A bibliai tévedhetetlenség tantétele és annak relevanciája, II. rész – a bibliai tévedhetetlenség körüli 20. századi viták és a Chicagói Nyilatkozat

Az alábbi, a Biblia tévedhetetlenségével kapcsolatos írás ifj. Albert Mohlernek, a Déli Baptista Teológiai Szeminárium elnökének a Five Views on Biblical Inerrancy (Zondervan, 2013) című vitakötetben közölt tanulmánya részletes összefoglalása. A jelen cikk aktualitását a reformáció 506. évfordulója adja – részletesebben lásd az 1. részt.

A Szentírás tévedhetetlensége melletti érvek három forrásból eredeztethetők: magából a Bibliából, az egyház hagyományából és a Szentírásnak az egyházban betöltött szerepéből. Mindhárom forrás lényeges, és itt jól látszik, hogy a tévedhetetlenség melletti érvelés több síkon mozog.

Az első megállapítás az, hogy a Szentírás következetesen és kérlelhetetlen módon állítja magáról, hogy annak a tökéletes Istennek a tökéletes szava, aki minden egyes szavát ihlette. A Biblia átfogó módon foglalkozik az igazság témájával, és – sok mai érveléssel szemben – közvetlenül szól saját igazságáról, mégpedig annyira egyértelműen, hogy nem lehet relativizálni az igazság, a nyelv vagy a jelentés modern vagy posztmodern (vagy posztposztmodern) elméleteivel. A 2Pt 1,21-ben olvassuk: „…mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szóltak az Istentől küldött emberek.” Péter azt állítja, hogy a Szentírás minden ponton megbízható, és úgy határozza meg annak ihletettségét, hogy az – emberi szerzők közvetítésével – közvetlenül Istentől származik a Szentlélek közvetlen munkája által.

Itt muszáj leszögezni, hogy a Biblia tévedhetetlensége elválaszthatatlanul összefügg a Biblia ihletettségének sajátos értelmezésével. A tévedhetetlenség megköveteli a verbális inspirációt – azt, hogy Isten maga határozta meg a Szentírás minden egyes szavát a leírt szövegben. A bibliai tévedhetetlenség elutasítása általában a verbális (értsd: minden egyes szóra kiterjedő) ihletettség elutasításával jár. Ezért fogalmaz így a Chicagói nyilatkozat 6. cikkelye: „Megvalljuk, hogy az egész Szentírás, valamint annak minden egyes része egészen az eredeti szavak szintjéig isteni ihletés által adatott.” Szögezzük le azt is, hogy az ihletettségnek ez a nézete nem jelent isteni diktálást, mintha az emberi szerzők csak valamiféle titkári szerepre korlátozódnának. Éppen ellenkezőleg, a verbális inspiráció (pontosabban az inspiráció verbális-plenáris értelmezése) azt erősíti, hogy Isten a Szentlélek által szuverén módon felügyelte az emberi szerzők életét, és célirányosan használta fel saját egyéniségüket. A Szentlélek munkája által a Szentírás emberi szerzői szabadon írták le azt, amit a Szentlélek isteni ihletéssel sugalmazott nekik, így amikor a Szentírás beszél, akkor Isten beszél. Ugyanakkor „az isteni ihletés módja – jegyzi meg a nyilatkozat – nagyrészt rejtély marad számunkra” (7. cikkely).

A 2Tim 3,16-ban Pál azt állítja, hogy az egész Írás „Istentől ihletett” (szó szerint: „Isten által kilehelt”). Ennek a szövegnek a pontos fordítása azt mutatja, hogy a Biblia nem pusztán abban az értelemben „ihletett”, hogy a végeredményről felismerhető, hogy valamiféle magasabb rendű bölcsességet képvisel, hanem olyan értelemben is, hogy a teljes szöveget kifejezetten Isten „lehelte ki”.

B. B. Warfield jól alkalmazható meghatározást nyújt számunkra, amikor úgy fogalmaz, hogy a Biblia „orákulumkönyv”, mert ez jól kifejezi a Biblia eredetének és természetének természetfeletti aspektusát. Warfield rámutat, hogy a Biblia abban az értelemben Isten igéje, hogy bármit is mond, azt maga Isten mondja. Tehát nem olyan könyv, amelyben keresgélve-kutatva felfedezhetjük Isten szavát, hanem olyan, amelynek minden egyes részéhez ugyanazzal a mély bizalommal fordulhatunk, hiszen bármit is találunk benne, az Isten igéje. (Warfield, Benjamin B.:The Inspiration and Authority of the Bible. Presbyterian and Reformed, 1948. 119. o.)

Ahol a Zsidókhoz írt levél szerzője a Zsolt 95,7–11-et idézi, ott a következő mondattal vezeti be a szöveget: „…amint a Szentlélek mondja…” (Zsid 3,7) Az ApCsel 4,25-ben egy, a 2. zsoltárból vett idézet a következő szöveggel indul: „…te mondtad a Szentlélek által…” A Szentírás szavainak Isten szavaival való azonosítása itt és másutt is megtalálható a Szentírásban, magától értetődő tényként kezelik, védelmét nem tartják szükségesnek. A Róm 9,17-ben Pál azt írja: „Mert így szól az Írás a fáraóhoz…”, visszautalva a 2Móz 9,16-ra. A Róm 9,15-ben Pál azt írja: „…[Isten] így szól Mózeshez…”, a 2Móz 33,19-re utalva. Pál nyilvánvalóan úgy vélte, hogy a bibliai szöveg „hangja” és Isten „hangja” egy és ugyanaz, és mint ilyen felcserélhető az érvelésben. Mint leveleiből kiderül, elvárta, hogy a gondjaira bízott gyülekezetek elhiggyék, hogy a Szentírás Isten szava. Az 1Thessz 2,13-ban Pál elismerését fejezi ki azért, ahogyan a thesszalonikai gyülekezet fogadta az üzenetét: „…mi is szüntelenül hálát adunk Istennek, hogy amikor hallgattátok Isten általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.”

Mint Isten igéje a Szentírás Isten tekintélyét hordozza, és osztozik tökéletességében. Isten nem tud hazudni (Zsid 6,18), és ő maga állapítja meg saját, tökéletes igazságosságát (4Móz 23,19), hogy nem hazudik, és amit megígér, azt mindig teljesíti. Ha a Szentírás magának az Istennek a lehelete, akkor az Írás ihletettsége feltételezi és megköveteli, hogy hibátlan legyen. A Szentírás tehát közvetlen állítások egész sorozatát tartalmazza arról, hogy mint irat Isten saját tekintélyével bír, közvetlenül és természetfeletti módon Istentől ihletett, és megdönthetetlen módon Isten kijelentett, tökéletes igéje. A tévedhetetlenség és a csalatkozhatatlanság kifejezések tehát annak az összefoglaló megerősítései, amit a Szentírás önmagáról állít. A Biblia tévedhetetlenségének a megerősítése ezért nem jelent többet annál, amit sokrétű és következetes tanúságtételében maga a Biblia is állít.

Az Ószövetségre hivatkozva Jézus megerősíti, hogy az Írást nem lehet érvénytelenné tenni, illetve hogy a legkisebb parancsolatai sem múlnak el. Azt mondja, hogy míg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg az egész be nem teljesedik (Jn 10,34–35; Mt 5,17–20).

Azonban a Biblián túl a Biblia tévedhetetlenségének mint tannak a forrása még az egyháztörténet. A valóság az, hogy a tévedhetetlenség az egyház hite és magától értetődő teológiai „reflexe” volt a legutóbbi évszázadokig. A korábbi generációk is vitatkoztak már a Biblia helyes értelmezéséről, a Biblia relatív tekintélyéről és olyan kérdésekről, mint például a bibliafordítások ügye, de nem vitatkoztak arról, hogy vajon a Biblia tartalmazhat-e hibákat, vagy hogy egyáltalán hibás-e. A patrisztikus írók – az apostoli és az egyházatyák – allegorikus exegézist alkalmaztak, de sohasem állították, hogy akár csak egy apró hibát is találtak volna a Szentírásban. A reformátorok és a római egyház képviselői vitatkoztak ugyan arról, hogy melyik tekintély a végső döntőbíró a Szentírás értelmezésében, vagy kinek van egyáltalán joga értelmezni, de a protestánsok és a katolikusok mindvégig egyetértettek abban, hogy a Biblia bármiféle hibától mentes.

Visszatérve a tévedhetetlenséggel kapcsolatos új keletű vitákhoz: a Fuller Teológiai Szemináriumban a tévedhetetlenségről az 1970-es években folyó vitában Jack B. Rogers és Donald K. McKim azzal érvelt, hogy a tévedhetetlenség gondolata új keletű fejlemény, amely nagyrészt a modernitás természetfeletti-ellenességére adott válaszaként értelmezhető. Rogers és McKim azt állította, hogy a keresztyén teológia főáramlatai ugyan évszázadokon keresztül feltételezték a Biblia hibátlanságát, anélkül azonban, hogy megkövetelték volna a tévedhetetlenség explicit megvallását. (Ők különbséget tettek hibátlanság és tévedhetetlenség között.) Érvelésük pozitív visszhangra lelt az evangéliumi világ bizonyos köreiben – azoknál, akik történelmi érvek után kutattak a tévedhetetlenség elutasítására irányuló szándékuk alátámasztásaként. Ezt a törekvést azonban John D. Woodbridge döntően megcáfolta, kimutatva, hogy a tévedhetetlenség nem pusztán valamiféle feltételezett, ki nem mondott igazságként, hanem egyértelmű tényként realizálódott az egyháztörténet során. (Rogers, Jack B. – McKim, Donald K.: The Authority and Interpretation of the Bible. An Historical Approach. Harper and Row, 1979. Woodbridge, John D.: Biblical Authority. A Critique of the Rogers/McKim Proposal. Zondervan, 1982.)

Egy évtizeddel Rogers és McKim tézisének megjelenése után két vezető anglikán tudós arra tett kísérletet, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon a Biblia isteni ihletettségének a gondolatával. Anthony Hanson és Richard Hanson egypetéjű ikrek voltak, mindkettőjüket az Anglikán Egyházban szentelték pappá. Anthony teológiát tanított a Hulli Egyetemen, Richard pedig püspök lett, mielőtt nyugdíjba vonult volna, hogy teológiát tanítson a Manchesteri Egyetemen. The Bible without Illusions című könyvükben (SCM Press, 1989) a Hanson fivérek kíméletlenül elutasították annak gondolatát, hogy a Biblia isteni ihletettségű, pláne, hogy tévedhetetlen.

Mindazonáltal – bár érvelésükkel a Biblia „illúziók nélküli” megközelítése mellett törtek lándzsát – egyértelműen elismerték, hogy a tévedhetetlenség elutasítása modern fejlemény az egyházban, és hogy a keresztyének évszázadokon keresztül mindvégig feltételezték és egyértelműen vallották a Biblia teljes és minden egyes részére kiterjedő tévedhetetlenségét. Szavaikat idézve: „Mint láttuk, az Újszövetség írói minden bizonnyal hittek az Ószövetség tévedhetetlenségében, amely számukra a Szentírást jelentette. Az ókeresztyén atyák és a középkori hagyomány osztozott a Biblia íróival ebben a hitben, és a reformáció sem adott alább ebből a meggyőződésből. Ellenkezőleg, sok református teológus számára a Biblia tekintélye átvette azt a helyet, amelyet a középkori rendszerben a pápa foglalt el, és a Biblia tévedhetetlenségét egyes református teológusok szilárdabban és egyértelműbben hirdették és képviselték, mint korábban bármikor. Csak a 17. század legvégétől, a bibliakritika megjelenésétől kezdve kérdőjeleződött meg széles körben a keresztyénségen belül a Szentírás tévedhetetlenségébe vetett hit.” (51–52. o.) A Hanson testvérek úgy érveltek, hogy a Biblia tévedhetetlenségének elutasítása nagyon is új keletű fejlemény. Ritka őszinteséget tanúsítva elismerték, hogy „az itt tagadott hitet (a tévedhetetlenséget) a kezdetektől fogva körülbelül százötven évvel ezelőttig minden keresztyén vallotta és még mindig nagyon sok keresztyén vallja.”

B. B. Warfield szerint a tévedhetetlenség fogalma alapvető fontosságú ahhoz, amit ő helyesen „az ihletettség egyházi tanításának” nevez. Rámutat, hogy mind az ihletettség, mind a tévedhetetlenség az egyház hitének szerves részét képezi, és nem csupán egyes keresztyének meggyőződése. Az egyház mindig is úgy hitte, hogy a Szentírás Isten könyve, amelynek Isten olyan értelemben a szerzője, hogy minden egyes kijelentését Isten szavának, tévedhetetlen igazságnak és fölöttünk levő normatív tekintélynek kell tekinteni (Warfield 1948, 112. o.).

A tévedhetetlenség harmadik forrását az egyház szükségleteiben kell keresnünk. Az egyháznak Isten igéje szerint kell élnie, különben valamilyen, az Isten igéjét helyettesítő emberi tekintélytől fog függeni. Ha a Bibliát mint tekintélyt elvetjük vagy az első helyről hátrébb soroljuk, episztemológiai válsághoz fogunk jutni. Egyszerűen fogalmazva: ha a Biblia nem Isten igéje, amely magának Istennek a tekintélyét és megbízhatóságát hordozza, akkor nem tudjuk, hogy mi a keresztyénség, és nem tudjuk azt sem, hogyan éljünk Krisztus követőiként.

A Biblia tévedhetetlenségéről szóló Chicagói nyilatkozat megfogalmazói a tévedhetetlenség egyik legfontosabb indokaként az egyház lelkipásztori szükségleteire mutattak rá. Ahogy James M. Boice kifejtette, igei prédikációról kizárólag abban az esetben beszélhetünk, ha a Bibliát a szavak szintjén is igaznak és megbízhatónak tartjuk. Ha a Biblia tartalmaz hibákat – írta –, akkor nem Isten igéje, bármennyire is megbízható, és ha nem Isten igéje, akkor nem lehet tekintéllyel hirdetni.

Mindez igaz arra is, amit az egyház Krisztus evangéliumáról és a keresztyén teológia teljes spektrumáról hisz. Ha a Biblia csupán zsidó és keresztyén bölcsességek gyűjteménye, akkor csak a múlt irodalmi relikviájaként szolgál. A keresztyén hit megértéséhez szükség van arra a bizalomra, hogy a Biblia igenis Isten élő szava.

Nem véletlen, hogy az utóbbi években egyre egyértelműbb lett sokak számára Isten megbízhatóságának apologetikai jelentősége. Ha Isten megbízható, akkor megmenekülünk, ha nem, akkor végünk. De vajon lehet-e Isten valóban megbízható, ha az, amit saját igéjének nevez, nem az? Pozitíve fogalmazva, a Biblia igazságába vetett bizalmunk az azzal kapcsolatos bizalmunkra épül, hogy Isten teljesen és tökéletesen megbízható. The Thrustworthiness of God – Perspectives on the Nature of Sciptures (Isten megbízhatósága – A Szentírás természetével kapcsolatos perspektívák; Eerdmans, 2002) című könyvében Paul Helm és Carl R. Trueman igen hasznos megközelítést kínál. Trueman kifejti, hogy a Szentírás azért megbízható, mert a mögötte álló Isten megbízható, a hit pedig attól függ, hogy meggyőződünk-e ennek az isteni megbízhatóságnak az ismeretelméleti és a kijelentést érintő következményeiről (178. o.).

Az Isten megbízhatóságának a középpontba állítása az isteni önkijelentés személyes természetére irányítja a fókuszt. Isten nem pusztán tévedhetetlen és hibátlan tények gyűjteményét akarta átadni az egyháznak, hanem önmagát is ki akarta nyilatkoztatni neki, mégpedig úgy, hogy az teljesen megbízható módon menjen végbe. Ilyen értelemben a Szentírásba vetett bizalmunk teljes mértékben az Istenbe vetett bizalmunk függvénye. Hasonlóképp, a Szentírás igazságával és megbízhatóságával kapcsolatos bizalmatlanságunk azt mutatja, hogy nem bízunk eléggé Isten azon képességében vagy szándékában, hogy megbízható kijelentést adjon népének.

Paul Helm tehát helyesen érvel amellett, hogy a Szentírás felelősségteljes keresztyén értelmezése – beleértve a hermeneutikát, exegézist vagy a szöveggel kapcsolatos egyéb vizsgálódást – csak olyan háttér előtt folytatható, amelyben maga a Szentírás – amelyet teljes mértékben megbízható kijelentésnek tekintünk – kontrollszereppel bír. Helm szerint bármilyen nehézségek és bonyodalmak merülnek is fel az exegézis során, és bármennyire rácáfolnak is várakozásainkra azok az eredmények, amelyekre az értelmezés során jutunk, biztosak lehetünk abban, hogy erőfeszítéseink mögött a teljes mértékben megbízható Istennek a hiteles szava áll. Tulajdonképpen erre utalunk, amikor a Szentírás tévedhetetlenségéről, tekintélyéről, ihletettségéről és tökéletességéről beszélünk.

Egyetlen tanbeli megfogalmazás vagy igazságigény sem áll meg önmagában. A bibliai tévedhetetlenség megerősítése előzetes alapvetéseket igényel, és teológiai következményeket von maga után. A bibliai tévedhetetlenség megvallása olyan, igazságról alkotott felfogást feltételez, amely elsősorban teológiai realizmusra épül. Más szóval, a tévedhetetlenség egy olyan teológiai kontextusba illeszkedik, amelyben azt állítjuk, hogy olyan Istenről beszélünk, aki valóban létezik és valóban beszél. A keresztyén teológiai realizmus megerősíti a Biblia istenének redukálhatatlan ontológiai valóságát. Ez a valóban létező Isten valóban megismerhető, de csak azért, mert önnön akaratából, szabadon kijelentette magát emberi teremtményeinek. Isten végső és üdvözítő önkijelentése Jézus Krisztus, Isten Fia. A Biblia Isten írott és szóbeli önkijelentése, amely Krisztusban teljesedik be, és róla tesz tanúságot.

A Szentírás nélkül nem maradna más, mint az Isten tetteit megörökítő és Krisztusra vonatkozó szóbeli hagyomány. De Isten, aki irgalmas népéhez, írott igét adott nekünk. Más szóval, Isten írt egy könyvet, tette ezt az általa kiválasztott és felkészített emberi szerzőkön keresztül. A Szentlélek által a Szentírás emberi szerzőit elvezette az igazságra és megóvta minden tévedéstől. A Szentlélek a szerzők képességeit és személyiségét teljes mértékben felhasználva „lehelte ki” a Szentírás szavait, így a kanonikus írások bár emberi szerzők művei, egyszersmind Isten igéje is. A tévedhetetlenség tana magában hordozza annak megerősítését, hogy a nyelv alkalmas az igazság közvetítésére, és hogy a Szentírás szavai isteni ihletésűek. A Szentíráson keresztül az élő Isten beszél. A Biblia nyelve általában véve hétköznapi nyelv, mindenki számára érthető. A Szentírás olyan kijelentéseket tartalmaz, amelyeket el kell hinni és meg kell vallani. A Szentírás azt állítja magáról, hogy Isten által ihletett és teljesen igaz. Az Isten tehát, aki teljes mértékben megbízható, olyan könyvet adott a népének, amely ugyancsak teljes mértékben megbízható.

Az olyan szavak, mint a tévedhetetlenség vagy a hibátlanság, pontosan azt hivatottak megerősíteni, amit a Biblia magáról állít, ezért a tévedhetetlenség elutasítása a Biblia teljes igazságtartalmának és megbízhatóságának elutasítását vonja maga után. John Frame így ír erről: „Szeretnénk leszámolni az olyan, Biblián kívüli szakkifejezésekkel, mint a »tévedhetetlen« és a »hibátlan«, helyette egyszerűen csak annyit mondanánk, hogy a Biblia igaz. De a történelmi és kortárs teológiai viták összefüggéseiben ez az alternatíva nem áll rendelkezésünkre. Ugyanis a teológusok túlságosan is hajlamosak arra, hogy az »igazság« fogalmát valamiféle nagy teológiai konstrukcióvá változtassák, amelynek már semmi köze a kijelentések egyszerű, tételesen helytálló mivoltához.” (Frame, John: The Doctrine of the Word of God. In: uő: A Theology of Lordship. 4. köt. P&R, 2010. 170–171. o.)

Így tehát nemcsak azt állíthatjuk, hogy a Biblia tévedhetetlenségének a tana igaz, hanem azt is, hogy ez a tantétel feltétlenül szükséges számunkra. Enélkül elkerülhetetlenül be kell ismernünk, hogy a Biblia többé-kevésbé téved, kisebb-nagyobb tévedések, hibák vannak benne. Egy ilyen típusú engedmény azt jelentené, hogy a Szentírás tartalmaz néhány olyan passzust, amely nem teljesen megbízható és hiteles. E felismerés nyomán az egyházra hárulna a feladat, hogy meghatározza, mely szövegek igazak, megbízhatók és tekintéllyel bírók – már ha vannak ilyenek –, és milyen mértékben. Ennek a zűrzavarnak a következményei katasztrofálisak lennének az egyházra és az egyes keresztyénekre nézve. Ráadásul ez a káosz elkerülhetetlen módon érintené az egyház által hirdetett üzenet lényegét, Jézus Krisztus evangéliumát is.

A Biblia tévedhetetlenségéről természetesen többet is lehet mondani a Chicagói nyilatkozatnál, de kevesebbet nemigen. Mint minden tanítói nyilatkozat, úgy ez is az egyház életének egy adott pillanatában, egy adott társadalmi, történelmi és kulturális kontextusban született. 1978 óta új kihívások merültek fel a Szentírás igazságtartalmával és tekintélyével szemben, de a nyilatkozatban tárgyalt kihívások mindegyike továbbra is aktuális.

Említettük, hogy az Evangéliumi Teológiai Társaság (Evangelical Theological Society, ETS) megalakulásától kezdve megkövetelte tagjaitól a következő rövid állásfoglalás aláírását: „Egyedül a Biblia, éspedig a Biblia egésze Isten írott igéje, ezért tévedhetetlen az eredeti kéziratait illetően.” 2004-ben az ETS a Chicagói nyilatkozatot fogadta el a tévedhetetlenség definíciójaként. Miért? Azért, mert a tévedhetetlenség megerősítése szükséges ahhoz, hogy következetes módon legyünk evangéliumi hívők.