Albert Mohler: miért muszáj ellenállnunk? – a Biblia tekintélye a reformáció nélkülözhetetlen öröksége
/Albert Mohler (1959 – ) kálvinista-baptista teológus és történész, a Déli Baptista Teológiai Szeminárium ( Southern Baptist Theological Seminary) kilencedik elnöke. Az Egyesült Államok egyik legmeghatározóbb kortárs evangelikál vezetője/
A reformáció célhoz ért? Vagy igazuk van azoknak, akik azt gondolják, hogy egy sikertelen vállalkozásról van szó? E kérdések megválaszolásához vissza kell térnünk a reformációhoz és annak központi meggyőződéseihez. Emlékeznünk kell arra, hogy a reformáció lényegét tekintve nem politikai vagy társadalmi mozgalom volt, hanem teológiai. A reformáció Luther Mártonnak a „Sola Scriptura” (egyedül a Szentírás) iránti bennső elkötelezettségéből született – ez volt a reformáció materiális elve. A Sola Scriptura megerősíti, hogy a Szentírás a tanítás és az élet kérdéseiben a végső és tévedhetetlen tekintély. Ez a Szentírás iránti elkötelezettség világossá teszi a reformátori meggyőződés körvonalait. Az Írás abszolút tekintélye iránti tisztelet adta a reformátoroknak a bátorságot ahhoz, hogy az evangéliumot hirdetve elszakadjanak Rómától.
Az igaz keresztyénség és a valódi evangélium hirdetése a Szentírás tekintélyéhez való állhatatos ragaszkodásunk függvénye. Éppen ezért a Szentírás ihletettségét (=inspirációja) a reformáció óta folyamatosan támadták. A felvilágosodás idején olyan modern filozófusok, mint Descartes, Locke és Kant a nyugati kultúrát olyan kérdésekkel szembesítették, amelyek a nyugati ember igazságról való gondolkodását végérvényesen megváltoztatták. Az eredmény: az értelem által kidolgozott tudományos modellek majdhogynem totalitárius rákényszerítése minden igazságra. Ennek lényege az az állítás, hogy csak a tudományos adatokat lehet objektíven megérteni, objektíven meghatározni és objektíven megvédeni. Más szóval, e modern világnézet nem engedte a különleges kinyilatkoztatás elfogadását, és nyiltan támadta a történelembe való természetfeletti beavatkozás lehetőségét. A „modern” Jézus Krisztus egyházát jelentős intellektuális krízisbe sodorta.
Az Egyesült Államokban a pragmatizmus néven elhíresült „amerikai” filozófia folytatta a Szentírás abszolút tekintélyének és megbízhatóságának megkérdőjelezését. A pragmatizmus eszméje szerint az igazság társadalmi konszenzus kérdése, és az eszmék csak eszközök, melyeknek megbízhatósága kizárólag attól függ, hogy megfelelnek-e az adott kulturális igényeknek és elvárásoknak. A pragmatikus szemében az eszmék nem többek, mint hasznos válaszok különféle aktuális kihívásokra, és az igazság definíció szerint mindig relatív az idő, a hely, az elvárás és a személy függvényében.
A legtöbbünk tudatában van annak, hogy a modern szabaddá tette az utat a posztmodern számára, amely tulajdonképpen nem más, mint a modern legvégső alakja. A posztmodern nem több, mint a modern logikus folytatása egy új köntösben. Azzal az állításukkal, hogy minden igazsággal kapcsolatos fogalom társadalmi konstrukció, a posztmodern szekértolói totális háborúban állnak magával az igazsággal. Egyfajta kitörési kísérletről van szó, amelyben minden vallási, filozófiai, politikai és kulturális tekintély lerombolása a cél. Egy, a korát megelőző képviselője a posztmodernnek, Karl Marx figyelmeztetett, hogy a modernitás fényében „minden, ami szilárd, feloldódik.”
A kinyilatkoztatásról szóló tan az egyedüli útja annak, hogy elkerüljük a modernizmus racionalista narratíváját és a posztmodern nihilista hermeneutikáját, ez pedig nem más, mint a Sola Scriptura (=egyedül a Szentírás) tantételéhez való visszatérés. A keresztyéneknek muszáj emlékezniük arra, hogy a Szentírás ihletettségéről és tekintélyéről szóló tanítás által – amelyet a reformátorok hagytak ránk, – korunk filozófiai és teológiai problémáival szemben Isten írott igéjében továbbra is megbízhatunk. Isten olyan értelmes módon beszél hozzánk a nyelven keresztül, amelyet megértünk. A kijelentés ajándékát adta nekünk, amely magának Istennek a csodálatos önfeltárulkozását jelenti számunkra.
Valójában a Szentírás tekintélye ellen vívott háború már a reformáció óta tombol, a mi generációnkban csupán csak folytatódik. J.I.Packer, a teológus egyszer elmesélte, hogy miként vett részt a Szentírás tévedhetetlenségéért és tekintélyéért vívott harcban. Ezt egészen az 1966-os wenhami konferenciáig vezette vissza, ahol olyan evangelikál intézmények professzoraival konfrontálódott, akik nem voltak hajlandók hitet tenni a teljes Szentírás megbízhatósága és igazsága mellett. Azóta eltelt már több mint ötven év, és a Szentírás megbízhatósága körüli harcnak még mindig nincs vége, és még sokáig nem is lesz.
Evangelikálként muszáj felismernünk a reformátorok örökségét. Nem szabad megfutamodni és a Szentírással kapcsolatos tan felhigított modelljeivel letérni a pályáról. A Biblia isteni inspirációjának és tekintélyének megvallása állt a 16. századi reformáció középpontjában. Mi, a reformátorokkal együtt valljuk, hogy amikor az Írás szól, akkor maga Isten szólal meg. Egyedül az Írás az élet és a tan dolgaiban az abszolút tekintély. A teológiánk bizonyos értelemben ennek az alapvetésnek helyes megértésén alapul.
A reformáció teológiája nem fog sokáig fennmaradni, ha nem kötelezzük el magunkat amellett, hogy a Szentírás tekintélyét minden más fölé helyezzük. A Szentírás tekintélye nélkül teológiai meggyőződéseink puszta feltételezések és az igehirdetésünk nem több, mint emberi ostobaság.
Mivel keresztyénként a sok-sok hamis evangélium és a minket körülvevő kultúra erős ellenszelében kell léteznünk, muszáj továbbra is ellenállnunk. Az Írás megköveteli tőlünk ezt. Minden hamis evangéliummal szembe kell szállnunk, és minden olyan világnézettel, amely végső soron az ember boldogulását veszélyezteti. Muszáj ragaszkodnunk a protestáns reformáció központi teológiai meggyőződéséhez, a Szentírás tekinélyéhez és elsődleges voltához. Ha így teszünk, nem fogunk kudarcot vallani, sőt, látni fogjuk, hogy az Írást igaz módon hirdetik, az egyház épül és az evangélium eljut a föld minden szegletébe.
Miután megünnepeltük a reformáció 500. születésnapját, a reményem az, hogy a reformátorok teológiája újra életre kel a ma egyházában. Az egyház egészsége közvetlenül attól a határozottságtól függ, amellyel a Biblia megbízhatóságához és tekintélyéhez ragaszkodunk.
Forrás: https://bibelbund.de/2017/12/warum-wir-weiter-widersprechen/
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: „mi a különbség a kettő között?” És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Ámen.