Amire rendszeresen szüksége van a hívő léleknek
Megnyugvás – Istenben!
Az előző gondolatmenetet szeretném most folytatni, mely az örömhír elengedhetetlen, életünkben mindvégig jelenlevő és éltető szerepéről szólt. Ebben az írásban a csend és a meditáció[1] áldásairól osztok meg néhány gondolatot. A magány, ön-, és Isten-reflexió, a csendben, elvonulásban töltött Teremtőnkre való hangolódás a tiszta evangélium hirdetéséhez hasonlóan óriási hiánycikk manapság. Gyors és „zajos” világban élünk, és nem csak pörgünk folyamatosan, hanem hatalmas információ-szennyezésnek vagyunk kitéve állandóan. Ismételten vágyik rá lelkünk és szükségünk is van arra, hogy kiszakadjunk, megálljunk és felfrissüljünk Isten szerető jelenlétében, különben könnyen kiszáradunk.
A lelki feltöltekezésre különböző „módszereket” ajánlottak az egyháztörténelem során és ma sincs ez másképp. A keresztény konferencia-piacról választhat az ember nagyszerű – vagy annak tűnő – alkalmak, elvonulások, csendes- és házashétvégék közül. Újabban megjelent a lelkigyakorlat[2] kifejezés is a protestáns szakzsargonban. Persze nem újkeletű dologról van szó, hiszen a Szentírásban található lelki fegyelmi eszközöket[3] rég óta ismerik, tanítják és alkalmazzák a reformáció egyházai. Donald S. Whitney ebben a témában írt könyvében előkerül a felsorolásban[4] az imádság mellett az egymással szervesen összetartozó csend és magány, valamint az Igén való elmélkedés. Ami a nagyobb kérdés, hogy ezek hogyan történnek – ha történnek.
Hiszen feltételezzük, hogy általánosságban, hívők között történnek, ahogy Jézus is utal erre a Hegyi Beszédben: „Amikor tehát adományt adsz,…” (Mt 6:2a); „Amikor imádkoztok,…” (Mt 6:5a); „Amikor pedig böjtöltök,…” (Mt 6:16a) A sor folytatható természetesen. Érdekes és figyelemre méltó jelenség, hogy protestáns körökben sem példanélküli olyan foglamak megjelenése mint a meditatio vagy a lectio divina. Ezek az alapvetően latin kifejezések a római egyház középkori nyelvét és gondolkodását tükrözik. Kétségtelen, hogy régi fogalmakat meg lehet tölteni új és más tartalommal. Ezt senki nem vitatja. A rárakódott mögöttes jelentések és gyakorlatok miatt ugyanakkor nem meglepő, hogy vegyes vélemények, akár kritikus hangok is megjelennek ezekkel és más „import gyakolatokkal” kapcsolatban az evangelikál közösségekben.
Azt gondolom, bármennyire fontos és hangsúlyozott érték manapság a nyitottság, jól tesszük, ha óvatosak vagyunk – úgy általában bármivel szemben – és készek a dolgok „letesztelésére”. Az Igei útmutatás megáll, mely szerint „mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok!” (1Th 5:21-22) Felolvasni az Igét, majd elmélkedni róla, végül imádkozni a Biblia gondolatai alapján: nos ez önmagában jó gyakorlatnak tűnik. Ártalmatlan, sőt áldásos tevékenység, – gondolhatjuk – lehet jól is csinálni. Biztosan így van. Az is valószínű, hogy nem biztos, hogy mindenkinek ugyanazt jelentik a kifejezések, aki használja, tehát, hogy ki mit ért alatta, ezek is nagyban változhatnak. Az is igaz lehet, – egyéb lelki természetű dolgokban is – hogy nem feltétlen kell „túlmisztifikálni”, amennyiben tényleg nincs rá okunk. New York-ban például Tim Kellerék is használják[5] a divine reading-et, ami lehet egyfajta segítség egyéni csendességben, (ezt részletezi egy interjúban a TGC-n[6]), ugyanakkor van olyan komoly és befolyásos evangéliumi vezető, aki egyenesen veszélyesnek[7] tartja, vagy elhibázott iránynak[8] gondolja ugyanezt. Fontos tehát látnunk, hogy koránt sem egységes, hanem vegyes megítélése van a témakörnek az evangelikál berkeken belül. Ez minimum óvatosságra int bennünket is!
Félreértés ne essék, a lelki diszciplínák hasznosak és fontosak. Nem kérdés, hogy szükségünk van csendre, megnyugvásra, gondolataink rendezésére, imádságra és Isten Igéjén való elmélkedésre. Hogyan tehetjük ezt úgy hogy az valódi áldás lehessen? Mielőtt bárki azt gondolná, hogy most egy konkrét módszer, „step by step” lista következik, nem lesz ilyen, inkább rá szeretném irányítani a figyelmünket egy másik, történelmi, reformált irányra, amelyre tekinthetünk! Hogyan végezték mindezt a puritán[9] elődeink? Joel Beeke egy tucat általuk gyakorolt lelki módozatról számol be könyvében[10], amik által ezek a hívő keresztyének táplálták és segítették lelki életüket. Ezek között[11] találjuk a lelkiismeret szavára való figyelést, az önvizsgálatot, az imádságot, valamint Isten Igéjén és szuverén gondviselésén való elmélkedést.
Felmerül még egy szempont: a helyszín. Ha és amikor imádkozunk, csendben, magányban vagyunk, nem a legfontosabb, de mégis egy fontos kérdés a hol. Isten teremtett világa önmagában gyönyörű, ezért könnyen belátható, hogy kimenni egy erdőbe, felmenni egy dombtetőre már magában is felemelő. A legjobb „díszlet” nem más, mint ami természetesen adott. A kevesebb – néha vagy sokszor – több, az egyszerű pedig nagyszerű! Persze ugyanúgy szólhat hozzánk és szól is az ÚR a négy fal között, a nagyváros zsivajában is, mint vidéken, mint a természetben. Mégis sokan érezzük, tapasztaltuk és vágyunk úgy Vele lenni, abban a közegben Vele találkozni, ahol átélhetjük az ősi kert (éden) tökéletlen képmását.
Ézsaiás próféta felhívása ma is aktuális: „így szól az én Istenem, az ÚR, Izráel Szentje: a megtérés és megnyugvás megmentene benneteket, a csöndesség és bizalom erősségetek lehetne.” (Ézs 30:15a Károli) A megnyugvás (higgadtság) megment[12], a csöndesség (béke) erőt ad. Erő van a csendességben, amit nem tud pótolni a folyamatos teljesítmény. Valójában a keresztyén szolgálat üzemanyaga a csendben és Isten nyugalmában töltött idő. E nélkül előbb, utóbb kiégünk. A csendben töltött Istenre hangolódó imádságos lelkület John Owen szavaival élve „a szív feltöltése”. Kívánom, hogy fogadjuk meg a Biblia tanítását: keressük a csendet, az Istenben való megnyugvást, így ne az legyen ránk igaz, ahogy folytatódik[13] ez a fenti igerész. Isten legyen mindebben segítségünkre!
[1] Nem feltétlen a katolikus fogalomkészletból vett kifejezésre, vagy a keleti miszticizmusra kell itt gondolni, bár kétségtelen, hogy a szó hallatán előjönnek ilyen irányú asszociációk. Lehet önmagában: elmélkedés.
[2] Szintén alapvetően a római egyház, illetve az általuk kínált lelkigyakorlatos alkalmak jutnak sokaknak eszébe. Az ignáci típus, illetve szemlélődő lelkigyakorlatok színes tárháza jellemzi azt a palettát.
[3] Egy hasznos könyv a témában, protestáns szerző tollából: https://kiakonyvek.hu/termek/keresztyen-es-a-lelki-fegyelem/
[4] A „lelki fegyelem elemei” teljes listája: bibliaolvasás, imádság, imádat, tanulás, az Ige alkalmazása, evangelizáció, szolgálat, sáfárság, elmélkedés az Igén, böjt, csend és magány, naplóírás.
[5] https://www.redeemer.com/learn/prayer/prayer_and_fasting/lectio_divina_divine_reading
[6] https://www.thegospelcoalition.org/article/tim-keller-on-prayer/
[7] https://www.challies.com/articles/a-danger-of-lectio-divina/
[8] https://www.patheos.com/blogs/carlmccolman/2014/11/timothy-keller-gets-contemplation-wrong/
[9] https://www.thegospelcoalition.org/article/puritans-prayer/
[10] Thriving in Grace: Twelve Ways the Puritans Fuel Spiritual Growth (Beeke and Hedges)
[11] A fenti könyv teljes felsorolása: Szentírás olvasás, a szentháromságon való gondolkodás, lelkiismereti finomhangolás, Krisztus munkáján való elmélkedés, a kegyelem légkörében időzés, életszentség gyakorlása, a világ, a test és az ördög elleni harcban való felkészítés, imádság és könyörgés, Isten szuverenitásában és gondviselésében való hit, őszinte és mély önvizsgálat, az örökkévalóság perspektívája, áldozati buzgóság.
[12] „…segítene rajtatok…” – (RUF fordítás alapján)
[13] „De ti nem akarjátok, inkább ezt mondjátok: Nem úgy lesz az, hanem…” (Ézs 30:15b, 16a)
Hasonló cikkek a témában:
Puritán kegyesség: az alkalmi és az előre tervezett “meditáció”
Ez is érdekelhet
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
