Fundamentumok: A bűn bibliai nézete

Az alábbi írás szerzője Thomas Whitelaw (1840-1917), egykori skót presbiteriánus lelkész és bibliatudós. A skóciai Edinburghban található United Presbyterian Hall-ban végezte teológiai tanulmányait, ezután, 1864-ben szentelték fel lelkésznek. Glasgow-ban és Klimarnockban teljesített lelkészi szolgálatot. 1912 és 13 között a United Free Church moderátori szerepét töltötte be. Több bibliai könyvhöz is írt kommentárt, többek között a Genezishez, János evangéliumához és az ApCselhez. Krisztus istenségéről írt könyve széles körben ismert volt. 

 

Fundamentumok: A bűn bibliai nézete

A Szentírás egyáltalán nem próbálja a bűn valóságát bizonyítani. A bűnre vonatkozó állításai mögött az a feltételezés húzódik meg, hogy a bűn jelenvalósága tény, amelyet nem lehet sem vitatni, sem tagadni, sem megkérdőjelezni, sem elhomályosítani. Igaz, egyes gondolkodók a hamis filozófia és a materialista tudomány révén nem hajlandók elismerni a bűn valóságát, de arra irányuló törekvésük, hogy elméleteikkel kimagyarázzák, önmagában elegendő bizonyíték arra, hogy a bűn nem a képzelet szüleménye, hanem csupasz valóság.  Mások pedig, átlagemberek olyan mélyre süllyedhetnek a bűnben, hogy minden valóságérzéküket elveszítik. Erkölcsi és szellemi természetük annyira megkeményedett és eltompult, hogy annak érzete már csak egy „múltbeli emlék.” Ebben az esetben már nem beszélhetünk „bűnismeretről”, vagy ha igen, akkor az annyira megromlott, hogy azon csak Isten Lelkének benső munkája folytán kimunkált, súlyos megpróbáltatásokból fakadó nagy lelki traumák képesek felülkerekedni. Csak ez képes az erkölcsi vakság és tompaság masszív kérgét feltörni, amibe a szellemük be van zárva. Az emberek harmadik csoportja – azok, akik egyszerűen elutasítják még a bűn gondolatát is, – idővel arra a következtetésre fognak jutni, hogy a bűn – akár valóságos, akár nem, – semmilyen kapcsolatban nem áll velük és nem érinti őket; de ezek csak önmagukat csapják be. Az igazság az, hogy az intelligens emberek között alig találni olyat, akinek – mivel erkölcsi érzékei annyira megsemmisültek és lelki érzékelését a gonoszság csábítása olyan szinten eltompította, – eredményesen és tartósan be lehetne mesélni, hogy a bűn csak mítosz, tulajdonképpen csak az elme illúziója, a képzelet szüleménye, és nem szörnyű valóság. A legtöbb ember tisztában van vele, hogy a bűn egy tudati tény, ami belülről igenis érzékelhető, másrészt olyan valóság, ami kívülről személve is megfigyelhető, ezért nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ahogy Chesterton mondja, a bűn létezéséről bárki meggyőződhet, aki kilép az utcára: a Szentírás szerint mindenki meggyőződhet róla, aki magába néz.

Ennek megfelelően a Biblia arra törekszik, hogy megbízható ismereteket nyújtson az emberiség számára a bűn természetéről, egyetemességéről, eredetéről és súlyosságáról egyaránt, különösen pedig arról, hogy miként lehet tőle megszabadulni, hogyan lehet eltávolítani; a jelen írás célja, hogy ezeket egymás után, sorrendben bemutassa.

 

I. A BŰN TERMÉSZETE

Mondanunk sem kell, a bűnnel kapcsolatos modern elképzeléseket a Szentírás nem támasztja alá; a Szentírás soha nem beszél úgy a bűnről, mint ami „lényegét tekintve szükséges dolog”; nem beszél róla úgy, mint ami csak „az ember tökéletlenségének csak árnyéka lenne”, sem úgy, mint ami „egy véges lény fejlődésének csak egy stációja”, vagy mint ami „az öröklődés és a környezet által meghatározott szükségszerűség”, sem úgy, mint ami a „testiség velejárója”; nem beszél róla úgy, mint „fizikai betegségről”, vagy „mentális gyengeségről”, és a legkevésbé sem úgy, mint „a csak részben megvilágosodott képzelet teológiailag téves agyszüleményéről.” A Szentírás ezzel szemben mindig úgy beszél a bűnről, mint ami egy intelligens, erkölcsiséggel és felelősségtudattal rendelkező lény szabad cselekedete, ami Teremtőjének, a világegyetem legfőbb uralkodójának akarata ellen irányul. Ezt a Biblia magától értetődőnek veszi, amit mindenki megtanulhat a saját szívébe írt törvényből (Róm 1,15); vagy pedig az emberiségnek adott isteni kinyilatkoztatásból – először a zsidó egyháznak adott ószövetségi szentírásból, majd pedig az Újszövetségből –, az evangéliumokból és apostoli levelekből –, ami a keresztyén egyháznak, rajta keresztül az egész világnak lett kijelentve. Ennélfogva a Szentírás a bűnt általában olyan fogalmakkal írja le, amik tökéletesen kifejezik az isteni akarathoz vagy a törvényhez fűződő viszonyukat, és nem hagynak semmiféle bizonytalanságot a bűn lényegét illetően.

Az Ószövetség (2Móz 34,5-6; Zsolt 32,1-2) három szóval határozza meg a bűn jelentését. 1.) Az első a „törvényszegés” (pesha’h), vagy Istentől való elpártolás, parancsolatainak megsértése; a bűnnek ezt az értelmezését használja János is, amikor azt mondja: „a bűn pedig a törvényzsegés” (1Jn 3,4), vagy Pál, amikor ezt írja: „ahol … nincs törvény, ott nincs törvényszegés sem” (Róm 4,15). 2.) A második a „bűn” (chataah), vagy céltévesztés, a kötelességteljesítés hiánya, ha elmulasztjuk megtenni, amit meg kellene tennünk, ezért ez a kifejezés alkalmas a mulasztásból fakadó bűnök leírására; ilyen értelemben használja János is, amikor kijelenti, hogy „minden igazságtalanság (vagyis minden, ami nélkülözi az igazságot) bűn” (1Jn 5,17), vagy Pál, amikor megerősíti, hogy „mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét” (Róm 3,23), vagy Krisztus, amikor azzal vádolja az írástudókat és farizeusokat, hogy „elhanyagolják” azt… ami „fontosabb”, amit „nekik kellett volna megcselekedni” (Mt 23,23; Luk 11,42). 3.) A harmadik a „vétek” (ávon), vagyis az egyenes útról való letérés – íjban lévő görbület –, ezért tehát romlottság, perverzió, egyenlőtlenség; egy olyan attitűd, ami visszhangra talál az egyik későbbi zsoltáros szavaiban is (Zsolt 78,6), aki amiatt panaszkodott, mert Izrael fiai „hűtlenül elpártoltak … mint a meglazult íj”, vagy Ézsaiás prófétánál (Ézs 53,6), aki bevallotta, hogy „mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta”, és Ézsaiás honfitársánál, Hóseásnál (Hós 7,16), aki nehezményezte, hogy az izraeliek „megtérnek, de nem a Felségeshez, olyanok, mint a meglazult íj.” Az Újszövetségben a bűnre vonatkozó szavak jelentése nem, vagy csak alig tér el egymástól – a hamartia jelentése: kudarc, bukás, baklövés, elhibázott lépés; és az anomia, azaz a törvénytelenség. A Westminsteri Kis Káté szavai kiváló összefoglalását nyújtják a Biblia bűnnel kapcsolatos felfogásának: „A bűn Isten törvényének a megszegése, vagy az ahhoz való igazodás bárminemű hiánya.” (14. kérdés-felelet), vagy ahogy Melanchthon fogalmazott: „Pecatum recte definitur ἀνομία, seu discrepantia a lege Dei, h.e. defectus naturae et actionum pugnans cum lege Dei.”

 

II. A BŰN EGYETEMES JELLEGE

A Biblia szerint a bűn a léleknek nem csak az egyik jellemzője, vagy a léleknek valamiféle állapota, ami csak egyes személyekben, például hírhedt bűnözőkben mutatkozik meg, kivételes jelleggel – tékozlókban, romlott emberekben és általában gonosz személyekben; és nem csak kivételes körülmények között nyilvánul meg, például az ember földi életének korai szakaszában, vagy kevésbé fejlett rasszokban, vagy olyan országokban, ahol a művészet és a tudomány alacsony szinten van, esetleg olyan civilizált közösségekben, ahol a helyi érdekek szembemennek az erkölccsel; nem, itt a léleknek azon minőségéről vagy állapotáról van szó, amely minden nő minden gyermekében jelen van, és nem csupán egy elszigetelt időben, hanem mindig, életének minden szakaszában, bár – tegyük hozzá, – nem mindig ugyanolyan formában nyilvánul meg a gondolatok, a szavak, vagy érzések szintjén. Továbbá eltérő mértékben nyilvánulhat meg különböző személyeknél, de egy és ugyanazon személyben is. Az egész emberi fajra kiterjedt a világ kezdetétől fogva, minden időben – minden etnikumot és minden országot érintett, amelyre az emberiség fel volt osztva, minden helyzetben, amiben egyes személyek jelen voltak. Intenzíven kihatott mindenkire, az emberi természet minden egyes részére és alkotóelemére, egész természetére, lényének centrumától egészen lényének határáig, külsejétől a belsejéig. A Szentírás teljes határozottsággal szól az egész világot érintő erkölcsi romlottságról, amikor kijelenti az özönvíz előtti világról, hogy „mennyire megromlott a föld, mert minden ember rossz útra tért a földön” (1Móz 6,12); vagy Dávid idejében, amikor Dávid kijelenti az emberiséggel kapcsolatban, hogy „mindnyájan elfordultak tőle, egyaránt megromlottak”, olyannyira, hogy „senki sem tesz jót, egyetlen ember sem”; vagy Ézsaiás idejében, amikor a próféta mondja, hogy „mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta” (Ézs 53,6); vagy amikor azt halljuk a keresztyénség kezdetén, hogy „mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét” (Róm 3,23); Salamon a mindennapos áldásokat sorolva a következő általános ítéletet fogalmazza meg: „mert nincs ember, aki ne vétkeznék” (1Kir 8,46). Még azok is vétkeznek – sőt, ezek között a legjobbak is –, akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtek újjá, megújulva lelkükben és elméjükben, akik az ő alkotása Jézus Krisztusban. Még ezekről is azt mondja az egyik bibliai szerző, hogy „ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság”; míg egy másik azt tanácsolja a keresztyéneknek, hogy öljék meg a test cselekedeteit, és vessék le az óembert, azaz a régi embert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott (Róm 8,13; Kol 3,5-10; Ef 4,22-24); egy harmadik azt állítja, hogy „sokat vétkezünk mindnyájan” (Jak 3,2). Hogy mindez mennyire igaz, megismerhető abból a tényből, hogy a Szentírás kizárólag csak egyetlen olyan személyről tesz említést, akiben nem volt bűn; a Názáreti Jézusról, aki nem csak a kortársait (különösen is az ellenségeit) hívta bűnbánatra, hanem azokat, akik a legközelebb álltak hozzá (a tanítványait), bizonyságot téve arról, hogy „nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját” (1Pét 2,22; 1Jn 3,5). Természetesen ennek az volt az oka, hogy ő „testben megjelent Isten” (1Tim 3,16). Rajta kívül egyetlen ember sem szerepel a Szentírás lapjain, akiről azt olvasnánk, vagy akiről azt is el lehetett volna mondani, hogy bűntelen. Sem Énok, sem Noé az özönvíz előtti korban; sem Ábrahám, sem Izsák a pátriárkák korában; sem Mózes, sem Áron az izraeliták vándorlásának éveiben; sem Dávid, sem Jonatán az egységes királyság korában; sem Péter, sem János, sem Barnabás, sem Pál az apostoli korban nem követelhette volna magának ezt a megkülönböztetett jelzőt, pedig ők még a legjobbak közül valók, akik valaha csak éltek ezen a bolygón.

De itt nem csak arról van szó, hogy a bűn univerzális jellegű, és kiterjed az egész emberiségre, hanem arról is, hogy a bűn intenzív módon van jelen benne. Nem olyan betegség, ami az ember komplex felépítettségének csak egy részét érinti; minden porcikájára hatással volt. Az emberi értelmet olyannyira elsötétítette, hogy az ember természetfeletti beavatkozás, megvilágosodás nélkül képtelen a lelki dolgokat megérteni és megítélni. „A nem lelki ember pedig nem fogadja el Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megítélni” (1Kor 2,14), valamint „a pogányok hiábavaló gondolkodásuk szerint élnek. Az ő elméjükre sötétség borult, és elidegenedtek az Istennek tetsző élettől, mert megmaradtak tudatlanságukban, és megkeményedett a szívük” (Ef 4,17-18). Megfertőzi a szívet, ha magára marad, és így „csalárdabb lesz (…) mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni?!” (Jer 19,9); olyannyira, hogy az ember „szíve tele van gonoszsággal” (Préd 9,3), és „szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz” (1Móz 6,5); ebből fakadnak „a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások és istenkáromlások” (Mt 15,19), bizonyítva, hogy „minden tisztátalan és gyűlölséges madárnak tömlöce” (Lásd Jel 18,2). A bűn minden esetben megbénítja az akaratot – ha nem is mindig teljesen, de részben igen –, így még az újjászületett embereknek is arra kell panaszkodniuk Pálhoz hasonlóan, hogy a bűn miatt testiek, és bár az akarat megvolna bennük a jóra, de a testükben – azaz bűntől szennyezett természetükben – nem lakik jó, így nem tudják azt véghezvinni, ennek eredményeképpen pedig nem azt cselekszik, amit akarnak, hanem azt, amit gyűlölnek (Róm 7,14-25). A bűn tompítja a lelkiismeretet, Isten helyettesét az emberi lélekben, és megnehezíti, hogy észleljük a gonosz támadását, a sürgető figyelmeztetések hangját megzavarja, és annyira eltompítja a lelkiismeretet, hogy szinte már halott, és nem érzékeljük (Ef 4,19). Röviden: az embernek nincs olyan képessége, vagy alkotóeleme, amit ne sebzett volna meg a bűn. „A bűn pedig kiteljesedve halált nemz” (Jak 1,15).

 

III. A BŰN EREDETE

Az, hogy egy tökéletes lény, birtokában azoknak az intellektuális és erkölcsi képességeknek, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy az isteni törvényeknek engedelmeskedni tudjon, hogyan tudott kiesni a kezdeti ártatlanság állapotából és hogyan volt képes bűnbe esni, egyike azoknak a nehéz kérdéseknek, amit a filozófusok és a teológusok nem tudtak kielégítően megválaszolni. Soha nem tudtak a Szentírásnál kielégítőbb magyarázattal szolgálni arra vonatkozóan, hogy hogyan jelent meg a bűn általánosan a világegyetemben, különösen is pedig a mi világunkban.

A Szentírás szerint a bűn először az angyali faj egyes tagjait fertőzte meg, bár ezzel kapcsolatban semmi más nincs lejegyezve, csak az az egyszerű tény, hogy az angyalok vétkeztek, bűnbe estek (2Pét 2,4), és nem becsülték meg a maguk fejedelemségét (vagy méltóságukat), hanem elhagyták saját lakóhelyüket (Júd 6); ennek indítékát vagy okát viszont csend övezi. Nyilvánvalóan arra következtethetünk, hogy e bukott szellemek bűne szabad tett volt részükről, amelyet az elégedetlenség diktált a mennyország hierarchiájában számukra kijelölt hellyel szemben, valamint a becsvágyuk, hogy magasztosabb státuszt biztosítsanak maguknak annál, mint ami osztályrészül jutott nekik. Ezzel azonban még nem válaszoltunk arra a kérdésre, hogy miként merülhetett fel egyáltalán egy ilyen jellegű elégedetlenség és becsvágy olyan lényekben, amelyekről feltételezhető, hogy bűntelennek lettek teremtve.  És mivel ez a feltételezés kizárja annak gondolatát, hogy a kísértés kívülről, valamilyen rajtuk kívül lévő intelligencia hatására érkezett volna, ezért úgy tűnik, hogy nem lehetséges egyéb válasz, csak az, hogy egy, az akarat szabadságával felruházott véges lény megteremtése szükségszerűen magában foglalja a hibás döntés lehetőségét, nevezetesen, hogy esetlegesen a bűnt válassza. Az ember esetében viszont más magyarázatot adnak a szentírók arra vonatkozóan, hogy a bűn hogyan jött be a világba. Egységesen minden egyes ember bűnös cselekedetét, szavát, érzését és gondolatát a saját szándékos, szabad választásának tulajdonítják, így teljesen jogos felelősségre vonni azért, ha letér az erkölcsi igazságosság útjáról; ugyanakkor néhány ihletett szerző világossá teszi, hogy a bűn e világban való megjelenése az első ember engedetlensége által történt, aki természetes utódait, leszármazottait képviselte egy személyben, és kezesként helyettük tevékenykedett (Róm 5,12); azt is leírják, hogy az első ember bukását a kívülről jövő kísértés, a korábban már említett bukott angyalok ura, a levegő hatalmának fejedelme, a Sátán csábító hatalma váltotta ki, aki most az engedetlenség fiaiban működik (1Móz 2,1-6; Jn 8,44; 2Kor 11,3; Ef 2,2). Akármilyen nézetet is képviselünk a Genezis bűnesetről szóló történetének az eredetével, szerzőségével, irodalmi formájával és szövegforrásával kapcsolatban (ezekkel a pontokkal ebben a dolgozatban nem foglalkozunk), tanítása félreérthetetlen a következőket illetően: az, hogy az első ember, Ádám, kiesett a bűntelenség állapotából, katasztrofális következményekkel járt önmagára és utódaira nézve. Magára nézve egész természetének azonnali megromlásához vezetett (amint ezt már kifejtettük), elültette benne a testi, szellemi, lelki és erkölcsi elfajulás magvait, félelmet csepegtetett belé Teremtője iránt, lelkiismeretére a bűntudat terhét rótta, olyannyira elsötétítette értelmét, hogy ne tudjon különbséget tenni jó és rossz között (férfihoz nem méltó próbálkozása is ezt bizonyítja: úgy akarta felmenteni magát, hogy a feleségét hibáztatta), és megszakította az addigi békés kapcsolatot az ember és annak Teremtője között. Leszármazottainál megnyíltak a romlás zsilipkapujai, melyek révén természetük születésüktől fogva a gonosz hatalma alá került, ahogy erről nem sokkal később a testvérgyilkosság sötét tragédiája is tanúskodott, amivel az emberi történelem meséje elkezdődött, valamint az erőszak gyors elterjedése az özönvíz előtti világban.

Ezt hívják a teológusok az eredendő bűn dogmájának, ami alatt azt értik, hogy Ádám bűnének mind jogi, mind erkölcsi következményei továbbszálltak Ádám utódaira. Így most minden ember, a bűn által, eredeti képességeitől megfosztva, romlott természet örököseként jön világra, és nem úgy, mint az első ember, az erkölcsi tökéletesség állapotában – „jónak születve”, ahogy az angol Lord Palmertson mondta, vagy ahogy Pelagius fogalmazott, „erény és bűn nélkül született, de mindkettőre képes volt” (capaces utriusque reo, non pleni nascimur, et sine virtue ita et sine vitio procreamur).

Az, hogy e tan – bár ezt gyakran cáfolni próbálják – filozófiailag és tudományosan megalapozott, valamint a Szentírás is alátámasztja, naponta egyre nyilvánvalóbb lesz. Az öröklődés tudományos törvénye, miszerint a szülő nem csak testi, hanem szellemi és erkölcsi jellemzőket is átad gyermekének, igazolni látszik a Szentírás következő kijelentését: „Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett.” (Róm 5,12) A néhai igazgató, Fairbairn „A vallás filozófiája” (165.) címet viselő monumentális munkájában a következő szavakkal támasztja alá a Szentírás álláspontját: „Isten szemében az ember, mint egész, egy kolosszális individuum, aminek napjai évszázadokban mérhetők, aminek a szervei különféle rasszokban öltenek testet, és ami testületileg az őt alkotó egységeiben a halandóság közepette is halhatatlan és fennmarad. Ezért az isteni ítéletnek érintenie kell magát az emberi fajt, és az embert, mint egyént is.” Mindenesetre a Szentírás tanítása úgy ragyog fel, mint a nap – akár megerősíti azt a modern gondolkodás, akár ellentmond neki –, nevezetesen, hogy az ember „bűnben születtet, és anyjában vétekben fogant” (Zsolt 51,7), hogy már amikor világra jött „pártütő és bűnös” (Zsolt 58,4), hogy „szívének szándéka ifjúságától fogva gonosz” (1Móz 8,21), hogy mindenkinek szüksége van arra, hogy „új szívet teremtsenek benne” (Zsolt 51,10), mivel „mi testtől született, test az” (Jn 3,6), és mivel nem „lehet tiszta a halandó, és igaz ember az, ki asszonytól született” (Jób 15,14). Ha ezek a passzusok nem bizonyítják egyértelműen, hogy a Biblia tartalmazza az eredendő, áteredő és öröklődő bűnról szóló tant, akkor nehéz megérteni, hogy hogyan lehetett volna erről még kifejezőbben és világosabban szólni. E tantétel igazságát általában azok vitatják, akik tagadják a Szentírás tekintélyét; azonban aligha tagadható, hogy szentírási tantételről beszélünk.

 

IV. A BŰN BÜNTETÉSE

Itt nem pusztán a bűnös cselekedet büntetésére kell gondolni; erre nincs bocsánat, hiszen, kiindulva az elkövető személyiségéből, képességeiből, indítékaiból és motivációból (gondoljunk az első emberre és utódaira), amelyek révén megtarthatta volna a törvényt – azt a törvényt, amit Istentől kapott, ami szent, igaz, jó, igazságos, lelki, és ami könnyen megtartható –, ilyet soha nem lett volna szabad elkövetnie; és nem is csak annak szörnyűségére kell gondolni, amit a világosság és a szeretet ellen követett el az ember, amiben része volt, vagy a törvényadó szentségével és fenségével szembeni kirívó lázadására. Mivel ez Isten szemében förtelmes, e tettre Isten csakis utálattal tud tekinteni, kitaszítva jelenlétéből, valamint jóindulatától megfosztva azt az egyént, aki bűnös mindebben; De a bűnnek e szentírási ábrázolásán túl azt látjuk, hogy – mivel a bűn büntetést érdemel, – az isteni igazságszolgáltatás a törvényszegést megbünteti.

Azt, hogy először az ember teremtésekor Isten milyen büntetést szabott ki, közli velünk az első mózesi könyvben szereplő édenkerti elbeszélés: „Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz” (1Móz 2,16-17); és hogy ez a büntetés még mindig fenyegeti a bűnbánatra képtelen embert, arra nem csak Megváltónk szavai utalnak egyértelműen, miszerint megváltása hatókörén kívül az egészet világot, azaz minden benne élő egyént fenyeget az ítélet, sőt lényegében már most ítélet alatt van (Jn 3,16-18); de ezt János egyértelműen és világosan ki is jelenti, amikor azt mondja, hogy a hitetlen ember „már ítélet alatt van” (Jn 3,18), vagy Pál, amikor kijelenti, hogy „a bűn zsoldja a halál” (Róm 6,23).

Anélkül, hogy belemennénk most abba a nyugtalanító kérdésbe, hogy Ádám utódai jogi értelemben mennyiben vonhatók felelősségre Ádám bűnéért (olyan értelemben, hogy saját vétkeiktől eltekintve örök kárhozat az osztályrészük), nyilvánvaló, hogy a Szentírás szerint a bűn jóval több, mint fizikai halál. Azt persze, hogy a testi halál szerves része a bűn büntetésének, a Biblia figyelmes olvasója aligha vitathatja; de a Szentírás félreérthetetlen abban a tekintetben, hogy ez a büntetés magában foglalja azt is, amit a teológusok örök, lelki halálnak, azaz kárhozatnak neveznek. Amikor a Szentírás kijelenti, hogy az ember természete szerint „halott vétkei és bűnei miatt”, akkor nyilvánvalóan nem csak az a célja, hogy bemutassa, hogy amíg az isteni kegyelem a lelkünket meg nem eleveníti, addig nem vagyunk képesek a keresztyén tanítást felfogni, Isten igéjét olvasni, imádkozni és hinni (hitünket gyakorolni), hanem az is – sőt, legfőképpen ez –, hogy elénk tárja: nem vagyunk képesek spirituális értelembet jót tenni, nem tudjuk az üdvösséget elérni, nem vagyunk képesek jogi értelemben biztosítani a helyzetünket, azaz a megigazulásunkat a szent Isten előtt, és nem tudjuk a lelki újjászületésünket kimunkálni. Amikor a Szentírás azt állítja, hogy a hitetlen ember nem lát majd életet (Jn 3,36), és hogy a gonoszok örök büntetésre mennek (Mt 25,46), akkor biztosan nem azt akarja sugallni, hogy a Földön élő gonoszok átlépve a másvilágra kapnak még egy lehetőséget az üdvösség elfogadására (egy második esélyt), vagy hogy megszűnnek létezni (annihiláció), vagy hogy végül az összes ember üdvösségre jut (univerzalizmus). (Három modern elmélet létezik a jövőbeni büntetés alternatívájaként – ezzel kapcsolatban lásd a következő részt). Inkább úgy tűnik az előbb említett igehelyek alapján, hogy a Szentírás tanítása szerint a bűn büntetése átnyúlik a következő életre is, azaz a bűnhődés a síron túl is folytatódik. Ha tekintetbe vesszük, hogy Jézus milyen kifejező képekkel él, amikor e témáról beszél (el nem pusztuló féreg és ki nem alvó tűz), kétségtelennek tűnik, hogy valami elképesztően szörnyű csapásról van szó; egyrészt boldogtalanságról, az élet forrásától való elszakadásról, az áldásból való kizárásról, másrészt nyomorúságról, szenvedésről, nyomorról, ami az idő múlásával sem enyhül és amiben engedetlen és megátalkodott életük méltó jutalmaként lesz része a gonoszoknak. Az örökkévalóság órájának ingája a különböző korszakok között mozogva úgy tűnik, mindig ugyanazt mondja: „Aki gonosz, legyen gonosz ezután is, és aki bűntől szennyes, legyen szennyes ezután is, de aki igaz, cselekedjék igazságot ezután is, és aki szent, legyen szent ezután is!” (Jel 22,11)

 

V. A BŰN ELTÁVOLÍTÁSA

A Szentírás világossá teszi olvasói számára, hogy Isten szemében mennyire gyalázatos a bűn a maga leplezetlen valóságában, és afelől sem hagy kétséget, hogy mennyire súlyos dolog, hiszen törvényszegés, ugyanakkor megoldást is kínál mindkettőre: a megoldás megnyugtató és örömre ad okot, mert a bűnre van bocsánat, és a lelkiismeretünk is megtisztulhat teljesen.

Ami a bűnbocsánatot illeti, lényegében a „jó hírnek”, az evangéliumnak a szívéről van szó; maga a Biblia is azért íródott, hogy ez napvilágra kerüljön. A Genezis első oldalától a Jelenések utolsó oldaláig hallható egy halk suttogás, ami egyre inkább felerősödve a szeretet és az irgalom tisztán hallható és örömteli szózatává válik, hirdetve, hogy a mennyei Isten, miközben szent és igazságos, és akinek tisztább a tekintete, mintsem hogy eltűrje az igazságtalanság látványát és aki képtelen a bűnnel kiegyezni, egyszersmind irgalmas és kegyelmes, késedelmes a haragra, türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy, aki irgalmas marad ezeríziglen, megbocsát hamisságot, vétket és bűn (2Móz 34,6-7); kihirdetve, hogy teljeskörűen gondoskodott Isten az irgalmasság és az igazságosság követelésének összehangolásáról, úgy, hogy segítséget adott, felmagasztalva a népből választottat (Zsolt 89,20), odaadva értünk egyszülött és szeretett Fiát, rávetve mindnyájunk vétkét (Ézs 53,6), hogy Isten ama Bárányaként egyszer és mindenkorra elvegye a világ bűnét (Jn 1,29), felidézve, hogy a bűnös számára felkínált, a bűnbocsánat alapját képező megváltás Krisztus halála és feltámadása által történt, és hogy most Isten „Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket” (2Kor 5,19), mindenkit felszólítva, hogy „tartsanak bűnbánatot, és térjenek meg, hogy eltöröltessenek a vétkeik” (ApCsel 3,19); közölve az emberekkel, hogy semmi más nem szükséges a részükről ahhoz, hogy ingyen és teljesen igazzá nyilváníttassanak minden törvényszegésük ellenére, csakis hit Krisztus engesztelő kereszthalálában (Róm 3,25); kijelentve, hogy semmi sem zárja ki a bűnöst a bűnbocsánatból, kivéve, ha nem hajlandó hinni a megváltás hatalmas munkájában és elfogadni az ingyen felajánlott bűnbocsánatot – és ez így is lesz, hiszen meg van írva, hogy aki nem hisz Isten Fiában, „nem lát majd életet” (Jn 3,36).

A bűnnek a hívők és kegyesek életéből való végső eltávolítása és azok teljes bocsánata felől a Szentírás nem hagy kétséget. A névben, amit a Megváltó a világra jövetelekor kapott, megjövendölték, hogy „nevezd annak nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből” (ki valamiből, és nem valamiben – Mt 1,21). Eleve ez volt megtestesülésének oka: „azért jelent meg, hogy a mi bűneinket elvegye” (1Jn 3,5). Nyilvánvalóan a kereszthalálának is ez volt a célja: „aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik” (Tit 2,14). A keresztyének előtt is ez van felmutatva végső célként: „hasonlókká legyenek Fia képéhez” (Róm 8,29), „dicsősége elé állítva feddhetetlenségben, ujjongó örömmel” (Júdás 1,24), hogy annak a mennyei városnak legyünk a polgárai, ahová „tisztátalanok nem jutnak be” (Jel 21,27).

Az, hogy a bűn végül teljesen ki lesz-e irtva – ha nem is az univerzumból, de legalább az emberi fajból –, egy másik kérdés, amivel kapcsolatban egyesek szerint a Szentírás tanúságtétele kevésbé egyértelmű. Vannak bibliamagyarázók, akik szerint a bűn teljes és végleges eltávolítása az emberi fajt érintően világos szentírási tanítás. Nem tagadhatjuk, hogy idézhetnénk olyan bibliai passzusokat, amik látszólag alátámasztják az annihiláció (=megsemmisülés), a második esély, és a mindenki üdvözülésének elméletét; ugyanakkor a szóban forgó szakaszok alapos vizsgálata megmutatja, hogy az ezekre épülő érvelés gyenge lábakon áll.

Azt, hogy akik a hitetlenségben, bűnbánatot elmulasztva távoznak ebből az életből, megsemmisülnek halálukkor, vagy feltámadásuk után, legitim módon le lehet vezetni a halál bűnért járó büntetésként való használatából. De „az emberre alkalmazva a halál nem feltétlenül jelenti a lét megszűnését.” Butler püspök már korábban felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy a test különféle szervei eltávolíthatók anélkül, hogy kioltanánk a bennük lévő szellemet, és úgy érvelt, hogy nagy valószínűséggel az ember immateriális része nem pusztul el, még akkor sem, ha az egész anyagi felépítése egy marék porra redukálódik. Nemrég Oliver Lodge, a Brit Tudományos Társaság elnökeként jelentette ki, hogy a legkiválóbb tudomány igenis igazolja a létezés halálon is átívelő folytonosságával kapcsolatos elgondolást. Az, hogy a test kimúlásával a lét is megszűnik, csakis arra a feltevésre épülhet, hogy az elme pusztán az anyag függvénye. De ezt feltételezni teljesen idegen a Szentírástól. Az Ószövetségben Dávid arra számított, hogy „örökké az Úr házában fog lakni” (Zsolt 23,6). Ászáf az élete végén abban reménykedett, hogy „dicsőségébe fogadja” az Úr (Zsolt 73,24); Salamon azt írta, hogy „a por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (Préd 12,7). Az Újszövetségben Jézus Krisztus természetesnek nevette, hogy Ábrahám, Izsák és Jákób, bár régóta halottak, még mindig élnek, és a példázata feltételezi, hogy a gazdag és Lázár még mindig létezik a láthatatlan világban, bár testük a sírban van. Arról biztosította a haldokló latort, hogy amikor a kereszten való szenvedése véget ér, együtt mennek a Paradicsomba, és azt tanácsolta az embereknek, hogy „attól féljenek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában” (Mt 10,28). Pál sem habozott leírni, hogy „kiköltözni a testből” azt jelenti, hogy „elköltözik az Úrhoz” (2Kor 5,8). Istvánnak sem voltak kétségei jövője felől, amikor közvetlenül halála előtt így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (ApCsel 7,59) Ezen idézetek egyike sem utal arra, hogy a lélek pusztán csak egy testi funkció volna, ami a test halálával megszűnik létezni.

Most azonban, látva, hogy a bűnbánatra képtelen emberek lelke nem szűnik meg létezni sem a halálban, sem pedig a halál után, felmerülhet, hogy esetleg újabb lehetőség adódik a számukra az evangélium elfogadására, és ily módon utólag is megszabadulhatnak a bűneiktől. Ez az ún. „második eséllyel” kapcsolatos nézet, amit általánosan két szentírási passzus, az 1Pt 3,1 és 4,6 bizonytalan értelmezésével próbálnak alátámasztani. Ha a legjobb bibliatudósok egységes állásponton lennének azzal kapcsolatban, hogy egészen pontosan mit is jelent az, hogy Krisztus „lement a börtönben levő lelkekhez is, és prédikált azoknak”, vagy hogy „a holtaknak is hirdettetett az evangélium”, akkor ezek a passzusok egy teológiai tantétel alapját képezhetnék. Csakhogy a tudósok között nincs egyetértés ebben a tekintetben; a jól informált bibliaolvasók pedig tisztában vannak azzal, hogy mindkét állítással kapcsolatban létezik olyan magyarázat, ami alapján lehetetlen érvelni amellett, hogy lesz második esély a megtérésre. Ezt a kérdést tehát csakis olyan szövegek alapján tudjuk eldönteni, melyek mondanivalója mindenki számára világos és egyértelmű. Ezek közé tartozik például a Mt 12,32: „aki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben” – ezesetben nincs második esély. Vagy a Mt 25,46: „ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.” Ez alapján nincs sok remény a bűn végső megsemmisítésére egy második esély révén. Minden olyan kísérletet, ami elfogadhatóvá szeretné tenni e nézetet, megrenget az a vitathatatlan tény, hogy az „örök” és „örökkévaló” szavak görögül azonosak (aionion), és azt jelzik, hogy a gonoszok büntetése és az igazak öröme azonos időtartamú lesz. A 2Kor 6,2-ben ezt olvassuk: „ímé, itt az üdvösség napja” – tehát az üdvösség nem egy jövőbeni létállapotban jön el, hanem itt, ezen a világon. De nem csak az problematikus, hogy a második esély „doktrínája” nélkülöz minden igei referenciát, hanem az is, hogy magától értetődőnek veszi – a tapasztalatra rácáfolva –, hogy minden elkárhozott lélek elfogadja majd a második esélyt az üdvösségre. Ez azonban légből kapott feltételezés, és a probléma ezzel nincs feloldva, hiszen, ha nem így lesz, a bűn továbbra is megmarad. Persze lehet úgy érvelni, hogy ekkor már mindenki elfogadná a felkínált kegyelmet, mert az üdvösség jelentőségét itt már teljes pompájában látnák, és ez sokkal nagyobb hatással lenne rájuk – biztos meggyőzné őket. De úgy tűnik, hogy ez a hipotézis Istenre hárítja a felelősséget, hiszen ezek szerint nem tett meg mindent annak érdekében, hogy megmentse az embereket még földi életük során. De ilyen következtetésre hívő ember nem igen juthat.

A harmadik elmélet arra vonatkozóan, hogy a bűntől miként szabadul meg az emberiség, vagy akár az egész világegyetem, az univerzalizmus, mely szerint nevelés által az ember egyre jobbá válik, mígnem előbb-utóbb mindenki aláveti magát Jézus Krisztusnak. Az igaz, hogy Krisztus egyetemes főségét – egyetemes Úr voltát – tanítja a Szentírás. Pál kijelenti, hogy minden alá lesz vetve Jézusnak (1Kor 15,28), és hogy Isten célja az idők teljességére nézve „Krisztusban egybefoglalni mindeneket” (Ef 1,10). De ezekből a kijelentésekből nem feltétlenül lehet arra következtetni, hogy mindenki önként fogja alávetni magát Krisztusnak. Minden hatalom és tekintély – emberi vagy angyali, ellenséges vagy baráti, mindegy – alá lesz rendelve Krisztusnak. „Mert addig kell uralkodnia, míg lába alá nem veti valamennyi ellenségét” (1Kor 15,25) – ezeket Krisztus nem öleli magához, nem részesíti szeretetében és nem bíz rájuk feladatot, hanem a lába alá veti. Nem úgy tűnik, mintha itt mindenki üdvözüléséről lenne szó, vagy arról, hogy teljesen eltűnik a világból az erkölcsi gonosz és a bűn. Bármilyen szomorú, de a Szentírás tanítása szerint a bűn – még ha sokakban nem is, de – Isten teremtményeinek egy részében megmarad. A végső feltámadásról meg van írva: „És kijőnek; a kik a jót cselekedték, az élet feltámadására; a kik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat-” vagy „ítélet feltámadására” (Jn 5,29).

Sötét és feloldhatatlan rejtély, hogyan jelent meg először a bűn az Isten által teremtett univerzumban. Amint sötét rejtély az is, hogy hogyan férkőzhetett be abba a fajba – az emberbe –, amit Isten öröktől fogva szeretett, amit a megfelelő időben Fiának vére által megváltott, és amelyet kegyelméből igazgat azóta is Lelke által.

Szerencsére nem kell megértenünk minden rejtélyt: ezt bizakodóan mennyei Atyánk kezébe helyezhetjük.

 

Forrás: The Fundamentals, III. kötet, 9-24.

Fordította: M.T.A., református lelkész