Hálaadás – minden helyzetben!

A Thanksgiving rövid története

November vége nem csak az Egyesült Államokban fontos ünnep. Szerte a világon, sok gyülekezetben az őszi időszak a hálaadó ünnepek ideje. Emlékszem gyermekkoromból  hálaadó vasárnapokra, melyek már megkezdődtek október folyamán és a hálaadónapi „oltárokra”, melyek főleg a vidéki gyülekezetekben, de a városiakban is tartalmazták a mindennapi kenyér és az élő ige, tehát a Biblia mellett a föld különféle terményeit. Ennek az időszaknak egy szelete, de talán a legmarkánsabb része november negyedik csütörtöke, ami idén, 2020-ban november 26-ra esik. Ezt követi az u.n. „black friday”, amely napok a tengerentúlon szinte a karácsonnyal vetekszenek, már ami az ilyenkor szokásos családi összejövetelek fontosságát és a kiadások, ajándékvásárlások mennyiségét illeti. Miközben, úgy tűnik, hogy a Thanksgiving vacsora elengedhetetlen kellékének számít az óriási sült pulyka, sok otthonban sajnos nem számít elengedhetetlennek a hálás szív. A következőkben a Hálaadás történelmi hátterét és bibliai lényegét járjuk körbe.

Miről szól az ünnep dióhéjban, mi is a lényege ennek a napnak? Sokan úgy vélik, hogy a Thanksgiving kialakulása az USA-ból eredeztethető. Részben igaz, hiszen a reformációt követő évszázad(ok)ban sok protestáns vallásüldözött érkezett az újvilágba, ahol a kihajózott puritánok megmenekülését és új életkezdését jelezte egy 1621-ben megtartott hálaünnep. A hívő telepesek hálát adtak Istennek a megérkezésük után, mert az első évet túlélték. Ebben benne volt a hála a sokszor viszontagságos, de mégis végeredményben biztonságos, több hónapig is eltartó hajóútért, az első év vetéséért és aratásáért, vagyis a föld javaiért, valamint az akkor még tényleg vadnyugati körülmények – indiántámadások, préri megművelése, vadállatok – között való túlélésért; tehát összefoglalva a Gondviselésért[1]. Ennek jeleként az egyik elsőként alapított települést el is nevezték Providence-nek[2]. Roger Williams, akit keresztyén hite miatt száműztek a Massachusetts-öbölbeli kolóniáról, a várost Isten mérhetetlen gondoskodásáról nevezte el. Összességében a fent vázoltak jelentik az ünnep konkrét forrását az USA-ban. Ennek kapcsán rendelt el a hálaadónapot (Thanksgiving) Abraham Lincoln elnök 1863 november végén, amely az Európából Amerikába érkezett elődökre is emlékezik. Távolról szemlélve úgy tűnik, hogy a Hálaadás egy kifejezetten amerikai ünnep, ugyanakkor miközben természetesen megvannak kinti sajátosságai az öreg kontinensen és hazánkban is megfigyelhetők a hálás emlékezés korábbról eredő szokásai, gyakorlatai.

A baptista gyülekezetekben ünnepelt hálaadónapot valójában a 19. század második felében Németországból hozzánk érkező baptista missziómunkások honosították meg Magyarországon. Alapja a német Erntedan fest, azaz a termésért való hálaadás ünnepe. Az európai kereszténységben a 3. század óta elterjedt szokás volt, hogy egy őszi vasárnapon ünnepi istentisztelet keretében megköszönték a termést adó Isten gondviselő szeretetét. Ezt az ősi ünnepet a reformáció egyházai is megtartották, és helyét a szeptember 29-i Mihály-napot követő első vasárnapra tették. Az ünnepnap a Biblia üzenetével való azonosulás miatt rohamos gyorsasággal vert gyökeret a baptista gyülekezetekben a 19. század végén és 20. század elején. Az európai hálaadás napja tehát több mint egy évezreddel megelőzte az amerikait.[3]

Mi nem a bibliai hálaadás? Nem pusztán pozitív gondolkodásról van szó, vagy a „mindenben van valami jó” szlogen hangoztatásáról. A sztoikus rezignáltság, az esetleg velünk történő tragédia esetén is érzelemmentes attitűd, „pléh-pofa” felvétele sem tartozik ebbe a kategóriába. A távol-keleti, meditatív jellegű, önmagát megüresítő, a világról, testi nyomorról, szenvedésről tudomást nem vevő hozzáállás lehet (ál)kegyes, ám téves …

A hálaadás egyrészt Bibliai felszólítás a hívők felé „mindenért hálát adjatok…” (1Thessz 5:18), mely első olvasásra túlzásnak tűnhet, hogy valóban az Isten akarata, hogy ez történjen minden helyzetben? Ugyanakkor biztosítékkal is szolgál számunkra a Római levél 8. rész 28. vers: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál” (kiemelés tőlem). Jól ismert igeversek ezek, nem különben a következő is. „Hála legyen az Istennek kimondhatatlan ajándékáért.” (2Kor 9:15) (kiemelés tőlem). Pál apostol, aki sok szenvedésen ment át élete során és mégsem látjuk nyomát írásaiban, hogy megkeseredett volna, itt egyes számban használja az ajándék szót. Vajon mire, pontosabban Kire utal vele? Kifejezőbb lenne tehát az Ajándék-ot nagybetűvel írni, és mindjárt világossá válik, hogy egy Személyről van szó az Istenemberről, Jézus Krisztusról. A legtöbb bibliamagyarázó egyet ért azzal, hogy itt Róla van szó, akit az Atya küldött övéi megmentése érdekében. Valóban ez az az ok, Ő az a nagy Ajándék, Akiért minden más áldás felett hálásnak kell(ene), hogy legyünk! Tendencia keresztény körökben az áldásokért hálásnak lenni és az Áldót olykor elfelejteni. Pontosabban fejben tudjuk, hogy Ő a forrás, de megeshet, hogy nem látjuk az áldásoktól az Áldó Istent, az ajándékoktól az Ajándékozót[4]. E veszélytől nem vagyunk mi sem garantántan, magától értetődően mentesek. Újra és újra fontos, hogy emlékeztessük magunkat és egymást az Ige alapján Isten kimondhatatlan ajándékára, az Ő Fiában kapott váltságra, hogy kibékített az Isten önmagával és bármi is történik itt e földön velünk, végeredményeben a legcsodálatosabb jövő vár ránk, mert meg vagyunk válta Jézus érdemén és megyünk a mennybe. Ez nem kérdés. A kérdés inkább, hogy amíg itt vagyunk, mennyire vagyunk ennek napi szinten tudatában, és mikor nem, miért nem, illetve mi az ami elhomályosítja…

Jézus egyszer meggyógyított 10 leprást (Lukács 17:11-19). Közülük csupán egy jött vissza megköszönni azt a lényegében új életet, amit kapott. A másik 9 távolmaradását szóvá is teszi a Mester. Pedig kora társadalmában kitaszítottként, számkivetettként élni egyenlő volt az élő-halott állapottal. Ebben a történetben találkozunk a hálátlanság problematikájával. Sajnos nem áll távol ez egyikőnktől sem. Valójában sokszor voltunk mi is az életünk során a 9 között. Hirdetjük esetleg, hogy Soli Deo Gloria – és ezt jól tesszük – de mit mutat az életünk? Szívükben a hála üres, vagy túlcsordulna? Legtöbbször nyilván valahol a kettő között, ez az életszerű, mégis az a megszokott kényelmes élet mely a nyugati civilizáció jellemzőjévé vált a 21. század elejére, nem kedvez a hálaadás gyakorlatának. A „take it for granted” általánossá vált, nehéz örülni és észrevenni az élet apró csodáit, hát még lassítani, esetleg megállni és felnézni – hálát adva a Teremtőnek, mindezekért. De leginkább Érte, Magáért!

Miért és mikor adjunk, adhatunk hálát? Egyrészt a hálaadás bibliai parancs, ahogy láttuk már fentebb az 1Thesszalonika 5:18-ban[5], de idézhetnénk az Efezus 5:20-at is: „…adjatok hálát Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében” (kiemelés tőlem). A Hálaadás nem csak egy nap lehet az életünkben. Ennél több: olyan életforma és szemléletmód, amely mindenkor jellemző lehet a hívő emberre. Másrészt, annak kapcsán, hogy miért mondjunk köszönetet, talán hajlamosak vagyunk főleg a fizikai áldásokért hálásnak lenni, azokat meglátni – amikről egyébként beszél az Ige – de vajon meglátjuk Isten azon jótéteményeit, amik a lelki javak kategóriájába tartoznak? Merthogy ezek mérhetetlenül fontosabbak az örökkévalóság fényében! Helyesen világít rá erre Pál az Efezus 1:3-ban: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával Krisztusban.” (kiemelés tőlem). A testi és lelki dimenzió hálaadásunkba való integrálása kulcskérdés. Mindkettő! Mégis, mivel testben élünk „érhető”, hogy az előbbi – hiánya – égetőbb…

Az idei ősz sok fájdalmat és nehézséget hozott. Nem csak a járvány második hulláma nehezítette meg az életünket, de távolabbi és közelebbi személyes tragédiákat is hozott. Az ismert reformált teológus, blogger, Tim Challies ebben a novemberi hónapban veszítette el egyetlen fiát. Mi pedig itthon, szintén pár hete veszítettünk el egy szolgatársat, kollégát a baptista lelkipásztori karból. Kétségtelen, hogy hosszan lehetne folytatni a sort, mert most már nincs is talán olyan család hazánkban, aki nem ismerne valakit, aki elkapta a koronavírust és korházban van, vagy nem ismerne távolabbról valakit (aki ismer valakit…), akit ez a kór vitt el.

Még egy dolog a végére. Tapasztalhatjuk, hogy van különbség a hálaérzet és a hálaadás között. Az utóbbit akkor is lehet tenni, ha az előbbi még hiányzik. És az is megtörténik gyakran, hogy az előbbi – az érzések – „felzárkóznak”, megjelennek idővel a helyes, biblikus gyakorlatot folytató életében. „Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezik, mikor kévéit hozza” (Zsolt 126:6). Fontos igazság ez. Adja az Úr, hogy átélt valóság legyen sokunk életében a hála – Istennek!

 

Írta & szerkesztette: Tóth Krisztián, Inspirálta & lektorálta: Kazár András

 

_______________________

 

[1] A hálaadás bibliai értelemben Isten gondviselésének felismerését is magában foglalja. Így szól 1Péter 5:7 ígérete: „Minden gondotokat Őreá vessétek, mert Neki gondja van rátok” (kiemelés tőlem). Ebben nagyon fontos a Gondviselő előtti alázatos attitűd (5:5-6, megelőző versek)!

[2] Háttértöténet: Providence, Rhode Island állam fővárosa és legnagyobb városa, az Amerikai Egyesült Államok egyik legelső városaként ismert. A terület, amit ma Providence-nek hívnak egyike volt az első 13 amerikai gyarmatnak. Roger Williams a helyi narragansett indiánoktól vásárolta a földet és adott neki nevet. Az első lakosok vallási okok miatt elűzött emberek voltak, maga Williams, mint későbbi reformált baptista tiszteletes is Massachusettsből lett száműzve. Forrás: https://www.baptist.hu/roger-williams/

[3] Forrás: https://www.baptist.hu/halaadonapot-tartunk-de-miert/

[4] Ahogy fentebb utaltunk rá, a Gondviselő előtti alázat világosan elénk tárul az 1 Péter 5-ben (5-6 versek). Nem csak az ajándék (gondoskodás) fontos, hanem az Ajándékozó (Gondviselő) személye is. Továbbá a Gondviselő személye és annak a viszonya, akire a Gondviselő gondot visel is fontos: akire gondot viselnek, az nem mehet büszkén Isten elé (5:5 vers), hanem csak a viszonyok kellő felismerése alapján. Istenhez nem közelíthetünk követelőzően, gőgösen, önközpontúan, hanem csak alázattal. Miért? Mert Ő az Isten, mi meg az ember, Ő a Teremtő, mi meg a teremtettek, Ő a Gondviselő, mi meg azok, akikre gondot viselnek…

[5] „mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.”