Mit taníthat nekünk a korai egyház a koronavírus kapcsán?

2020. márc. 17.

2020. MÁRCIUS 12. | MOSES Y. LEE (fordította: Tóth Krisztián)

Eredeti cikk forrása: https://www.thegospelcoalition.org/article/what-early-church-teach-coronavirus/

A korai egyház számára nem voltak ismeretlenek a járványok, fertőzések és az ezekből fakadó tömeges hisztériák. Valójában mind a keresztyén, mind a nem keresztyén beszámolók szerint is az egyház korai időszaka robbanásszerű növekedésének egyik fő katalizátora az volt, hogy a keresztyének miként “navigáltak” a betegségben, a szenvedésben és a halálban. Az egyház magatartása olyan erős benyomást tett a római társadalomra, hogy még a pogány római császárok is panaszkodtak saját papjaiknak a hívők csökkenő száma miatt, mondván, nemsokára nekik kell majd “beszállni helyettük”.

Szóval mit tettek a keresztyének másképp, ami megrázta a Római Birodalmat? Valamint, mit taníthat nekünk a korai egyház a koronavírus fényében?

Nem keresztyén válasz a járványokra

Kr.u. 249–262 között a nyugati civilizációt a történelem egyik leghalálosabb világjárványa pusztította. Noha a fertőzés pontos oka nem egyértelmű, Róma városának statisztikái szerint az elterjedésének csúcspontjában naponta körülbelül 5000 ember vesztette életét. Az egyik szemtanú, Dionysius Alexandrinus püspök azt írta, hogy bár a járvány nem tett megkülönböztetést a keresztyének és a nem keresztyének között, „hatása nagyban a [nem-keresztyénekre] nyilvánult meg”. [1] Megfigyelve a járványra adott keresztyén és a nem keresztyén válaszok közötti különbséget, ezt mondja az alexandriai püspök a nem keresztyénekről:

„A betegség első megjelenésekor elhúzódtak a szenvedőktől és elmenekültek szeretteiktől, az utakra dobták ki őket, mielőtt meghaltak volna, és az el nem temetett holttesteket szemétként kezelték, remélve, hogy ezzel megakadályozzák a halálos betegség terjedését és terjesztését; de azáltal, amit tettek, vagy tehettek a megmenekülés nehéznek bizonyult.”

A nem keresztyének beszámolók megerősítik ezt az felfogást. Egy évszázaddal később Julianus császár a járványt követően megpróbálta megfékezni a keresztyénség növekedését, és kampányt vezetett be pogány jótékonysági szervezetek létrehozására, amelyek a keresztyének munkáját voltak hivatottak “másolni” a birodalmában. Egy Kr.u. 362-es levelében a császár azt kifogásolta, hogy a hellenistáknak követniük kellett a keresztyéneket erényeikben, és a keresztyénség közelmúltbeli növekedése kapcsán olyan szemrehányásokat tettek, hogy „idegenek iránt jóindulatúak, gondoskodnak a halottak sírjairól és – a betegek – életének állítólagos szentségéről”. [2] Máshol írta: „Mert szégyenteljes ez. . . a könyörtelen galileaiak [keresztyének] nemcsak saját szegényeiket, hanem a mieinket is támogatják.”

Noha Julianus megkérdőjelezte a keresztyének motivációit, a római jótékonysági szervezetek iránti zavara megerősíti, hogy a pogány erőfeszítések nagymértékben elmaradtak a betegek és szegények kiszolgálásának keresztyén normáitól, különösen a járványok idején. Rodney Stark szerint ez azért van, mert „mindazokhoz a keresztyén gyakorlatokhoz, amelyekre [Julianus] felhívta a pogány papokat, hogy illeszkedjenek, kevés reakció vagy egyáltalán semmilyen válasz nem érkezett, mert nem voltak sem doktrinális alapok sem hagyományos gyakorlatok, amelyekre építkezhettek volna.” [3]

Keresztyén válasz a járványokra

Ha a járványok nem keresztyén válaszát önvédelemmel, önfenntartással és a betegek mindenáron való elkerülésével jellemeztük, akkor – látnunk kell, hogy – a keresztyén válasz ellentétes volt. Dionysius szerint a járványok „iskolapadként és próba gyanánt” szolgáltak a keresztyéneknek. [4] Annak részletes ismertetésében, hogy a keresztyének hogyan reagáltak a járványra Alexandriában, azt írja, hogy „a legjobbak” tisztelettel szolgálták a betegeket mindaddig, amíg ők maguk meg nem kapták a betegséget és bele nem haltak:

„A keresztyén testvérek többsége korlátlan szeretetet és hűséget tanúsított, soha nem kímélve magukat és csak egymásra gondoltak. A veszélyt figyelmen kívül hagyva ápolták a betegeket, minden igényüket kielégítve és Krisztusban szolgálva nekik, és velük együtt higgadtan engedték el életüket; mivel mások által megfertőződtek a kórral, magukra vonva felebarátaik betegségét, majd derűsen fogadták fájdalmaikat.”

Hasonlóképpen, Pontius életrajza Cyprianusról, Karthágó püspökéről bemutatja, hogy a püspök emlékeztette a hívőket, hogy járvány során nemcsak keresztyén társaik felé, hanem a nem keresztyének felé is szolgáljanak: [5]

„Nincs semmi figyelemre méltó, ha pusztán a saját embereink felé fordulunk a szeretet kellő figyelmével, de tökéletesebb lehet, ha valaki többet tesz, így a pogány emberek vagy polgárok felé, ahogy a gonoszt jóval legyőzi, és irgalmas kedvességet gyakorol, amint Isten is szerette/szereti az ellenségeit. . . . Így a jót minden emberen megtegyétek, nemcsak a hitben egy háztartásban előkön (testvéreiteken).”

Ennek a szolgálatnak kettős hatása volt: (1) A keresztyének áldozat a többi hívő felé megdöbbentette a hitetlen világot, ami olyan testvéri szeretetről tanúskodott, amit még soha nem láttak. „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (János 13:35), és (2) a keresztyének által hozott nem keresztyénekre irányuló áldozat a korai gyülekezetben exponenciális növekedés hozott, mert a nem keresztyén túlélők, akik keresztyén szomszédaik gondozásában részesültek, tömegesen megtértek.

Keresztyén válasz a koronavírusra

Miközben továbbra is küszködünk azzal, hogyan reagáljunk az aktuális, jelenlegi koronavírusra, vegyük figyelembe, hogy a nem keresztyének hangsúlyozták az önmegőrzést (önfenntartást) a Római Birodalomban, míg a korai egyház a félelem nélküli áldozatos szolgálatot hangsúlyozta. Míg a nem keresztyének elmenekültek a járványoktól és elhagyták beteg szeretteiket, mivel féltek az ismeretlentől, a keresztyének pont a járványok gócpontjaiba vonultak és mind a keresztyéneket, mind a nem keresztyéneket szolgálták, saját szenvedésükben lehetőségként tekintettek az evangélium terjesztésére, mely Krisztushoz hasonló szeretet modelljeként funkcionálhat.

Hogyan valósíthatjuk meg ezt – vagy hasonló – magatartást a COVID-19 vírussal szembesülve? Elkülöníthetjük magunkat a világtól abban, hogy miként reagálunk a növekvő járványra? Kezdjük talán azzal, hogy ellenállunk a társadalom különféle szegmenseiben a pánikhoz vezető félelemnek – ehelyett békét és nyugalmat “modellezünk” a körülöttünk lévő növekvő szorongás közepette. Talán úgy döntünk, hogy pártfogolunk helyi vállalkozásokat, amelyeket mások elkerülnek a félelem-alapú sztereotípiák miatt. Arra is törekedhetünk, hogy önfeláldozóan szolgáljuk szomszédainkat azzal, hogy körültekintően betartjuk az egészségügyi szakemberek tanácsát a betegség terjedésének lassítása érdekében. Saját egészségünk helyett és mellett inkább a szélesebb közösség, különösen a legsebezhetőbb állampolgárok egészségét is szem előtt kell tartanunk, óvatosan és elővigyázatosan járva anélkül, hogy állandósítanánk a félelem, a hisztéria vagy a téves információ (álhírek) áramlását. Ez költségeket jelenthet számunkra: utazásaink vagy a tervezett események lemondását, vagy akár az önként vállalt karantént is, ha úgy gondoljuk, hogy indokolt, de ezeket a költségeket, „kiadásokat” és bármilyen árat amit fizetnünk kell, örömmel fogadjuk! [6]

„Más emberek nem gondolnák, hogy ez az “ünnep” ideje” – mondta Dionysius korának járványa kapcsán. „[De] eltekintve a szorongattatás idejétől, ez elképzelhetetlen öröm ideje.” Egyértelművé téve, Dionysius nem a járványok nyomán kialakuló halált és szenvedést ünnepelte. Sokkal inkább örült annak a lehetőségnek, hogy az ilyen és ehhez hasonló fennálló körülmények a hitünk kipróbálására adattak – szomszédaink felé szolgálhatunk gyakorlati szeretettel és az evangélium reménységét szóban és tettekben is megoszthatjuk, komoly félelmekkel teljes időszakok idején.

Kapcsolódó cikk: Válasz a világjárványokra: 4 lecke az egyháztörténetből