5
okt
2021

Nem elég evangéliuminak lenni, annak is kell látszani – Avagy mit jelent az egyház prófétai hangja?

Amikor elolvastam Márkus Tamás András barátom, református lelkész cikkét „Az egyház prófétai hangjának elnémítása” címmel, vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egyszerre értettem egyet és egyszerre háborodtam fel. Úgy gondolom jól értem az írás célját, érvelését, de nem tudok minden konklúziójával egyetérteni. Ez a téma egy már jóideje tartó, a (párt)politikához is kapcsolódó vitafolyam része. Azt tapasztalom, hogy habár a teljes egyház érintve van ebben a kérdésben, a kereszténység mégsem egységes abban, hogyan kellene kezelni a konzervatív és liberális (most a két oldalt nevezzük csak egyszerűen így) politikai álláspontok és agendák közötti pattanásig feszülő helyzetet. Ez a feszültség nyugati világunk legtöbb országában ma egy nagyon fontos témája a közbeszédnek. A személyes véleményem, hogy ebben a harcban teljesen mindegy, hogy nem hívő vagy hívő emberként vagyunk benne, valójában a végén mindenki vesztesként jön ki, bármelyik oldalt is kívánja erősíteni. Tamás cikkéből, és R. C. Sproul szavaiból is kiérződik az a fájdalom, hogy bárcsak az egész egyház egységes lenne ebben a kérdésben, de valamiért ez az egység nem akar létrejönni. Úgy gondolom, hogy az egység hiánya ezen a területen tényleg tragikus, de az egység útját vagy ösvényét máshol látom, mint Tamás (és Sproul és a többiek, akik ezen a vonalon mozognak).

Elöljáróban szeretném egyértelműsíteni, hogy újjászületet hívőként, Jézus tanítványaként, sőt megváltott emberként hiszek a Biblia tévedhetetlenségében. Én sem konzervatívnak sem liberálisnak nem akarom bélyegezni magam, egyszerűen csak kereszténynek, aki hűséges Isten kijelentett akaratához. Ez az akarat időnként harmóniában van a konzervatívok törekvéseivel, időnként pedig a liberálisok törekvéseivel, de valójában egy ideológiáktól független önálló entitás. Így nem kívánom egyik oldalt sem teljes mellszélességgel támogatni, egyszerűen csak felismerni az igazságot, és Isten eredeti célját, hogy teológusként is az Ő útján járhassak. Ilyen szemmel szeretnék néhány kommentet, megfigyelést fűzni a cikkben elmondottakhoz.

 

Lelkészek, teológusok felszólalása közéleti kérdésekben

Tamás tapasztalatával messzemenően egyetértek, miszerint vannak keresztények, akik úgy gondolják, hogy lelkipásztoroknak és teológusoknak nem kellene felszólalniuk közéleti kérdésekben. Én is egy ilyen keresztény vagyok, aki úgy gondolja, hogy bölcsebb egy lelkipásztornak kimaradni a közéleti, politikai vitákból. Ez nem azt jeleni, hogy egy keresztény ember, akit Isten arra hív, hogy az államapparátusban töltsön be valamilyen tisztséget, az a maga területén ne próbálja meg igazságosabbá és jobbá tenni a döntéseket, épp ellenkezőleg. A lelkipásztorokat viszont hiszem, hogy Isten a nyáj táplálására hívja, hogy Isten népének adjanak lelki bátorítást és iránymutatást. Persze, erre lehet mondani, hogy az is „lelki iránymutatás”, hogy milyen módon gondolkozzunk mi hívők a politikai kérdésekről, pártokról és egyebekről. Erre a kérdésre majd az egyház és állam viszonyánál visszatérek, de most hadd fogalmazzak meg néhány gyakorlati érvet a politikai jellegű állásfoglalásokkal szemben a lelkipásztorok életében:

  1. A lelki vezetés fő célja: Isten a lelkipásztorokat arra hívja, hogy az emberek Jézussal való kapcsolatát és tanítványi felkészülését, tulajdonképpen a megszentelődésüket segítsék. Illetve felkészíteni Isten népét a szolgálat végzésére (Ef 4,11-15). Ez a szolgálat egyik alapja a pásztor és a nyáj közötti bizalom, ami a szeretetre és egymás tiszteletére épül. Ha például a gyülekezetbe egy olyan ember jön érdeklődőként, netán friss megtérőként, aki politikai érzelmekben a lelkésszel „ellenkező táborból” jött, és ez az ember látja a lelkész közéleti „szerepléseit” a másik színben, akkor alááshatja a bizalmat a lelkipásztor irányába. Sőt azt gondolhatja, hogy a gyülekezetben az az elvárás, hogy ha te Jézushoz akarsz csatlakozni, akkor egy bizonyos szavazótáborhoz is csatlakoznod kell. Hiszen, ha a lelkipásztor, aki példaképe a nyájnak fontosnak tartja, hogy közéleti kérdésekben állást foglaljon, akkor miért ne várná ugyanezt a nyájtól?
  2. Hitelesség a Jézus Krisztus képére való formálódásban: A lelkipásztort Isten arra hívja, hogy példaképe legyen a nyájnak, ahogy Ő Jézus képére formálódik (1Pét 5,1-4). Ennek fontos része a feddhetetlenség is (1Tim 3,2), ami nem bűntelenséget jelent, de azt igen, hogy nem lehet valami titkos, simlis dologért elítélni. Ha a nyáj azt látja, hogy a lelkipásztora túlzottan érdeklődik politikai jellegű ügyek iránt, akkor nagyon könnyen az a vád érheti, hogy esetleg valamelyik oldal megkereste, hogy szerezzen szavazókat a rá bízott nyájon belül. Még ha ez nincs is így, mégis sokszor nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani, mert ez nagyobb hitelességet hoz a lelkipásztori munkában.

A hitelesség kérdésében van egy másik fontos szempont is. A jelenlegi – globálisan is – erősen kétpólusú közbeszédben mindkét oldal azt gondolja a másikról, hogy szíve mélyéig gonosz. A konzervatívok szerint a liberálisok bűnbe és Isten elleni lázadásba viszik a népet a szabadság és az elfogadás nevében, míg a liberálisok szerint a konzervatívok a kereszténység nevében álszent módon hatalmat és befolyást akarnak, és titokban vétkeznek, hogy ne derüljön ki róluk. Az evangéliumokban azt olvassuk, hogy Jézus a farizeust, szadducceust, vámszedőt, prostituáltat, Rómát kiszolgálót és Róma ellen lázadót mind megszólított, és elhívott Isten országába. Minden embernek Jézus jelenlétére, kegyelmére van szükség ahhoz, hogy új életet nyerjen Őbenne – hirdetjük mi, evangéliumi hívők. Ha lelkipásztorként közéleti kérdésekben az egyik oldal mellé állunk, akkor a nyájban újra és újra ezt a hamis kétpólusú gondolkodást erősítjük: van a jó emberek csoportja és a rossz emberek csoportja. Tényleg erre hívott minket Jézus?

  1. Hitelesség az evangélium hirdetésében: Pál apostol szerint, aki lelkipásztori elhívással rendelkezik „szükséges pedig, hogy a kívül lévőknek is jó véleményük legyen róla, nehogy gyalázatba és az ördög csapdájába essék.” (1Tim 3,7) Ha a lelkipásztor és a gyülekezete túlzottan kiáll egy adott politikai oldal által fémjelzett „erkölcsi érték” mellett, akkor jelen helyzetben a másik politikai oldalon álló emberek el fogják ítélni őt, és a gyülekezetét. Ennek pedig egyenes következménye, hogy nem nagyon lesznek kíváncsiak az üzenetre, amit a lelkipásztor hirdet, hiszen automatikusan azonosítják az általa fémjelzett politikai mozgalom üzenetével. Tényleg érdemes ezzel megnehezíteni a dolgunkat az evangélium hirdetésében minden teremtménynek?

Többek között az eddig felsorolt okok miatt úgy gondolom, hogy ha valakit politikai vagy közéleti pályára hív Isten, az menjen, és az Ő bölcsességével változtassa meg a világot. Segítsen az aktuális döntéshozóknak jobb, igazságosabb és méltányosabb döntéseket hozni, és ne rejtse véka alá a bibliai hitét és erkölcsi normáit. Viszont, ha valaki lelkipásztori elhívást kapott, akkor ne induljon el közéleti irányba a kommunikációjában sem, mert az nem tesz jót annak a szolgálatnak, amit Isten rábízott.

 

Az egyház és az állam viszonya általánosságban

Tamás értekezése az egyház és állam viszonyával kapcsolatban nagyon érdekes és informatív, azonban, ha jól értem a politikával nem foglalkozás mentalitása szerinte két dologra vezethető vissza:

a, „ideologizált személyes deficit” – vagyis az adott ember gyáva

b, „téves teológiai meggyőződés az egyház szerepe, illetve az egyház és állam viszonyával kapcsolatban” – vagyis az emberünk szimplán nem érti jól a Bibliát

Szerintem minden jó lelkiismeretű hívő ember szeretné, ha minden témában a Biblia iránymutatása szerint tudna élni, ezért én is alig vártam, hogy valaki „rendbe tegye” a gondolataimat a politika és egyház viszonyával kapcsolatban. A következőkben öt állítást emelnék ki a cikkből, ami elgondolkodtatott.

 

  1. Az egyház és állam, ha szükséges ellenőrizhetik egymást

Teljesen világos a Szentírásból már a Nóéval kötött szövetség óta, hogy e bukott világon a rend nagyobb biztonságot ad a káosznál. Isten azért adta az emberi kormányzatot, az államot, hogy valamilyen szinten a bűnnek és az önbíráskodásnak határt szabjon. Lehet, hogy az emberi jóságban túlzottan bízó anarchisták ezzel nem értenének egyet, de a Bibliából látjuk, hogy vezetés vagy állam nélküli társadalom káoszba és erőszakba fullad. Isten kegyelme, hogy a mindenkori államon keresztül ennek gátat szab, hogy a népek valamilyen szintű nyugalomban élhessék az életüket.

Már a korai keresztény gyülekezetnek fel kellett tennie a kérdést, hogy ha Jézus Úr mennyen és a Földön, és mi az Ő királyságához tartozó állampolgárok vagyunk, azaz Isten új népe, akkor hogyan viszonyuljunk a mindenkori földi államhoz? (Ne feledjük, itt a keresztényeket egyre véresebben üldöző Római Birodalom államapparátusáról volt szó.) Pál apostol válasza erre a kérdésre az egyház kettős felelőssége: rendszeresen imádkozzunk az állam vezetőiért (1Tim 2,1-2) és engedelmeskedjünk a fölöttes állami hatalmaknak (Róma 13,1-6). Természetesen ez az engedelmesség csak addig érvényes, amíg az állam nem kéri tőlünk, hogy Jézus Krisztus ellen lázadjunk, és bűnt kövessünk el Isten szemében – ekkor jön az üldözés, bujkálás és a mártírhalál.

Pál apostol valóban kiállt a személyes jogaiért, amikor ezt helyesnek látta, de ezt nem az „egyház képviselője meginti az állam képviselőjét” kontextusában tette. Ő egyszerűen római állampolgár volt, és ezt a státuszt használva tudta segíteni a személyes elhívását és feladatát akkor és ott. Amikor viszont ítéletet kellett mondania a bűn felett, és kiállnia az igazságért, akkor ezt a gyülekezeti belső fegyelem kontextusában tette. Az 1Kor 5,12-13 releváns igeszakasz ezzel kapcsolatban: „Mert mi közöm ahhoz, hogy a kívül lévők felett ítélkezzem? Nemde ti is a belül levők felett ítélkeztek? A kívül lévőket pedig majd Isten ítéli meg. Vessétek ki ezért a gonoszt MAGATOK közül!” (kiemelés tőlem) Ha Pál apostol nem tartotta helyesnek, hogy nem hívő magánemberek felett ítéletet mondjon, egyfajta prófétai hangként, akkor nehéz azt elképzelni, hogy az államok vezetői felett viszont igen. Ezért a Bibliától teljesen idegen gondolatnak tartom, hogy az egyháznak Istentől való felhatalmazása lenne az államot erkölcsi értelemben bírálni, vagy ellenőrizni. Amikor teológusok arra hivatkoznak, hogy az izraeli királyok az izraeli prófétáktól kaptak intést, akkor nem veszik számításba, hogy itt Isten választott népéről van szó. Ennek a hagyománynak az újszövetségi megfelelője, ha prófétai szívvel valaki meginti Isten népének vezetőit, a lelkipásztorokat. A nem zsidó nemzeteket soha nem hívta Isten a választott népének, de az egyháznak azt a feladatot adta, hogy e nemzetekhez vigye el az evangéliumot, és embereket mentsen meg közülük. Ezt látjuk kiteljesedni az Apostolok Cselekedeteiben. Ezért véleményem szerint az egészséges bibliai kép az, hogy az államnak bármikor felhatalmazása van ellenőrizni az egyházat közjogi értelemben, de az egyháznak, mint szervezetnek soha nincs elhívása és Istentől való joga ellenőrizni az államot. Ha az állam erre kérne bennünket, azt nyugodtan elutasíthatjuk – míg a politikusokat, mint magánembereket nagyon sok szeretettel látjuk az istentiszteleteinken.

 

  1. Isten megítéli a nemzetek vezetőit

Tamás nagyon korrektül leírja nekünk, hogy az állam nem „semleges terület”, olyan értelemben, hogy a Királyok Királyának és az Urak Urának, a feltámadott Jézus Krisztusnak tartozik elszámolással. És Jézus visszajövetelekor valóban a nemzetek és vezetőik is ítélet alá kerülnek majd. Ebből viszont az következne, hogy az egyháznak pont Jézus miatt felelőssége prófétai intést adni a világ politikai vezetői számára, hogy jobban végezzék Istentől kapott dolgukat? Azt gondolom, hogy ez a kijelentés az egyház missziós céljaival és szoteriológiai álláspontjával kerül némi ellentétbe.

Képzeljük el Görgényi Aladár szocialista politikust, aki egész életében bal-liberális eszméket vallott, és Magyarország miniszterelnöke volt sok ideig. 70 éves koráig nem kereste Istent, viszont az egyházzal aktív kapcsolatot ápolt, ugyanis a prófétai hangú lelkipásztorok mindig jelezték neki közéleti megszólalásaikban, hogy milyen istentelen alapelvek mentén próbálja irányítani az országot, és egyszer majd meg kell állnia Isten ítélőszéke előtt. Aladárunk úgy gondolja egy életen át, hogy ha tegyük fel létezik a keresztények Istene, hát őt biztos nagyon utálja. Aztán egy nap bejön hozzá a kórházba frissen megtért unokája, aki elmeséli neki, hogy találkozott a feltámadott Jézussal, és ez a Jézus annyira szereti őt, hogy nem hagyja benne a bűneibe, hanem minden megbocsát és helyreállít. Aladár csodálkozik, hogy ezzel a fajta szeretettel még soha nem találkozott. A történetet mindenki fejezze be magának kedve szerint…

Az evangéliumi megváltástanunk arról szól, hogy Isten személyesen hív el embereket, azok személyesen vetik a hitüket Jézusba, és Isten, mint egyént részesít mindenkit az újjászületés és üdvösség ajándékába. Az újjászületésünk előtt képtelenek vagyunk Istennel jó közösségben élni, neki engedelmeskedni – a megváltás ajándéka viszont megnyitja az utat arra, hogy egyre jobban hasonlóvá váljunk Őhozzá. Tegyük fel, hogy Görgényi Aladár kedves elképzelt befolyásos politikusunk meghallja az egyház prófétai hangját, megijed Isten ítéletétől, és ezért hoz néhány olyan törvényt, amivel a bibliai értékrendnek nagyobb érvényt szerez a magyar társadalomban. Habár sikerült kicsit megnevelni őt, és valóban dicsérendő, hogy az Istentől kapott politikai felelősségeiben jobban teljesít, előfordulhat, hogy mindezeket kipipálva nem érzi szükségét, hogy a Jézussal való személyes kapcsolat és az üdvösség útját keresse – tehát a végén elkárhozik. Milyen haszonnal volt ekkor az egyház „prófétai szolgálatának” gyümölcse az Ő életében? Pál apostol, mikor helytartók és királyok elé áll, akkor látszik rajta, hogy nem az aktuális közéleti igazságtalanságokról kezd el vitázni, hanem az adott helytartót szeretné személyesen áthozni a halálból az életbe. Érdemes ezt megfontolnunk…

 

  1. Önmagunkért való kultúrharc

Jelenleg hazánkban és máshol is világszerte sok jószándékú evangéliumi keresztény igyekszik politikai/közéleti szinten harcolni azért, hogy az igazságosság és szabadság bibliai eszményei megvalósulhassanak a saját nemzetükben. Tamással abban egyetértek, hogy ezt nem kell „cezaropápizmusnak” látni, a legtöbb evangéliumi vezetőről elhihetjük, hogy nem akar állami hatalmat szerezni, szimplán békésen élni és szolgálni otthonában.

A cikkből nekem mégis az az üzenet jön le (ha jól értem), hogy az igazi biblikusan gondolkodó bátor keresztények kiállnak az állami vezetőkkel szemben, és bibliai alapon bírálják őket. Akik pedig valamilyen (pl. a fent említett missziós) okból nem kívánnak lelkipásztorként megszólalni közéleti kérdésekben, azok egyszerűen gyávák. Én az érem másik oldalán látok egy legalább ennyire veszélyes félelmet: és ez az üldözéstől való félelem. Mi lesz velünk, ha egy olyan kormányzat kerül hatalomra, aki korlátozni akarja a keresztényeket a szabad vallásgyakorlatukban? Mi lesz, ha kifejezetten üldözni és bebörtönözni fogják a saját gyülekezetüknek bibliai igazságokat hirdető lelkipásztorokat? Az egyháztörténelemből tudjuk, hogy a pogány Római Birodalomban az üldözött egyház időszakában terjedt a legdinamikusabban az evangélium. Mi van akkor, ha Isten az idők végén újra egy ilyen időszakot akar hozni? De mi ennek ellenére az üldözéstől való félelemből önmagunkért való kultúrharcot vívunk? Azért, hogy kényelmesebb legyen kereszténynek lenni számunkra Magyarországon? Ezek nagyon is releváns kérdések, melyeket minden jó lelkiismeretű hívőnek fel kell tennie magának.

 

  1. Isten és az állam szétválasztásának bűne

Tamás az Egyesült Államok alkotmányának példáján szemlélteti, hogy bár az állam és egyház hatalmi jogkörének szétválasztása egy üdvözlendő dolog, de ez nem egyenlő Isten és az állam szétválasztásával. Ha jól értem a cikk mondanivalóját, az, hogy az Egyesült Államokban egyetlen vallási közösségnek sincs joga beleszólni abba, hogyan kormányozzon az állam, ez egy Isten szemében nem kedves dolog. Az indok egyszerű, végsősoron az állam hatalmának forrása is Isten.

Abban természetesen egyetértek, hogy vannak világunkban olyan „militáns szekuláris” csoportok, akik valóban legszívesebben betiltanák a kereszténységet, mert úgy gondolják, hogy a Biblián álló világnézet nem szolgálja az emberi társadalom fejlődését, vagy javát. Már Karl Marx is megmondta „a vallás a nép ópiuma”. Ez az alapvetően baloldali eszme teljes mértékben ellentmond a liberális gondolattal, miszerint egy jól működő jogállamban minden egyes állampolgár szabadon gyakorolhatja az általa önkéntesen választott vallást. Mindemellett pedig szabadon reklámozhat bárki, bármilyen vallást.

Amiben nem értek egyet, az az, hogy rossz folyamat lenne a keresztény egyház közvetlen „beleszólását” korlátozni az állam ügyeibe. Azzal, hogy az Egyesült Államok alkotmányát úgy értelmezik, ahogy – bár nem mélyültem el részletesen ebben a témában – sokan szimplán csak egy demokratikusabb országot vágynak felépíteni, mégha ez nem is egy könnyű feladat. És egy egészséges, demokratikus jogállamban minden vallási közösségnek van joga beleszólni az állam döntéseibe. Ezt a jogot gyakorolhatja bárki, aki részt vesz a választásokon, és arra a pártra teszi le a voksát, akire szeretné. Úgy tudom, Amerikában nincs korlátozva a szavazási jog vallási alapon. Ahogy a korábbiakban rámutattam, Isten nem döntött úgy, hogy az egyházon keresztül szeretné megítélni a világ politikai vezetőit, az egyház küldetése az evangélium hirdetése a politikai vezetők felé is. És egy utolsó bibliai megfigyelés ehhez a ponthoz: Isten minden földi államhatalom felett Úr, mégis úgy döntött, hogy minden államhatalom lázadhat ellene, és nem tesz azért semmit, hogy a bibliai értékeket vasfegyelemmel betartassa az államok vezetőin. Ma a kegyelem időszakát éljük, amikor Isten hagyja az ellene lázadókat ugyanúgy felnőni és kiteljesedni, mint az Őt szeretőket – erről beszél Jézus a búza és konkoly példázatában.

 

  1. Ámosz és az ószövetségi próféták hagyománya

Amikor a cikkben Ámosz próféta könyvének idézéséhez jutunk, egy nagyon súlyos hibára kell felhívnom a figyelmet. Ez egy olyan hiba, amit túl gyakran látok teológiai érveléseknél, és ha valami a legmélyebben felháborít, az ez a jelenség. Véleményem szerint, ez deduktív írásmagyarázat. Amíg az induktív exegézis arra törekszik, hogy a szentíró eredeti üzenetét a lehető legprecízebben rekonstruálja, hogy megérthessük belőle Isten akaratát, addig a deduktív írásértelmezés ellenkező oldalról közelít. Azzal indít, hogy már van egy elképzelése Isten akaratáról és véleményéről, és azt kívülről igyekszik beleolvasni egyes szelektíven összegyűjtött bibliai igékbe. Ezzel a módszerrel két probléma van:

  1. Egy olyan értelmet és jelentést ad az adott bibliai szövegnek, amit soha nem tartalmazott.
  2. Isten Igéjének tekintélyével él – vagy inkább visszaél – azért, hogy embereket meggyőzzön Isten állítólagos akaratáról.

Hívő emberként, teológusként és lelkipásztorként szilárd meggyőződésem, hogy a deduktív jellegű bibliamagyarázatnak semmi keresnivalója az evangéliumi teológiában. Ha valamiért igazán harcolnunk kellene, az ennek a módszernek és hozzáállásnak a kiiktatása. Az, hogy egy adott igeszakaszt induktívan, vagy deduktívan értelmezek az a saját erkölcsi döntésem – ez nem egy szakmai kérdés csupán, hanem lelkiismereti is. És ezen sürgősen el kellene gondolkodnia minden evangéliumi teológusnak!

Tamás szerint Ámosz próféta Moábhoz fordul és az állam lelkiismereteként felszólal Moáb államának helytelen gyakorlata ellen. Ha figyelmesen elolvassuk Ámosz próféta könyvének első két fejezetét, figyelve a szövegre és a kontextusra, akkor teljesen egyértelmű, hogy ez nem igaz. Az üzenet címzettje ugyanis mindvégig Izrael, és Isten felsorol egy csomó környező országot, akiket megbüntet erkölcsi bűnökért – ők voltak azok a pogányok, akiket Izrael lenézett, mert magát jobbnak tartotta – végül pedig eljut az Úr igéje odáig, hogy Izrael és Júda is ugyanúgy meg lesz büntetve, mert hasonló erkölcsi színvonalra süllyedtek, mint a környező országok. Ámosz nem üzen köztvetlenül Moábnak, sem a többi környező országnak, sőt semmi bizonyíték nincs a szövegben arra nézve, hogy ezt ezekben az országokban fel kellene olvasni, vagy el kellene mondani. Isten Izraelnek mondja el, hogy mit fog cselekedni, azért, hogy bűnbánatra jussanak. A szöveg erről szól, és nem többről.

Tamás szerint az ószövetségi próféták hagyományát követve az egyháznak az állam lelkiismeretévé kell válnia, de sem Jézustól sem az apostoloktól nem kapunk az Újszövetségben utasítást arra nézve, hogy ezt a hagyományt nekünk folytatni kellene. Péter szájából a következő kijelentés hangzik (ApCsel 10,42-43): „És megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek, és tegyünk bizonyságot, hogy Ő (Jézus) az Istentől rendelt bírája élőknek és holtaknak. A próféták mind Róla tesznek bizonyságot, hogy mindaz, aki hisz benne, bűnbocsánatot nyer az Ő neve által.” Ez az apostolok üzenetének fókusza.

 

Az abortusz kérdése Sproul olvasatában

Végül zárásként szeretnék megfogalmazni néhány gondolatot az abortusz elleni fellépés példájáról, ami véleményem szerint is nagyon jól szemlélteti az eddig vizsgált kérdést. A legfontosabb felvetés ebben a vitában számomra az, hogy hívja-e Isten az egyházat arra, hogy az abortusz betiltását törvényként „kilobbizza” az adott állami adminisztrációból? Erre a konzervatív válasz, hogy természetesen igen, a liberális válasz pedig a természetesen nem.

Félreértések elkerülése végett: újszövetségi hívő emberként én magam is osztozom abban az ősi keresztény meggyőződésben, hogy a gyermeket áldásnak és jutalomnak tartom. Már az őskeresztények is teljes szívükkel kiálltak Isten mellett azzal, hogy a családjukban minden születendő csecsemőt megszülnek, és felnevelnek – mert tisztelik az Isten által alkotott életet. Személyes meggyőződésből tehát az abortuszt teljes mértékben ellenzem, mert az egy emberi élet kioltása, és ha bárki jönne hozzám a gyülekezetben vagy azon kívül, aki erre készül, akkor mindent megtennék azért, hogy lebeszéljem őt erről, és segítsek valami jobb megoldást találni. Keresztények krízisközpontokat és alapítványokat hoznak létre (pl.: Kiáltás az életért egyesület) azért, hogy az ilyen döntés előtt álló anyáknak segítsenek, és próbálják elkerülni minél több embernél az abortuszt. Ezekkel nagyon fontos kezdeményezésekkel Isten használja őket a picik életének megmentésére, és ezt a munkát támogatnunk kell teljes meggyőződéssel.

A cikkből számomra viszont két dolog nem teljesen derül ki:

  1. A Sproul által összeállított „prolife” anyag csak arról szól, hogy meggyőzzék a keresztényeket arról, hogy az abortusz bűn, vagy arról is, hogy társadalmilag hogyan kell kiállnia az egyháznak ezzel a bűnnel szemben?

Ha az előbbi igaz, akkor én is osztozom Sproul megdöbbenésében, amikor az evangéliumi lelkipásztor nem meri kimondani a saját gyülekezetében, hogy a csecsemők abortálása Jézus szemében gyilkosság. Ha az utóbbi is benne van – nevezetesen az a vágy, hogy törvénybe iktassák az abortusz betiltását – akkor számomra már sokkal érthetőbb az ellenállás.  Éppen magyar emberként tudhatjuk azt jól, hogy a szocializmus időszakában volt olyan, hogy az abortusz törvényileg tiltva volt hazánkban – és ennek az is lett a következménye, hogy lehetett tudni kihez kell menni illegális abortusz elvégzéséért, illetve sok szegény vidéki családban egyszerűen a titokban megszült csecsemőt megetették a sertésekkel. Sajnos a tapasztalat az, hogy ha valaki a szívében eldöntötte, hogy meg akar szabadulni a babájától, az meg fogja találni a titkos (és nagyon kegyetlen) utakat erre jogszabály ide vagy oda. A törvény sokszor még több bűnt szül, míg a keresztény közösség által nyújtott szeretet és törődés megváltoztathat sorsokat.

  1. Egy város nagy evangéliumi gyülekezete vendégül látott egy hölgyet, akiről köztudott, hogy az abortusz nagy vezérszónoka az Egyesült államokban. Ez azt jeleni, hogy beszédet mondhatott a pulpitusról az abortusz mellett? Vagy elment hallgatni Isten Igéjét, és közben szeretettel fogadták?

Ha az első eset igaz, az tényleg felháborító, és ilyenkor valóban a prófétai hangot bizonyos egyházi vezetők megintésére kell használni. Ha viszont az utóbbi akkor ne felejtsük el, hogy Jézus a bűnt gyűlöli, de a bűnöst szereti. Ha az az ember érdeklődőként a saját – például abortuszpárti – meggyőződéseivel rendszeresen részt vesz a gyülekezeti alkalmakon, és egy idő után újjászületik és valódi kapcsolatba kerül Jézussal, ez a kapcsolat automatikusan helyre fogja tenni a bűnnel kapcsolatos nézeteit.

Az írásom címe „Nem elég evangéliuminak lenni, annak is kell látszani”. A fent tárgyalt kérdésekben én a jobbat feltételezem Sproul testvérünkről, mert keresztény vagyok. De ha egy nem hívő – netán balliberális beállítottságú – ember elolvassa Sproul szavait, akkor lehet, hogy ezt félreérti. Legyünk őszinték magunkkal szemben: az evangéliumi gyülekezetek és vezetőik – hazánkban és a nagyvilágban – időnként tudnak úgy megnyilatkozni, mintha az lenne a szívük vágya, hogy az állam alkotmánya és büntető törvényei teljes mértékben vegyék át a Biblia igen magas erkölcsi mércéjét. Tiltsuk be a meleg párok örökbefogadását, az abortuszt, de akkor ha következetesek vagyunk, akkor a hazugságot is tiltsuk be jogszabályi szinten, meg a szülőknek való engedetlenséget is, meg a túlzott alkoholfogyasztást is, meg a gyülekezetek vasárnapi nem látogatását is. A lista hosszú, de vegyük azt is észre, hogy a liberális oldalon sokan félnek attól, hogy a keresztények „politikai térnyerésének” ez lesz a következménye. Pedig mi ezt nem akarjuk, hisz tudjuk, hogy Isten királysága csak Jézus visszajövetelével fog elérkezni.

Személyes véleményem, hogy az evangéliumi vonal túl sok politikai jellegű megnyilatkozása (is) része annak a világszintű folyamatnak a nyugati világban, aminek eredménye, hogy az evangéliumi hitű keresztények irányába a társadalom nagyobb részének bizalma egyre inkább csökken. Véleményem szerint legalább részben ez az oka annak, hogy egyes nyugati országokban kriminalizálják a keresztényeket, miközben korábban a szeretetükért és erkölcsi mércéjükért, habár nem értettek egyet velük, de tisztelték őket. Ezért véleményem szerint nem arra kell fókuszálnunk a jövőben, hogy milyen módon tudja az egyház politikai-ideológiai eszközökkel a liberalizmus mai mozgalmának térnyerését megakadályozni. Sokkal inkább arra kellene törekednünk, hogy újra kivívjuk a liberális gondolkodású emberek tiszteletét úgy, hogy közben semmit ne adjunk fel a bibliai hitünkből. Habár nem értenek egyet velünk, mégis Jézus hiteles és tiszteletre méltó képviselőinek tartsanak minket ebben a világban. Ez a folyamat nem könnyű, és természetesen nem fog minden nem hívő tisztelni minket, de az igazság és szeretet egyidejű képviselésében még van hová fejlődnünk…

– a szerző a Golgota Keresztény Gyülekezet tagja

13 Responses

    1. Kotán Norbert

      Nagyon tetszik, ahogy mindkét véleménynél idézi, mit mond az Ige (másképp).

      Személy szerint nekem többet jelent a Biblia szava, mint a történelmi példák, jogi, vagy filozófiai érvelések; ha valaki meggyőz, hogy az, amit gondolok, szemben áll az Igével, hajlandó vagyok feladni, vagy megváltoztatni az álláspontomat bármilyen kérdésben.

      1. Szilágyi József

        Két megjegyzésem az általam hivatkozott Igékhez:

        1. (Jer 27.r.)
        Jeremiással az Úr küldetett üzenetet Moáb királyának (is), de nem erkölcsi, hanem aktuális külpolitikai kérdésben. Mellbevágó, kijózanító üzenetet.

        2. (Lk 13:31-33, Jn 18.r.)
        Az Úr Jézus Krisztus a királyok királya, uraknak ura. Mi nem.

  1. Szilágyi József

    Egyetértek B. P. – rel és együttérzek M. T. A. – al.

    És azzal az Igével is, hogy “bárcsak az Úr egész népe próféta volna”.

    Imádkozom, hogy elöljáróink most, 2021-ben az Úr igaz prófétái legyenek.

    (Szerintem a polgári demokrácia könnyebbé is, nehezebbé is tette a keresztények életét. “Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik…”
    Adjon az Úr bölcsességet az Ő Igéjének mindenkori helyes értelmezéséhez.)

    1. Márkus Tamás András

      “Szerintem a polgári demokrácia könnyebbé is, nehezebbé is tette a keresztények életét” – ebben a mondatban nagyon mély bölcsesség van. Érdemes lenne bővebben kifejteni!

      1. Szilágyi József

        Az alábbi Igéket diktatúrában a külső körülmények miatt, demokráciában a saját gyarlóságom miatt nehéz önként és őszintén megélnem.
        A külső szabadság kísértés lehet belső gyöngeségeim miatt.
        Vizsgázom, magam előtt is: érzelmeim összhangban vannak értelmemmel és akaratommal? (És mindhárom összhangban van az Úr Igéjével és a Szentlélek vezetésével?)

        Példabeszédek 24:21
        Róma 13:1-7
        Titusz 3:1-3
        I. Péter 2:13-17

      2. Szilágyi József

        A “tolerancia diktatúrája” a legújabb kihívás.
        Váratlanul, felkészületlenül ért engem. Mentség talán, hogy ilyet elképzelni sem tudtam korábban.
        (Az Úrhoz menekülök…)

      3. Szilágyi József

        Demokráciában felértékelődhet az istenfélelem,
        külső kontroll híján a belső kontroll,
        vélemény-áradatban az Úr vezetése.

      4. Szilágyi József

        Ellenséges diktatúrában “ordító oroszlán” fenyeget; demokráciában “báránybőrbe bújt farkasok”.

        De:

        Világ vétke körbevesz;
        magunk bűne tönkretesz.

      5. Szilágyi József

        A polgári demokrácia új helyzet elé állított: választhatunk vezetőket. Mindenki politizál(hat). Lehetőség és felelősség.
        Van erre útmutatás az Igében? Meg kell találnunk…
        Az általános alapelveket pedig be kell(ene) tartanunk.

        A helyzet rossz gyümölcse: újabb törésvonalak a testvérek között.

        Továbbá új, kettős helyzetben találtuk magunkat: a láthatatlan teokráciában és a látható demokráciában. A kettő találkozásai, illetve a kettő keverése: újabb kihívások.

        Vizsgázunk, vizsgázunk.

        Igék:
        “De ne így legyen közöttetek…”
        (Mt 20:26a)
        “Szeretett testvérem, ne a rosszat kövesd, hanem a jót.”
        (III. Jn 1:11)
        “Testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami kedves, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!”
        (Fil 4:8)

  2. dzsaszper

    Érdekes kérdéseket feszeget a cikk.
    A ‘ a keresztény egyház közvetlen „beleszólását’ illetően egyetértek, de szerintem ez a kérdések egyszerűbb része, szerintem sem az egyház feladata az állam közvetlen ellenőrzése.
    Az izgalmasabb kérdés, az a *közvetett beleszólás*, hiszen az egyháztagok rendre államplogárok is és a jelenlegi rendszer nem kevés beleszólást enged. Hogy lehet mindezzel felelősen élni?

    1. Márkus Tamás András

      Pont ez a lényeg… Egyház mint intézmény, vagy egyház mint felelős, hívő állampolgárok közössége, akik demokratikus keretek között, a szolásszabadságukkal és szabad véleménynyilvánítás jogával élve hatással lehetnek a folyamatokra, részt vehetnek a közéletben stb. Az “ellenőrzés” kicsit félreérthető. Az első és a második cikkemben is arról beszélek, hogy az egyház “prófétai hang”-ként legyen jelen a társadalomban, és ugyanezt a prófétai hangot képviselje a kormányzat irányában.

      1. dzsaszper

        Ebben a kontextusban valóban ez a lényeg. Talán azért, mert itt volt egy tisztázható félreértés.

        Tágabb kontextusban is fontos a prófétai hang — viszont ennek a fókusza a Krisztusról való tanúságtétel (közösségi szinten is). Szóval Sytka válasz-szilánkja kapcsán hajlok arra, hogy ott már hansúlybeli és vérmérsékletbeli különbségekről van szó.

        A magam részéről inkább a keresztyének egyéni felelősségét látom annak kapcsán, hogy állampolgárként hogy vagyunk jelen…

        Általában a bátorítást a jelenlétre és a kultúra formálására viszont nagyon aktuálisnak látom, magában a társadalomban számít a dolog hiánycikknek még mindig: nagyjából egy emberöltővel 1989-1990 után még mindig nagyon sok a régi reflex annak mentén, hogy a kultúra formálása nem az egyszeri állampolgárok dolga…

Hozzászólás