A Szentírás tévedhetetlenségének védelmében – egy vita margójára

Ellentétes álláspontok

2020 március 6-án az Őrmezői Református Gyülekezetben megrendezésre került a Szentírás tévedhetetlenségéről szóló teológiai vita. Dr. Kodácsy Tamás, református lelkész ebben a vitában azt a nézetet képviselte, hogy a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1978-as Chicagói Nyilatkozat ellentétes a II. Helvét Hitvallás Szentírással kapcsolatos kijelentésivel – egészen konkrétan azzal, hogy a Szentírás tekintélye önmagától van. Kodácsy Tamás szerint a Chicagói Nyilatkozat – miközben a Szentírás tévedhetetlenségét deklarálja – a Szentírást kiskorúsítja, gyámság alá helyezi, tekintélyét tárgyiasítja és birtokolja, sőt, bálványt gyárt belőle. Chiciudean Miklós, reformált baptista lelkész ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy a Chicagói Nyilatkozat a legteljesebb összhangban van a II. Helvét Hitvallás szavaival – nincs teológiai ellentét a történelmi református hitvallás és a 20. századi evangéliumi nyilatkozat között.

Először is szeretném leszögezni, hogy hálás vagyok azért, hogy Kodácsy Tamás (innentől csak Tamás) elvállalta a vitára való felkérést. Rendkívül felkészült, összeszedett, intelligens módon vett részt a vitában, ügyesen és elmésen érvelt, sőt, bizonyos általa felvetett szempontokat megfontolásra és továbbgondolásra méltónak találok. Ugyanakkor érveinek többségét – még ha jól hangzóak is – látszatérvnek tartom. Hogy miért, azt szeretném a következőkben kifejteni. Ez már csak azért is indokolt, mivel a Chicagói Nyilatkozat Egyesületünk/csoportunk egyik választott alapdokumentuma. 

A Chicagói Nyilatkozat mint lakmuszpapír

A Szentírás tévedhetetlenségéről szóló vita moderátoraként utaltam a Chicagói Nyilatkozat “lakmuszpapír” szerepére például az egyházak-teológiák melegkérdéssel kapcsolatos felfogását illetően. A vitában résztvevő felek hárították a felvetést, Tamás pedig később azt mondta, hogy ez irreleváns, mert “a Chicagói Nyilatkozat nem a melegkérdésről szól”. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a Biblia tévedhetetlenségét megvalló Chicagói Nyilatkozat nem egy szexuáletikai állásfoglalás, ugyanakkor a harmadik, a „Bibliai alkalmazásról szóló Chicagói Nyilatkozat” (a III. Chicagói Nyilatkozat) konkrétan nevesíti a problémát. A Nyilatkozat szerkesztői nem véletlenül fogalmazták meg az alkalmazásról szóló harmadik iratot, ugyanis ebben tételesen kifejtik, hogy a Szentírással kapcsolatos felfogásunkból – a tévedhetetlenségből – milyen etikai mérce következik. Ebben a dokumentumban többek között ezt olvassuk a házasságról és a homoszexualitásról: „Megvalljuk, hogy a Szentírás kijelenti Istennek a szexuális kapcsolatokra vonatkozó mércéjét és az ettől való minden elhajlás bűn”, illetve “elutasítjuk, hogy a homoszexualitás megélése valaha is Istennek tetsző lehetne.”

A Chicagó Nyilatkozat és az egyházi gyakorlat

Talán jobban érthetővé válik, hogy miért hoztam szóba a témát: pusztán csak egy gyakorlati példával próbáltam érzékeltetni, hogy a Chicagói Nyilatkozat elfogadása olyan Szentírás iránti tiszteletről és megbecsülésről tanúskodik, aminek a gyakorlatban jól mérhető, látható következményei vannak. Az emberből óhatatlanul kibukik a csodálkozás: „jéh, milyen érdekes, hogy a Chicagót elfogadó közösségek, lelkészek továbbra is ragaszkodnak az egyház 2000 éves etikai alapvetéseihez elvi szinten, míg azok, akik nem fogadják el, többnyire nem ragaszkodnak. Vajon ez véletlen?” Tehát a Chicagó mégiscsak indukál vagy jelez valamilyen hozzáállást, mert ilyen „véletlenek” nincsenek. Tegyük fel, hogy egy magyar református lelkész a Skót Református Egyház lelkészeivel találkozik (akik támogatják a melegek házasságkötésének megáldását, hiszen ez a frakció hivatalosan is meglépte pár éve az azonos neműek egyházi esketését), vagy egy, a PC(USA) kötelékébe tartozó lelkésszel (ez utóbbi amerikai presbiteriánus egyházban ugyancsak legitim gyakorlat már régóta a homoszexuális esküvő), akkor vajon szóba jön-e, hogy hogyan történhet meg, hogy míg a magyar lelkész vallja a II.Helvét Hitvallás Szentírásra vonatkozó passzusait (azt, hogy a Szentírás tekintélye önmagától van), a skót és amerikai lelkészek pedig a talán még egyértelműbb Westminsteri Hitvallás passzusait – tehát mindkét felekezet lelkészei egyetértenek abban, a Szentírás tekintélye önmagától van, és semmit nem helyezhetnek a Szentírás tekintélye fölé –, mégis, homlokegyenest eltérő etikai hozzáállást képviselnek egy nyilvánvalóan status confessionis (=hitvallási kényszerhelyzet) kérdésben? Az egész kérdés a retorikai mutatványokon túl erről szól – itt, a gyakorlatban, az egyházi közéletben csapódik le, hogy ki hogyan viszonyul a Bibliához, tiszteli vagy sem. És itt a legkevésbé sem működő módszer, vagy alkalmazható hermeneutikai szűrő, amit Tamás említett a vitában, hogy „nem szabad válogatni a bibliai passzusok között”, mert – remélem ez egyértelmű – a skót egyház vezetőjéből és lelkészeiből soha az életben nem fogjuk kihúzni (feszítővassal sem), hogy „válogatnak a bibliai igék közül”. Ellenben mindent le lehet úgy csapni, hogy „én nem válogatok, csak máshogy értelmezek passzusokat.” Hát ez szuper! Abban teljesen igaza van Tamásnak, hogy léteznek olyan egyházak, felekezetek, amelyek nem fogadták el hivatalos szinten a Nyilatkozatot, mégsem esketnek melegpárokat, vagy ordinálnak gyakorló homoszexuális lelkészeket. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek az egyházak általában olyan országokban működnek, amelyek eleve kulturálisan is konzervatívabb, tradicionálisabb értékrendet képviselnek (lásd Kelet-Közép-Európa), tehát a bennük zajló folyamatok az őket körülvevő és meghatározó kultúrához idomulnak, míg a Chicagói Nyilatkozatot elfogadó egyházi közösségek teológiai állásfoglalásaikkal az őket körülvevő kulturális közegben kisebbségben vannak, sőt ellenkultúrát képeznek. Ezért amíg az előbbi esetben inkább változékony kulturális kérdésről beszélünk, az utóbbi esetben szilárd, a körülményektől független teológiai értékrendről. Ezért gondolom úgy, hogy a Chicagói Nyilatkozat igenis egyfajta „lakmuszpapír” szerepet tölthet be.

Verbális inspiráció = mechanikus inspiráció?

Tamás előadásában előkerült utalás szintjén a mechanikus inspiráció tana is. Ezt maga Benjamin Warfield (akinek személyéhez gyakran a Szentírás verbális inspirációját és magát a tévedhetetlenséget is kötik), kálvinista teológus cáfolja magyarul is megjelent könyvében. A konzervatív evangelikálok szerint az inspiráció nem úgy zajlott, hogy Isten fogta a tollat, és a szentírók fennakadt szemmel, habzó szájjal, irányított gépekként öntudatlan állapotban lefirkálták a Biblia igéit. Ez egyébként több mint egy évszázados liberális mítosz, amit újra és újra rámázolnak a konzervatívokra. Nem több egy makacs „hiedelemnél”, ami tényszerűen nem igaz (lásd https://webshop.immanuel.hu/index.php?route=product/product&product_id=7999)  

John Stott és a tévedhetetlenség

Tamás megemlítette, hogy John Stott, a nemzetközi evangelikalizmus hazánkban is jól ismert képviselője nem írta alá a Chicagói Nyilatkozatot, azt sugallva ezzel, hogy ő maga sem tudott azonosulni a tévedhetetlenség fogalmával és gondolatával. Az az igazság, hogy Stott azt a tartalmat elfogadta, amit a tévedhetetlenséggel ki akartak fejezni, csak a szó – a negált, tagadó szóalak – nem tetszett neki.
Ha korrektek akarunk lenni, nem hallgathatjuk el, hogy Stottnak a “tévedhetetlenség” fogalmával szemben felhozott érvei közel állnak Tamás kifogásaihoz, illetve bizonyos aspektusai megegyeznek azzal. Tamás azt mondta, hogy nem lehet az arisztotelészi logika (klasszikus logika) alapelveit ráerőltetni a Szentírás kijelentéseire (lásd igaz, hamis, kizárt harmadik elve). Való igaz, hogy Stott is hasonlóan érvel: azt mondja, hogy az “igaz vagy téves?” a Szentírás jelentős részének megközelítésekor nem lenne megfelelő kérdés, ugyanakkor Stott nem a klasszikus logika ellen érvel, hanem csak jelzi, a Szentírás különféle műfajú könyveket ölel fel, amelyek nem csak állításokat tartalmaznak. Ugyanakkor a “tévedhetetlenség” pozitív megfogalmazása nem jelent többet annál, minthogy amikor a Biblia állít valamit, az igaz.
Továbbá azzal érvelt Stott, hogy a “tévedhetetlenség” szó helytelen képzeteket kelt és helytelen hozzáállást vált ki az emberekből – szerinte nem buzdít az Írások tanulmányozására, inkább olyan detektívvé változtatja őket, akik állandóan a terhelő jeleket keresik, és így túlságosan védekezővé tesz a látszólagos ellentmondásokkal szemben. Stott érve legitim, bár nem szükségszerű: a tévedhetetlenség fogalma eredője lehet egy ilyen mentalitásnak, de nem szükségszerű okozója.
Stott ezen kívül fájlalta, hogy sokan sibbolethként tekintenek e fogalomra, amelynek révén el lehet dönteni, hogy ki evangelikál keresztyén, és ki nem az – szerinte az evangéliumi hívő ismertetőjele nem az aláírás, hanem az alárendelés.
Végül utolsó érvként Stott azt mondja, hogy lehetetlen bizonyítani, hogy a Bibliában nincsenek tévedések. Szerinte ha látszólagos ellentmondással találkozunk, akkor a legkeresztyénibb reakció az, ha – egyrészt elkerülve az idő előtti negatív ítélethozatalt, másrészt az ellentmondás görcsös feloldását – felfüggesztjük a véleményalkotást.
Újra hangsúlyozzuk, hogy mindezek ellenére Stott – a negált alak, a tévedhetetlenség helyett – azt, amire utal maga a fogalom, elfogadta. Egyértelműen kijelenti, hogy a Szentírás teljesen igaz és megbízható. Ezt kiegészíti azzal, hogy a posztmodern irányzatok megpróbálják “dekonstruálni” a bibliai szövegeket, vagyis az értelmezésben elszakítani azokat szerzőiktől, és az olvasótól is azt várják, hogy így határozzák meg azok jelentését. Az evangéliumi keresztyéneknek – mondja Stott – nem szabad követniük ezt az új és katasztrofális lépést. Úgy summázza mondandóját, hogy csatlakozik az 1974-es Lausanne-i Nyilatkozat megfogalmazásához a Szentírás tekintélyével kapcsolatban: “minden állításában mentes a tévedésektől/hibáktól.” (John Stott: Egy az Úr, egy a hit, 74-78.)

A tévedhetetlenség deklarálása gyámság alá helyezi a Szentírást? 

Tamás folyamatosan arra építi (és építette a vitában) az érvrendszerét, hogy ha mi, emberek „kívülről kijelentünk” valamit a Szentírásról, akkor egy olyan emberi “búra” alá helyezzük, amivel a tekintélyét korlátozzuk, ahogy ő fogalmaz: gyámság alá helyezzük. Egyrészt Tamás éppen amellett érvel, hogy a Szentírás tekintélye önmagától van (ahogy a II. Helvét Hitvallás is fogalmaz), tehát semmiféle emberi kijelentés nem „korlátozhatja” azt, másrészt attól félti a Szentírást, hogy a tévedhetetlenség deklarálása árt neki. Tamás itt ellentmond önmagának. Egyébként a Chicagói Nyilatkozat első pontja világosan deklarálja, hogy „elutasítjuk, hogy a Szentírás a tekintélyét az egyháztól, a hagyományoktól, vagy bármely más emberi forrásból nyerné.”
Tamás érve egy retorikus érv, ami mögött elfeslik a tartalom. Ennyi erővel azt sem mondhatnánk, hogy a „Szentírás tekintélye önmagától van”, mert akkor már az emberi szó, a meghatározás, a definíció által korlátoznák ezt az önmagától való tekintélyt. Ráadásul Miklós hangsúlyozta, hogy a konzervatívok ezt nem „kívülről” szedték – mármint azt a tartalmat, amit a tévedhetetlenség, mint fogalom ki akar fejezni –, hanem magából a Szentírásból. A kérdés a következő: állítja-e magáról a Szentírás, hogy nem téved, hogy mindig igazat mond? Ha igen, akkor megvalljuk, kimondjuk, amit a Szentírás magáról állít – ez természetesen semmilyen módon nem kötheti gúzsba a Szentírást. Viszont ha Tamásnak igaza lenne, akkor tulajdonképpen soha semmit sem lehet kijelenteni a Szentírásról.

A tévedhetetlenség és a tudományos kétely

Tamás mondandójának lényeges eleme (és talán a motivációit is meghatározza) a tudományos kétely. Attól tart, hogy olyan vaskalitkába/kalodába zárjuk a Szentírást, ami megakadályozza, hogy előítélet-mentesen, tudományos eszközökkel elkezdjük azt vizsgálni. Egyrészt a gyakorlat ez ellen szól, hiszen a legkiválóbb teológusok éppen azok közül (is) kerülnek ki, akik vallják a tévedhetetlenséget.
Másrészt Polányi Mihály szépen és érthetően elmagyarázza, hogy nincs axióma nélküli tudomány. Polányi szerint a tudományt nem a kétely vezeti, hanem a hit (a tudomány is fidúcia keretében működik). Akkor miért is ne lehetne egy előzetes meggyőződéssel a Szentírást tudományosan vizsgálni? Ennyi erővel a Szentlélek benső bizonyságtételétől is – amire Tamás Kálvin nyomán előszeretettel hivatkozik – menekülnünk kellene, mert elfogulttá tesz a Szentírás vizsgálatakor…

A Szentlélek benső bizonyságtétele és a tévedhetetlenség

Éppen a Szentlélek benső bizonyságtétele késztet minket arra, hogy kijelentsük, a Szentírás mindenben, amit állít, igaz, hibátlan, illetve tévedhetetlen, ahogy azt a Westminsteri Hitvallás írói szépen megfogalmazták: “Az egyház bizonyságtétele a Szentírás nagy és tiszteletteljes megbecsülésére indíthat, buzdíthat. Tartalmának mennyei jellege, doktrínáinak hatékonysága, stílusának magasztossága, minden részének egybehangzó volta, egész célja (tudniillik, hogy minden dicsőséget Istennek adjon), az ember egyedüli üdvözülési módjának teljes feltárása, sok más összehasonlíthatatlan kiválósága és teljesen tökéletes volta, mind olyan érvek, melyek bőséges bizonyítékul szolgálnak arra nézve, hogy ez Isten Igéje. Mégis a mi teljes meggyőződésünk és bizonyosságunk a Szentírás tévedhetetlen igazsága és isteni autoritása felől, a Szentlélek belső munkájából származik, amely az Ige által tesz bizonyságot szíveinkben.” R.C. Sproul szerint a Szentlélek benső bizonyságtétele nem azt jelenti, hogy a Szentírásról csak valamiféle szubjektív, ezoterikus tudás birtokában gondolhatok valamit – mondván csak számomra igaz az Írás, mert engem már meggyőzőtt a Szentlélek, de objektíve nem jelenthetek ki róla igazságokat –, hanem azt is, hogy mivel a bűnös hozzáállásomat, az írott igével szembeni előítéleteimet, az antipátiámat a Szentlélek legyűrte, újjászüle és megújította az értelmemet, ezért most már látom a Szentírással kapcsolatos objektív igazságot, és azt deklarálhatom – éppen úgy, ahogy a Westminsteri Hitvallás megfogalmazói és a Chicagói Nyilatkozat írói is tették. A Szentlélek benső bizonyságtétele az objektív igazságról győz meg minket, amit utána hitvalló keresztyénekként meg is vallhatunk. A Szentlélek benső bizonyságtétele hitvallásra késztet, és nem csöndben maradásra. (R.C. Sproul: Truth We Confess, I. 16-17.)
A keresztyének tehetnek tehát a Szentírásról objektív kijelentéseket, magyarul nem csak azt mondhatják ki, hogy nekik mit jelent a Szentírás, hanem deklarálhatják azt is, hogy mi a Szentírás, ezzel egyszersmind felhívva a figyelmet azoknak a felelősségére, akik a Szentírással kapcsolatos objektív igazságnak ellenállnak, azt tagadják vagy lehazudják.

A tévedhetetlenség „késői találmány”? 

A vitában újra és újra előkerül(t), hogy a tévedhetetlenség fogalma és gondolata újszerű, késői találmány, válasz az Első Vatikáni Zsinat által deklarált pápai csalatkozhatatlanságra (rögtön tegyük is hozzá – bár ez a mi szempontunkból mellékes –, hogy az Első Vatikáni Zsinat a Biblia tévedhetetlenségét is kimondta). Tamás vitapartnere, Chiciudean Miklós elmagyarázta, hogy nem így van – a tévedhetetlenség gondolata végig jelen volt a keresztyén egyház több mint 2000 éves történetében. Azért, mert az egyházban valami explicite nem volt kimondva, implicite mindig is hitének részét képezhette. Mi (Az Evangelikál Csoport Egyesület tagsága és a velünk szimpatizálók jó része), akik valljuk a tévedhetetlenséget, azt állítjuk, hogy mindig is így tekintettek a Bibliára. Azok, akik elutasítják a tévedhetetlenséget, ezt tagadják.
Fajsúlyos bizonyítékokat lehet felhozni amellett, hogy a tévedhetetlenség – még akkor is, ha magát a fogalmat nem használták – mindig is jelen volt az egyházban (lásd https://www.evangelikalcsoport.hu/2017/08/13/a-biblia-tevedhetetlensegenek-tortenete/). Egyébként az 1646-ban íródott Westminsteri Hitvallás is hitet tesz amellett, hogy a Szentírás hibátlan (lásd I/5. rész a Szentírásról: “Mégis a mi teljes meggyőződésünk és bizonyosságunk a Szentírás tévedhetetlen igazsága és isteni autoritása felől…”). Szerintem ezt az érvet („korábban nem volt jelen az egyházban”) el kellene felejteni, mert ezt minden teológiai „műszóra” rá lehet húzni.
Ha már a melegkérdés a vitában előrejött: ugyanígy érvelnek bizonyos svájci reformátusok és német evangélikusok a történelmi hitvallásainkról, mámint hogy a homoszexuális életformával az égvilágon semmi baj nincs, mert „a II. Helvét Hitvallás (az MRE normatív hitvallási irata) és az Ágostai Hitvallás (MEE normatív hitvallási irata) nem ítéli el.” Ez nonszensz, mert tudjuk, hogy az egyház közel 2000 éven keresztül mit vallott ebben a kérdésben, és csak azért, mert nem adott közre egy óegyházi regulát a kérdés kapcsán (pl. „negyedik tesszaloniki zsinat a szodomitákról”), attól még így volt.

A Chicagói Nyilatkozat szerint a Szentírás tekintélye „károsodhat”?

Tamás vesszőparipája, hogy a Chicagói Nyilatkozat szerint a Szentírás tekintélye károsodhat. Miklós szerint ezt szubjektív értelemben érti a Chicagó, mármint hogy a tekintélye az emberek előtt károsodhat. Tamás erre azt válaszolja, hogy ez nem több, mint magyarázkodás, hiszen a Chicagó nem beszél objektív és szubjektív tekintélyről a Szentírással kapcsolatban. Ez „csak” Kodácsy Tamásnak probléma, mert én, e sorok írója, és sokan mások, amikor olvastuk a Chicagót, soha nem gondoltunk arra és nem „exegetáltuk” úgy a szövegét, hogy az a Szentírás objektív tekintélyének károsodását hirdeti. Vegyünk egy példát: ha valaki mást semmibe vesz, akkor ez nem azt jelenti, hogy objektíve nulla a másik tekintélye, hanem azt, hogy nem adja meg a másiknak kijáró tiszteletet. Amikor Pál azt mondja, hogy némelyek hamis Krisztust hirdetnek, akkor nem arra utal, hogy torzítják a megdicsőült Úr objektív tekintélyét, és ezért elkezd recsegni mennyei trónja, hanem arra, hogy hamissá teszik a Krisztusról szóló képet mások előtt. Számtalan olyan imperativus van az apostoli levelekben, amelyek felszólítják a hívőket arra, hogy őrizzék meg a rájuk bízott drága kincset, tanítást stb. Ennek – a megőrzésnek, az evangélium tisztasága védelmének – mandátumát Isten a kezünkbe, a követői kezébe adja, és nem ígéri azt, hogy villámot küld majd mindenkire, aki torzítja a tekintélyét, vagy az általa inspirált, ihletett Írás tekintélyét. Nem mondja az apostol, hogy „hagyjatok mindenkit össze-vissza beszélni, majd én korrigálom őket.” Amikor a korai egyházban a Krisztus kettős természetével kapcsolatos igazságot torzították, az egyház megszólalt, és mi utólag nem vetjük a szemükre, hogy a Krisztus kettős természetével kapcsolatos dogmával “zsebre akarták vágni” Krisztus kettős természetét, vagy hogy feleslegesen nyilatkoztak, hiszen elég lett volna azt hirdetni, hogy Krisztus tekintélye önmagától van.

Szentírás és hitelrontás

Érdemes ezen a ponton utána nézni annak, hogy a köznyelvben mire utalunk, amikor hitelrontásról, vagy tekintély-rombolásról beszélünk. Például lehet a bíróságok tekintélyét rombolni, jóllehet a bíróságok objektív tekintélye nem sérül – csak az ember bírósághoz való hozzáállása. Hasonló dolgot fejezünk ki a rágalmazás és a becsületsértés fogalmával is. A rágalmazás akkor valósul meg, ha valaki más előtt a becsület csorbítására alkalmas tényt állít, híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ valakiről. Ha és amennyiben a Szentírás azt állítja magáról, hogy mindig igazat mond – tehát tévedhetetlen –, akkor, ha valaki azt állítja, hogy téved, a tényeknek nem megfelelő, hamis dolgot állít, tehát rombolja mások előtt a Szentírás tekintélyét, rágalmazza. Ez ilyen egyszerű. 

Grammatikai-történeti exegézis

Tamás az előadása alatt kivetítette a Chicagói Nyilatkozat 18. cikkelyének megvalló részét: “Megvalljuk, hogy a Szentírás szövegét grammatikai-történelmi (nyelvtani-történeti) exegézissel kell magyarázni, számításba véve irodalmi formáit és eszközeit, továbbá azt, hogy a Szentírásnak kell a Szentírást magyaráznia.” Ezután feltette a következő kérdést: Milyen alapon ír elő egyetlen Biblia-értelmezést a Nyilatkozat – miért nem tekinti legitimnek a szó szerinti értelmezést? Tamás kérdése egy félreértésre enged következtetni. R. C. Sproul a Nyilatkozat magyarázatában a következőképpen kommentálja az idézett passzust: “ahogy a név is sugalmazza, ez a módszer nemcsak az irodalmi formákra összepontosítja a figyelmet, hanem azokra a nyelvtani szerkezetekre és történelmi összefüggésekre is, amelyekben íródott a Szentírás. Az írott állítások valamilyenfajta nyelvtani szerkezet keretében maradtak ránk. A költészetnek ugyanúgy vannak bizonyos szerkezeti szabályai, mint az üzleti leveleknek. A Szentírással való foglalkozáskor fontos ismerni a különbséget egy közvetlen tárgy és egy főnévi állítmány vagy melléknévi állítmány között. Nemcsak saját nyelvünk nyelvtanának ismerete fontos, hanem hasznos ismerni a héber és a görög nyelvtan bizonyos sajátosságait is. (….) A történelmi analízis magában foglalja a környezet és a helyzet ismeretének kikutatását, amelyben íródtak a Biblia könyvei. Ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megértsük, mit akart a Biblia mondani a maga történelmi összefüggésében. (…) A könyvek szerzőségének, keletkezésének és címzettjeinek kérdése fontosak az egyes könyvek világos megértéséhez. Ha tudjuk, hogy ki, kinek, milyen körülmények között, a történelemnek mely szakaszában írt egy könyvet, ez az információ nagymértékben megkönnyíti megértését.” (R.C. Sproul: A Szentírás megismerése / A tévedhetetlenség magyarázata, 63-65.) Ezen kívül Sproul hangsúlyozza a hit analógiájának, a Biblia szó szerinti értelmezésének (lásd Luther sensus literalis), a hiberboláknak, a metaforáknak, a forráskritikának stb. jelentőségét. (51-69.)
A nyelvtani-történeti módszer tehát nem valamiféle fundamentalista “hentesbárd” módszer, hanem „tiszteletteljes” vizsgálata a szövegeknek műfajuknak megfelelően. Magyar nyelven is megjelent már egy hasonló szemléletű könyv, lásd Gerhard Maier (az EKD egykori württembergi tartományi püspöke): „A történeti-kritikai módszer vége” (https://www.harmat.hu/uzlet/a-tortenet-kritikai-modszer-vege/). Az egyik legjobb és legaktuálisabb német nyelvű kommentársorozat (Historisch-Theologische Auslegung) is hasonló kritériumokkal vizsgálja a szöveget. (lásd https://www.tvg-theologie.de/produktreihen/bibelwissenschaften/historisch-theologische-auslegung-hta/).
Tamásnak az az érve biztos nem állja meg a helyét, hogy a Chicagó CSAK EGY értelmezéshez köti a helyes írásmagyarázatot. A tévedhetetlenség nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanazt gondolja minden exegetikai vagy teológiai kérdésben – lásd az evangéliumi világon belüli diverzitást: arminiánusok, kálvinisták, szövetségteológusok és diszpenzacionalisták és még kismillió szín ezen a palettán. Miklós ugyan behozta a hatnapos teremtést (bár így fogalmaz: „Ha a Biblia ezt vallja…, akkor”), de köztudott, hogy a Chicagót elfogadó teológusok között többféle modell létezik a Gen 1 értelmezésére vonatkozóan, és sok egyéb bibliai passzusra vonatkozóan is.

Tim Keller rövid válasza

Zárásképp annyit, hogy Keller egy beszélgetésben kiválóan rámutatott arra, hogy mennyire faramuci elválasztani egymástól a Szentírás tekintélyét és annak tévedhetetlenségét: 

“Csak úgy mondom: semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik “laikus” hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: “mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki megértené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.”