Az egyház prófétai hangjának elnémítása
Egyre többször hallani leginkább különféle hazai kisegyházak, szabadevangéliumi formációk képviselői részéről, hogy lelkészek és teológusok ne szólaljanak fel nyilvánosan akkor, amikor a házasság és a család definíciójának újrafogalmazására történik kísérlet „állami” részről (lásd az Európai Parlamentnek az unióban élő LMBTI-közösséghez tartozók jogairól szóló legújabb állásfoglalását, mely szerint el kell ismerni az azonos neműek házasságát és élettársi kapcsolatát az Európai Unió minden tagállamában.) Ha ezt megteszik – ,mondják –, úgy „beleszólnak”, illetéktelenül „beavatkoznak” olyan kérdésekbe, amelyekhez semmi közük nincs. Sőt, egyáltalán ne tematizáljanak ilyen kényes kérdéseket – a saját fórumaikon a keresztyén bloggerek se! –, csak végezzék sajátos, a spiritualitás szűk területét érintő szolgálatukat, és „ne akarják előírni” az államnak, hogy az mit és hogyan tegyen. Ne szólaljanak fel kormányzati döntésekkel szemben, de nyilvánosan ne is támogassák azokat (például a magyar kormány gyermekvédelmi törvényét). Legfeljebb gyülekezeti körben fejtsék ki véleményüket közéleti témákról. Még egyszer: nem csak arról van szó, hogy az illető személyek elleneznék az államra történő direkt egyházpolitikai nyomásgyakorlást bizonyos közügyek mentén, hanem arról, hogy egyházi emberek egyáltalán ne mutassanak a nyilvánosság előtt utat közéleti kérdésekben, és ne véleményezzék a szekuláris társadalomnak a bibliai erkölccsel teljes mértékben szembenálló jelenségeit, mondván, „az a világ, a szekuláris társadalom felesleges ostorozása volna, ami csak megütközést kelt és ellentéteket szül. Különben is, Jézus és az apostolok sem véleményezték a világot, csak saját hallgatóságukhoz szóltak. Nem foglalkoztak politikai változásokkal, vagy a gyülekezeten kívüli kultúrával.”
Valószínűleg azok, akik így gondolkoznak, összekeverik a szűkebb értelemben vett politikát (a pártpolitikát) a tágabb értelemben vett politikával, azaz a közélettel. Hogyan is tarthatná magát távol egy, a társadalomban élő, felelősen cselekvő, az Úr missziói parancsának engedelmeskedő keresztyén a közélettől? (Arisztotelész szerint az ember természeténél fogva hajlamos a társulásra, az államba tömörülésre, azaz az ember „zoon politikon”, tehát „közösségi lény.”) Ettől azonban még kérdéses: vajon honnan ered ez a mentalitás? Mi a gyökere? Lehetséges, hogy különféle felekezetek eltérő teológiai tradícióira, pontosabban az állam és az egyház közötti viszony eltérő modelljeire vezethető vissza e keresztyének közötti nézetkülönbség?
Úgy gondolom, emögött lehet ideologizált személyes deficit is (enyhébben fogalmazva konfliktuskerülés, passzív tespedtség, fáradtság, keményebben fogalmazva gyávaság, ami nem mellesleg „bibliai kategória”, hiszen a Biblia szerint reális veszély, hogy gyávaságból leplezzük, elrejtjük, vagy egyenesen megtagadjuk a hitünket, lásd Jel 21,8), de lehet téves teológiai meggyőződés is az egyház szerepét, illetve az egyház és állam közötti viszonyt illetően. Próbáljuk meg az utóbbi lehetőséget kicsit körbejárni.
Ehhez érdemes röviden és némileg leegyszerűsítve áttekinteni az állam-egyház viszonnyal kapcsolatos modelleket: Az első, az egyház és az állam egysége. Itt az állam és az egyház között átfedés van, sőt, e kettő – az ószövetségi zsidó teokrációához hasonlóan – azonos (Például Bizánc, vagy a két kard elméletet kidolgozó pápaság, amely, bár megkülönböztette a világi és egyházi hatalmat, de a spirituális hatalom gyakorlóját – a pápát – a világi ügyek tekintetében is a császár tekintélye fölé helyezte, vagy VIII. Henrik alatt az anglikán egyház.) A második, az egyház és az állam radikális szétválasztása: eredetét tekintve e nézet alapvetően egyes anabaptista csoportokhoz köthető. Ők úgy gondolták, hogy keresztyén embernek tilos bármilyen állami szolgálatot teljesítenie, vagy a szekuláris államban hivatalt viselnie. A két szféra között nem lehet semmiféle „átjárás” – egyes csoportok még az esküt is megtagadták a polgári bíróságokon, valamint elutasították az általános hadkötelezettséget (ma például az amerikai amisok képviselik ezt). A harmadik elmélet a kettős kormányzat, vagy két birodalom elmélete: ezt szeretik Luthertől eredeztetni, ugyanakkor a kidolgozása Augustinus egyházatyához köthető, aki az „Isten városáról” című műben fejtette ki ezzel kapcsolatos gondolatait. Ágoston nyomdokain járva Luther is két „felsőbbségről” beszélt: az egyik a világi hatalom, azaz a kormányzat, a másik pedig az egyház. (Kálvin és Luther felfogása között csak nüansznyi eltérések voltak). Luther szerint mindkettő – az állam és az egyház is – Isten rendelése, és mindkettőnek be kell töltenie Istentől kapott küldetését. Ehhez az elmélethez szorosan kapcsolódott az „elhívás” reformátori koncepciója (ugyanis mindegyik keresztyénnek van elhívása, de nem mindegyiknek egyházi szolgálatra).
Protestánsként nyilvánvalóan egyet kell értsek az állam és az egyház megkülönböztetésével. Az LCMS (Lutheran Church – Missouri Synod), az USA legnagyobb konzervatív evangélikus felekezetének doktrinális nyilatkozata (34. pont, „az egyházról és az államról”) a következőképp nyilatkozik erről a kérdésről, összefoglalva számunkra röviden a lényeget:
„Bár az egyház és az állam egyaránt Isten rendelése, mégsem szabad összekeverni őket. Az egyháznak és az államnak teljesen eltérő céljai vannak. Isten az egyház által akarja üdvözíteni az embereket, ezért nevezi az egyházat a hívők „anyjának” (Gal 4,26). Az állam által Isten külső rendet akar fenntartani az emberek között, „hogy nyugodt és csendes életet élhessünk teljes istenfélelemben és tisztességben” (1Tim 2,2). Ebből következik, hogy az eszközök, amelyeket az egyház és az állam a céljai elérésére használ, teljesen különbözőek. Az egyház nem alkalmazhat más eszközt, mint Isten Igéjének hirdetését (Jn 18,11, 36; 2Kor 10,4). Az állam ezzel szemben polgári ügyekre vonatkozó törvényeket hoz, és felhatalmazást kap arra, hogy azok végrehajtására a „kardot” és más testi fenyítéseket is alkalmazzon (Róma 13,4).”
Nos, a félreértés egyes keresztyének esetében valószínűsíthetően arra vezethető vissza, hogy a harmadik elmélet lényegét nem ismerik, és egyes megnyilvánulási formáit reflex-szerűen és zsigerből a cezaropápizmussal azonosítják. Egész egyszerűen ez az elv arról szól, hogy nem támogathatjuk totalitásra törekvő államegyházak létrehozását. Ezek mögött egy sajátos politikai filozófia áll, ami bizonyos vallási közösségekkel az állami adók és politikai döntések terén erősen kivételezik (bár a német vagy skandináv „államegyházak” esetében is megvalósul az állam és az egyház szétválasztása, annak ellenére, hogy bizonyos felekezetekkel történelmi beágyazottságuk okán „kivételeznek”). Az ilyen államegyházi rendszerek aztán más vallásúak üldözését eredményezhetik, ahogy például Angliában is történt, ahol a nonkonformista puritánokat próbálták ellehetetleníteni. Őket nem csak a római katolikus Véres Mária, hanem a trónon őt követő protestáns Erzsébet alatt is durván üldözték. Érdemes itt az USA-t alapul venni: az amerikai kolóniák lakossága nem véletlenül nem kért egy kivételezett államegyház-jellegű felekezetből. Ugyanakkor az amerikai alkotmány teistának nevezhető (nem tagadta meg Istent, tehát gyökerét tekintve nem ateista), csak éppen elutasította bizonyos vallási közösségek törvény előtti kivételezett státuszát.
Ha biblikusan gondolkodunk állam és egyház szétválasztásáról – és talán ezt nem értik azok a keresztyének, akik más keresztyéneket kitessékelnének a közéletből –, felfedezhetünk egy érdekes dolgot: a kettő között együttműködésnek kell(ene) megvalósulnia Isten szándékai szerint. Isten rendelte mindkettőt, és egymás segítségére lehetnek, sőt, ha szükséges, ellenőrizhetik egymást, hogy valóban azért munkálkodnak-e, hogy Isten céljai megvalósuljanak e világban.
De mit jelent mindez? Bár elkülönítjük egymástól az államot és az egyházat, biblikus szemszögből az államra mégsem tekinthetünk valamiféle „semleges területként” – a mindenkori állam ugyanúgy Isten, pontosabban a feltámadt, megdicsőült, mennybement, és az Atyja jobbját elfoglaló Úr Jézus tekintélye és kormányzói hatalma alatt áll. Ígéretünk van rá, hogy a nemzetek és azok vezetői is ítélet alá kerülnek majd (Jel 6,15-17), így tehát felelősséggel tartoznak Istennek. Az egyháznak folyamatosan emlékeztetnie kellene az államot és az állami vezetőket e sajátos felelősségre. Ez nem cezaropapizmus, ez nem egyenlő azzal, mintha az egyház a politika területére merészkedne, ez nem önmagáért való „kultúrharc”, ahogy azt sokan hangoztatják, hanem az egyház sajátos prófétai szerepkörének megnyilvánulása és társadalmi szerepvállalásának szerves része.
Keresztyének részéről tehát jogos lehet kifejezni az azzal kapcsolatos aggodalmat, hogy az állam kivételezik bizonyos egyházi közösségekkel, vagy ha bizonyos felekezetek egyeduralomra törését támogatja (bár anyagi támogatásuk nem feltétlenül ezt jelenti), – és itt érthetően számításba vehetjük az egyes felekezetek eltérő teológiai hátterét, pozitív és negatív történelmi tapasztalatait is –, de semmilyen felekezeti és kegyességi háttér nem jogosíthat fel e prófétai szerepkör betöltésének elmulasztására, azaz bibliai szempontból illegitim azt mellőzni, vagy nyíltan megtagadni.
Hazai környezetben, főként kisegyházi körben a negatív történelmi tapasztalatokból fakadó reflexek miatt nehéz lenne európai példával előhozakodni, ezért nézzünk meg egy példát az USA területéről, ahol tudvalevőleg történelmi örökség az állami és az egyházi szféra szigorú szétválasztása.
R.C. Sproul, presbiteriánus teológus, az USA második legnagyobb konzervatív-hitvalló presbiteriánus egyházának (Presbyterian Church in America / PCA) egykori lelkésze az Ám 2,1 alapján a következőket írja a témával kapcsolatos bibliai álláspontról:
Ám 2,1: „Így szól az ÚR: Három, sőt négy vétke miatt nem bocsátok meg Móábnak, mert mésszé égette Edóm királyának csontjait.”
„Az Egyesült Államok alkotmányának jognyilatkozata (Bill of Rights) megtiltja a szövetségi kormánynak, hogy egy adott egyházat államvallássá tegyen. Az idők során e tilalmi elv a köznyelvben és az amerikai bíróságok nyelvezetében „az állam és az egyház szétválasztása” néven vált ismertté. Sok tekintetben jól szolgálta az országot, mivel megakadályozta, hogy a szövetségi kormányzat belefolyjon a keresztyén felekezetek közötti teológiai vitákba, egyházfegyelmi kérdésekbe, illetve egyéb olyan ügyekbe, amelyeket Isten nem helyezett állami hatáskörbe, és amelyek elbírálásában az állam nem illetékes.
A huszadik század első fele óta azonban az állam és az egyház szétválasztásának ezt az elvét gyakran oly módon feszegették, ami az Egyesült Államok alapítóatyáinak soha nem állt szándékában. Az állami és szövetségi bíróságok gyakran úgy értelmezték az Alkotmány első kiegészítésében szereplő, a vallás és az egyház szétválasztásáról szóló záradékot, hogy az megköveteli, hogy a vallásnak akár csak az említését is eltávolítsák a közéletből. Ennek hatására egyfajta militáns szekularizmus kikényszerítésében voltak érdekeltek: eszerint egyetlen vallási csoportnak sincs joga beleszólni abba, hogy hogyan kormányozzák a nemzetet. Összefoglalva, a bíróságok az egyház és az állam szétválasztásának elvétől Isten és az állam szétválasztásáig jutottak el.
Láthattuk, hogy Isten „munkamegosztást” hozott létre az egyház és az állam között, és mindkét entitásra olyan egyedi feladatot bízott, ami csak és kizárólag rá tartozik. Ez azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy az Úr azt szeretné, hogy egyháza hallgasson a polgári életet érintő kérdésekről. Végig, az egész Szentírásban találkozhatunk olyan hívőkkel, akik állami tisztviselőkhöz fordulnak – dicsérik őket, amikor helyesen cselekszenek, és elítélik őket, amikor helytelenül cselekszenek. Gyakran erre a zsidó prófétáknak az ószövetségi zsidó teokráciával való konfrontálódásának keretein belül kerül sor, de látunk más eseteket is. (…) Ámósz például Moábhoz fordul, és nem a mózesi Tórában szereplő szertartási törvények megszegéséért ítéli el a népet, hanem a feltételezett, egyetemes erkölcsi normák áthágásáért (Ámósz 2:1). Ámósz az állam lelkiismereteként szólalt fel a helytelen állami gyakorlat ellen.
A zsidó próféták hagyományát követve az egyháznak az állam lelkiismeretévé kell válnia – ezt a szerepet kell betöltenie az egyháznak. Nem várható el az államtól, hogy alapítson egy egyházat, de az igen, hogy felelősségre vonható legyen Isten erkölcsi normái alapján. Amikor az állam nem teljesíti abbéli kötelességét, hogy az igazságosságot fenntartsa, az egyház feladata, hogy felszólítsa az államot, hogy az tegye a dolgát.”
Az eddigieket Sproul az abortusz elleni fellépés – pontosabban annak elmaradása – példájával illusztrálja, kritikai éllel:
„Amikor a Planned Parenthood kidolgozta arra irányuló tervét, hogy az abortuszról szóló vitát hogyan nyerhetné meg, illetve hogy a nők igény szerinti abortuszhoz való törvényes jogát hogyan harcolhatná ki, alapvető kérdést tett fel: „Honnan számíthatunk a legerősebb ellenállásra?” Arra számítottak, hogy a leghevesebb ellenállás a római katolikus egyház részéről fog érkezni. A római katolikus közösség hatásának ellensúlyozására a Planned Parenthood olyan stratégiát fogadott el, amely arra ösztönözi a protestáns egyházakat, hogy támogassák a nők igény szerinti abortuszhoz való jogát. „A nők választáshoz való joga ” és „a nők rendelkeznek saját testük felett” jelmondatok használatát szorgalmazta. A stratégia további része volt a „prochoice” szlogen használata az „abortuszpárti” helyett. Más szóval, az igény szerinti abortusz legalizálására irányuló törekvést a személyes szabadság zászlajába csomagolták.
Nos, a Planned Parenthood stratégiája rendkívül sikeresnek bizonyult. A nagyrészt liberálissá vált egyházak támogatták ezt a „választáspárti”, feminista keresztes hadjáratot. Az egészben a legaggasztóbb az evangéliumi egyházak, tehát a Biblia tekintélye és a klasszikus keresztyén hit iránt elvileg elkötelezett közösségek hallgatása volt. Sok évbe telt, mire az evangelikál keresztyénség konszenzusra jutott azzal kapcsolatban, hogy az abortusz életellenes, aljas dolog, de ami ennél is tragikusabb, az az, hogy számos evangéliumi felekezet még mindig nem hajlandó felemelni a szavát az Isten képmására teremtett magzatok elpusztítása ellen.
Néhány évvel ezelőtt készítettem egy videó-sorozatot. Ez az előadás-sorozat szolgált az abortuszról szóló könyvem alapjául. Szerettük volna ezeket az oktatási anyagokat eljuttatni az evangéliumi közösségekhez, ezzel is segítve őket abban, hogy tagjaikat eligazítsák ebben a rettentően súlyos etikai kérdésben. Szomorú voltam, mert újra és újra azt tapasztaltam, hogy visszautasítják a kezdeményezésünket. Evangéliumi lelkipásztorok sora reagált úgy, hogy nem tudják használni az anyagainkat a gyülekezeteikben, mivel az abortusz kérdése túlzottan ellentmondásos. Azt mondták, hogy ha állást foglalnának az igény szerinti abortusz ellen, megosztanák a gyülekezeteiket. Hogy tessék? E kérdések megosztanák a gyülekezeteket? Tényleg? Igen, ez így van, de van, ami ennél is rosszabb: az, hogy ha hallgatunk a legsúlyosabb etikai kérdésről, amellyel az Egyesült Államok valaha is szembesült.
Ha gátat akarunk szabni milliónyi meg nem született gyermek lemészárlásának, akkor az egyháznak ismét egyházzá kell válnia. Azok, akik kifogást keresve amögé bújnak, hogy az egyháznak soha nem volna szabad politikai kérdésekről beszélni, nem ismerik az azzal kapcsolatos szentírási beszámolókat, amit „prófétai kritikának” nevezünk. Lehet, hogy politikai szempontból inkorrekt volt, hogy Nátán szembesítette Dávidot a Betsabéval való házasságtörésének és Uriás meggyilkolásának tényével (2Sám 12:1-15a). Lehet, hogy politikai értelemben helytelen módon járt el Illés, amikor szembesítette Akhábot Nábót szőlőjének bűnös elkobzásával (1Királyok 21). Lehet, hogy politikailag inkorrektnek tekinthető, amikor Keresztelő János szembeszállt Heródes tetrarcha törvénytelen házasságával (Mt 14). A felsoroltak és más szentírási példák alapján is azt látjuk, hogy az egyház képviselői bár nem próbálnak állami szerepkörben fellépni, az állammal szemben azonban „prófétai kritikát” fogalmaznak meg – a lehetséges következmények ellenére is. Az egyház nem azonos az állammal, de az egyház az állam lelkiismereteként funkcionál, és nem engedheti meg magának, hogy érzéketlenné váljon, vagy elnémuljon.
Az állam Isten által rendelt eszköz. Az államot is Isten kormányozza. Az egyháznak nem kell átvennie az állam szerepét, de emlékeztetnie kell az államot Isten adta kötelességére. A kormányzatok létezésének legfőbb oka az emberi élet szentségének fenntartása, megőrzése és védelme. Amennyiben ezt az állam elmulasztja megtenni, úgy diabolikus erővé válik. Ilyenkor az egyház kötelessége – és benne minden egyes keresztyéné –, hogy felszólaljon ellene.
Az evangéliumi egyházaknak az abortusz beszüntetésére irányuló legfontosabb stratégiája az abortuszklinikákra és a választott tisztségviselőkre gyakorolt nyomásgyakorlás volt. Ebben nincs semmi kivetnivaló; ugyanakkor egy fontos stratégiáról lemondtak, legalábbis nem nyert széles körben elfogadásra: nem tiltakoztak azon egyházak ellen, amelyek támogatják a meg nem született gyermekek szörnyű gyilkosságát. Itt az ideje, hogy a keresztyének prófétai kritikát fogalmazzanak meg az egyházzal szemben is, különösen azon felekezetekkel és egyházi közösségekkel szemben, amelyek támogatják az igény szerinti abortuszt, vagy hallgatnak erről a fontos kérdésről.
A városban, ahol élek, az egyik legnagyobb evangéliumi gyülekezet örömmel látta vendégül azt a nőt, aki a leglátványosabb és leghangosabb támogatója a részleges terhességmegszakításoknak Amerikában. Ez egyszerűen botrányos – mind a keresztyén közösség, mind Jézus Krisztus ügye szempontjából. Ezt a gyülekezetet felelősségre kellene vonni.
Itt az ideje, hogy azok az egyházak, amelyek látják, hogy az abortusz milyen aljas cselekedet, kiálljanak és felemeljék a szavukat – nem számít, hogy milyen ára lesz ennek, vagy milyen kockázattal jár. Ha az egyház hallgat egy holokauszt közepette, megszűnik igaz egyház lenni. Ahol az emberi méltóságot támadás éri, ott az egyház és a keresztyének kötelessége, hogy tiltakozásul felemeljék a szavukat ellene. Ez nem politikai kérdés, és nem csak bizonyos helyzetekre érvényes – állandó kötelességünk ennek eleget tenni. Ez nem opcionális kérdés a keresztyének számára, ezzel kapcsolatban nem lehetnek nézetkülönbségek közöttünk. Ez élet-halál kérdés, amelynek következményei örökkévaló jelentőségűek.”
Fontoljuk meg e szavakat!
Köszönöm az írást. Remek, bátor, igei, hiánypótló. Bárcsak minél többen felismernénk, hogy mint ahogy az a bibliai hősök csodás történeteinél látható, ma is csak az ima és az aktív szerepvállalás párosával történnek nagy dolgok. Az „ezzel vagy azzal a hívő ne foglalkozzon” hozzáállás általában a kényelemnek, a félelemnek vagy a felelősség fel nem vállalásának a megnyilvánulásai.
János ev. 14:22-24
I. Korinthus 5:9-13
Filippi 2:15
Titus 2:7-8
I. Péter 2:11-16, 3:13-17, 4:15-19
Pingback : Mióta hagyjuk, hogy a sötétség a fejünkre nőjön? (Tauriel) #küldetés - egyhazeskozelet.hu -
Pál apostol esete:
ApCsel 9:15-16, 26:19-21