-e ezért éppúgy, mint más társadalom-, bölcsészet- és természettudományos diszciplínák? Van-e erre alapja, jogos-e ez az igény? Létezhet-e jogos igényként anélkül, hogy demokratikus közegben jogtalan elvárássá válna? Talán ismerjük a viccet, de ha a Tóra olvasása közben nem szabad dohányozni, abból következik-e, hogy dohányzás közben nem szabad Tórát olvasni? Ennek a kérdésnek sokféle olvasata lehet, de mindenképp olyan súllyal rendelkezik, hogy érdemes legyen rá választ adnunk – ugyanakkor ezt az igényt szembeállítani azzal, hogy egy kisebbségi csoport láthatóságért folytatott küzdelmének a kárára megy („…de nem zavar, ha a társadalomban nem akarnak többé láthatatlanok maradni.”), egyoldalú és hamis általánosítás. Számolva azzal, hogy magam is a némileg demagóg analógia-alkotás csapdájába esem, hangsúlyozom, hogy a következő párhuzam mondanivalója pusztán az esélyegyenlőségi kérdések komplexitását kívánja megcélozni. Egy szép esélyegyenlőségi törekvés lenne, ha alacsony kosárlabdázók azért küzdenének, hogy mesterségesen, orvosi módszerrel tegyék őket magasabbá, netán változtassanak úgy a játékszabályokon, hogy azok kedvezőbbek legyenek a pontszerzésben magasságuk miatt nagyobb küzdelmekkel szembesülő játékosok irányában. Esélyegyenlőségi törekvésről beszélünk? Mindenképpen. Felhívja a figyelmet a játékosok egy csoportjának helyzetére? Egyértelműen. Jogos igényről beszélünk? A téma itt válik igazán érdekessé, bonyolulttá, és ezen a ponton van a leginkább szükség a társadalmi párbeszédre! Valóban ez jelentené a nagyobb igazságosságot? Ezt ki határozhatja meg? A játékos-társadalom? Sportpszichológusok? Esetleg az NBA, vagy más vezető kosárlabdaszervek? A játék ősatyjának szellemi örökösei? Vonatkozhatnak-e más szabályok a kertvárosi kisiskolás pattogtató klubokra, mint élvonalbeli versenysportolókra? Mi visz közelebb a teljes, jog (játékszabályok) előtti egyenlőséghez? Ha nem helyreállító orvosi segítséget kapnak alacsony játékosok, akkor kaphatnak-e nem helyreállító orvosi segítséget azok, akik lassabb reflexekkel rendelkeznek, esetleg gyengébb izomzattal bírnak? Hamar eljutunk oda, hogy transzhumanista társaságok is bele akarnak majd szólni a kosárlabdázásba. Félreértés ne essék, nem félek a transzhumanista társaságokkal párhuzamba állítható bármilyen szervezetektől, a mondanivalóm lényege csupán ennyi: a láthatóságért folyó küzdelmek nem azonosak az egyenlőségért folytatott küzdelmekkel, legyenek azok jog előtti, társadalmi megítélésre irányulók vagy bármilyenek, és egyáltalán nem triviális minden esetben utóbbiak jogossága vagy akár észszerűsége – a kettőt összekeverni pedig tényleges demagógia. Ha az ilyen komplex kérdésekre irányuló párbeszédben Görbicz Tamás úgy gondolja, épp a keresztény teológiának nincs helye, nos, ez is lehet egy érvényes álláspont, de azt hiszem, bár könnyen lehet, hogy tévedek, azzal a kereszténység legnagyobb része (a teokratikus, esetleg teonomikus törekvésű néhány ezreléket kivéve) egyetért, hogy a teológiának a törvényhozás szempontjaiban nem jár hangsúlyosabb szerep, mint bármely más tudományterületnek. Ezzel együtt talán, bár nyilván ez is vitatható, kevesebb sem. A problémakörnek arra az aspektusára, hogy az alapvetően keresztény világnézeti alapokon nyugvó társadalmi jogrend en bloc és a keresztény teológia milyen viszonyban vannak egymással, kijátszható-e egyik a másik ellen, bár önmagában ez is izgalmas, nem térek ki.

Hogy „a hívők” valóban félelemmel vegyes undorral tekintenek-e nem heteronormatív szexualitású hittársaikra, azt nem tudom, de arra szeretnék ráerősíteni, amit a szerző maga is mond: sokan nem ezt teszik. Sok szempont keveredik itt a gondolatmenet végén is: a társadalmi kirekesztettség hamartiológiai szempontból semleges formái (özvegyek, árvák) olyan szociálisan érzékeny területekkel, melyek a konzervatív teológiai diskurzusban legalább egy ember vétkéhez köthetők (válás, leányanyaság, házasságtörés), végül egészen a szenvedélybetegségek nehezen engedő rabságáig. Az, hogy keresztény etikai szempontból ezeknek a kategóriáknak az akadálymentesítési analógiára emlékeztető összemosása hogyan segíti a nem heteronormatív szexualitás megítélését, pláne az azzal kapcsolatos érzelmi reakciókat, nem világos – az érthető persze, hogy a gondolat olyasmi, hogy ha ezektől a csoportoktól nem undorodunk, ha megsegítjük őket kisebbségi helyzetüktől indítva, akkor nem kivételezhetünk más kisebbségekkel sem, hiszen a képmutatás vagy a személyválogatás bűnébe esnénk. Mivel a szerző kérdése elsősorban talán diakóniai, esetleg lelkigondozói fókuszú odafordulásra irányult, arra szeretnék rámutatni, hogy a hajlandóság bizonyos csoportok támogatására, azok megsegítésére nem egyértelműen egyenlő a csoport céljainak elfogadásával, vagy az azzal való azonosulással – sőt, egy adott személy megsegítése jelentheti éppen a csoportból való kiemelését is. Teológiai szempontból ez különösen releváns, ha ezek a csoportcélok nem a Krisztusban elérhető helyreállásra, hanem valami ezzel ellentétesre irányulnak. Ez igen vékony jég persze, felveti a kérdéseket, hogy miért tudná bárki kívülállóként jobban, mire van igazán szüksége egy adott csoportnak, vagy miért kellene a kisebbségek megsegítése során normatívként éppen a konzervatív keresztény világnézeti álláspontot elfogadni kiindulópontként, ezekre pedig nincsenek könnyű válaszok, de az érzelmi elkötelezettség a segítés iránt nem feltételezi semmilyen módon a bűnértelmezéssel kapcsolatos határok elmosását vagy eltörlését. Mondhatnám úgy is, a kisebbségek iránti segítő szándék megléte nem függ a konzervatív teológiai világnézet relativizálására vonatkozó engedékenységtől, azzal együtt, hogy más, nem teológiai szempontok ebben a szolgálatban nagyon is relevánsak deklaráltan keresztény segítők számára is. Talán nem is a kisebbségi helyzet itt azonban a kulcsszó, hanem a már emlegetett emberi méltóság. Válogathatunk-e embercsoportok megsegítése között az alapján, hogy melyik csoportot szennyezi be jobban a bűn? Fontosabb-e ebben a kérdésben egy bizonyos típusú bűn a másiknál? Sőt, elfordulhatunk-e akár csak egy embertől is, aki tőlünk segítséget kér, bizonyos általunk bűnösnek ítélt csoportokhoz való tartozása alapján? Ki méltó a segítségre? Bizonyára lesznek teológusok, akik ezekre a kérdésekre választ igyekeznek adni, de talán a zsigeri válasz a legtöbb keresztényben az, hogy a segítségre mindenki méltó, és sokan ennek megfelelően cselekszenek már most is, rendszeres teológiai állásponttól függetlenül. Azt hiszem, éppen ez a lényeg: a segítségre jogosultság alapja az emberi méltósághoz való jog, és ebből semmit nem vesz el, ha a teológia a bűnt bűnnek nevezi. Ha mégis ez lenne az eredménye a dogmatikus álláspontok képviseletének, az viszont éppúgy bűnné lesz, ennyiben mindenképp jogos a szerző felvetése.

Dicstelen keresztény történelmi elődökből van persze jó sok, Görbicz Tamás, ha jól értem, két kategóriát vesz közülük elő érveléséhez: azokat, akik a társadalom és jog előtti egyenlőséget hátráltatták bizonyos esetekben és azokat, akik a tudomány fejlődését nem nézték jó szemmel. Érdemes lenne tisztázni, hogy mire is gondol akkor, amikor az ezen csoportokhoz való csatlakozástól ijedezik: arra, hogy a konzervatív teológiai álláspont képviselete a jog előtti egyenlőséget hátráltatja, arra, hogy valamilyen nem létező tudományos konszenzussal szemben esetleg a teológiai pozíció nevetségessé válik, esetleg mindkettőre? Ha az első eset áll fenn, és a teológiai állásfoglalás a jog előtti egyenlőség (ahogyan korábban láttuk) sokféle szempontjából olyat szolgáltat, ami az egyenlőségre törekvést gyengíti, akkor egyértelműen felül kell vizsgálni? Belátható, hogy a történelmi precedensek azt mutatják, nem minden esetben jó utólag nézve a kereszténység egy részének bizonyítványa, de ez nem igaz általánosságban – elvégre voltak olyanok is, akik épp az említett változások mellett érveltek a Biblia útmutatásai alapján! Állítható ennek fényében, hogy a teológiai gondolkodás integritásához a társadalmi mozgalmak irányának kell meghatároznia a helyes értelmezést, mondjuk a hermeneutikával vagy a dogmatikával szemben? Nem lehet-e épp fordítva is megközelíteni a kérdést: lehetséges, hogy a helyes teológiai értelmezést erősítették és igazolták a korabeli, jog előtti egyenlőségre irányuló törekvések? Ha így volt, elképzelhető, hogy vannak társadalmi kezdeményezések, amelyek kívánatosak és morálisan helyesek jól értelmezett keresztény etikai elvek alapján, de vannak olyanok is, amelyek nem? A kérdések költőiek: nyilván van ilyen is, olyan is, de hogy a nem heteronormatív szexuális irányultságokkal kapcsolatos állásfoglalása a konzervatív teológiának a történelem melyik oldalán van, illetve hova fog megérkezni, önmagában nem mond el semmit annak morális-etikai helyénvalóságáról, legalábbis az elméletileg szóban forgó teológiai szempontból. Hasonlóan, a természettudományok vívmányai, bár erőltetett gondolatmenetet feltételez, lehetnek morálisan jók vagy rosszak, de leginkább ezek alkalmazási módja az, ami elsősorban etikai alapon megítélhető. Való igaz ugyanakkor, hogy egyes elődeink hajlamosak voltak új dolgok és jelenségek démonizálására – és így van ez ma is bizonyos témákban, bizonyos embereknél (nem csak vallásos kontextusban). Talán itt is érzékelhető azonban, hogy a technológiai haladás vívmányai mint felhozott példák és a különböző szexuális orientációk megítélése még csak nem is hasonló kategóriának számítanak a tudományos módszertan szempontjából sem, nemhogy teológiai értelemben (hasonlóan ahhoz, amit az akadálymentesítési analógia félrecsúszásánál láttunk, a bűn fogalma az emberi cselekvés, döntés, gondolatiság, érzelem etc. szempontjából értelmezhető elsősorban, nem használati tárgyak, közlekedési eszközök vagy tudományos területek szempontjából), így az implikált premissza, miszerint a tudomány morális értelemben mindig előíró haladásának (feltéve persze a tényleges előrehaladást) kellene meghatároznia jelenségek teológiai-erkölcsi értékelését, szintén erősen vitatható. Mindkét esetben – ha fenntartjuk a teológiai érvelés alaptézisét – a teológiai értelmezés lova elé került a társadalmi és tudományos haladás kocsija.

Az eredeti bejegyzés utolsó bekezdésének minden szavával egyetértek, legyek bármily kritikus: ha teológiánkat nem az Isten előtti felelősség, hanem valamilyen politikai narratíva határozza meg, ráadásul egy olyan narratíva, ami elnyomott rétegek nyomorgatásából és megbélyegzéséből akar hasznot húzni, az antikrisztusi tevékenység. Jézus maga nyilatkozik erről: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösben járni, és szívesen veszik a köszöntéseket a tereken, szeretnek a zsinagógákban a főhelyeken ülni és a lakomákon az asztalfőn, akik felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből hosszan imádkoznak. Ezekre vár a legsúlyosabb ítélet.” Antikrisztusi lelkületnek talán nem nevezném, de nem tartom kevésbé antikrisztusi csapdának, ha egy meglévő, szubjektíven negatív megítélésű politikai narratíva gyengítéséhez, vagy ellenoldali politikai narratíva erősítéséhez „gyárt” valaki teológiai, vagy annak szánt érveket – éppen az történik ilyenkor, mint ellenkező esetben: a politikai elköteleződés vakká tesz teológiai hangsúlyok iránt. Nem arra szeretnék kilyukadni, hogy a jó teológus apolitikus – egyszerűen arra, hogy a teológiai gondolkodás akkor maradhat egészséges, ha nem csúszik el más területekről bedobált banánhéjakon. Jóérzésű ember azzal is egyetért, hogy az állam feladata megvédeni az erősektől a gyengéket, bár egy ilyen, némiképp leegyszerűsítő, elsősorban politológiai premissza szintén sok szempontból vizsgálható. Remélem, arra azonban sikerült rámutatnom, hogy a konzervatív teológiai álláspont képviselete, legyen az bármilyen gondolati keretben megfogalmazva, nem jelenti automatikusan az elnyomás támogatását, sem az afeletti szemhunyást és az ezirányú, valamint a szervilizmusra utaló vádaskodás – pláne bizonyítékok hiányában – kimeríti a rágalmazás fogalmát.

Végezetül: elválasztható egy téma teológiai tárgyalása annak társadalmi, politikai vagy egyéb tudományos vonatkozásaitól? Igen és nem. Igen, mert a teológiai relevancia, legyen szó rendszeres teológiai, biblikateológiai, szoteriológiai, ekkleziológiai vagy bármilyen más megközelítésről, önmagában is vizsgálható – éppen ez elsősorban a teológusok dolga, és azért, mert azt a feladatot végzik, amit hitük szerint Isten rájuk bízott, nem kell szégyenkezniük vagy bocsánatot kérniük, ha és amennyiben ezt teológiai meggyőződésből, és nem más motivációból teszik. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy Istennek hála olyan világban élünk, ahol a valóság megismerését sok más tudományág és szempontrendszer segíti. Ha igazán releváns szeretne lenni társadalmi kérdésekben a teológiai szakma, akkor nem engedheti meg magának, hogy ne interdiszciplináris megközelítéssel foglalkozzon közéleti témákkal, különösen, ha más tudományterületek megközelítése miatt a teológiai álláspont gyengülni látszik. Ha ezt teszi azonban, nem váltogathatja meggondolatlanul oda-vissza a nézőpontokat: ha egy jól összerázott írás egyszerre rendszeres teológiai értekezés, szatíra, politikai esszé, lelkigondozói gondolatébresztő, történelmi áttekintő, társadalomkritika és esélyegyenlőségi vitairat, valójában szakmailag értékelhetetlen feszült fecsegés lesz csupán, ami a tisztánlátást nem segíti elő ugyan, de mindenképpen indulatokat gerjeszt. Egy blogbejegyzés keretei között persze ez elfér, de betölti-e így azt a célt, hogy közelebb vigyen az igazság megértéséhez? Nem irreleváns ugyanakkor Görbicz Tamás felvetése: egy olyan, a politika által is felkapott témában, mint a szexuális nevelés, vagy tágabban, az emberi szexualitás, észre kell vennünk, ha csalit helyeznek az orrunk elé azért, hogy a teológiát (vagy más tudományterületeket is) politikai célokra használják fel! Naivitással mondom: nem tudom, hogy ez történik-e vagy sem, ahogy azt sem, hogy ennek tudatában támogatólag, vagy ennek tudatában, de kényszerűen, esetleg erre az eshetőségre teljesen vakon születnek-e nyilatkozatok ebben a társadalmi szinten részben mesterségesen, részben természetesen felkapott témakörben; erről maximum benyomásaink lehetnek, de azok persze vannak is. A teológusként megszólalóknak nem az a felelősségük, hogy ezt a vélt vagy valós csapdahelyzetet állásfoglalásukkal befolyásolják, de az felelősségük, hogy legjobb lelkiismeretük szerinti teológiai reflexióik megfogalmazása során kövessék Jézus tanácsát: „… legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.”.  A „cipőt a cipőboltból” szlogen mintájára ugyanakkor, különösen a „Szentíráshoz kicsit értők” között, ne azt kérjük számon teológiai álláspontokon, hogy milyen politikai vagy mozgalmi narratívát, vagy egyenesen propagandát támogatnak, hanem azok teológiai igazolhatóságát és igényességét! Épp így nem érdemes teológusoknak címezni olyan kérdéseket, például a teológia politikai felhasználásával kapcsolatban, amelyek nem nekik szólnak, és amiért nem ők felelősek, hiába részei politikai vagy egyházi vezetők is „keresztény világunknak” – ez egyszerűen az esetek legnagyobb százalékában nem a teremtésteológiával szakmai szinten foglalkozók hatásköre. Lelkiismeretéért, indítékaiért ki-ki önmaga felel, és bár a szövegkörnyezet más, vegyük komolyan a Róma 14:4 tanácsát („Ki vagy te, hogy más szolgája felett ítélkezel? Tulajdon urának áll, vagy esik.”)! Bármilyen érzékeny, feszült, indulatokkal teli párbeszédben segít, ha a rendszeres teológiába nem keverjük bele a politikát, ha a hermeneutikába nem keverjük bele a lelkigondozást, ha a hamartiológiába nem keverjük bele a szociológiát, ha ezeknek elegyeit nem keverjük még újabb területekkel össze átgondolatlanul és így tovább. Ha pedig mindenképpen az egyébként egyértelmű fontosságú összefüggések megértésére törekszünk, ami teljesen helyénvaló, jó esetben a valóság megértését segítő törekvés, akkor az interdiszciplináris megközelítésben tartsuk meg elsődleges területünk primátusát (ló a kocsi előtt), ha lehet, a tőlünk telhető legigényesebb és átgondolt módon, valamint a saját területünk és egyéb diszciplínák álláspontjainak megértésében ne legyünk felszínesek! Így elkerülhetjük, hogy szalmabábokkal, esetleg saját projekcióinkkal hadakozzunk – hogy hamis előfeltevések, félreértett álláspontok és valótlan nézőpontok szükségtelenül kaotikussá és értelmezhetetlenné tegyék a részterületek igazságait fölösleges összemosásokkal, még ha a tudományos elkötelezettség ezek rendszeres felülvizsgálatára kell is, hogy késztessen bennünket minden új felmerülő szempont esetében! Így talán az is elérhető, hogy nyilatkozataink, párbeszédeink ne csak zavarosak, zagyvák, különböző kontextusok között ugrálók vagy épp kontextus nélküliek, továbbá szükségtelen indulatokat gerjesztők ne legyenek, de még emeljék is a különböző területek közötti közös megértést, a társadalmi párbeszédet pedig előre mozdítsák.

3 válasz

  1. Szilágyi József

    Efézus 5:1-3 (részlet)
    „Éljetek szeretetben. Ellenben paráznaság, bármiféle tisztátalanság, vagy nyerészkedés még szóba se kerüljön közöttetek, ahogyan ez szentekhez méltó.”
    .
    Az erkölcsi szabadosság is tragédia, és a korrupció is tragédia.
    Isten legyen irgalmas azon drága testvéreinkhez illetve embertársainkhoz, akiket a hazug liberalizmus vagy a pénzszeretet elvakított.

  2. dzsaszper

    Köszönöm az írást!
    Szerencsésnek tartanék egy sokkal tömörebb és közérthetőbb összefoglalót is.

Hozzászólás írása