A bibliai tévedhetetlenség tantétele és annak relevanciája, I. rész – a bibliai tévedhetetlenség körüli 20. századi viták és a Chicagói Nyilatkozat

Többször és többféle módon írtunk már a Szentírás tévedhetetlenségének tantételéről (itt, itt, itt és itt)  a tévedhetetlenséggel kapcsolatos mindhárom nyilatkozat pedig megtalálható honlapunkon (itt, itt és itt) a saját fordításunkban. A téma olyannyira fontos számunkra, hogy közösségünk, az Evangelikál Csoport Egyesület testületi szinten is elfogadja a Biblia tévedhetetlenségéről szóló Chicagói nyilatkozatot, sőt az azzal való azonosulást elvárja mind az egyesületünkbe, mind az annak Facebook-csoportjába belépni szándékozóktól. Tisztában vagyunk vele, hogy ezt a hozzáállást sokan felesleges csökönyösségnek titulálják, és a protestáns – dehonesztáló értelemben vett – „fundamentalizmus” egyik ismertetőjegyének tartják. Mi a magunk részéről viszont úgy véljük, hogy a reformátorok, a reformátori hitvallások által olyannyira hangsúlyozott sola Scriptura tanhoz való kompromisszumok nélküli ragaszkodás záloga manapság épp a bibliai tévedhetetlenség megvallása. Ebből a szempontból mindegy, hogy milyen fogalmakat használunk, a lényeg a szó által kifejezett tartalom. Ezért most, a reformáció 506. évfordulóján épp a tévedhetetlenség melletti kiállást tartjuk lényegesnek újra hangsúlyozni.

Ez már csak azért is fontos, mert a nyugat-európai és az észak-amerikai fősodratú keresztyén felekezetek progresszív üzeneteivel egyre inkább operáló hazai keresztyénség egyes képviselői részéről is újra és újra elhangoznak különféle kritikák a tévedhetetlenséggel szemben, sőt sajnos sokszor még a moderáltabb vagy a nemzetközi trendek terén kevésbé tájékozott evangéliumi keresztyének részéről is.

A tévedhetetlenséggel kapcsolatos viták kereszttüzében újfent felhívnánk a figyelmet arra a rettentően egyszerű, mégis sokatmondó tényre, hogy a Biblia tévedhetetlenségét deklaráló egyházi közösségek, teológiai társaságok mindmáig megőrizték teológiai és etikai integritásukat, míg azok az egyházi csoportosulások, amelyek kifejezetten elutasítják, a progresszió útján járnak már, vagy épp most készülnek arra az útra rálépni.

Mivel a Biblia tévedhetetlenségével szemben a hazai fakultás teológia szintjén általában csak leegyszerűsítő magyarázatokkal és téves állításokkal találkozhatunk (rendszerint csak korábbi állítások szó szerinti ismételgetése történik), azt sugallva, hogy a tévedhetetlenség megvallása kizárólag fundamentalista, pietista, teológiátlan, naiv hitű körök sajátja – megfeledkezve az angolszáz és a német evangéliumi fakultás teológia tévedhetetlenséggel kapcsolatos kiterjedt diskurzusáról és apológiájáról –, ezért most kisebb hiánypótlásra vállalkozunk. Ennek keretében közöljük Albert Mohler Jr.-nak, a Déli Baptista Teológiai Szeminárium elnökének a Five Views on Biblical Inerrancy(Zondervan, 2013) című vitakötetben publikált írása részletesebb összefoglalóját (az érdeklődők számára az egész kötet elolvasását ajánljuk), amely a bibliai tévedhetetlenség klasszikus nézetét mutatja be. Reményeink szerint világossá válik majd az olvasók számára is, hogy a bibliai tévedhetetlenség a biblikus alapozású evangéliumi keresztyénség egyik nélkülözhetetlen sarokpontja.

***

A Biblia isteni ihletettségének és tekintélyének megerősítése azóta áll az evangéliumi (értsd: evangelikál) teológia és hitmegélés középpontjában, mióta csak léteznek evangéliuminak nevezhető keresztyének. Maga a reformáció is a Szentírás legfőbb tekintélyének kinyilvánításából és a Biblia igazságtartalmába vetett abszolút bizalomból született. Azzal, hogy az evangéliumi keresztyének megerősítették, hogy a Biblia egészében és részleteit tekintve is kizárólag csak Isten által „kilehelt” igazságot tartalmaz, és semmi mást, egyszerűen csak megerősítették azt, amit az egyetemes egyház mindig is vallott: amikor a Biblia beszél, akkor Isten beszél.

A tévedhetetlenség központi szerepe az evangéliumi keresztyénség mint mozgalom alapvető jellemzője, amelyet olyan, széles körű konszenzussal elfogadott dokumentumok is igazolnak, mint a Chicagói nyilatkozat a Biblia tévedhetetlenségéről (The Chicago Statement on Biblical Inerrancy), valamint az a tény is, hogy az Evangéliumi Teológiai Társaság (Evangelical Theological Society) megalakulása óta megköveteli tagjaitól a Szentírás tévedhetetlenségének elfogadását. A társaság nyilatkozata világosan és tömören fejezi ki, hogy miről szól a tévedhetetlenség: „Kizárólag a Biblia – a Biblia egésze – Isten írott Igéje, és ezért tévedhetetlen az autográf szövegeit illetően.”

Mindazonáltal a Szentírás tévedhetetlenségét nem fogadta el általánosan mindenki a magukat evangéliumi keresztyénként aposztrofálók közül. Például még egy olyan nagyságrendű teológus, mint a baptista Carl F. Henry is amellett érvelt, hogy a tévedhetetlenséget inkább az evangéliumi teológiai következetesség követelményének kellene tekinteni, mintsem az evangéliumi integritás próbakövének. (Lásd: Henry, Carl F. H.: Evangelicals in Search of Identity.Word Books, 1976. 32–33. o.)

Mások, mint például Carl Pinnock, bár tudományos tevékenységük korai időszakaiban kiálltak a tévedhetetlenség mellett, később éles fordulatot vettek, és olyan kiáltványokat fogalmaztak meg, amelyekben az evangéliumi keresztyéneket e tan elvetésére szólították fel. (Pinnock, Clark: A Defense of Biblical Infallibility. P&R, 1967; Biblical Revelation. The Foundation of Christian Theology. Moody, Chicago, 1971.)

Az utóbbi időben egyesek arra figyelmeztetnek, hogy a Szentírás tévedhetetlenségének konzekvens felvállalása valamiféle intellektuális katasztrófához vezet az evangéliumi mozgalmon belül. Megint mások arra panaszkodnak, hogy ez a fogalom a legjobb esetben is zavaró és lényegénél fogva megosztó. Roger Olson, a Baylor Egyetem Truett Teológiai Szemináriumának munkatársa úgy érvelt, hogy a tévedhetetlenség „sibbóletté” vált – egyfajta lakmuszpapírrá –, amelyet egyesek arra használnak, hogy kirekesszenek másokat, ahelyett, hogy hiteles keresztyéneket Isten imádatára és a róla szóló tanúságtételre ösztönöznének. (Olson, Roger: Why „Inerrancy” Doesn’t Matter. The Baptist Standard,2006. március 2. https://www.baptiststandard.com/archives/2006-archives/second-opinion-why-inerrancy-doesnt-matter/. Megtekintés: 2023. október 28.)

A Biblia tévedhetetlenségének megerősítése soha nem volt még olyan lényeges az evangéliumiság mint mozgalom és mint élő teológiai-kegyességi hagyomány számára, mint manapság. A Szentírás tévedhetetlensége döntő fontosságú ahhoz, hogy a sajátos evangéliumi tanúságtétel a jövőben is fennmaradjon. Tévedhetetlenség nélkül az evangéliumi mozgalom elkerülhetetlenül szét fog esni, homályossá válik az általa vallott tanrendszer, és egyre inkább zavarossá lesz üzenetének természetét és tekintélyét illetően. Ugyanolyan egyértelműségre van szükség ezen a téren, mint amikor az evangéliumiak először próbáltak egy olyan teológiai és szellemi pályát kijelölni, amely egyszerre kerülné el a fővonalbeli protestantizmus liberalizmusát és a szekuláris eszmékhez történő teológiai alkalmazkodását, valamint a fundamentalizmus szeparatizmusát.

Azoknak, akik megerősítenék a Biblia ihletettségét és tekintélyét, világossá kell tenniük, hogy ez a hozzáállás milyen mértékben érvényesül a gyakorlatban: valóban hisszük-e, hogy Isten „lehelte ki”, ihlette a Szentírás minden egyes szavát? Hisszük-e, hogy a Szentírás mint Isten írott szava osztozik Isten önnön tökéletességében és igazságában? Hisszük-e, hogy amikor a Biblia „beszél”, akkor maga Isten szól? Önvizsgálatra van szükségünk a tekintetben, hogy fenntartás nélkül valljuk-e a Szentírás tévedhetetlenségét.

Ha ez a hozzáállás hiányzik, akkor nekünk kell meghatároznunk, hogy a Szentírás mely szövegei osztoznak Isten tulajdonságaiban – tökéletességében –, már ha egyáltalán léteznek ilyen részei a Szentírásnak. Emberi mércével fogjuk eldönteni, hogy mely szövegek isteni tekintélyűek – mely szövegrészekben lehet megbízni. Így vagy úgy, de mi fogjuk eldönteni, hogy Isten mely passzusokon keresztül szólíthat meg minket.

Az evangéliumiság nem maradhat fenn a bibliai tévedhetetlenség határozott és hiánytalan érvényesítése nélkül. Tekintettel a késő modern-posztmodern nyomására, amely egyre ellenségesebbé válik a teológiai abszolútumok igazságigényével szemben, sajnos alig van alapja annak a reménynek, hogy az evangéliumiak megmaradhatnak jellegzetesen evangéliumi hitű hívőknek a Biblia tévedhetetlensége mellett való elvi elkötelezettség nélkül.

Ezen túlmenően a tévedhetetlenségre úgy kell tekinteni, mint ami az egyház életének szükséges és szerves része – lényeges az igehirdetés tekintélyének és a keresztyén élet integritásának a biztosításához. A Szentírás megbízhatósága és igazságtartalma iránti teljes elkötelezettség nélkül az egyház meghatározó tekintély nélkül marad, és elveszti az abba vetett alapvető bizalmát, hogy képes meghallani Isten szavát. Az igehirdetők-lelkipásztorok nem fognak bízni az ige tekintélyében és igazságtartalmában, amelynek hirdetésére és tanítására felhatalmazást kaptak. Ez nem valamiféle elméleti-homiletikai kérdés. Élet-halál kérdés, hogy a prédikátor rendelkezik-e olyan hiteles és tekintéllyel bíró igei üzenettel, amelyet hirdethet az iránymutatásra és az útmutatásra szoruló embereknek.

A hermeneutikai nihilizmusból és a metafizikai antirealizmusból való kiutat a kijelentés tantétele jelenti. A kijelentés evangéliumi, bibliai tanításának segítségével vagyunk képesek kitörni ebből az ismeretelméleti zsákutcából. Nem igaz, hogy ez is valamiféle modernista alapvetés. Ez nem racionalizmus. Ez annak megértése, hogy Isten észszerű módon, számunkra érthető nyelven szólt hozzánk, és a kijelentés ajándékát adta nekünk, amely nem más, mint az ő akaratlagos, személyes önfeltárulkozása.

Bár sokan már korábban is azt sugallták, hogy a tévedhetetlenség kérdése túlságosan összetett ahhoz, hogy egyszerű alternatívákra lehessen redukálni, végül mindig leegyszerűsödnek a választási lehetőségek. Vagy megerősítjük a Biblia – annak egészét és az egyes részleteit is magában foglaló – igazságát, vagy pedig elismerjük, hogy legalábbis egyes részei kevésbé igazak és megbízhatóak.

J. I. Packer, a hajdani ikonikus evangéliumi lelkész-teológus „harmincéves háborúként” emlegette az evangéliumi mozgalmon belül 1955 és 1985 között lefolytatott, tévedhetetlenséggel kapcsolatos vitát. (Packer, J. I.: The Thirty Years’ War. The Doctrine of Holy Scripture. In: Practical Theology and the Ministry of the Church, 1952–1984. Essays in Honor of Edmund P. Clowney. P&R, 1990. 25–46. o.) Éppen ez a vita a bizonyíték arra, hogy a kérdés még mindig nem jutott nyugvópontra, és hogy a teljes tévedhetetlenség felvállalásáért folytatott küzdelem a mai napig tart.

Packer a következőképpen nyilatkozott a kérdésről: „A bibliai tekintélyt módszertanilag a legalapvetőbb kérdésnek tekintem. Nem csupán a felekezeti ortodoxia, a teológiai bizonyosság, az evangéliumi integritás, az ismeretelméleti józanság vagy a dehumanizáló racionalizmusok ellen küzdöttem. Sokkal inkább a Szentírás megerősítése és védelme volt az elsődleges célom a lelkipásztori és evangelizációs szolgálat, a laikusok istenfélelme, az egyház éretté válása és a lelki megújulás érdekében.” (Uo. 25. o.)

Vajon a bibliai tekintélynek ez a megerősítése megkövetelte-e a tévedhetetlenség megvallását is? Egy 1966-ban a Massachusetts állambeli Wenhamben rendezett, több nemzet evangéliumi teológusaiból álló zárt körű összejövetel megalapozta azt az evangéliumi mozgalmon belüli vitát, amely még ma is tart. Ezen a találkozón világossá vált, hogy néhány jelen lévő evangéliumi tudósnak komoly fenntartásai vannak a tévedhetetlenség fogalmával szemben. Évekkel később Carl F. Henry így emlékezett vissza erre az eseményre: az 1966-os Wenhami Bibliakonferencia résztvevői közül senki sem erősítette meg, hogy a Szentírás tévedhet is akár, és senki sem állt ki amellett, hogy a Szentírásnak ez a nézete – az, hogy a Szentírás tartalmazhat hibákat – az egyház Szentírással kapcsolatos történelmi nézete. Más szóval, önmagában az, hogy valaki nem áll ki a tévedhetetlenség mellett, még nem jelenti azt, hogy azt gondolná, a Biblia tartalmazhat tévedéseket és hibákat. Ezen az összejövetelen Henry szerint egyszerűen nem ez állt a fókuszban. Ugyanakkor szerinte a tévedhetetlenség melletti elköteleződés elmulasztása megnyitotta az utat azon engedmények előtt, amelyek a ma tapasztalható tanbéli és kegyességi bizonytalansághoz vezettek. Henry szerint az az állítás, hogy a keresztyén tanúságtételt nem a tévedhetetlenség megvallásával kell kezdeni, nem jelenti feltétlenül azt, hogy tagadnánk a fontosságát. Nem, hiszen a tévedhetetlenség a keresztyén apologetika szerves része, amely az evangéliumi teológiát a maga teljességében mutatja be. Az, hogy úgy próbálunk kitartani a Szentírás tekintélye mellett, hogy közben fenntartjuk, hogy a Szentírás tévedéseket is tartalmazhat – mondja Henry –, tragikus módon erodálta teológiai energiáinkat, és ugyanolyan eredménytelen, mintha azokat egyszerűen a tévedhetetlenségre korlátoznánk. (Henry, Carl F. H.: God, Revelation and Authority. 4. köt. God Who Speaks and Shows. Crossway, 1999. 366–367. o.]

Az Atlanti-óceán szemközti partján a vita már korábban kirobbant. 1957-ben Gabriel Hebert tulajdonképpen kesztyűt dobott a másik félnek Fundamentalism and the Church of God című művével (SCM Press, 1957). Könyvében Hebert azzal vádolta a brit evangéliumiakat, hogy lényegében egy, a bálványimádással egyenértékű nézetet vallanak a Szentírás igazságáról és tekintélyéről. Nemcsak a tévedhetetlenséget utasította el, hanem a Biblia igazságtartalmának bármiféle megerősítését is. Packer erre egy előadás-sorozattal válaszolt, amely a rákövetkező évben már meg is jelent egy önálló kötetben „Fundamentalism” and the Word of God címmel. Packer álláspontja egyértelmű volt, és a brit evangéliumiság főáramát képviselte. A Bibliát – mondta Packer – szóról szóra Isten adta, üzenete szerves egység, Isten tévedhetetlen igéje, Krisztusra összpontosító igazságok szövevénye, amelyet – feltételezve a benső harmóniáját – természetes módon kell olvasni és értelmezni, és jelentését csak azok érthetik meg, akik azt alázatosan keresik, és örömmel elfogadják a Szentlélek segítségét. (Packer, J. I.: „Fundamentalism” and the Word of God. Inter-Varsity Fellowship, 1958.)

Visszakanyarodva az Egyesült Államokba, a Fuller Teológiai Szeminárium, az úgynevezett „új evangelikalizmus” néven ismertté vált mozgalom egyik zászlóshajója a hetvenes években felülvizsgálta hitvallási nyilatkozatát, miután egy több mint egy évtizedig tartó heves vita folyt az iskola tantestülete, kuratóriuma és öregdiákjai között. A hitvallás korábbi változata a következőket mondta ki: „Az Ó- és Újszövetség kánonját alkotó könyvek eredeti formájukban teljes mértékben ihletettek és minden tévedéstől mentesek mind egészben, mind részleteiket tekintve. Ezek a könyvek alkotják Isten igéjét, a hit és gyakorlat tévedhetetlen szabályát.” (Marsden, George M.: Reforming Fundamentalism. Fuller Seminary and the New Evangelicalism. Eerdmans, Grand Rapids, 1987. 113. o.) 1972-ben a szeminárium új nyilatkozatot fogadott el, amely már másképp fogalmazott: „A Szentírás ennek az isteni önkinyilatkoztatásnak lényeges része és hiteles feljegyzése. Az Ó- és az Újszövetség minden könyve, amely isteni ihletés által adatott, Isten írott szava, a hit és a gyakorlat egyetlen tévedhetetlen szabálya. A szövegkörnyezetüknek és a céljuknak megfelelően kell értelmezni őket, tiszteletteljes engedelmességgel az Úrnak, aki élő erővel szól általuk.” (Statement of Faith. Fuller,http://www.fuller.edu/About/Mission_and_Values/Statement_of_Faith/. Megtekintés: 2023. október 28.)

Nyilvánvaló, hogy az új nyilatkozatot azért fogalmazták meg, hogy azokhoz az álláspontokhoz közelítsen, amelyek nem erősítik meg a teljes Szentírás tévedhetetlenségét. A Fuller szeminárium számára nem jelentett normatív követelményt a teljes igei ihletettség és tévedhetetlenség. A tévedhetetlenség kérdése körüli viták 1976-ban érték el csúcspontjukat – ezt az évet a Newsweek magazin az evangéliumiak évének nyilvánította. Harold Lindsell, a Fuller tanári karának egykori tagja és a Christianity Today szerkesztője széles körű kritikát fogalmazott meg a Fuller Teológiai Szeminárium, a Déli Baptista Szövetség és más evangéliumi intézmények ellen, amelyek elhagyták vagy kikezdték a Szentírás tévedhetetlenségének tantételét. Lindsell támadása kissé hatásvadászra és ellentmondásosra sikeredett, de álláspontja mégiscsak széles körben ismertté vált. Henry a következőképpen jellemezte Lindsell nézetét: „Lindsellnek minden bizonnyal igaza van, amikor kijelenti, hogy »a bibliai tévedhetetlenség tana az apostolok óta normatív. Csak az elmúlt másfél évszázadban váltak a tévedhetetlenség ellenzői […] meghatározó erővé a keresztyénségben«.” (Henry, Carl F. H.: God, Revelation, and Authority. 1. köt. God Who Speaks and Shows. Preliminary Considerations. Crossway, 1999. 367. o.)

A kérdés jelentősége egyre csak nőtt a hetvenes években, az igazi csúcspontot azonban a Bibliai Tévedhetetlenség Nemzetközi Tanácsának (International Council of Biblical Inerrancy, ICBI) a megalakulása és e csoportosulás legnagyobb eredményének számító nyilatkozat megfogalmazása (Chicagói nyilatkozat a bibliai tévedhetetlenségről)jelentette. A szervezet céljai kezdettől fogva ismertek voltak: annak az igazságnak a deklarálása és kimondása, hogy a Biblia teljes tévedhetetlensége mindig is az evangéliumiság központi tételének számított, és az is marad. Az ICBI vezetői saját bevallásuk szerint arra törekedtek, hogy ellensúlyozzák az ettől a tanbéli alaptól való eltávolodást az evangéliumi mozgalmon belül, valamint e tantétel más mozgalmak általi nyílt tagadását.

Ennek érdekében a mozgalom vezetői 1978. október 26–28. között csúcstalálkozót tartottak a chicagói O’Hare nemzetközi reptér közelében, ahová jól ismert evangéliumi teológusokat hívtak meg. A jelen lévő 268 személy közül 240, azaz a résztvevők elsöprő többsége megszavazta a Chicagói nyilatkozatot. Ez a 240 személy megerősítette a Biblia teljes tévedhetetlenségének meghatározását: „A Szentírás teljesen és szó szerint Istentől adott volta alapján hiba vagy tévedés nélküli minden tanításában; mind abban, amit kijelent Isten tetteiről a teremtésben, a világtörténelem eseményeiről és saját irodalmi eredetéről, mind az egyéni életekben tapasztalható, mind az Isten üdvözítő kegyelméről szóló bizonyságtételében.” (Összefoglaló nyilatkozat, 4. pont. In: Sproul, R. C.: A tévedhetetlenség magyarázata. KIA, 2017. 207. o.)

A Chicagói nyilatkozat három részből áll: egy összefoglaló nyilatkozatból, kijelentő és elutasító cikkelyekből – szám szerint 19-ből – és egy kísérő magyarázatból. Előszavában figyelmezteti az olvasót: „A Szentírástól hitben vagy életvitelben való eltévelyedés Mesterünk iránti hűtlenséget jelent. A Szentírás teljes igazának és megbízhatóságának elismerése lényeges az Írás tekintélyének teljes megértéséhez és az arról szóló hitvalláshoz.” Ezután a tanács kijelentette, hogy a nyilatkozat „újra megerősíti a Szentírás ezen tévedhetetlenségét, érthetővé téve a róla szóló felfogásunkat és tiltva annak elutasítását”.

A nyilatkozat előbb idézett rövid összefoglalása megállapítja, hogy „a Szentírás tekintélye elkerülhetetlenül meggyengül, ha a teljes isteni tévedhetetlenség bármilyen módon korlátozódik, vagy azt nem veszik figyelembe, vagy egy olyan igazságszemléletre vonatkoztatják, amely ellentétes a Biblia szemléletével.” (Összefoglaló nyilatkozat, 5. pont.)

A bibliai tévedhetetlenségéről szóló chicagói nyilatkozat továbbra is a tévedhetetlenség úgymond kvintesszenciális kifejeződése, és annak világos nyelvezete továbbra is alapvető fontosságú az evangéliumiság és a keresztyén egyház épségének a megőrzéséhez.